Sziasztok! 

Én most... Nem is tudom, mit kellene ide írnom. Inkább csak csendben maradok, és így hagyom itt ezt a részt. Remélem mind egészségesek vagytok! Vigyázzatok magatokra! Szerdán találkozunk. 

Puszi&Pacsi

Louis csak nem olyan régen hagyta el a templom termet, ahol azóta, hogy Harry börtönbe került, minden nap találkoztak. Minden egyedül töltött éjszakával elkeseredettebb lett, és már annyira nagyon fájt neki Harry hiánya. Jobban, mint eddig bármi is ezen a világon. A családja tagjai egy, a bíróságtól nem túl távol fekvő szállodában béreltek szobákat, de az anyja mindig vele volt. A börtön előtt várt rá a kocsiban, amikor Louis a fiúnál volt, és a hotelszobájába is elkísérte. Tudta, hogy a fiának nagy szüksége van a támogatásra, és ő ott akart lenni neki.

- Miért kerestek? - kérdezte aggódó hangon a nő, miután a tiszteletes letette a telefonját.

- Ami már várható volt… - sóhajtotta a férfi, és kora este révén úgy döntött, valami kényelmesebb ruhába öltözik, és egy melegítőt húzott fel egy kapucnis pulóverrel. - El fogják venni az engedélyem. A tárgyalások lezárása után a Vatikánba kell repülnöm.

- A templomban van egy ideiglenes pap. Akkor ezért? És utána mihez kezdesz? - kérdezte Jay rémülten.

- Nem tudom, anya - ingatta a fejét Louis, és kezébe vette a hotel étlapját. - Az jobban érdekel jelenleg, hogy milyen ítéletet mondanak ki holnap. Brian nem túl bizakodó. Beszélt a bíróval és az ügyésszel is. Azt mondta…

Louis hangja elcsuklott, és az ölébe ejtve a menükártyát, lehunyva a szemeit próbálta újra összeszedni magát. Jay leült mellé, és fejét a férfi vállára hajtotta, ujjait pedig a fia ujjai közé fűzte.

- Halálbüntetésre számít - fejezte be végül halkan. - Brian… Arra számít. Azt mondta, a bírónő furcsán rideg volt vele, és elmondta, hogy az esküdtek is könnyű döntést hoznak majd. Szerinte egyhangú lesz. Ha ő már elvesztette a hitét, én hogyan őrizhetném meg?

- Erősnek kell lenned, Louis - felelte Jay, bár nyilvánvaló volt, hogy Louis-nak éppen ezzel akadnak gondjai. - Muszáj, mert Harry nem láthatja rajtad az összeomlást. Annak a fiúnak tényleg szüksége van rád. Főleg, ha Briannek igaza van…

- Mihez kezdek utána, anyu? - nézett Jay szemeibe, amitől a nőnek elszorult a torka. A férfi haját simogatta, és látszott rajta, hogy fogalma sincs, mivel vigasztalhatná meg a fiát. - Annyira szeretem…

- Látom - súgta az anyja, és Louis vállára hajtotta a fejét. - Nem tudom milyen ő. Azt tudom, hogy miket tett, de…

- El se kezdd inkább! - állította le Jayt, és felkelt a helyéről, hogy a bárpultnál tölthessen magának egy pohár akármit, miközben rágyújtott egy szál cigire.

- Azt akartam mondani, hogy mindennek ellenére, biztos vagyok benne, hogy nem hiába szerettél bele - folytatta, de nem követte fiát a szoba másik felébe, ahol Louis leült egy fotelba. - Tudom, hogy soha nem adtad volna meg neki a feltétlen szerelmed és megbocsátásod, ha nem érdemelte volna meg, Louis.

- Sajnálom, anya - ingatta a fejét a férfi, és egy kicsit oldalra biccentve beleszívott a cigarettájába.

- Ugyan mit, fiam? - szűkítette össze a szemeit Jay, és magának is töltött egy pohár konyakot.

- Azt, hogy nem bíztam benned eléggé - sóhajtott egy nagyot, és anyjára nézett. - Tudnom kellett volna, hogy te mellettem vagy. Neked kellett volna mindent elmondanom, és akkor most nem lennénk itt. Nem félnék annyira a holnaptól, mintha az a rohadt kalapács az én sorsom felett koppanna.

- Jogosan félsz - felelte Jay, de igyekezett óvatosan megválogatni a szavait. - A te sorsodról is döntenek holnap.

- Ha elveszítem őt… - kezdte, de elcsuklott a hangja, ezért szívott egyet a cigarettából, hogy erőt meríthessen belőle. - Az olyan lesz, mintha kitépnék a szívem.

- Tudom, kicsim - hajtotta le a fejét a nő. Neki is épp annyira fájt a fia szenvedése, és nem tudta mit tehetne, hogy egy kicsit is enyhíthessen rajta. Félt, hogy erre nincsen semmilyen mód. Az idő lesz az egyetlen gyógyszer. - Majd idővel…

- Tudom - szakította félbe a nő mondatát, és lehúzta az ital maradékát.

- Melletted leszek - súgta halkan Jay, és szemével követte a fia lépteit a szobában. - Most viszont pihenned kellene.

- Ha elítélik, visszaköltözöm Londonba - felelte szárazon, aztán megfogta a rövidnadrágot és pólót, ami az ágyán volt, hogy a zuhanyzóba menjen.

Jay Louis-val maradt a szobájában, hogy ne legyen egyedül. A tiszteletes mindent megtett, hogy el tudjon aludni, de képtelen volt rá. Hajnalban az anyjához bújt, és sírt. Nem emlékezett rá, hogy mikor tette ezt utoljára. Talán nyolc, vagy kilenc éves korában. Azóta nem igazán volt olyan alkalom, amikor ennyire rászorult volna az anyja vigaszára. Jay a hátát simogatta, és halkan dúdolt valami ismerős dallamot, amitől Louis egy pillanatra a múltban érezte magát. Amikor az anyukája volt a gyógyír minden gondjára, és miután megölelte, és alaposan kisírta magát a mellkasába bújva, tudta, hogy minden rendben lesz. Azt kívánta, bárcsak most is így lenne. Görcsösen kívánta, hogy elrejtőzhessen a világ elő Jay karjai közt, ahol lassan gyógyul majd mindazokból a fájdalmakból, amik az utóbbi időben érték, és amikor elfogynak a könnyei, Harry fog rá várni, kitárt karokkal. Szabadon. Egy boldog élet reményében. Azt kívánta, bárcsak ez történhetne.

- Indulhatunk? - kérdezte Brian, miután Jay ajtót nyitott neki. Louis a papi egyenruháját viselte, és ahogy meglátta Briant, végignézett a férfin. Minden alkalom közül, azon a napon volt a legelegánsabb. Egy fekete öltönyt viselt, olyan kék inggel, mint a szemei, és egy sötétebb kék nyakkendővel. A haja a tarkóján lógott egy copfba kötve. Szánalom csillogott a szemeiben, legalábbis Louis annak látta, ezért köszönés nélkül csak elhaladt mellette, és a parkoló felé indult a kocsijához. Jay követte őt, az ügyvéd viszont a saját bérelt autóját használta, hogy eljusson a bíróságra.

Louis akkor szólt először Brianhez, amikor már az épület előtt álltak, és a sokadik szál cigijét nyomta el.

- A gyóntatója vagyok - kezdte, mire az ügyvéd és édesanyja is ránézett. - Kapunk egy kis időt a tárgyalás előtt egy privát helyiségben?

- A gyóntatója… - horkant fel Brian, de Louis azonnal megragadta az olyan szépen vasalt ingének a gallérját, és annyira közel rántotta az arcához a férfit, hogy érezte a leheletét a bőrén.

- Tőlem azt is mondhatod, hogy adjanak fél órát, mert addig akarom dugni Harryt, amíg a nevünket is elfelejtjük, ha úgy érzed, így nagyobb eséllyel kapunk egy privát helyiséget - sziszegte a pap Brian arcába, mire ő a mellkasára tenyerelve tolta el magától a fiatalabb férfit.

- Kurvára elfelejted a helyzetetek súlyosságát, Tomlinson - mordult rá Brian, fél szemöldökét felhúzva.

- Épp azért van erre szükségem, mert ismerem a kockázatokat - válaszolt Louis, és a hangjában még mindig tapintani lehetett a feszültséget.

- Ezt fel kell vennem - mutatott Brian a kezében csörgő telefonjára, aztán távolabb ment Jaytől és a tiszteletestől, hogy nyugodtan tudjon beszélni, de előbb még visszaszólt Louis-nak. - Addig jegeld a farkad…

- Seggfej… - motyogta a pap, de Jay a vállára tette a kezét, hogy elcsendesítse. - Egy vagyont utalok a számlájára, és semmi sem történik!

- Nem varázsló, Louis - ingatta a fejét az anyja. - Csak egy ügyvéd. Mindent megtesz, és ezt te is tudod. Ne fordulj ellene.

Louis válaszra nyitotta a száját, de éppen akkor parkolt be a rabszállító, aminek a hátuljából Harryt rángatták ki a már megszokott narancssárga rabruhájában. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és egy nagy sóhajjal nyitotta ki újra. Harry mosolygott rá. Meg akarta kérdezni, hogy miért csinálja. Honnan van annyi ereje, hogy kibaszottul mosolyogjon neki, de nem tette. Egyszerűen, még ha nem is azzal a legőszintébb fajtával, de visszamosolygott rá.

- Tíz percük van - szólt oda Louis-nak a börtönőr, aki Harryt kísérte, mire a férfi csak abba az irányba fordította a fejét, ahol eddig Brian telefonált. Most már egy kicsit arrébb volt, és az egyik rendőrrel beszélt úgy, hogy a mobilja még mindig a fülén volt. Bólintott egyet Louis felé, aztán visszafordult a rendőr irányába. Az őr láncra verve kísérte Harryt az egyik váróteremhez hasonlító kis helyiség bejáratához, majd kezén hagyva a bilincset a szobába lökte. Louis nem szólt semmit, bármennyire is el akarta küldeni a fenébe a durva őrt, inkább csak magukra csukta az ajtót. A helyiség pici volt, nem voltak ablakok, és a szemeiket szinte bántotta az erős neoncsövek fénye.

- Jól vagy, Lou? - szólalt meg rekedt hangján a fiatalabb, és a tiszteletes elé lépve, két tenyerébe vette a férfi arcát. - Úgy nézel ki, mintha jobban aggódnál nálam.

- Kezdem azt hinni, hogy mindenkinél jobban szenvedek - vallotta be, és bár viccesen akarta ezt az egészet tálalni, a hangja egyértelmű keserűséget sugárzott. - Félsz?

- Nagyon - vallotta be azonnal Harry, és még a sóhaja is megremegett, amit kiengedett utána. Egy percig sem titkolta. Teljesen őszintén megmondta Louis-nak, és ettől a férfi szíve csak még fájdalmasabban szorult össze. - De rendben leszek. Rendben leszek, ha tudom, hogy ha ennek az egésznek vége, akkor te is rendben leszel.

- Nem hazudunk egymásnak emlékszel? - mosolyodott el keserűen Louis. - Nem leszek rendben, Harry…

- Hé, bébi - kényszerítette az idősebbet, hogy rá nézzen. - Előttem is rendben voltál. Erős vagy, Lou. Sokkal erősebb, mint azt bárki gondolná. Én is a te erődből táplálkozom. Túl sokat is emésztettem már el belőled…

- Igazad van - felelte Louis, és Harry arca már kezdett felderülni, mielőtt folytatta. - Jól voltam, mielőtt megismertelek. Mielőtt össze nem keveredtem veled, és aztán el nem vettek tőlünk mindent. Ha elmész, már soha nem lesz olyan, mint régen. Már tudom, hogy milyen veled, és tudom, hogy nélküled ezerszer rosszabb.

Harry csak nézett rá, de nem tudta, mit mondjon, Louis pedig az orra alatt szitkozódott, majd a székekhez húzta a fiút, és leültette szorosan maga mellé.

- Ne haragudj - ingatta a fejét, Harry pedig értetlenül nézett rá. - Sajnáltatom magam, miközben te vagy, aki egy végzetes ítéletre vársz.

- Ha ellenem döntenek, akkor én elmegyek - kezdte a fiatalabb, és az ujjaival Louis ujjait simogatta. A gyűrűk nélkül sokkal könnyebben fonódtak össze. Annyival hétköznapibb volt. Tökéletes. - Nekem csak addig fáj bármi is. De te itt maradsz. Nélkülem… Tudom, hogy mindig annak fáj jobban, aki marad. Legyen szó akár utazásról, vagy halálról.

Louis csak magához húzta a fiút, és szerelmesen csókolta. Muszáj volt, máskülönben elmondta volna neki szavakkal, ahelyett, hogy megmutatná, de azt nem akarta. Még nem. Nem ez volt a megfelelő idő és hely. Az túl kétségbeesett lenne. Úgy érződött volna, hogy csak azért mondja, mert ez a helyes. Azt akarta, hogy Harry tudja, azért mondja, mert teljes szívéből érzi.

Az ajkaik még akkor is egymást simogatták, amikor hallották a mozgolódást odakint. Louis lassan húzódott el a fiútól, és a kezébe fogta mindkét kezét. Csak néztek mélyen egymás szemébe, amikor az ajtó kinyílt, és először Brian, majd a Harryt kísérő őr jelent meg a folyosón állva.

- Indulnunk kell, Harry - szólt neki az ügyvéd, mire szinte teljesen egyszerre keltek fel a székekről, és némán követték Briant és a rendőrt. A terem már tele volt, és a bírónőn kívül senki sem hiányzott. Louis körbenézett, és meglepte, hogy Davidet nem látja a teremben, Jay és Lottie pedig az ő helyén ülnek. Ott, ahol ő is fog, pontosan Harry mögött. Még utoljára biztatón végigsimított a fiatal fiú hátán, aki egy félmosollyal jutalmazta érte, aztán elváltak, és a tiszteletes beült az anyja mellé. Meg akarta kérdezni, hogy Lottie mit keres itt. Meg akarta mondani neki, hogy menjen el, és üljön le valahol máshol, mert nincs joga ilyen közel lenni Harryhez ezekben a pillanatokban, de nem tette. Inkább döntött amellett, hogy teljes némaságba burkolózva várja az ítéletet, ami így vagy úgy, de hatással lesz az egész életére.

Minden, amire azokban a percekben gondolni tudott, az Harry volt. Elképzelte az életüket együtt. Ha Harry tényleg csak egy egyszerű informatikus lett volna, ő pedig egy tanár, vagy művészeti egyetemre járna. Esetleg már a saját festményeiből élhetne, vagy meglenne a mérnöki diplomája. Boldogok lehettek volna. Olyan nagyon azok, és ez fájt neki a legjobban. Tudta, milyen lehetett volna gondtalanul Harryvel, de soha nem volt esélyük arra a fajta boldogságra. Az utóbbi időben sokat festett. Azokban a hetekben is, amikor távol voltak egymástól. Kezdetben csak az érzéseit próbálta vászonra vinni. Örvénylő, de sötét színeket használt. Olyanokat, amik elrabolják a jókedved, amikor rájuk nézel. A sötét színekbe végül világosabbak is keveredtek, és a hosszú napok alatt, amiket magányosan töltött, a formák testet öltöttek. Harryt festette meg, minden áldott alkalommal, és mindezt úgy, mint egy igazi művész. Gondolkodás nélkül. Csak a kezébe fogta az ecsetet, és csinálta. Nem tervezett meg semmit előre, a végeredmény mégis mindig a göndör hajú fiú valamilyen absztrakt, modern, vagy éppen teljesen élethű ábrázolása lett. Tele volt a lakása ezekkel a képekkel, és Harry még csak nem is tudott róla. Nem mondta el neki, és úgy tette el egymásnak fordítva a megfestett vásznakat, hogy amikor Harry ott járt, akkor is csak azt hihette üres, megmunkálásra váró felületek. Ez is egy vallomás lehetett volna, de Louis nem tette. Még mindig várt a megfelelő pillanatra, mintha az komolyan annyira számítana, miközben az életük szépen lassan hullik apró szilánkokra, kipotyog az ujjai közt, és az a legkevesebb, hogy azon aggódjon, milyen módon mondja el Harrynek, hogy szereti őt.

Amíg a gondolataiba süllyedve továbbra is marcangolta a lelkét azzal, hogy boldog pillanatokat vetítsen maga elé, együtt töltött boldog pillanatokat, addig az ügyész befejezte a mondandóját, és már a szőke hajú, fiatal ügyvédnő beszélt. Eddig nem figyelt rá, fogalma sem volt, mi hangzott el, de abban biztos volt, hogy a lényeg csak ezután fog, hogy a nő megkérte őket, álljanak fel. Louis összekulcsolta az ujjait, és csukott szemmel, szinte rettegve várta az ítéletet.

- Az Arizonai Büntetőjogi Bíróság Esküdtszéke, az elsőfokú vádlottat bűnösnek találta - hangzott el az esküdtek ítélete, amit azonnal kalapácsütés követett. Senki sem számított másra, így ez nem okozott különösebb meglepetést. Louis ezután kezdett csak igazán ideges lenni, mert a bírónő ítélete következett, és az lesz az igazán sorsdöntő. A pap összeszorította a szemeit, hátha akkor könnyebb lesz elviselni azt, ami most következik. Harry mellett akart állni, és a kezébe kapaszkodni. Azt kívánta, bárcsak megtehetné. Akkor talán az egész sokkal könnyebb lett volna.

- A bűn előre eltervezett, különös kegyetlenséggel elkövetett, tömeges emberölés. A büntetés méreg általi halál - hirdette ki végül a bírónő a saját döntését, és Louis a világ legrosszabb rémálmában érezte magát. A teremben ülők között halk beszélgetések kezdődtek, és Louis hallotta, hogy mindenki elégedett. Ezt várták. Mind azért ültek ott, hogy szemtanúi lehessenek Harry bukásának, és így boldogan hagyhatták el a tárgyalást. Louis pedig üvölteni, őrjöngeni tudott volna. Mindkét keze ökölben volt, és már megremegett, olyan erősen szorította. Érezte, ahogy az anyja a hátára teszi a kezét, de képtelen volt reagálni. Képtelen volt bármire is reagálni, ami körülötte zajlott. Nem hallotta már a hangokat sem, csak látta, ahogy Brian felpattan, és szinte dühösen, de mindenképp elszántan siet előre, és valamiről hevesen vitatkozik az ügyésszel és a bírónővel. Szerette volna hallani, de képtelen volt rá. Harryre terelte a figyelmét inkább, aki mozdulatlan volt. Reszketett. Szemmel látható volt a tagjaiban a remegés, és a fejét lehajtva, csak ült a székén teljesen megtörten. Louis-t többé semmi nem érdekelte. Felkelt, és amíg mindenki egymással volt elfoglalva a teremben, ő Harry mellé ült, Brian helyére. Egy rendőr már mozdulni készült, de Louis intett neki, hogy minden rendben, mire az csak bólintott. Nem hitte, hogy ez ilyen simán fog menni, de a világuk éppen darabjaira hullott. Muszáj volt legalább valaminek sikerülnie.

- Harry… - lehelte a fiúnak, és amikor Harry füle mögé tűrte a hanyag copfjából elszabadult tincset, már látta, hogy sír. Legalábbis egy könnycsepp éppen akkor folyt végig az arcán, de a fiú mégsem volt magánál. Louis tisztán látta, hogy a teljes sokk maga alá gyűrte, és nem tudta, mit kellene tennie. - Itt vagyok, hallod? Nem lesz…

A kalapács nagyot koppant, jelezve, hogy mindenki nyugodjon le, és félbeszakítva Louis mondanivalóját is.

- A tiltakozását elutasítom Dr. Molko. Fellebbezésre nincs lehetőség. Az ítélet végrehajtására később tűzünk ki időpontot. Harry Styles magánzárkában fog várakozni a halálsoron. Köszönöm az egybegyűlteknek a jelenlétet. A tárgyalást berekesztem.

- Ennek itt még nincs vége! - mondta azonnal Brian, amikor visszaért Louis mellé, és a papírjait kezdte összeszedni. - Az angol kormány elkezdte a munkát, hogy kiadatást kérjen.

- Van még esélyünk rá? - nézett fel Louis azonnal, de a megtört fiú továbbra sem mozdult.

- Harryt megvizsgálták - kezdett bele, aztán intett a rendőröknek, akik közeledtek, hogy elvigyék Harryt. Bólintottak, mintha azt mondanák, hogy oké, adnak még valamennyi időt, de ez az utolsó engedményük. - Mentálisan teljesen épnek találták, és ő maga is vallomást tett arról, hogy mindent előre megfontoltan követett el. Ez az egész együtt… Megnehezíti a dolgunk, mert az Amerika ragaszkodik Harryhez. Nem akarják kiadni. Bíznunk kell abban, hogy Anglia kitartó lesz a harcban.

- Mik az esélyeink? - kérdezte Louis, szinte csak motyogva. Harry akkor emelte fel először a fejét, és a férfi helyett egyenesen Brian szemeibe nézett. Látni akarta. Látnia kellett az ügyvéd gondolatait. Őszintén.

- A halálsoron milliószor nehezebb dolgunk lesz - kezdett bele Brian, és egyszerűen a két férfi érezte a hangjában a reménytelenséget. Legalábbis azt, hogy nem hisz teljesen a győzelemben. Ha lehetett egyáltalán győzelemnek nevezni ezt a lehetőséget. - Viszont a relatíve jó hír, hogy még nem tűzték ki a kivégzés idejét. Ez ma akár évekig is elhúzódhat, ezzel időt adva nekünk. Az egyetlen és legfontosabb dolog, hogy Harrynek mostantól nagyon erősnek kell lennie. A halálsor… Erősnek kell lenned, fiú.

Harry továbbra sem szólalt meg. Nyelt egyet, aztán bámult maga elé, mintha már semmi sem számítana. Mintha attól a pillanattól kezdve minden mindegy lett volna. Louis-t megrémítette ezzel, de tudta azt is, hogy nem mindennap mondanak ki valakire ilyen ítéletet. Nem könnyű feldolgozni. Neki sem az. De Brian még mindig nem adta fel, és amíg a férfinak csak egyetlen lap is maradt a tarsolyában, Louis sem adhatta fel. A rendőrök végül melléjük léptek, és újra láncra verték Harryt, hogy elinduljanak vele a rabszállító felé. Louis és Brian Harry mögött tartották a lépést, és Jay is becsatlakozott melléjük Lottie-val. Amikor kiértek, hirtelen hatalmas hangzavar lepett meg mindenkit. Harry hátranézett Louis-ra, mintha mondani akarna valamit, és a szája is elnyílt, de a férfi nem értette. Nem érthette a kiabálások közben. A bíróság épülete előtt rengetegen voltak. Nem is csak riporterek, magánszemélyek egy egész csoportja gyűlt össze a kordonok mögött, amit valószínűleg éppen emiatt kellett emelniük.

- Később bemegyek hozzád, csak… - kezdte volna Louis, de Harry lehunyta a szemeit, és megrázta a fejét, ezzel teljesen összezavarva a férfit.

- Sajnálom, Lou… - lehelte, és Louis biztos volt benne, hogy senki sem hallotta, csakis ő. Abban is biztos volt, hogy ez lehetett Harry akarata. - Remélem… Egy nap megbocsájtasz és… boldog leszel.

- Miről beszélsz? - csuklott el Louis hangja, mert az egész helyzet már túl sok volt, és nem szomorú volt. Egészen egyszerűen túl feszült. Képtelen volt tovább higgadtan kezelni a helyzetet. Harry végül elmosolyodott, bár az őszintétől a lehető legmesszebb állt, és megrántotta a kezén lévő bilincsre csatolt láncot, hogy megálljanak vele. A rendőr, aki vezette őt azonnal felé nézett, és újra húzni kezdte, de Harry Louis-ba kapaszkodott, és egy gyors csókot lehelt az ajkaira. A fényképezőgépek kattogni kezdtek, mintha éppen a vörös szőnyegen lennének, és mindenki üvöltött. Louis azt sem tudta, mi történik. Még a csókra sem tudott reagálni. Az egész annyira gyors volt. Mozdulatlanul nézte végig, ahogy Harry a felé lépő rendőr övéhez kap, és a kezébe fogja a fegyverét. A szíve egészen biztosan kihagyott egy ütemet, és egyáltalán nem értette, Harry mi a francot csinál. Aztán a fiú kibiztosította a fegyvert, és akkor össze kellett szorítania a szemét, mert pisztoly dörrenése túl közeli volt. Ezután a kitörő pánik teljesen elsodorta. A mellette lévők arcán kereste a választ, de a vér is megfagyott az ereiben, ahogy az anyja a szája elé kapta a kezét, Brian pedig elnyílt ajkakkal próbált Harry után kapni, mindenki más meg rémülten húzta össze magát, hogy elrejtőzzenek az elől, ami megrémítette őket. Louis még mindig nem tudta, mi történt, mert minden annyira zavaros volt. Nem értett semmit se. Ahogy sikerült annyi erőt összeszednie, hogy előre lépjen, Harry a mellkasának dőlt, és a papnak hirtelen minden erejére szüksége volt a semmiből, hogy megtartsa a fiú súlyát. Teljes testével Louis karjai közt volt már, és hol elakadó lélegzettel, hol zihálva reszketett. Az idősebb férfi még mindig nem érte utol a valóságot, nem értette, mi történik, csak tartotta a fiút, amilyen erősen csak tudta.

- Fektesd le, Louis! - ugrott mellé Brian, és segített neki biztosan fogni a fiatalabb elgyengült testét. - Fektesd le! Hívok mentőt!

A tiszteletes letérdelt a poros járdára, és a sarkaira ülve az ölébe húzta Harryt. Hallotta, hogy a rendőrök kiabálnak körülötte, és amikor felnézett egy pillanatra, azt is meg tudta állapítani, hogy annak a kísérő rendőrnek a társa lőtt, akitől Harry elvette a fegyvert. Nem látta, hogy mi történt pontosan, de amint észrevette a Harry mellkasán egyre csak terebélyesedő véres foltot, minden más megszűnt számára. Semmi sem maradt, amit láthatna, csak a narancsba vegyülő skarlát, ami újra gyötrő fájdalommal és rettegéssel töltötte meg a lelkét, és Harry reszketése. Az ajkai remegtek, a hosszú, göndör haja pedig az izzadtságtól gyöngyöző homlokára tapadt. Louis segíteni akart eltűrni, kisöpörni a szeméből a tincseket, de nem bírt megmoccanni. Csak görcsösen szorította Harryt, és úgy bámult rá, hogy közben azt várta, hogy felébredjen. Azt gondolta, hogy ez nem lehet más, csakis a világ legszörnyűbb, legkegyetlenebb álma, és várt, hogy végre felriadjon. Harry zöld szemei fájdalmasan csillogtak az összeráncolt szemöldöke árnyékában, mire Louis lehajtotta a fejét, és a fiú nedves homlokához nyomta az ajkait. Érezte a testéből áradó hőt, és az egyre erősödő reszketést.

- Fázom… - nyöszörögte a fiú, és a férfinak csak ennyi kellett, hogy egy kicsit magához térjen. Hallani a mély, rekedt hangot, ahogy hozzá szól kimondatlan segítségért. Gyorsan lehúzta a zakóját, amit a fekete ing fölé vett fel, és ezután már azzal ölelte magához Harryt.

- Miért…? Miért csináltad ezt? - suttogta Harry szemeibe, a fiú pedig elmosolyodott. Louis még mindig nem értette.

- El kell… el kell engedned - motyogta Harry, és egy pillanatra sem szakadt el a kék szemektől. - Nem… várhattam ott évekig… Nem bírtam… volna…

- Direkt csináltad - érte a felismerés a férfit, és már minden kitisztult. Harry szándékosan, előre kigondoltan, gyakorlatilag öngyilkos lett a szemei előtt. - Ne félj! - súgta neki az idősebb, és mosolyra erőltette az ajkait. Most, ezekben a pillanatokban muszáj volt támogatnia. Mellette lennie. Erősebben, mint valaha.

- Azon már… Túl vagyok - próbált felnevetni Harry, de helyette fájdalmas grimaszba szökött az arca, és sokkal gyorsabban kezdte venni a levegőt. - Élj… Lou. Oké? Ígérd meg…

- Én… ígérem - lehelte a pap szinte öntudatlanul, azt sem pontosan értve, mire mond ígéretet, miközben érezte, hogy szorosan körülveszik őket. Ahogy felnézett, csak annyit látott, ahogy a szerettei, mint egy sorfal, alkotnak nekik egy kis privát teret, ahol senki sem láthatta őket, Brian pedig mellé térdelt, és Louis hátát simogatva próbálta őt megnyugtatni. Ránézve látta, hogy mozog a szája, de képtelen volt értelmezni a szavait, csak Harry létezett számára. Ahogy visszanézett a fiúra, figyelte lassan lecsukódni a szemeit, és csak résnyire kinyílni újra.

- Ne aludj el, Harry! - könyörögte, mert pontosan tudta, mi történik, és nem állt készen rá. Igen, amennyire tudott, felkészült a halálos ítéletre azon a reggelen, de nem ilyen hamar. Nem azonnal. Időre volt még szüksége Harryvel. - Kérlek, édesem, ne aludj el!

A fiú a szemeibe próbált fókuszálni, és mondani valamit, de csak egy hörgés szerű hang talált kiutat a torkán, ami végül egy megadó sóhajban ért véget.

- Tudom, hogy fáradt vagy, de ne… - hajolt ismét hozzá, és még látta, hogy a fiú szemei újra lecsukódnak, amikor megpuszilja a homlokát, és szorosan magához húzza őt. - Még nem hagyhatsz itt, hallod? Nem ez az az pillanat. Szeretlek, Harry…

A fiatalabb elgyötört testének a reszketése megszűnt, Louis könnyei pedig kicsordultak. Annyira erősen próbálta visszatartani őket egész reggel. Azt gondolta, éjjel már annyit sírt, hogy évekig is képtelen lenne újra, de azokban a pillanatokban a könnyei megállíthatatlanok voltak. Minden, ami körülötte történt, csak eltompult a buborék falain kívül, amiben Harryt ölelte. Minden csak a testén túl történt. Halványan érzékelte, ahogy piros ruhás férfiak kiragadják a kezéből a szeretett fiút, és egy hordágyra fektetik, miközben ő utána akart vetődni, de nem bírt megmozdulni. Oldalra fordítva a fejét, realizálta, hogy Brian tartja őt szorosan, és azokban a pillanatokban csak meg akarta ütni. Nem értette, hogy van bátorsága ahhoz, hogy ezt tegye. Elválassza Harrytől. Az ügyvéd szája még akkor is folyamatosan mozgott, és Louis félig megfordulva a szorosan tartó karok közt, összeráncolt szemöldökkel próbálta hallani őt. Brian felsegítette mindkettejüket a földről, de Louis még mindig nem értette őt.

- ...vége van - volt az egyetlen értelmezhető félmondat, amit végre meg tudott hallani. A tiszteletes dühösen kezdett újra mozogni, hogy kiszabaduljon, és a mentősök után rohanjon, de Brian már fájdalmasan erősen tartotta. Biztos volt benne, hogy másnapra kék foltok lesznek mindkét felkarján, de nem érdekelte. Meg kellett tennie mindent, de érezte, ahogy az ereje fokozatosan hagyta el. Végül csak Brian nyaka köré fonta a karjait, és összetörten ölelte magához, a fekete, ziláltan elbomlott hajába lihegve, miközben az ügyvéd a derekát átkarolva tartotta erősen. Így zárva ki újabb súlyos perceket a külvilág zajából, miközben Brian karjai között próbált meg legalább elkezdeni felgyógyulni abból a halálos sérülésből, ami a lelkét érte, abban a pillanatban, hogy a hirtelen érkező golyó Harry mellkasát sebesítette meg. A fiú sebesülése végzetes volt. Már csak azt nem tudta, hogy ezek után ő vajon képes lesz-e felépülni, vagy a lelke Harryt szorongatva halt meg, hogy a göndör hajúval tartson, és vigyázzon rá, bárhová is ment, amikor elhagyta Louis-t. Legbelül, önzetlenül azt remélte, hogy így történt, és akkor tudhatta, hogy Harry nincs egyedül. Ha eljön az ő ideje is, akkor pedig újra együtt lehetnek, csak az elveszett lelkét kellett követnie. Ezek a gondolatok képesek voltak annyira megnyugtatni, hogy elhúzódjon Brian öleléséből, és egy aprót bólintva már ne kezdjen az éppen induló mentőautó felé rohanni.

- El kell mennünk innen - bökött a fejével Brian az éhes riporterek felé, mire Louis egyetértőn indult el Brian védelmében az autójuk felé édesanyjával és húgával a nyomukban, de ő nem volt már jelen. Üres volt. Csak egy porhüvely, mert a lelke már rég nem ezen a világon volt.