Gyilkos Hit - Epilógus
Sziasztok!
Tudom, hogy ez a történet talán nagyon nem úgy alakult, ahogy szerettétek volna, de bízom abban, hogy a lelketek mélyén tudtátok, hogy ez fog történni. Vagy el tudjátok fogadni, hogy ennek így kellett történnie. Ha nem hal meg is meghal, mert ha csak börtönre ítélik, valószínűleg bent a rabok nem hagyták volna életben, ha megtudják, miket tett. Menekülésre pedig egyáltalán nem volt esély. Ez a szerelvény sajnos robogott a pokol felé, és ezt próbáltam éreztetni is. :) Köszönöm, hogy kitartottatok, elolvastátok, és írtatok. És ugyebár egy lezárt történet általában azt eredményezi, hogy hozok egy új első részt valamiből. ;) Mondjuk... jövőhét szombat? Ha már a tündéreink lefoglalták a szerdákat. Az érkező meséről nem akarok sokat mondani, majd beszél az önmagáért reményeim szerint. Ott megint egy teljesen más világba utaztatom el a srácainkat, de én nagyon élveztem írni azt a sztorit, és bár azt hittem, azért nem volt könnyű. Szóval jövőhét szerda, aztán szombat! Addig pedig vigyázzatok magatokra nagyon! És maradjatok otthon!
Puszi&Pacsi
- Epilógus -
Egyetlen Harry,
Gyógyulok. Minden nappal, ami a döntésed óta eltelt, egyre több erőt kezdek érezni magamban. Mind a háromszázhatvanöt nappal, folyamatosan egyre gyógyultabbá válok. Pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy nem vagy velem. Tudom, mennyire szánalmas, én mégis számoltam. Minden nap. Minden rohadt nap húztam a strigulákat, hogy mennyit kellett kibírnom nélküled. Az első egy hónap volt a legkritikusabb. A Vatikánba kellett volna utaznom, de nem tettem meg. Nem érdekelt semmilyen kötelességem. Amikor hívtak, egyszerűen csak nem vettem fel a telefont. Úgy hagytam ott az egyházat, hogy az égvilágon senkivel sem vettem fel a kapcsolatot közülük. És tudod mit, bébi? Tökéletesen leszarom. Gondolom idővel rájöttek, hogy nem érdekel semmi, mert anya az egyik telefonhívása alkalmával elmesélte, hogy a templomba egy új pap érkezett. Valami idős, és nagyon mogorva alak. Őt biztosan nem akartad volna az ágyadba vinni… Ki sem költöztem teljesen a templom melletti szállásomról. Mindent otthagytam, egyedül a festményeimet hoztam el. Próbáltalak megérteni. Megfejteni, miért ezt a lépést választottad. Az egész olyan volt, mint egy sakktábla. Sok bábunkat lecsapták, mégis volt még néhány lehetőségünk. De te önszántadból mattot adtál magadnak. Tudom, miért tetted. Értem. Megértettelek, de közben mégsem. Sokkal erősebb voltál, mint hittem. Én nem tudtalak volna így itthagyni. Gyáva lettem volna egy ilyen lépésre. Gondoltam rá, hogy követlek, de ahhoz sem volt elég merszem. Imádkoztam a lelkedért. Feloldoztalak az utolsó pillanatokban is. Miután nem volt hova mennem, beköltöztem a házadba, Harry, és így körbevehettem magam az emlékeiddel. A ruháid hordtam, a tárgyaidat használtam, és a legapróbb adagokban fogyasztottam el minden előre megfőzött ételt, vagy éppen maradékot, ami a hűtődben volt, tudva, hogy a te csodálatos kezeid készítették őket. Ez volt minden, amit tettem. Minden, amit tehettem. Ettem, elláttam a mindennapi szükségleteimet, és festettem. Minden áldott nap festettem, és a képeken nem szerepelt senki más, kizárólag Te. Gyönyörű, de végtelen keserűséget árasztó festmények születtek, Harry.
Brian a szüleim házában maradt egy kis időre, hogy a közelemben legyen, mert meglehetősen aggasztónak találta a viselkedésem, és nem akarta, hogy valami bajom essen… Ezek az ő szavai. Azt mondta, hogy a történtek után nem tudta megtenni, hogy csak egyszerűen felvegye a fizetését, és hazautazzon. Minden nap eljött hozzám a régi házadba, és néhány órát vacsoraidőben velem töltött, hogy megbizonyosodjon róla, ha jobban nem is, de rosszabbul sem vagyok. Soha nem mondtam ki neki, de borzasztóan hálás voltam érte, tudod? Ő volt az egyetlen ember, akit elviseltem magam körül, még anyát is megkértem, hogy hagyjon békén. Legalább amíg meggyógyulok. Csak a telefonjaira feleltem, de azok a beszélgetések is egyoldalúak voltak. Anya mesélt, miközben én kihangosítottam, és míg a vászon előtt álltam és dolgoztam, hallgattam anya mondandóját. Daviddel, Lottie-val, vagy akár a kisebb testvéreimmel még ennyit sem tettem meg. Mindenkit kizártam az életemből, és egy cseppet sem bántam. Lottie próbált beszélni velem többször is. Kopogtatott az ajtódon, de amikor kinyitottam, és az ő arca jelent meg a résen át, egyszerűen csak vissza csuktam. Akkor, amikor feladott téged, azt hittem, hogy csak nagyon haragszom és csalódott vagyok, de idővel majd meg tudok bocsátani. De azok után… Ma már tudom, hogy egyedül vagyok. Csak egy anyám és egy Brianem van. Ez a két ember áll mellettem, mert csak nekik engedem meg, és ezt egy kicsit sem bánom.
Idővel Briant a kötelességei visszahívták Londonba, de amikor eljött hozzám, hogy elköszönjön, két hónap után akkor jelent meg bennem az első emberi érzelem, és nem csak ösztönbeli cselekvés. Rémült voltam, amiért Brian magamra akart hagyni, és ezzel végül megszületett bennem az érzés, hogy számomra is itt az idő. Megkértem őt, hogy hadd tartsak vele, és tudom jól, hogy neki akkor sem lett volna szíve azt mondani, hogy nem jöhetek, ha úgy akarta volna. Megbeszéltük, hogy a kezdeti időszakban Brian házában maradok, kaptam egy szobát az emeleten, és ő még a festményeimnek is helyet adott egy másikban. Időről időre csak hálát tudok adni ennek a férfinak, amiért a kezdetek óta, olyan töretlenül harcolt az oldalunkon, és nem hagyott cserben minket a legnagyobb bajban sem. Segített szakmailag is, jogi tanácsokkal látott el, és így minimális nehézségekkel nyithattam meg a saját galériámat, ahol a festményeim állítottam ki. Nem azért csináltam, mert mindenkivel meg akartam osztani. Nem érdekelt az sem, ha senki nem jön el megnézni. Egyedül Érted tettem, Harry. Neked állítottam egy nem hétköznapi szentélyt, ahová minden nap elmehetek, hogy ha csak ilyen módon is, de Veled lehessek. Az csak ráadásként jött, hogy a galéria felkapott lett, és sokan látogatják, vagy éppen nem hétköznapi ajánlatokat tesznek a festményekért. Így most ebből élek - már amennyit Brian enged beleszállnom a költségekbe. Festek és emlékezek, de mindenek előtt, mindezzel tudatosan gyógyulok. Nem akartam a sötétségben ülni, és egy depressziós életet leélni. Meg akarok gyógyulni, bármennyi időbe is telik. Terápiára is járok egy helyi pszichiáterhez, akit Brian ajánlott, és finanszírozza is, akármilyen erősen is hadakoztam ellene. Brian a gondomat viseli minden módon, ahogy az lehetséges, vagy amennyire hagyom neki, és tudom, hogy észrevette, ahogy egyre többet engedek. Ezt én magam is jó jelnek veszem a fejlődésemben.
Egészen addig így gondolta, míg egy napon, a vacsoraasztalnál, el nem mondtam neki, hogy mire készülök. Brian majdnem félrenyelte a ételt. Azok a rémülten kitágult szemek annyira keserűen csillogtak rám. Az igazság az volt, hogy nem tanácsot, vagy engedélyt kértem a tervem megvalósításához, egyszerűen csak közöltem a tényt Briannel, és megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, abban a pillanatban kellene összepakolnom a cuccaim, és nyomtalanul eltűnnöm az életéből, vagy képes lesz utána is a szemembe nézni, netalán még falazni is nekem. Nem felelt semmit. A vacsoráját szinte érintetlenül kotorta a hulladékmegsemmisítőbe, a tányérját pedig a mosogatóba tette, és otthagyott. Felvette a kabátját, és a cipőjét, magához vette a kocsikulcsát, és szó nélkül hagyott egyedül a hatalmas házban.
Mindent alaposan kiterveltem. Szándékosan erre a napra időzítve. Pontosan egy éve ragadtak el tőlem Téged, és minderre ez egy tökéletes nap volt. Az évforduló, amit mások talán úgy tették volna, de én nem részegen és dohányfüstben töltöttem, ezen az estén sokkal mámorítóbb dolgot tettem.
Cheryl feküdt előttem egy öreg és kopott asztalhoz rögzítve, egy isten háta mögötti raktárépületben. Hosszú hetekig kutattam a tökéletes helyszín után, és az volt az. Azért választottam ezt a helyet, mert hallani akartam a velőtrázó sikolyait. Ezt az estét már akkor elképzeltem, amikor az egykori házadban üldögéltem, az egyik elnyúlt, otthoni pólódban, és körbe lengett az a csodás illat, amit már nem szívhatok magamba a közvetlen forrásból.
“Könyörgöm, ne csináld! Esküszöm, bármit megteszek, csak ne!” - sikított Cheryl. Minden szavára tisztán emlékszem. Mélyen belevájtam az emlékezetembe, hogy örökre velem maradjon. Hidegvérrel emeltem a bőréhez a borotvaéles pengét, és olyan profi mozdulattal hántottam le annak a kurvának bőrét a felkarjáról, mintha egész életemben ezzel foglalkoztam volna. A vér nem ömlött, vagy spriccelt. Nagyon lassan kezdett a felszínre szivárogni, mint amikor egy vékony papírtörlőt terítesz egy kiömlött tejfoltra a konyhapulton. “Istenem! Segítség!”
Csak mosolyogtam rá, minden egyes kiáltásnál, és a könnyei összes apró cseppje egy kis fizetség volt, amiért elvettek Téged tőlem.
“A lányom tudni fogja! Meg fognak találni!” - sikította Cheryl, amikor a másik kezéről is eltűnt minden réteg bőr. Csak nevettem, olyan kibaszottul őrült voltam, és még most is mosolygok, ahogy eszembe jut.
“Remélem egy percig sem gondoltad komolyan, hogy ez majd megijeszt? Egyáltalán nem félek semmilyen következménytől, és őszintén. Azt gondolom, a szerencse a pártomat fogja majd ilyen undorító emberek ellen, mint ti vagytok. Csak azt bánom, hogy Emmettet senki nem erőszakolta meg a halála előtt, miközben kiszolgáltatottan szenvedett, mint ahogy ő tette azt Harryvel.” - ezt köptem az arcába, ahogy fölé hajoltam, hogy abba a hányingert keltő kék szempárba nézzek, ami olyan régóta kísértett téged. Hányingerem támadt, igen, ahogy egy pillanatra a fejembe furakodtak a képek Cheryl gusztustalan élettársáról, és a tizenéves kicsi Harryről, aki nem tudott még védekezni a szadista férfi ellen. Bárcsak veled lehettem volna, hogy megvédjelek tőlük… Élvezettel üvöltöttem az arcába: “Tegnap óta vár rád a túloldalon. Te vagy a díszvendég, ribanc. Tiéd ez a különleges dátum. Ezt Harrynek adom ajándékba az évfordulón.”
“Jézusom! Ne! Segítség!” - csak ezt volt képes kiáltozni, és vergődött. Annyira próbált volna szabadulni, és én ezt mindennél jobban élveztem. Amikor először eszembe jutott az, hogy befejezem, amit elkezdtél, és megölöm azt a nőt, aki tönkretette az életed, akkor féltem. Azt gondoltam, ehhez én kevés vagyok, és nem fogom tudni megcsinálni. Ki fogok borulni előtte, vagy közben, sokkot kapok, megtalálnak, és azt teszik majd velem, amit Veled akartak, de nem így volt. Először Emmett, aztán Cheryl lassú kínzásának minden egyes pillanata olyan örömet adott, amit semmivel sem tudtam magyarázni. Még a gyomrom sem fordult fel, pedig néhány óra múlva a nőben már csak pislákolt az élet, miközben szinte egyetlen ép bőrfelület sem maradt a testén. Még az arcát is összekaszaboltam úgy, hogy Cherylt talán a saját lánya sem ismerte volna fel. A kezembe fogtam egy vastag pengéjű kést, amit egész addig még egyetlen alkalommal sem használtam fel a nő kivégzése során, majd pontosan a mellkasának ahhoz a pontjához emeltem, ahol Téged ért a lövés.
“Ennél is rosszabbat érdemeltél volna” - köptem felé a szavakat, aztán egy könnyed mozdulattal elmerítettem a kést Cheryl mellkasában. Nem gondoltam, hogy ennyire semmit sem fogok érezni. Hogy ennyire meg akarom majd tenni Érted. Annyira éles volt, hogy semmi sem állhatott az útjába. Úgy hasított át Cheryl mellkasán, mint kés a vajon, és az asztal lapja állította meg. Katartikus élmény volt, Édesem. Tényleg az volt. Cheryl undorító szemei kitágultak, és még egy utolsó levegő után kapó, hörgő lélegzetet vett, és ennyi volt. Nem bírtam elhinni, hogy megtettem. Olyan volt, mintha nem is én csináltam volna. Álltam a teste felett, hátra döntöttem a fejem, és lehunyt szemmel, mélyeket lélegeztem a fémszagú, állott levegőből. Szinte láttam magam előtt, ahogy büszkén mosolyogsz rám, Harry, és ez boldoggá tett. Annyira rohadtul boldoggá. Pontosan egy év elteltével, azon a napon először voltam boldog. Mindenfajta lelkiismeretfurdalás nélkül végeztem el ugyanazt a rituálét a holttestével, mint ahogy Te tetted volna. Tudtodon kívül voltál a mesterem, Kicsim. Tudod, mit tettem utána? Nem roskadtam magamba. Nem kaptam sokkot. Nem éreztem, hogy bűnös vagyok. Egyszerűen beültem az autómba, és hazamentem.
A zuhany alatt lemostam magamról az eltelt tizenkét hónapot, és azzal, hogy ezen az éjszakán teljes egészében megbosszultam az ellened elkövetett összes sérelmet Cherylnek és Emmettnek, éreztem, hogy végre továbbléphetek. Ez volt az a lánc, ami kőkeményen húzott engem az árnyékba, ahonnan nem bírtam szabadulni. Teljes nyugalomban végeztem el az esti rutinomnak számító fogmosást, hajszárítást, és még a ruháim is bedobtam a mosógépbe, hogy holnap majd csak el kelljen azt indítanom. Egyszerűen nem érzek semmit. Úgy folytatódott az életem itthon, mintha nem öltem volna meg két embert a közelmúltban. Semmi sem számít már, csakis az, hogy ezzel végre békében nyugodhatsz, Szerelmem. Hiszek abban, hogy idővel újra veled lehetek, és tudom, hogy látsz engem, és vársz rám. Ez mind, ami most történik, csak egy állomás. Mint amikor leszáll a repülőd egy olyan városban, ahol még soha nem jártál, és bár van néhány órád szétnézni, és megismerni, tudod, hogy a valódi úticélod még nem érted el, de addig is kiélvezed az ismeretlent. Ez vagy Te nekem. Az út vége, Brian pedig az, aki segít nekem elérni Hozzád, és vendégül lát az idegen állomáson, amíg átutazóban vagyok. Azt hiszem, hogy egy furcsa, kicsavart módon szeretem őt, és ezzel egyidőben üldöz a lelkiismeretem, mert soha nem szerethetem őt úgy, mint Téged.
Szeretlek, Harry. A testem, lelkem és szívem minden szeretetével, és minden egyes pillanatban annyira hiányzol. Nem tudom, hogy mikor, mert nem keresem a pillanatot, de újra együtt leszünk. Megígérem Neked. Addig pedig gyógyulok.
Louis
A férfi összehajtogatta a levelet, amit olyan gondosan írt meg, egy borítékba tette, és a székről felállva a kandallóba dobta. Végignézte, ahogy elég. Nem azért írta, mert célja volt vele. Azért írta, mert ki kellett adnia magából, de nem volt vele az az egyetlen személy, akinek ezt el akarta mondani, így ez volt az egyetlen útja, hogy elengedje.
Egy egyszerű, fehér alsónadrágban lépdelt a sötét hálószobában, hogy a takaró alá bújjon. Óvatosan elhelyezkedett, figyelve, hogy ne mocorogjon túl sokat, de egy mosollyal nyugtázta, hogy a terve nem sikerült, amikor egy meleg tenyér simult a mellkasára, hogy a hátára gördítse.
- Minden nyomot eltüntettél? - súgta a sötét szoba csendjébe Brian, és a fiatalabb férfi lábai közé fészkelve magát, a nyakára tapadt az ajkaival. - Ha besározod a hírnevem, bébi, akkor valami igazán kegyetlen játékra számíthatsz tőlem, miután kihoztalak a sittről.
- Nem hagytam - felelte sóhajtva, és oldalra döntötte a fejét, hogy Brian akadálymentesen harapdálhassa a füle alatti érzékeny, vékony bőrt, ami mindig annyira felizgatta. - De ez nem jelenti azt, hogy nem vágyom valami kegyetlen játékra.
- Megkapod, amit akarsz - morogta a vállgödrébe, majd a fogait a kulcscsontján szántotta végig. - Hogy is tagadhanám meg tőled, amire ennyire vágysz…? Mindig megkapod, amit akarsz, Louis.
- Túl jó vagy hozzám - mosolyodott el Louis, és a hangjában minden csepp szenvedélye benne volt. Brian szerette őt, Louis tisztában volt vele, bár ezt a szót még egyikük sem mondta ki. Hat hónapja feküdtek le először, azóta az este óta pedig egy párként működnek. Nem beszélték meg, egészen egyszerűen csak Louis onnantól kezdve Brian hálószobájába ment aludni, és minden közös vagy külön programjukról kikérte a véleményét, vagy már a szervezésbe is bevonta. Megkérdezte tőle mit enne, mielőtt vacsorát rendelt, és nem volt kérdés, hogy csókkal köszöntse, amikor hazaért az irodából késő este. Brian sokat dolgozott, de ez pont azt eredményezte, hogy jól működtek együtt. Louis-nak még gyors lett volna az, ha egyik pillanatról a másikba egy komoly kapcsolat közepén találja magát, minden percében a másik oldalán. Ahhoz még nem volt eléggé gyógyult.
Nem tudta volna kimondani Briannek, hogy szerelmes. Többet érzett iránta puszta barátságnál, és az életét is feláldozta volna érte, de mégis… Az érzés a nyomába sem ért annak a felemésztő tűznek, amit a Harry iránti érzései ölelte körbe. Mégis azt érezte, hogy Brian az egyetlen ember ezen a világon, akivel képes lenne megosztani az életét. Az idősebb férfi tudta, hogy Harry szelleme örökké velük lesz, és ezt szó nélkül fogadta el. Ez volt Louis Tomlinson számára a legmélyebb szerelmi vallomás és hűségeskü, amit valaha tehettek volna neki. Egy erős gyógyszer, amitől a gyógyulása, még ha hosszú időbe is fog kerülni, mégis garantált volt.
Vége
6 Comments
Ahh... Meghaltam!
VálaszTörlésTudtam. Persze, hogy tudtam, hogy nem lehet máshogy vége. De azért mégis...
Azt kell mondanom, hogy Brian a legjobb választás Louisnak.
Bár még szokni kell a "szememnek" a látványujat, de nagyon is el tudom képzelni őket együtt.
Gondoltam, hogy Lou utánna ered a nőnek. Jól tette.
Vajon, hogy fogynak Harry képei?
Viszik mint a cukrot. 😃
Szuper lett ez a történet. Öröm volt olvasni minden sorát.
Gratulálok neked hozzá. Nem szokványos szerelmi törté. De talán pont ezért ragad meg az emberek fejében. 💖
Köszönöm, hogy megírtad!
Pussz 😘 😘 😘 😘
Igen, tudom. Az ember remel az utolso pillanatig. Nagyon orulok, hogy azt mondod Brian jo valasztas volt, en is igy gondoltam, hogy ha valaki, hat Brian az, aki mellette lehet es meg is ertheti ot.
TörlésKoszonom, hogy vegig itt voltal, szeretted es olvastad! ❤️
Puszii
Köszönöm, hogy írtad ezt a csodát. Gyönyörű lett. 🙏❤️
VálaszTörlésKoszonom, hogy vegigolvastad! ❤️
TörlésIgazából tudtam. De az ember a végéig reménykedik. Örök Larry fan-kent azért még mindig azzal nyugtatom magam, hogy a túlvilágon egymásra találnak majd! Amúgy hihetetlen story volt, végig izgalmas és nagyon érdekes, egyáltalán nem szokványos. Imádtam olvasni. Remélem még sok ilyen lesz Tőled, persze Happy Enddel 😊 😘
VálaszTörlésSziaa!
VálaszTörlésÚgy döntöttem, hogy ide írok inkább egy hosszabb kommentet, mert nagyon lemaradtam, és ésszerűbb akkor már csak ide az utolsó mögé. Hisz a kérdéseid, kételyeid, félelmeid mostanra mind meg lettek válaszolva, butaság lenne tovább taglalni őket korabbról, viszont olvasni mindig mindent egyből olvastam, amikor kaptam az értesítést, hogy írtál. Munka közben. :DD És imádtam minden sorod. Nagyon sajnáltalak előre, hiszen tudtam, hogy mi vár rád, de imádtalak minden sorért, és nagyon hálás vagyok neked értük! Minden napomat feldobtad vele! :)))
A legnagyobb bóknak veszem, hogy még sokáig benned volt, vagy akkor is gondolkodtál rajta, amikor épp mást csináltál, vagy már végeztél vele. Életem legjobb könyvjei, amiket valaha olvastam, mind ilyen hatással voltak rám, és ha ezt sikerült elérnem, az a legnagyobb dicséret!!! <333
Tudom, hogy a vége borzasztó keserű, de nagyon boldog vagyok, hogy ennek ellenére is ennyire kedves vagy, és azt mondod, egy csoda az egész. A legelső Larrys írásom. Vagyis, az első posztolt a karácsonyos volt, de akkor már írtam ezt bőven. Nagyon szerettem írni, és én is ugyanazokkal a fájdalmakkal küzdöttem az írás közben, mint amivel te olvasásnál.
Valamilyen elcseszett módon biztosan kitalálhattam volna, hogyan szökjenek meg és legyen happy end, de nem tehettem. Harrynek felelnie kellett, mert bár mind imádjuk Harryt, de tudjuk, ha nem ő lett volna, követeltük volna a büntetését. Reális szerettem volna maradni, még ha az ezzel is járt. Én azért egy csipet alter happy endnek tartom, hogy a halálát is ő maga tartotta a kezében, döntötte el, és hajtotta végre, amikor készen állt rá. Nem kellett tovább várnia, szenvednie, félnie.
Nagyon örülök, hogy láttad a jellemfejlődési görbét mindkettejük életében egymás megismerése után. Ez is siker, mert sikerült bemutatnom azt, ahogy Harry felfelé ívelt, Louis pedig, bár ezt nem élte meg negatívan se ő se az olvasó, mégis tudjuk, hogy lefelé, hisz a végére ő maga is gyilkos lett.
Örülök, hogy ha volt is hiányosság, hiányérzet, az utolsó részre azt is sikerült elvarrnom. :)) Nekem sem lett volna teljes a mese, ha a fő bűnösök túlélik és vígan éldegélnek.
Tudom, hogy Brian egy fájó pont volt minden larrie számára, de ha mélyen belegondolsz, akkor ő az egyetlen, akit elviselhetünk ott, nem? Ő ott volt, mindent megtett Harryért, és ahogy írod is, pontosan tudja, mit érez Louis, és nem várja el tőle, hogy engedje el Harryt és szeresse őt mindenekfelett. Eleve nem is vágyik Brian elsöprő románcra. Ők jók egymásnak, mert Brian karrierista, és nem akarja a kapcsolatát a karrier elé helyezni, Louis pedig ahogy mondta is, nem bírna el egy teljeskörű, boldog kapcsolatot. Ott vannak egymásnak, de ennyi mindkettejüknek elég. És ennyi kell is. Úgy éreztem inkább ez, minthogy Louis-t örök magányra kárhoztassam.
Nem is várom el, hogy újra és újra kitett magad ennek a fájdalmas mesének, de annak nagyon örülök, hogy ennyire szeretted! És nagyon hálás vagyok a csodálatos, dicsérő szavaidért, rengeteg erőt adnak, hogy írjak és ne adjam fel itt a fáradt napok ellenére sem.
Köszönöm, hogy rám találtál, hogy mindig itt vagy! Imádom a hosszú kommentjeidet is, és imáddddlaaaak!
Millió pusziii!