Sziasztok! 

Íme az eheti adag is megérkezett. :) Remélem mind jól vagytok, otthon vagytok, és vigyáztok magatokra! Szombaton jelentkezem. 

Puszi&Pacsi

H&S

Gyümölcsös randevú

Harry

Érzem, ahogy remeg a keze az enyémet fogva, és már biztos vagyok benne, hogy ez egyáltalán nem volt jó ötlet. Nem értem, miért kell bolygatni a múltat. Miért nem volt elég, hogy elmeséltem, és már ismer minden részletet. Persze, egyből tudom a választ. Kezdett beleőrülni a hibámba. Ébren és álmában is gyötörték az emlékképek, amiket nem zártam el eléggé. Nem csak az igazságról akarta lerántani a leplet. Segítségre volt szüksége ahhoz, hogy képes legyen tovább élni, és hogy ne tébujoljon meg teljesen, aztán elvesszen a valóság és az emlékek határán, hogy végül ne tudja, hol jár épp. Ezt senkinek sem kívánnám, és pláne nem Louis-nak. Megkedveltem őt, és nem akarok neki rosszat, de végignézni vele a történteket, és közben érezni, amit ő, az épp annyira felőrlő.

Nem tudtam mozdulni, és alig kaptam levegőt, amikor a kobold elkapott, és szinte éreztem, ahogy elszívja minden energiámat. Össze kellett szorítanom a szemeim, és olyan erővel lecsapnom rájuk, amilyet még soha nem tettem azelőtt. Rettegtem, de nem engedhettem, hogy a félelem maga alá gyűrjön, mert felelős voltam egy emberi gyermekért, akit ki kellett szabadítanom az erdő mágikus fogságából. Csakis rám számíthatott, és valahogy ez az egész képes volt elegendő erőt adni. Elüldöztem mindüket, de tudtam, hogy ez csak ideiglenes, ezért azonnal fel kellett pattannom, és elindulnom a fiúval az erdő határa felé. Ott majd a sajátjai megvédik.

- Gyere - lihegtem, amikor a földön összekuporodott kisgyerek vállára tettem a kezem, ő pedig felnézett rám a könnyáztatta, de nagyon szép kék szemeivel. Rémült volt és kíváncsi. Egyből próbáltam elrejteni az energiám, így a szemem nem vibrált annyira, és elmosolyodtam, hátha azzal megnyugtathatom egy kicsit. Mindene reszketett, de szót fogadott nekem, megfogta a kezem, hogy felsegíthessem, és engedte, hogy a fák között vezessem. Nem volt magasabb nálam, nagyjából egyformák voltunk. Talán annyi idős lehetett, mint én, és tudtam, mennyire megrémülhetett. - Mi a neved, fiú?

- Lou… Én… Louis vagyok - szipogta, és amikor én is bemutatkoztam, megszorította a kezem. Onnantól kezdve teljesen megbízott bennem. Tudtam, éreztem. A fején és a tarkóján is volt egy csúnya, véres sérülés, a ruhája pedig sáros lett, de hősiesen lépkedett utánam egészen az erdő pereméig, ahol már éreztem az emberek világának a bűzét. Tudtam, hogy nem engedhetem el, de még soha nem töröltem memóriát, ezért nagyon aggódtam, hogy képes leszek-e megfelelően alkalmazni azt, amit a falusi tanítók mondtak, amikor erről a hatalomról oktattak minket. Az energiám jócskán megcsappant az erdei harc alatt, de éreztem még magamban elegendő erőt, és amikor már ki akart lépni az utolsó fa soron túlra, visszahúztam őt, hogy a szemembe nézzen.

- Louis - súgtam, ő pedig résnyire nyitotta a száját, és hatalmas szemekkel nézett rám. - Én nem mehetek tovább. Neked pedig meg kell ígérned nekem valamit.

- Mit, Harry? - kérdezte halkan, és végre úgy vettem észre, már nem fél annyira, most, hogy látta a saját világát. Tudtam, hogy bízik bennem, és tudtam, hogy ez a legjobb módja, hogy kitöröljem az emlékeit. Mélyen a szemébe néztem, és megszorítottam az ujjait. Láttam az íriszeiben a saját szemem fényét, és éreztem, hogy el akarja húzni a kezét, de nem hagytam.

- Nem… Nem beszélhetsz erről senkinek - suttogtam, és közben minden erőmmel azon voltam, hogy alaposan elrejtsem az összes apró kis emlékfoszlányt a ma éjszakáról. Tudtam, hogy sikerült, mert ő egyre jobban ellazult, míg én fokozatosan éreztem magam végtelenül kimerültnek. Végül ő már egyáltalán nem tudta volna megmondani, hogy került ide, amikor elengedtem a kezeit, az emberi világ fényei felé irányítottam őt, majd a fülébe súgtam. - Menj haza, és ne gyere vissza az erdőbe, Louis.

Ő elindult, én pedig még egy ideig néztem, de a szemeim alig bírtam nyitva tartani. Rohanni kezdtem az erdő mélyére, hogy legalább a határtól egy kicsit távolabb, emberektől biztonságos helyen egy bokor tövébe gömbölyödve hagyjam, hogy a kimerültség erőt vegyen rajtam.

Amikor visszatérünk a valóságba, a kezei még mindig remegnek, és pislog néhányat, mielőtt elkapja a tekintetét és mindenfelé néz, csak rám nem. Lassan kihúzza a kezeit az ujjaim közül, aztán néhány percig csak bámul maga elé, mielőtt egy sóhajjal nekidől a mögöttünk terebélyesedő fa törzsének.

- Megmentetted az életem - jelenti ki halkan, és nem is felelek rá. Nem kérdés volt. Csak kimondta, amire éppen gondolt. - Te is veszélyben voltál, de a saját épségedet kockára téve, megmentettél.

- Vakmerő gyerek voltam - vigyorodom el, hogy egy kicsit oldjam a feszültséget, és ő is féloldalasan elmosolyodik, rám pillant a szeme sarkából, de aztán újra elkomorodik, és csak a szellő által lengedező füvet nézi. - Segítenem kellett. Nem mondhatok mást, mert ez az igazság.

- Köszönöm - néz most rám, és a szemei igazán hálásak, de egyben teljesen fátyolosak is. Fogalmam sincs, hogy mit gondolhat most. Ez bosszant is egy kicsit. Az emberekben egyáltalán nem olvasok olyan könnyedén, mint a tündérekben, vagy az állatokban. Még a legfifikásabb növények szava is érthetőbb, mint Louis tekintete. - Nélküled már nem élnék. Ezt… nem könnyű feldolgoznom, de komolyan hálás vagyok neked.

- Örülök, hogy életben vagy, Louis - mosolygok rá, és ettől végre őszinte mosoly ül ki az ő ajkaira is. Egy nagyot kell ásítanom, és csak akkor eszmélek fel rá, hogy Louis csillogó szemekkel néz rám, amikor már befejeztem, és végignyalom az ajkaim. - Kimerültem. Éppen úgy, mint akkor. Na jó… Talán nem annyira, de nagyon álmos vagyok.

- Nyugodtan lepihenhetsz, ha az segít - szólal meg végtelenül kedves hangon, és előveszi a telefont, hogy megnézze rajta a pontos időt. Mi tündérek is ismerjük az időt természetesen, de nem használjuk olyan pontos számokra bontva, mint az emberek. Volt, amikor igen. Amikor még köztük éltünk, de mára már csak a reggeleket, délelőttöket, délutánokat és estéket különböztetjük meg. Tökéletesen működik, nincs szükségünk ennél többre. - Még van bőven időm, itt maradok, és akkor gond nélkül aludhatsz egy kicsit.

- Ébressz fel, ha történik valami - ásítok egy újabbat, és gondolkodás nélkül dőlök Louis ölébe, éppen úgy, ahogy Niall combjaira szoktam, amikor a tisztáson pihenünk. Niall közben mindig simogatja a hajam, és az fantasztikus érzés. Imádom, de amikor épp eldönteném, hogy megkérem rá Louis-t is, már el is nyom az álom, és képtelen vagyok megszólalni.

*

Morogva forgolódom, mert a nap a szemembe süt, és én még nagyon szeretnék aludni egy kicsit. Eltelt már néhány nap azóta, hogy visszaadtam Louis emlékeit, de még egyetlen sem úgy, hogy ne találkoztunk volna. Minden nap eljön az erdőbe, és én minden alkalommal elviszem őt valamelyik kedvenc helyemre, amit szerencsére látszólag nagyon élvez. A látogatásai egyre hosszabbak. Az utóbbi két napban már korán reggel találkoztunk a megbeszélt helyen, és már késő éjszaka volt, amikor az erdő szélére kísértem őt. Még most is elmosolyodom a kedvességén, amikor ő akart engem elkísérni, olyan közel a faluhoz, ameddig csak teheti, nehogy bajom essen. A törődése felforrósította a belsőm, és még órákig képtelen voltam elaludni utána, csak a napunkon gondolkodtam, és a sok érdekességen, amit egymásnak meséltünk. Emberi mértékkel számolva talán néhány órát aludhattam, mert a szemeim égnek, és még annak tudatában is képtelen vagyok kimászni az ágyamból, hogy Louis hamarosan a piknikasztaloktól nem messze vár rám. Azt mondta, találkozzunk ma egy kicsit később, mert szeretne hozni nekem valamit, de ahhoz, hogy beszerezze, időre van szüksége. Nem akarta elmondani mi az, én pedig nagyon kíváncsi vagyok, ezért már alig várom, hogy megtudjam.

Talán őrült vagyok… Egészen biztos, hogy őrült vagyok, de azt gondolom, hogy Louis csodálatos. Persze még sokkal jobban meg akarom ismerni. Sokkal több apró dolgot tudni róla, annak ellenére, hogy sokszor úgy érzem, csak én kérdezek, ő pedig válaszolgat nekem egész álló nap. Mesélt nekem a gyerekkoráról, és arról, mennyire szeret mozogni. Sportnak nevezte. Bár az utóbbi években ellustult és inkább sört iszik, és csak nézi, ahogy mások sportolnak. Hallottam már a sörről, és az emberek sokszor hoznak magukkal az erdőbe is, bár én még soha nem kóstoltam az általuk fogyasztott ételeket. Jobban mondva, de. Gyümölcsöt ők is esznek Louis szerint, csak már nem eleget a mai világban. Kérdezett a kedvenceimről, és én is kérdeztem tőle, de mondott néhány olyat, amit még soha életemben nem kóstoltam, és máris elkezdtem irigyelni őt. Egy embert. Mert egyszerűen úgy érzem, hogy ő sokkal… több nálam. Nem is tudom, hogyan kellene megfogalmaznom az érzést, ami bennem kavarog. Úgy érzem, én semmit sem tudok vagy ismerek, amikor vele beszélgetek. Persze ő soha nem érezteti ezt velem, és amikor az én világomról kérdez, igazán elbűvöltnek tűnik, és ez jólesik. A szemei olyankor csillognak, és néha még a szája is elnyílik kicsit, vagy van, hogy a nyelve végigfut az ajkain, hogy megnedvesítse őket. Vonzza a pillantásom, mert annyira érzéki mozdulat. Nem is sejti, hogy olyankor mennyire elbűvöl engem. Azt hiszem még soha, senki nem vonzotta ennyire a figyelmem. Soha nem akartam még senkihez úgy hozzáérni, mint Louis-hoz. A haját már éreztem az ujjaimon. A csodálatosan puha, rövid tincseit. A tetoválásait nézegetve a karján is végigsimítottam már, fogtam a kezét többször is, és aludtam már a fejemmel az ölében, és mégis… Mintha minden nappal egyre többre vágynék.

Nyöszörögve fordulok a hátamra, és csak nézem a plafont, míg őt látom magam előtt, és a hangját hallom a fülemben. A hasam bizsereg, és… ugyanaz az átkozott probléma minden reggel. Mégis, mióta Louis-val töltöm a napjaim, mintha ez erősödött volna, és én már kétségbeesve próbálom elkerülni azt, amit most is teszek, de nem megy. Nem minden reggel. Van, amikor már túl sok, és csak egyszerűen engednem kell ezeknek a késztetéseknek, különben úgy érzem, felrobban a testem. A fülemben a nevetése, és össze kell szorítanom a szemeim, aztán az alkaromba harapnom, ahogy elsöpör a pillanat, és végre vége annak a feszítő vágynak, amit éreztem. Szükségem van még néhány másodpercre mozdulatlanul az ágyamban, de aztán eldöntöm, hogy Niallre is szükségem van. Beszélnem kell vele erről a dologról, de… előtte mindenképpen meg kell fürdenem.

Néhány kopogtatás után egy álmos szőkeség néz velem szembe, és a kezemben a friss ruhámmal, illóolajokkal, már tudja mire készülök, ezért csak bólint, és eltűnik. A saját dolgaival tér vissza, és miután megbeszéljük, hogy mindketten jól vagyunk, némán sétálunk le a vízesésig. 

- Nem szeretek ilyen korán fürödni, Harry - morogja, miközben meztelenre vetkőzünk. - Annyira hideg még a víz, amikor nem süt ide a nap.

- Tudom, de… beszélnem kell veled - vágok egyből a közepébe, ő pedig néhány pillanatig néz rám, majd bólint és sziszegve a vízbe merül.

- Baj van?

- Nem tudom - rázom a fejem egy sóhajjal, és felfekszem a víz tetejére, így a hajam is benedvesítve. - Szeretnék elmondani neked valamit, de meg kell ígérned, hogy senki nem fog tudni róla a faluban. Violet sem.

- Violetnek mindent elmondunk - vág a szavamba azonnal, és a hangsúlyából tudom, hogy komolyan vesz, ha ilyenre kérem.

- Tudom, de ezt nem lehet - teszem le újra a talpam a tó aljára, és így szemben állok vele. - Ígérd meg.

- Rendben, rendben, Harry. Ígérem - egyezik bele türelmetlenül, míg én a gyöngyvirágos olajból öntök a hajamra, és elkezdem a fürtjeimbe dörzsölni. - Megijesztesz.

- Megismertem valakit - szólalok meg végül, ő pedig még mindig kérdőn néz rám. - Egy embert.

- Mit csináltál?! - rivall rám azonnal, és látom rajta, hogy legszívesebben a haját tépné. - Szóba álltál egy emberrel? Elment az eszed, Harry?

- Tudom, hogy tilos, és tudom, hogy mit gondolsz most, de kérlek, hallgass meg! - lépek egy picivel közelebb hozzá, de ő annyira ideges lett egy pillanat alatt, hogy ide érzem a feszültséget a testében. Jó lenne lenyugtatni őt, de úgysem engedné, hogy hozzáérjek. - A neve Louis, és… neki segítségre volt szüksége. Csakis én segíthettem neki.

- Jézusom, megtámadták? - kerekednek el a szemei, és már látom, hogy eggyel több dolog kezdi aggasztani.

- Még gyerekkorában, igen - bólintok, és elmesélem neki az egész történetet, miközben alaposan leöblítem a hajam, és elkezdem lecsutakolni magam. A reggeli dolog után még… mindig nem érzem magam igazán tisztának, és annak kell lennem, ha találkozom ma Louis-val. Neki mindig van valami különleges illata. Valami, amit semmilyen növényhez nem tudok hasonlítani, és én is szeretnék illatozni. - Szóval… Azóta miatta járok naponta az erdőbe, és nagyon jól szórakozom a társaságában.

- Nem tetszik ez nekem, Harry - ingatja a fejét. - Nem is ismered még őt, de máris beavattad a titkainkba.

- Már tudott rólunk - próbálom meggyőzni őt, hogy nem hibáztam akkorát. Hiszem, hogy egyáltalán nem hibáztam. - Csak nem emlékezett rá, viszont a régi emlékek kezdtek a felszínre törni. Idő kérdése lett volna. Szerintem jobb, hogy tőlem tudott meg mindent.

- Értem, segítettél rajta - magyarázza frusztráltan, miközben ő is mosakszik. - Nem kellett volna visszaadnod az emlékeit.

- Miért mondod ezt? Igazából joga volt az emlékeihez - állok ki Louis mellett azonnal, Niall pedig felkapja rám a tekintetét.

- Nem volt joga tudni rólunk - rázza meg egyből a fejét, de le sem veszi rólam a szemét. - Ahelyett, hogy visszaadod neki, inkább most, hogy már rendesen tudod használni az erőd, teremtőm, talán jobban, mint bármelyikünk, ki kellett volna törölnöd mindent rendesen, és hazaküldened.

- Megtehettem volna - motyogom halkan, mert tudom, hogy igaza van. Ez egy járható út lett volna, de most, hogy már rájöttem ki ő, én már… - Képtelen voltam rá. Meg akartam ismerni.

- Miért?

- Nem tudom - vallom be őszintén, és amikor arra gondolok, amire reggel az ágyamban, azonnal elvörösödöm. - Talán… Tetszik nekem.

- Ne… Nem csinálhatod ezt, Harry - vált át Niall aggódóra egy pillanat alatt, és közel lép hozzám. Még a kezét is a vállamra teszi, hogy csak rá figyeljek. - Ő egy ember. Ne legyél egy azok közül, akik emberekkel állnak párba. Mi lesz veled ha egyszer elhagy? Mit teszel? Tudod, hogy milyen gyakran előfordult a felmenőinkkel, akik ugyanezt tették. Az emberek nem olyanok, mint mi vagyunk. Nem ismerik a hűséget, nem ismerik azt a fajta ragaszkodást, amit mi.

- Még nem gondolkodtam erről ilyen mélyen, Niall - ingatom meg a fejem, és elszakadva az ő vibráló kék szemeitől, a vizet kezdem pásztázni magunk közt. - Csak… tudod… akartam kérdezni valamit.

- Mi az?

- Mióta Violet a feleséged, a reggeli problémád is elviselhetetlenebb? - kérdem kicsit zavarban és halkan, de a kíváncsiságom mindig erősebb a zavaromnál, és Niallel születésünk óta együtt vagyunk. Tudunk egymásról mindent. Muszáj ezt is megtudnom.

- Van rá példa - vakarja meg a halántékát, aztán kimászik a tóból és a magával hozott textillel kezdi megtörölni magát.

- És ő… Violet tud rajta segíteni? - kíváncsiskodom tovább, és miután még egyszer leöblítem a hajam, hogy biztos ne maradjon benne olaj, én is kimászom utána.

- Éppen úgy, ahogy te is - feleli egy kicsit türelmetlenül. Tudom, hogy mióta felesége van, már valamiért nem akar beszélni velem ezekről a dolgokról, de nekem tudnom kell. Egyszerűen szükségem van rá.

- Szóval nem múlik el hosszabb időre, mintha én csinálnám - állapítom meg, és magamra kapom a mára tervezett ruháimat. Egy sötétkék hosszú nadrág, és egy kicsit világosabb árnyalatú felsőrész, amin apró minták vannak. Anyu varrta bele őket. Nagyon szeretem, és azért is döntöttem emellett, mert hasonlít a színe Louis szeméhez.

- Talán… Egy kicsit tartósabb, mintha te csinálnád - ránt vállat, de egyáltalán nem kíván már erről beszélni velem. Csak azért teszi, mert erőltetem, és ezért végülis hálás vagyok neki.

- Érdekes - gondolkodom el ezen, és azonnal eszembe jut, ha vajon Louis lenne, aki hozzám ér egy egészen más módon, mint eddig tettük, akkor mit éreznék.

- Ugye… - néz fel rám, miután teljesen elkészültünk, és a szemei most számonkérőek. - Mondd, hogy nem azt tervezed, hogy neki adod magad!

Nyelnem kell egy nagyot, mert… Nem tudom. Még nem gondolkodtam ezen igazán komolyan. Néhány foszlány volt csak a fejemben, hisz tudom, hogy ez nem játék. A tündérek életük során csak egyetlen párt választanak. Akinek először odaadják magukat, hozzájuk tartoznak életük végéig. Ez egy nagyon nagy döntés, és bár tényleg vonz Louis, még nem tudnám kijelenteni, hogy ezt akarom, és most azonnal.

- Csak azt tudom, hogy jól érzem magam vele - sóhajtok fel végül. - Sokkal jobban, mint Aurorával pedig eddig ő volt a legközelebb ahhoz, hogy azt mondjam, valaki érdekel. Louis-t csak rövid ideje ismertem meg, de sokkal erősebb a késztetés, hogy minden apró gondolatáról tudjak, mint Aurora esetében.

- Ismerlek már - szorítja össze a száját elkeseredetten Niall. - Tudom, hogy bármit is akarsz, nem állíthatlak meg benne, de annyira aggódom érted.

- Tudod, hogy nem kell aggódnod - mosolyodom el, és ez egy olyan dolog, amiben tényleg biztos vagyok, még ha most egy nagy rendetlenség is tombol a gondolataim és érzéseim közt. - Csak szükségem van rád. Kell valaki, aki tud erről, és akivel beszélhetek róla.

- Elvárom, hogy beszélj mindenről, de kérlek - lép közelebb, és megragadja a kezem, hogy erősen tartsa. - Kérlek, legyél nagyon óvatos, rendben? Mindent gondolj át alaposan, bármit is teszel vagy mondasz neki.

- Ígérem - mosolygom rá, és magamhoz ölelem őt. Tudom, érzem, hogy még mindig feszült, de ennek ellenére próbál támogatni. Nem szívesen teszi, és nagyon értékelem az erőfeszítéseit. Nem esik több szó köztünk erről, míg visszasétálunk a faluba. Róla és Violetről beszélgetünk, és arról, hogy még mindig kicsit tart attól, hogy családot alapítsanak, de azt is tudja, hogy itt az ideje, hisz mire is várnának. Büszke vagyok rá, hogy így gondolja, és tökéletesen tudom, hogy a pici tündérbaba a legjobb családba fog születni, amikor ez a két csodálatos személy lesznek a szülei.

Nem sokkal később már sebesen szedem a lábaim, mert félek, hogy Louis esetleg vár rám, és az ő mértékével sokat fogok késni, de muszáj volt ezeket a dolgokat megbeszélnem Niallel, és anyu is elkapott néhány mondatra, mielőtt elindultam. Ragaszkodott hozzá, hogy befonja a hajam, és közben beszéltünk néhány dologról, ami a faluban történik. Semmi, ami eltér a megszokottól, de nem tűnhettem türelmetlennek, hisz mi lehet az erdőben, ami nem tud várni egy kicsit rám, nem igaz?

Már látom őt, a telefont nézi, és az arca komoly, nekem viszont muszáj megállnom egy kicsit távolabb, hogy szusszanjak egyet. Nem akarok lélekszakadva rohanni felé, hátha megijesztem. Akkor indulok el, szinte azonnal, amikor felemeli a fejét, hogy körül nézzen, és meglát engem. Egyből elmosolyodik, és így én is. Olyan kedves arca van, amikor mosolyog, nehéz levenni róla a szemem.

- Szia, Louis - ölelem meg egyből, és érzem, hogy vesz egy nagy levegőt, aztán egyből visszaölel. - Remélem nem vártál nagyon sokat. Feltartottak.

- Ugye minden rendben? - tol el magától, mér végig, és azonnal tudom, hogy rosszra gondol. Valószínűleg azt hiszi, egy kobold, vagy valami más. Nem beszéltem még neki a faluról, és egyetlen tündérről sem magamon kívül, hogy óvjam őket, bár a meséimből mégis egyértelmű, hogy többen vagyunk.

- Igen, csak… - kezdem bizonytalanul, amivel tovább húzom az idegeit, pedig nem akarom, csak kell egy pillanat, hogy átgondoljam és eldöntsem, megbízom Louis-ban. Komolyan így van. - A legjobb barátommal beszéltem egy fontos dologról. Aztán az anyukámmal.

Louis elvigyorodik, tulajdonképpen éppen úgy, mint egy gyerek, és ez bennem is feloldja a feszültséget, ami most keletkezett bennem a többiek miatt. Csak felnevetek, és a szemem forgatom. - Ragaszkodott hozzá, hogy megigazítsa a hajam. Van egy érdekes mániája a hajammal.

- Ő szokta befonni? - kérdi, miközben feljebb teszi a táskát a vállán. Nem tudom, mit hozott magával, mert eddig még sosem volt nála, de ma meglepetéssel készül, és ez izgatottá tesz.

- Igen - bólintok, és elindulok vele az egyik kedvenc helyem felé. Oda még soha nem vittem el. Egy gyönyörű tisztás, bár nagyon mélyen van. Egy időben néhány erdei túrázó rendszeresen rátalált, de hosszú évek óta senki nem járt már ott. Eléggé messze van a falutól, de nagyon szeretek néha ellátogatni oda, és ma feltétlenül meg akarom mutatni Louis-nak. Egy tisztás, bár azért a közepén is ad némi árnyékot pár fa. Gyönyörű virágok, magasra nőtt fű, és egy kis tó, aminek a vizét délutánra kellemesen felmelegíti a nap. Halak nem igazán élnek benne, mert nem túl nagy. Csak néhány kisebb példány.

- Nagyon ügyes - utal vissza a hajamra, és csak mosolygok a kedves bókon, aztán egy ideig megint némán sétálunk. Nem kényelmetlen csend ez, inkább egy jóleső fajta. Valakivel, akit kedvelsz, és már nem kínos, ha néhány percig egyikőtök sem szólal meg. Amikor már túl vagy ezen.

- A barátod remélem teljesen rendbe jött mostanra - nézek oldalra séta közben, mert eszembe jut Zayn, ahogy megérzek Louis illatába keveredni egy kis füstös ízt is. Biztos egy cigit szívott, mielőtt az erdőbe jött. Amikor együtt vagyunk, soha nem teszi. Ezt nagyon értékelem, és melegség árad szét bennem az odafigyelésétől.

- Igen, már hazautazott néhány napja - meséli, én pedig bólogatva hallgatom.

Ámulva néz körbe, ahogy a tóhoz érünk, végül pedig elismerően mosolyog rám, amiért újra egy gyönyörű helyre hoztam. Nem messze a víztől leguggol a táskája fölé, és egy nagy takarót vesz ki belőle, amit a földre terít, aztán kipakol egy halom dobozt rá, utána int, hogy üljek le.

- Minek a takaró? - nézek rá kérdőn, mire csak int a fejével, hogy üljek le. A pokróc hatalmas, de én nem akarok távol lenni Louis-tól. Valahogy ösztönösen ülök közelebb hozzá a tágas hely ellenére, és látszólag nem zavarja, emiatt egyből boldogan mosolygom. - Szeretek a fűben heverészni.

- De mára hoztam magunknak egy kis ebédet, és azt talán kényelmesebb így elfogyasztani - húzza fel az egyik vállát, és elkezdi kinyitogatni a dobozokat.

- Mik ezek? - hajolok föléjük szájtátva, és élvezem a csodálatos illatokat. Még soha nem éreztem ezeket előtte, de nagyon finomak.

- Néhány olyan gyümölcs, ami biztosan nem terem meg nálatok az erdőben - mosolyodik el, aztán kinyit néhány újabb dobozt. - Ez pedig… Saláta, magokkal és sajttal. Ettél már sajtot?

- Nem. Mi az?

- Tejtermék - ad szűkös választ, de nem magyarázza el jobban. - Szerintem szeretni fogod. Ez itt pedig süti. Almás. A személyes kedvencem. Ha szereted az édeset, akkor ezt imádni fogod.

- Szeretem az édeset - bólintok magabiztosan, és lenézek a fém villára, amit felém nyújt. Óvatosan érintem meg, de nem tűnik acélnak, és a bőrömet sem égeti meg, ahogy hozzáérek, ezért bátran szorongatom a kezemben, míg ő szúr egy szelet valamit a sajátjára.

- Banán - mondja kedvesen, és már a szájába is veszi, én pedig követem a példáját. Édes, és puha. Hamar pépes lesz a számban, és valami egészen fenséges az íze. Semmihez sem tudom hasonlítani, egyszerűen elképesztő.

- Ez csodálatos! - nyöszörgöm, miközben még két karikát egyszerre tömök a számba belőle. - Hogy lehet valami ennyire finom?

- Nem tudom, de próbáld ki ezt is - mutat egy másik dobozra, amiben pedig apró és furcsa szelekre szedett gyümölcs van. - Narancs.

Az íze szétrobban a számban az édes banán után, és muszáj a szememet is összeszorítanom a savanyúsága miatt, amin Louis lehetetlenül jól szórakozik.

- Ne nevess már ki! - vigyorodom el én is. - Nagyon finom, de a banán jobb volt.

- Akkor kóstold meg ezt is - kezd el bontogatni valami fura gyümölcsöt, ami úgy néz ki, mintha tüskéi lennének, és ez egyáltalán nem bíztató. A neve, mint megtudtam, licsi, és meglehetősen finom volt. Megismerem a datolyát, fügét és volt még egy, aminek nem emlékszem a nevére, de nagy volt, hasonló volt a külseje a narancshoz, csak keserű volt. Határozottan nem fogom szeretni, és ezt Louis-nak is megmondtam azonnal, amint megkóstoltam. Ő szereti, de neki sem a kedvence, és ennek valamiért nagyon örülök. A saláta viszont nagyon finom, bár, és ezt soha nem mondanám el Louis-nak mert egyértelműen a fellegekben jár a sajttól, valahogy ez a tejtermék nevezetű étel nem esik igazán jól. Legyűröm azt a néhány darabot, ami a zöldségek közé lett rejtve, de hálás vagyok a teremtőmnek, hogy elfogyott a tányéromról.

- Hogy ízlett? - néz rám, és most füllentenem kell, bármennyire is nem szívesen teszem azt.

- Nagyon finom volt minden, Louis! - mosolygom rá, ő pedig büszkén szedi össze a maradékokat, és pakolja vissza a táskájába. Kivéve a tálat, amiben az almás sütemény van, és azt, amiben a maradék banán. Szóval biztosan tudja, hogy a banán maradt a kedvencem mind közül. Imádom, hogy tudja. - Most megkóstolhatom a…

- Sütit - fejezi be a kérdésem mosolyogva, és kettévágja azt, hogy az egyiket a tányéromra tegye. - Imádni fogod. Garantálom.

Óvatosan a számba veszek egy kis darabot, mert hát a sajtra is ezt mondta, de ezúttal mégis igaza lesz. Az almás sütemény egy igazi csoda, és olyan gyorsan pusztítom el, hogy csak mosolyog rajtam a fejét rázva. A hasam szerintem még soha nem volt ennyire tele, és eldőlök a pokrócon, míg a pocakom simogatom. Egy falatot sem tudnék már enni, és ránézésre ő is jóllakott, azt hiszem. Elővesz egy olyan palackot a táskából, amiben víz van, és ha kiürül, az emberek előszeretettel szórják szét az erdőben, aztán legalább a felét megissza, és amikor észreveszi, hogy bámulom őt, felém nyújtja.

- Köszönöm - veszem el, mert most jövök rá, mennyire szomjas is lettem a sok finomságtól, és teljesen kiürítem a palackot. Ő elveszi a kezemből, én pedig gyanakodva nézem, mire készül vele, de ő csak visszagyömöszöli a táskájába a kiürült süteményes dobozzal együtt. Megkönnyebbülten mosolygok rá. Louis egy kis gondolkodás után mellém dől, és a fák lombjait kezdjük bámulni.