Sziasztok! 

HDawn által prezentálva itt is a következő rész. Remélem mind jól vagytok. Biztonságban. Hagyjatok nyomot, és vigyázzatok magatokra! 

Puszi&Pacsi

A Zöldszemű

Louis

Nem tudom, melyikünk lepődik meg jobban, amikor kimondom a nevét. Fogalmam sincs, hogy honnan ugrott ez be, de egyszerűen biztos vagyok benne, hogy így hívják. Látom az egyértelmű rémületet az arcán, és arra gondolok, hogy talán elszúrtam. Nem lett volna szabad hangosan kimondanom, mert megijesztettem vele, de azt sem akartam, hogy csak úgy elsétáljon. De mi van, ha most a nagy számnak köszönhetően elfut? Ahogy lenézek a lábaira, megállapítom, hogy sosem érném utol. Ráadásul olyan magabiztosan sétálgat az erdőben, mintha itt élne. Szinte beleolvad a természetbe, mint ahogy a moha a fa törzsén, vagy az ágakon futkosó mókusok. Észreveszem, hogy nem visel cipőt, és ettől akaratlanul is összevonom a szemöldököm. Felnézek, és látom, hogy ő is a saját, meztelen lábfejét bámulja.

- Ismerlek téged. Találkoztunk már – mondom neki határozottan, amikor felemeli a fejét. Azzal a tekintettel találom szembe magam, ami már hónapok óta kísért álmaimban. - A szemed elárult – teszem hozzá egy kis elégedett mosollyal, de azonnal megbánom ezt is. Harry máris ijedten kapkodja a fejét körbe, a menekülési útvonalakat kutatva. Nem hagyhatom, hogy elfusson. Válaszokra van szükségem, a saját elmém józansága érdekében. Még mielőtt megmozdulhatna, közelebb lépek hozzá, és a csuklója köré fonom az ujjaim. Arra számítok, hogy megpróbálja kirántani a karját, ezért először erősen szorítom, de amikor csak lesokkolva, kétségbeesve néz le a kezünkre, azonnal enyhítek a szorításon. Nem emeli fel a fejét, próbálja előlem elrejteni a szemeit, de ezzel már jócskán elkésett. A hullámos, barna tincsei az arcába lógnak, és ahogy nézem, nem is értem, hogy kerültem ilyen helyzetbe. Minden olyan zavaros és logikátlan. Mit keres egy fiatal fiú cipők nélkül az erdő közepén? Hogy lehet ennyire különleges a szeme? Mi köze ahhoz, ami régen velem történt? Eddig sem éreztem úgy, hogy annak a furcsa, zöld szempárnak a tulajdonosa bántani akarna, és most, hogy tényleg itt áll velem szemben, már teljesen biztos vagyok ebben. Inkább attól félek, hogy füstté válik, és egyik pillanatról a másikra eltűnik előlem, mint valami… mint valami nem e világi lény...

- Összekeversz valakivel – motyogja a föld felé nézve.

- Te is tudod, hogy nem így van – felelem neki lágy hangon. - Kérlek. Szeretnék veled beszélgetni.

- Ha csak beszélni akarsz, miért nem ereszted el a kezem? - emeli fel a fejét, és összeszűkített szemekkel néz rám az arcába hulló tincsek mögül. - Bántani akarsz?

Olyan hirtelen eresztem el, mintha megégetett volna. Nem akarom, hogy egy percig is azt gondolja, félnie kell tőlem, mert ez nem igaz. Tény, hogy talán ijesztően elszántnak tűnhetek, de sosem tudnék ártani valakinek, aki nem érdemli ki.

- Dehogy! Nem akarlak bántani, esküszöm – csóválom a fejem, hogy még hihetőbb legyen. Teszek egy tétova lépést hátra, és csak nézem, ahogy fellélegzik, miközben arra gondolok, hogy nem volt szép dolog tőlem ilyen durván behatolni a személyes terébe.

- Miről akarsz beszélgetni? - kérdezi végül, és aranyosan oldalra dönti a fejét, miközben a válaszra vár. Egy pillanatig még nem tudom levenni a pillantásom az arcáról, de aztán megköszörülöm a torkom, és inkább egy kicsit oldalra nézek, hogy képes legyek logikusan gondolkodni. A szemei baromira összezavarnak.

- Gyermekkoromban történt velem valami itt, ebben az erdőben. Azt hiszem, elájultam. Az egyetlen, amire tisztán emlékszem, az a szemed furcsa színe.

- Semmi furcsa nincs vele – vonja meg a vállát, és ezzel szívesen vitatkoznék, de most nem ez a lényeg. - Zöldek. Nálatok is vannak zöld szemű emberek – oktat ki, mintha nem tudnám, amin más esetben felhúznám magam, de…

- Hogy érted azt, hogy nálunk? - kérdezek vissza, és most rajtam a sor, hogy összeszűkítsem a tekintetem.

- Nálatok… angoloknál. Az akcentusod nem hasonlít az írekéhez – feleli kapásból. Igaza van. Mégis mire gondoltam? Hogy kiderül, valami másik bolygóról származik? Biztosan elment az eszem, mert már nem is tűnik annyira világítóan zöldnek a szeme, mint pár perce.

- Neked sincs ír akcentusod – mondom zavartan, és a zsebembe nyúlok, hogy előkaparjam a cigis dobozt. Valamivel muszáj lefoglalnom magam. Kiveszek egy szálat, az ajkaim közé szorítom, és csak akkor veszem észre, hogy a fiú úgy bámul rám a mellkasa előtt összefont karokkal, mintha azt fontolgatná, megfojtson-e.

- Ha meg mered gyújtani azt az izét, gondoskodom róla, hogy ne emlékezz erre az egészre – szűri a fogai között, és én remegő kezekkel máris kikapom a számból a szálat, és visszateszem a dobozba. Nem tudom, mire gondolt pontosan, talán beleverte volna a fejem az egyik vastag fatörzsbe, mindenesetre úgy döntök, nem akarok rosszban lenni vele. Mindennél jobban szükségem van azokra az információkra, amiket kiszedhetek belőle. Bármire, aminek köze van ahhoz az estéhez.

- Ne haragudj, már el is raktam – tartom védekezőn magam elé az egyik kezem, a másikkal pedig elrejtem előle a cigit. - Csak… beszélgessünk, jó? Emlékszel rám? Évekkel ezelőtt történt, akkor még mindketten gyerekek voltunk. Louis vagyok – nyújtom felé a kezem.

Harry vonakodva fogadja el a kézfogást, majd csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy tudja a nevem. Kiguvadt szemekkel várom, hogy folytassa, de amikor nem mond semmi mást, fáradtan felsóhajtok.

- Szóval emlékszel – vonom le a következtetést, és leülök egy kidőlt fatörzsre. Látom rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen magával, végül törökülésben elhelyezkedik a földön előttem, és a falevelekkel kezd babrálni. Egy ideig hallgatjuk a madarak csicsergését, a lágy szellőt, ami megmozgatja a fák ágait, és most alaposan megnézem magamnak. Egy világos, vászon ing és egy sötétebb nadrág van rajta, ami csak a térdéig ér. Nem tudom, hogy miért nem fázik, mert rajtam még egy pulcsi is kényelmesen elfért, amikor elindultam. Furcsák a ruhái… mintha kézzel készültek volna, semmiben sem hasonlít ahhoz, amit az átlagos boltokban lehet kapni.

- Itt élsz az erdőben? - érdeklődök óvatosan, és egy pillanatra megint elakad a lélegzetem, amikor szembe találom magam a tekintetével.

- Miből gondolod?

- Itt voltál régen, és itt vagy most is – vonom meg a vállam.

- Itt élek, igen – böki ki végre, és elgondolkodva az ajkába harap, mintha azt fontolgatná, mennyit árulhat el nekem.

- Látom rajtad, hogy nem szeretsz magadról beszélni – könnyítem meg a dolgát. - Nem is várom el, csak muszáj kiderítenem, mi történt akkor, amikor először találkoztunk.

- Miért olyan fontos ez? - kérdezi, és a tenyerét óvatosan a földre fekteti maga mellett. Annyira furcsák a mozdulatai, és néha azon kapom magam, hogy tátott szájjal bámulom, amikor nem figyel rám.

- Mert rémálmaim vannak, és mostanában már látomásaim is – felelem őszintén. Végre felkeltem az érdeklődését, mert hirtelen felkapja a fejét, és vizsgálódva méreget.

- Mifélék?

- Nehéz elmagyarázni. Ritkán jelennek meg benne konkrétumok. Ez inkább olyan, mint… - próbálom kétségbeesetten elmagyarázni – mint mikor valami rosszat álmodsz, de nem tudod teljesen felidézni, ha felébredsz, viszont a szíved a torkodban dobog, és halálra vagy rémülve. Vagy sikerül emlékezned rá, de olyan nevetséges az egész, te mégis összecsináltad magad tőle. - Harry feje megint oldalra hajtva, és közben teljesen mozdulatlanul, pislogás nélkül bámul. - Érted?

Nem válaszol, még csak nem is bólint vagy valami. Azt sem tudom, hogy hallotta-e, amit mondtam. Frusztráltan felsóhajtok, és újra a zsebemben kezdek kotorászni, amivel sikerül elérnem, hogy szúrós pillantásokkal jutalmazzon. Legalább már tudom, hogy még itt van velem. Fogalmam sincs, hogy egy őrülttel, egy hajléktalannal, esetleg valami szekta tagjával van-e dolgom, de nem vagyok hajlandó elengedni, amíg nem válaszol a kérdéseimre. Kiveszem a rágót a zsebemből, és azonnal látom, mennyire megkönnyebbül, hogy nem a cigi került elő újra.

- Nyugi, nem akarom felgyújtani az erdődet – mondom neki mosolyogva, mert arra már fogadni mernék, hogy nagy természetvédő.

- Ennek örülök – válaszolja kicsit gúnyolódva, de közben kíváncsian figyeli, mit csinálok.

- Kérsz? - nyújtom felé a dobozt barátságosan.

Óvatosan nyúl érte, mintha félne tőle, és amikor kivesz egy rágót, kíváncsian forgatja maga előtt, és még meg is szagolja. Nem hiszem el, hogy nem látott még ezelőtt…

- Mi ez?

- Rágó – felelem, és próbálom eltüntetni az arcomról az egyértelmű döbbenetet. - Csak beveszed a szádba… - magyarázom neki, miközben demonstrálom is a műveletet, amit nagy szemekkel követ. - Ne nyeld le! - szólok rá az utolsó pillanatban, mire édesen ártatlanul kinyitja a száját, hogy megmutassa, nem késtem el a figyelmeztetéssel, még a nyelvén olvadozik a rágó. Nem értem, miért érzem úgy, hogy az arcomba kúszik a vér, és miért kell elfordulnom egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. Az egész annyira szürreális. Itt ülök az erdő közepén ezzel a fiúval, akiről semmit sem tudok azon kívül, hogy baromi furcsa, az álmaimból mégis jól emlékszem a szemeire. Biztosan elment az eszem.

- Mi értelme, ha nem ehetem meg? - kérdezi tőlem, de én már teljesen máshol járok.

- Mondd, hogy te igazi vagy – nézek le rá könyörgőn. - Mondd, hogy nem csak az agyam szórakozik velem.

Harrynek szüksége van néhány másodpercre, hogy összerakja, mire gondolok. Amikor a felismerés megjelenik az arcán, azonnal közelebb araszol hozzám a térdein.

- Össze vagy zavarodva, Louis – mondja lassú, mély hangon. - Igazi vagyok – mondja a szemeimbe nézve, és a kezeit a térdemre teszi. Veszek egy remegő lélegzetet, és próbálom teljesen visszaszorítani a pánikrohamot, ami majdnem erőt vett rajtam. Segít, hogy a forró tenyerét még a ruhán keresztül is érzem, és az is, hogy az orromba kúszik a haja levendula illata.

- Mi történt akkor? Nagyon kérlek, válaszolj! - fektetem a kezem az övéire.

Harry leül a sarkaira, és lassan kihúzza a tenyereit az enyémek alól.

- Az erdőben találtam rád. Valami történt veled, és te elájultál. Próbáltalak felébreszteni, de csak rövid másodpercekre tértél magadhoz – mondja monoton hangon, miközben egy fűszállal játszik, de arra figyel, hogy ne tépje le, még véletlenül sem.

- Nem tudod, hogy hogy kerültem oda?

- Nem. Azt tudom, hogy voltak rajtad kisebb zúzódások, és koszos volt a ruhád.

Igaza van, mert a másnap hajnalra már tisztán emlékszem. Amint visszaértem anyáékhoz, szinte a karjaiba ájultam a kimerültségtől. Tudom, hogy sírt, mert egész éjszaka próbáltak megtalálni, sikertelenül, és amikor meglettem, órákig nem engedett a szorításból. Amikor pihentem egy kicsit, első dolga volt, hogy bevigyen a kórházba. Furcsállta, hogy semmire sem emlékszem, és attól tartott, hogy megerőszakoltak. Azt hitte, az agyam úgy védekezett a történtek miatt, hogy kitörölt minden olyan emléket, amit képtelen lennék feldolgozni. Még mindig kiráz a hideg, ha a kórházban történt vérvételekre, vizsgálatokra gondolok, ahogy próbáltak eldugott sebeket keresni rajtam.

- Semmire sem emlékszem, pedig legalább tíz órát voltam az erdőben – mondom Harrynek elveszetten, de úgy érzem, megint nem figyel rám. Biztos vagyok benne, hogy válaszolni se fog, de aztán mégis meghallom a hangját.

- Talán valami olyan történt, amire jobb, ha nem emlékszel – motyogja az orra alatt, és közben lassan felemelkedik a földről. Leporolja a nadrágját, és már tudom, hogy el akar menni. - Boldogulsz egyedül?

Legszívesebben azt mondanám neki, hogy nem, nem boldogulok egyedül, mert még mindig nem tudom, mi történt velem, és szeretném, ha maradna, végül mégis bólintok egy aprót.

- Köszönöm a… rágót – mondja nekem egy óvatos, alig felfedezhető mosollyal, és csak áll előttem, úgyhogy kénytelen vagyok megköszörülni a torkom, és felelni neki. Olyan, mintha ő sem akarna menni, de lehet, hogy csak beképzelem.

- Szívesen. Találkozunk még? - teszem hozzá a kérdést, mert mindennél jobban szeretném, ha igent mondana erre. A hangom zavarbaejtően reménykedő, és biztos vagyok benne, hogy ő is észrevette.

- Nem tudom. Talán – válaszolja lassan, aztán elindul a fákkal sűrűn benőtt erdőrész felé. Egészen addig nézem, amíg eltűnik a szemem elől. Olyan könnyedén lépked mezítláb a szúrós, köves talajon, mintha semmi sem árthatna neki, mintha ő is a természet része lenne. Megcsóválom a fejem a gondolatra, aztán egy pillanatra a tenyerembe rejtem az arcom. Annyira nagyon fáradt vagyok. Hetek óta nem alszom rendesen, Leila elmondhatatlanul hiányzik, és egyszerűen nem találom a helyem a világban. Az álmok elérték, hogy a gondosan, odafigyeléssel felépített világom összeomoljon. És az a világító zöld tekintet, ha csupán néhány percre, valahogy most is elérte, hogy biztonságban érezzem magam. Amikor elveszem a szemem elől a kezeimet, a sárga kankalin az, amit elsőként megpillantok magam előtt. Nagyjából ott, ahol nem sokkal ezelőtt Harry ült, és fogadni mernék, hogy azelőtt csak néhány fűszál volt ott. Felidézem, ahogy a fiú a földre simította a tenyerét, lassan széttárta az ujjait, és felhorkanok a saját képzelgésemen.

Amikor nagyjából másfél óra múlva kiérek az erdőből, az első dolgom, hogy ránézek Zaynre, aki a tv előtt tesped, és miután melegítek neki vacsorát, elugrom lezuhanyozni. A South Park teljesen leköti a figyelmét, úgyhogy most nem zavarom a hülye elméleteimmel. Helyette megint a kis kocsmában kötök ki, de mivel még hét óra sincs, csak Liamet találom odabent. Nem bánom, de az lenne a legjobb, ha Hannah is lent lenne.

- Milyen volt a kirándulás? - kérdezi Liam kedvesen, és amikor levesz a polcról egy teásbögrét felém mutatva, csak bólintok egyet.

- Liam, élnek mások az erdőben? - kérdezem elgondolkodva, miközben már a telefonomon keresek rá a nemzeti parkra, hátha találok valami információt.

- Úgy érted őzek meg mókusok? - kuncog a fiú, miközben megkapom a gőzölgő teámat.

- Nem – felelem szemforgatva. - Emberekre gondolok.

- Hajléktalanok esetleg, de a parkőrök időnként átfésülik a területet, és összeszedik őket. Miért kérdezed?

- Beszélgettem ma egy fiúval, aki ott él – mondom még mindig a telefonomba merülve. - Nem volt rajta cipő, és elég… furcsa volt – magyarázom, mert még mindig nem találtam találóbb kifejezést Harryre. - A haja alaposan megnőtt, és…

- Valószínűleg egy hajléktalan. Louis, vigyázz magadra, ha újra arra jársz – figyelmeztet Liam, de csak megcsóválom a fejem.

- Nem úgy tűnt, mint aki hajléktalan. Ahhoz túlságosan… tiszta volt.

- Esetleg egy őrült?

- Ugyanezek a lehetőségek jutottak nekem is az eszembe, de valahogy nem hiszem. Másról lehet szó. Egyértelmű, hogy nem ismeri ezt a világot, mintha mindig is elszeparálva élt volna az erdő mélyén.

- Az is lehet, hogy egy tündér.

Mindketten az ajtóban ácsorgó Hannah felé fordulunk, csak amíg én kedvesen mosolyogva üdvözlöm, Liam szemforgatva néz rá.

- Nagyi, ne tömd Louis fejét marhaságokkal, ha megkérhetlek.

- Honnan tudhatjuk, hogy az egész egy mese? - kéri ki magának Hannah, és lassan hozzám lépked, aztán felül a mellettem lévő bárszékre. - Ezek a történetek sokkal öregebbek, mint te, vagy akár én, Liam. Hosszú időkre visszanyúlnak a történelmünkben.

Most már én is leteszem a telefonom, és teljesen rá figyelek.

- Oké, Hannah. Tételezzük fel, hogy egy tündérrel beszéltem ma. Van arra valami magyarázatod, hogy hová tüntette a szárnyait vagy a hegyes füleit?

- Varázslat, Louis – böki meg a mutatóujjával a homlokom közepét az asszony, de nem tudok rá haragudni. Helyette egymásra mosolygunk, mert van abban valami, amit mond.

- Mit csinál egy tündér? - kérdezem a következő dolgot, ami eszembe jut.

- Miért nem kérdezed meg tőle? - vonja fel a szemöldökét Hannah kihívóan. - De hidd el, biztosan nagyon sok dolga van. Például vigyáz a helyre, ahol él.

Akaratlanul is beugrik, hogy Harry mennyire dühösen nézett rám, amikor meg akartam gyújtani a cigimet. Hannah közben kérdez valamit, de én újra ott ülök azon a kidőlt fán, és a furcsa fiúval beszélgetek. A szeme…

- Ne haragudj, mit kérdeztél? - fordulok Hannah felé, amikor lélekben is visszatérek a kocsmába.

- Azt kérdeztem, hogy olyan szép-e, mint a mesékben? – mosolyodik el az asszony, és kíváncsian várja a válaszom.

- Hát… - újra érzem, hogy fülig elpirulok erre, ami baromira bosszant. Sosem voltam az a fajta, akit könnyű zavarba hozni, ma mégis másodszor történik meg. - Ő valójában egy fiú.

Hannah szemöldöke ha lehet, erre a válaszra még magasabbra csúszik, de nem firtatja tovább a dolgot, helyette közelebb hajol hozzám, és visszafogott hangon megkérdezi:

- És ennek a fiúnak van valami köze a titokzatos eltűnésedhez?

- Igen – mondom neki ugyanolyan halkan, hogy a székeket pakolászó Liam ne hallhassa, miről beszélünk. - De ő sem tud sokkal többet, mint én. Egyszerűen csak megtalált, és segített visszajutni anyáékhoz.

- Egyedül él az erdőben? - kérdezősködik tovább Hannah.

- Fogalmam sincs. Erről nem beszéltünk. Nem szeret magáról beszélni – válaszolom neki, mire ő mindentudóan elmosolyodik.

- És mondd csak, nem volt rajta valami… furcsa?

- Az egész fiút ezzel a szóval tudom jellemezni. Minden furcsa rajta – felelem fejcsóválva. - De leginkább a szeme. Különlegesen zöld, és… - majdnem hozzáteszem, hogy szinte világít, de nem akarok magamból hülyét csinálni. Valószínűleg csak a napsugarak sütöttek rá furcsa szögben, és azért tűnt olyannak. - És úgy él az erdőben, mintha a birodalma lenne. Erről jut eszembe! Találtam valami ősi temetőt. Erről tudsz valamit?

Hannah egy pillanatra elgondolkozik, aztán határozottan megrázza a fejét.

- Semmilyen temetőről nem tudok, ami az erdőben lenne. Nézted már az interneten?

Tetszik, hogy az öreglány ennyire nyitott az új technológiákra, de nem lep meg, mert mindig fiatalos volt a gondolkodása, már gyerekként is imádtam őt emiatt.

- Néztem, de semmi. Mindegy, úgy döntöttem, hogy holnap délután visszamegyek, és alaposabban utánajárok a dolgoknak.

- A fiú is ott lesz?

- Nem tudom. Ő csak váratlanul felbukkan a semmiből – vonom meg a vállam. - Egyébként Harry a neve.

- Ó, Harry. Tehát így hívják a kis tündérünket – lelkendezik Hannah, de most lebukunk, mert Liam már sört csapol az újonnan érkezett vendégeknek, és meghallja a nagyanyját.

- Miről beszéltek? Louis, ne tápláld a nagyi fantáziáját! Már így is túl sokat képzelődik – szól hozzám Liam.

- Nekem legalább van fantáziám – veti oda neki válaszként Hannah, amin muszáj vigyorognom.

Miután megiszom a teámat, még szívesen maradnék a jó társaság miatt, de tudom, hogy itt az ideje visszatérnem Zaynhez, hogy ápolósat játszhassak. A bokája még mindig fel volt dagadva, amikor legutóbb ellenőriztem, és tudom, hogy még a mosdóba is nehezen tud kibicegni, tehát kizárt, hogy másnap velem tartson. Így este próbálok minél több időt tölteni vele, hogy ne unatkozzon annyira, és neki is elmesélem a találkozásomat Harryvel. Meg van róla győződve, hogy legközelebb legalább egy paprikaspray-t magammal kéne vinnem, de csak nevetek a megjegyzésén.

Másnap elég későn sikerül elindulnom, mert Liamékhez volt meghívásunk ebédre, ami nagyon elhúzódott. Zayn bokája szerencsére már van olyan jó állapotban, hogy képes volt elbicegni a kocsitól a házig, így kicsit nyugodtabb szívvel hagyom magára. Megint jó az idő, a dzsekimet begyűrtem a hátizsákomba, és ezen kívül csak egy üveg vizet és energiaszeletet viszek magammal. Az a tervem, hogy mindenképpen hazaérjek vacsorára. Addig is, élvezem a kellemes időt, az erdő apró neszeit, és a természet szépségét. Őszintén nem mertem bízni abban, hogy újra visszatalálok a temetőhöz, de amikor közeledem a helyhez, azonnal tudom, hogy jó helyen járok. Már előző nap is elbűvölt az élet burjánzása a kis halmok körül. Milyen ironikus, hogy egy temetőben a természet ennyire szép és élettel teli. A kúszónövények lehetetlenül zöldek, a vadvirágok gyönyörűek, mintha valaki szándékosan telepítette be volna őket, és az illatuk is elképesztő. Éppen előveszem a mobilom, hogy készítsek képeket, de aztán meggondolom magam. Valahogy szentségtörésnek érzem. Helyette inkább lehajolok egy virághoz, aminek nem tudom a nevét, de a kinézete a lilioméra hasonlít, és az illata is legalább olyan jó, ha nem jobb. De aztán felnyikkanok, és levegőt venni is elfelejtek, mert egy kéz szorul a csuklómra, és ahogy hátrafordulok Harryvel találom szemben magam. Nyitnám a számat, de a szabad kezét az ajkaimra szorítja, és megcsóválja a fejét. Amikor látja, hogy felfogtam, mit akar, a keze az enyémbe csúszik, és elkezd húzni maga után. Ellenállás nélkül követem, mert bízom benne, csakhogy én nem tudok olyan gyorsan közlekedni az egyenetlen talajon, kidőlt fák, bokrok és kövek között. Látom rajta, hogy frusztrálja, de csak bocsánatkérően nézek rá, miközben felmászunk egy kis emelkedőn. Nem tudom, hogy lehet, hogy még csak nem is liheg a nagy rohanásban. Talán tényleg kevesebbet kellene cigiznem. Izgatottan várom, hogy hová fogunk kilyukadni, és végül egy kis bemélyedésnél kötünk ki, ami egy szikla lábánál található.

- Nem lenne szabad erre mászkálnod, már mondtam neked! - förmed rám Harry, amin kicsit meglepődöm, de gyorsan túlteszem magam a kezdeti sokkon.

- Sosem voltam az, aki ész nélkül követi a szabályokat – jegyzem meg vigyorogva, és legnagyobb meglepetésemre ő is elmosolyodik.

- Akkor van valami, amiben hasonlítunk – feleli, és végtelenül lassan kihúzza az ujjait a tenyeremből. Észre sem vettem, hogy még mindig fogjuk egymás kezét, amíg meg nem éreztem, ahogy végigcirógatja a bőrömet. Benntartott levegővel lenézek a kezünkre, az ujjaink éppen akkor válnak el egymástól, aztán újra felpillantok rá. A haja most be van fonva, és néhány apró, fehér virágot is látok benne. Nyelek egy nagyot, és elkönyvelem magamban, hogy a meséknek talán igaza van. Ha Harry tényleg egy tündér, akkor a tündérek szépek, ez nem vitás.

- Kérdezz nyugodtan – fonja össze a karjait maga előtt, én pedig meglepetten pislogok.

- Válaszolni is fogsz?

- Amíg nem kapsz magyarázatot, nem fogod feladni, ugye? - kérdezi, és látom rajta, hogy pontosan tudja a választ. - Beszélgessünk, Louis. Biztos ezernyi kérdésed van.