Sziasztok!

Irtó gyorsan megy az idő, és ezt azon látom a legjobban, hogy milyen sűrűn lesz szerda. :D Remélem mind jól vagytok! Otthon vagytok! Egészségesek vagytok! Vigyázzatok magatokra, és hagyjatok nyomot! 

Puszi&Pacsi

Időutazás

Louis

Talán most is csak álmodom az egészet. Mi van, ha Harry valójában csak az agyam szüleménye? Hannah biztosan elültette a fejemben a gondolatot ezekről a csodálatos, varázslatos lényekről, és most lett egy képzeletbeli barátom. Fejcsóválva követem őt rendületlenül, miközben az arcomról nem tudom leolvasztani az idétlen vigyort. Lehet ennyire intenzív és színes a fantáziám? Harry előttem lépked, mintha puha, vastag szőnyeg lenne a talpa alatt az érdes kövek, és sáros talaj helyett. Már percek óta letértünk az ösvényről, de olyan magabiztosan vezet a fák és bokrok között, mintha minden nap ezt csinálná. Basszus… talán meg kellene barátkoznom a gondolattal, hogy nem ember. 

- Valami baj van? - fordul hirtelen hátra, és hosszú másodpercekig rajta felejtem az arcán a tekintetem, mielőtt megcsóválom a fejem.

- Csak… elgondolkodtam – felelem kitérőn. - Azt hittem, hogy sokkal kisebbek vagytok – teszem hozzá sután.

- Olyan kicsik, mint te? - vonja fel a szemöldökét kihívóan, és baromi dühösnek kéne lennem, de helyette valami furcsa melegség telepszik a szívembe. Ha Zayn tesz megjegyzést a magasságomra, gondoskodom róla, hogy megbosszuljam, most viszont eszembe sem jut ilyesmi. Harry lassan végignéz rajtam, és talán felelni akartam valamit, de a gondolatok elillannak a fejemből. 

- Összekeversz a kertitörpékkel – húzza el a száját. - Csúnya, gonosz kis lények, de néha szükség van rájuk.

- Te nem vagy csúnya. Szép vagy – vágom rá egyből, mert ez az igazság, és nem akartam megsérteni. Elhessegetem a gondolatot, hogy mennyire furcsa ilyet mondani egy fiúra, de miért is lepődök meg? Harry nem egy egyszerű fiú, vagy hétköznapi ember, hanem egy kibaszott tündér. A hatalmas mosolya az egész arcát beteríti, és már biztos vagyok benne, hogy nem haragszik.

- Köszönöm, Louis. Te is szép vagy. Néha olyan élénk a szemed színe, mintha tündér lennél – magyarázza lelkesen, és én csak idiótán vigyorgok rá, mert nem tudom, mit kéne mondanom erre. Elfordul, és folytatjuk az utunkat, de talán öt perc se kell, hogy megérkezzünk a patakhoz. Harry azonnal leül egy nagyobb kőre, és megpaskolja maga mellett a helyet, egyértelműen jelezve, hogy szeretné, ha odaülnék. Végül úgy döntök, hogy én is megválok a cipőmtől és a zokniktól, hogy a vízbe lógathassam a lábam. Egy kicsit hideg, de itt nem árnyékolnak a fák, ezért a nap melegen süt le ránk, és így már nem is fázom annyira. Megtámaszkodom magam mögött, és egy kicsit lehunyt szemekkel élvezem a cirógató sugarakat. Szükségem van egy kis szünetre. Szívem szerint rágyújtanék, mert olyan sok volt ez az információ mára, hogy úgy érzem, az agyam teljesen kiégett, de nem akarom bosszantani Harryt, ezért inkább máshogy nyugtatom le magam. Mélyeket lélegzek a tiszta, friss levegőből, és a mellettem ülő fiú semmihez sem hasonlító, finom illatából. Azt hiszem, a hajának talán levendula illata lehet, és ez a gondolat egyenesen oda vezet, hogy megjelenik előttem Leila alakja, és ahogy a hosszú hajába kap a szél. De az emlékkép hirtelen elillan, mintha ott sem lett volna, és a következő pillanatban kellemes bizsergés szalad végig a testemen, ahogy megérzem a masszírozó ujjakat a fejbőrömön.

- Nagyon feszültnek tűnsz, Lou – mondja lassan, alig hallhatóan Harry. A lehelete a fülemet csiklandozza, és amikor kinyitom a szemem, végre észreveszem, mennyire közel van. Túl közel. Az egész olyan váratlanul ér, hogy ösztönszerűen ellököm a kezét anélkül, hogy tudnám, mit csinálok. Azonnal leengedi a karjait maga mellé, én pedig egy idióta baromnak érzem magam.

- Harry… - kezdeném, de ő megcsóválja a fejét, és magára erőltet egy mosolyt a megbántottságát álcázva.

- Semmi baj. Azt hiszem, nálatok ez nem szokás. Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem.

- Nem… úgy értem… ne haragudj, nem akartalak ellökni, csak meglepődtem – magyarázom gyorsan, mert már megint úgy érzem, hogy ha nem magyarázom ki magam, itt hagy. Azt pedig nem akarom. Nagyon nem. - Jól esett, amit csináltál. Szóval így nyugtatjátok meg egymást? - kérdezem kíváncsian, de közben azzal a szándékkal is, hogy elfeledkezzen az előbbiről.

- Mi… - kezdi Harry, de hirtelen elakad a szava, és rám kapja a tekintetét. Mielőtt folytatná, inkább a víz felszínét kezdi bámulni. - Vagyis én… Amikor gyerek voltam, anya mindig befonta a hajam, és imádtam. Megnyugtatott.

- Mi a helyzet az öleléssel? - kérdezem kedvesen. Harry elmosolyodik, és óvatosan a füle mögé tűr egy kiszabadult tincset.

- Az is működik – vonja meg a vállát.

- Kétségkívül – értek egyet vele. A pillantásom megint rajta felejtem, és biztos vagyok benne, hogy észreveszi, mert kicsit elpirul. Hogy lehet ennyire lehetetlenül szép és ártatlan?

- Van még más is.

- Valóban? - húzom fel a szemöldököm érdeklődőn, és a következő pillanatban már nyúl is a kezemért, hogy a combjára fektesse, és elkezdje a csuklómat körkörösen simogatni a hüvelykujjával. Az eddig ottfelejtett mosoly hirtelen lefagy az arcomról, de ő ebből semmit sem vesz észre. Lefelé néz, és egyre nagyobb beleéléssel csinálja, miközben megállapítom, hogy ez az egész rám biztosan nem úgy hat, ahogy kellene. Talán a tündéreket megnyugtatja, de én csak még feszültebb leszek. A levegőt is bent tartom, mert ha teljesen elengedném magam, már biztosan jólesően nyöszörögnék. Nem szeretném újra megállítani, ezért inkább az ajkamba harapok, és egyszerre akarom, hogy hagyja abba, és hogy sose érjen véget. Közben feljebb tűri a pulcsim ujját, hogy az alkarom belső oldalát is kezelésbe vegye. Eddig fogalmam sem volt, hogy mennyire érzékeny vagyok ott.

- Vannak tetoválásaid – jelenti ki, miközben abbahagyja a finom mozdulatokat, és kérdőn néz rám. Kell egy kis idő, míg a ködbe burkolózott agyam felfogja, amit mondott, de utána is összevont szemöldökkel nézek rá, mert még mindig nem tudom, mit kéne erre mondanom. - Miért vannak rajtad?

- Mert tetszenek – felelek erre a kérdésre már sokkal gyorsabban. - Szóval… ismered a tetoválásokat? - kapok gyorsan a lehetőségen, mert úgy érzem, megint valami izgalmas információt deríthetek ki a tündérekről.

- Láttam már néhány emberen, akik az erdőben túráztak – feleli félvállról, de megint nem néz rám, pedig a karom még mindig a kezében pihen. Harry nagyon bénán hazudik, mert most egyértelműen látom rajta, hogy zavarban van, tanácstalan, és szinte ordítanak a gondolatai, amelyek arról szólnak, mennyit árulhat el nekem. Nem bízik meg bennem teljesen, és én ezért abszolút nem tudok rá haragudni. Még csak kétszer találkoztunk, illetve háromszor, ha azt a bizonyos esetet és beszámítjuk, amikor kitörölte az emlékeim, úgyhogy semmi okom rá, hogy számonkérjem a bizalmatlansága miatt. De azt nem állíthatom, hogy nem esik rosszul egy kicsit.

- Hm… - nézek én is a távolba merengve. - Az erő miatt van? Azért esik ilyen jól az érintésed?

- Jól sejted, bár embereken sosem próbáltam még, úgyhogy eddig fogalmam sem volt, milyen érzés nektek. Nekem mindenesetre jó. Szükségem van rá, mert fárasztó egész nap visszatartani az energiát.

Most hirtelen mégis felé fordulok, mert úgy tűnik, ez egy olyan téma, amiről szívesen beszélget. 

- Mi történik, ha szabadjára engeded?

Harry elengedi, aztán picit megmozgatja a lábait a vízben, és apró, majd egyre növekvő örvények indulnak el a bokájától.

- Növényeket bírok növekedésre. Hallom az állatok érzéseit és gondolatait, vagyis… képes vagyok velük kommunikálni, meg még ezer más dolog.

- Az a virág tegnap…

- Igen – nevet fel zavartan. - Ha feszült vagyok, nehéz kontrollálni magam - lassan felnéz, és a patak túlpartja felé int a fejével. - Ezt meg akartam neked mutatni. Csak semmi hirtelen mozdulat – teszi hozzá teljesen elhalkulva, és egy édes, lágy mosoly játszik az ajkain.

Követem a tekintetét, és egy pillanatra eláll a lélegzetem a látványtól. Négy őz érkezik a patakhoz, hogy vizet igyanak, és talán ha öt méterre vannak tőlünk csupán, amikor lehajtják a fejüket, és kortyolnak a hűsítőből. Látom a fehér foltokat a hátukon, a kis szőrszálakat a füleiken, és a víz halk csobogása ellenére hallom, ahogy lefetyelik azt. Annyira közel vannak, és olyan szépek. Egész idő alatt a szemük sarkából figyelnek ránk, de nem félnek tőlünk.

- Miattad vannak itt? - suttogom, nehogy megzavarjam őket.

- Azért vannak itt, mert szomjasak – feleli Harry mosolyogva. - De igen, azért ilyen nyugodtak, mert itt vagyok. Csodálatosak, ugye?

- Igen, azok – értek egyet, és átszellemülve bámulom Harryt, mielőtt újra visszafordulok feléjük, mert hiába vonzza a tekintetem minden tökéletes vonása ennek a fiúnak, semmiből nem akarok kimaradni. A napom kaotikusan alakult, most mégis elönt a végtelen nyugalom és boldogság, miközben szemtanúja lehetek egy ennyire titkos dolognak. A négy őzhöz hamarosan csatlakozik még kettő, amiből az egyik kicsi. Úgy érzem, mintha kinyitottam volna egy ládát, ami csodákat rejt, és hiába volt mindig előttem, csak most lettem méltó arra, hogy észrevegyem. 

- Néhány napja született – magyarázza Harry. - A testvére sajnos elpusztult nem sokkal azután, hogy a világra jött, ezért az anyukája nagyon félti.

Hallom a szomorúságot a hangjában, és elgondolkodva figyelem a kicsit. Annyira törékeny, és mégis olyan erős ahhoz képest, hogy milyen fiatal még. Harrynek igaza van, a nagyobb őz, akivel együtt érkeztek, egy pillanatra sem hajlandó levenni róla a szemét, és fél méternél távolabb sem lép tőle. Ahogy lehajolnak inni, szinte szinkronban mozognak. 

Még néhány percig élvezhetjük a társaságukat, de aztán lassan eltűnnek a sűrűn nőtt fák között. 

- Hogy van a barátod? - kérdezi Harry megtörve a csöndet. Az egyik lábát felhúzta a kőre, és most az állát a térdén támasztja, ahogy vár a válaszomra.

- Zayn? Javul a bokája, de még fájlalja kicsit – rázódom vissza a révületből. Felé fordulva helyezkedem törökülésbe, mert a lábam már kezdett fázni a vízben.

- Szedünk majd gyógynövényeket – jelenti ki Harry. - Abból csinálhatsz borogatást, és holnapra jobb lesz.

- Köszönöm – mondom neki hálásan. - Nem hiszem, hogy magammal hozom még egyszer. Tipikus városi fiú, és azon kívül… - és azon kívül az jár a fejemben, hogy ki lesz zárva, hogy találkozhatok Harryvel, ha Zayn is velem jön, de ezt nem mondom ki hangosan.

- Azon kívül? - kérdez rá, úgyhogy muszáj kitalálnom valamit.

- Azt mondtad, visszakaphatom az emlékeim.

Harry elgondolkodva rágcsálja a száját, és a fonata végét babrálja az ujjaival. 

- Nem lesz könnyű, Louis. Úgy értem, szinte biztos vagyok benne, hogy nehezen fogod viselni. Nem véletlenül vettem el tőled őket.

- Azóta már felnőttem. Talán most meg tudok majd birkózni vele. Muszáj lesz – nevetek fel erőltetetten. - Ha nem csinálunk valamit, megőrülök.

Harryre most nem ragad át a mosolyom, inkább csak lehajtott fejjel ül mellettem. Amikor mégis megszólal, a hangja kétségbeesett.

- Elrontottam. Nem lenne szabad emlékezned semmire. Túl fiatal voltam még, és én csak segíteni akartam. Esküszöm, nem akartam rosszat – hadarja el egy szuszra, és amíg levegőt vesz, hogy tovább folytathassa, kihasználom az alkalmat, és az ajkai elé szorítom a mutatóujjam.

- Tudom, Harry. Egy pillanatig sem gondoltam erre. Te vagy a legártatlanabb lény, akivel valaha találkoztam – mondom neki teljesen őszintén, és közben azon gondolkodom, baj-e, hogy nem embernek neveztem. Félek, hogy megbántom valamivel, mert annyi mindent kell még tanulnom a világáról. Legalábbis nagyon szeretnék, ha ő is megengedi és bízik bennem. Ennek ellenére teljesen máson akad fent.

- Ártatlan? - kérdezi remegő ajkakkal, miközben az egész arcát elönti a pír. - Honnan… honnan tudod?

- Csak egy megérzés – felelem összezavarodva. - Valami rosszat mondtam?

- Látszik, hogy tapasztalatlan vagyok? - kérdezi hevesen, és a tekintete elhomályosul, mintha könnyek lepnék el. Most már én is legalább annyira kétségbeesett vagyok, mint ő, és az agyam a maximumon pörög, mire végre leesik, mire gondol.

- Nem, Harry, dehogy! Úgy értem, nem arra utaltam, hogy szűz vagy. Jesszusom, ahhoz semmi közöm, csak azt mondtam, hogy a légynek se tudnál ártani – magyarázom neki, és megfogom a kezeit, mert tudom, hogy egy pillanaton múlt, hogy felálljon és elszaladjon. A szívem összeszorul a gondolatra, ahogy nézem, hogy mennyire ideges, és félve, teljes zavarban néz csak rám a szempillái alól. Valami furcsa érzés bontakozik ki a lelkemben, karöltve egy fellobbanó ösztönnel, ami arra sarkall, hogy megvédjem őt, és gondoskodjak róla, hogy az az ellenállhatatlan mosoly újra az arcán legyen. A hüvelykujjam a csuklójára simítom, és éppen olyan lassú köröket írok le vele a bőrére, mint ahogy ő csinálta nekem. Érzem az ujjam alatt, ahogy a pulzusa az egekbe szökve dobog az ereiben. Nyel egy nagyot, és nagyon lassan kifújja a levegőt.

- Ne haragudj – mondja elveszve.

- Nem kell bocsánatot kérned. Félreértettük egymást, ennyi az egész – mosolygok rá bátorítóan. - Ehhez hozzá kell szoknunk, hiszen teljesen más világból jöttünk.

- Szeretnék többet megtudni a világodról – mondja hirtelen, szenvedéllyel a hangjában, amire muszáj elvigyorodnom.

- Az jó, mert én is a tiédről.

Az erdőben mindig hamarabb sötétedik. Amikor visszaérek a házhoz, már alig látok valamit, és közben fejcsóválva konstatálom, hogy az egész délután úgy elszaladt, mintha egy pillanat lett volna az egész. A visszaúton végig Harry járt a fejemben. Egy tündér… a gondolat még mindig idegen, de közben meg annyira egyértelmű és nyilvánvaló. Ezer dologban különbözünk, és mégis nagyon hasonlóak vagyunk. Olyan, mint egy gyerek, és mégis, mintha már évszázadokat élt volna meg. Nem tudja, mi az a bicikli, de az érzelmi intelligenciája egyetlen emberéhez sem fogható. Sokat elárult magáról, de amikor elváltunk, máris az járt a fejemben, hogy legyen holnap, mert újra találkozni akarok vele. Teljesen meg akarom ismerni annak a bizonyos ládikának a tartalmát, bár tudom, hogy addig még egy hosszú út áll előttem. De nem bánom, egy percig sem.

- Hol az istenben voltál? - förmed rám Zayn, amikor kinyitom az ajtót, és fáradtan belépek az előszobába. A konyhapultra támaszkodik, fülén a telefonnal. - Igen, végre visszaért – felel valakinek a vonal túlsó végén, miközben haragosan méreget. Aztán a tekintete megállapodik a fejemen, elkerekednek az amúgy is nagy, barna szemei, és hangos röhögésben tör ki. Hirtelen nem tudom követni a hangulatváltozásait, de aztán a hajamba túrok, és apró, fehér virágok potyognak a földre. - Mi történt veled? Valami babazsúron voltál? - kérdezi még mindig nevetve, miközben megrázom a fejem, hogy a maradék virág is kiessen a hajamból.

- Csak az erdőben sétáltam, és…

- Nem etethetsz be azzal, hogy a fejedre estek! - szól rám Zayn, mintha kurvára olvasna a gondolataimban, egészen pontosan abban, hogy mit akartam hazudni. Frusztráló, hogy még ki sem tudod mondani amit kitaláltál, máris tudják, hogy nem igaz. A hazafelé úton még annyira máshol jártam lélekben, hogy eszembe sem jutott, hogy ki kéne találnom, mit mondjak Zaynnek. Nem beszélhetek Harryről, de közben hazudni se akarok neki. Akármilyen idióta, mégiscsak ő a legjobb barátom. Felmordulok, leveszem a bakancsomat, és szemforgatva hallgatom, ahogy elmeséli a telefonba, hogy úgy értem vissza, mint egy kislány az első bálja után.

- Leilával beszélsz? - lépek hozzá, és közben már elkezdem kifeszegetni a telefont a kezéből, amit egy kiadós harc és puffogás után sikerül megszereznem.

- Szia – köszönök Leilának lihegve. Hallom a vonalban a halk nevetését, és erre én is elmosolyodom. - Ne higgy el neki mindent. Tudod, hogy szeret túlozni.

- Igen, igazad van – feleli, és még mindig hallom a vidámságot a hangjában. - De hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel, hogy került a hajadba a virág.

Erre már leolvad a mosoly az arcomról, mert neki sem beszélhetek Harryről. Nem is tudom, hogy mitől félek jobban. Attól, hogy azt hiszik majd, teljesen megőrültem? Vagy attól, hogy nem tudom megtartani Harry mélyen őrzött titkát?

Valahogy sikerül úgy terelgetnem a beszélgetést, hogy inkább azt mondja el, mi a helyzet vele. Az egész erőltetett, és biztosan tudom, hogy ő is érzi, de nem kérdez rá többet. Így már csak Zaynnel kell megvívnom a harcot, amikor letesszük a telefont.

- Szóval… merre jártál, amíg engem megölt itt az unalom? - néz rám a kanapéról, miközben élvezettel szürcsölgeti a sörét.

- Drámakirálynő. Maximum az történhetett, hogy a vég nélküli masztizás miatt megfájdult a csuklód – próbálom elviccelni a dolgot, hátha leszáll a témáról. Persze, nincs akkora szerencsém.

- Haha. A poénjaidon kicsit még javítani kellene, hogy elfeledtesd velem, egész délután felém se néztél. Hol voltál, Louis?

- Az erdőben – felelem, ahogy egy sóhajjal lehuppanok mellé a kanapéra. - Próbáltam utánajárni a rémálmaimnak.

- És sikerrel jártál?

- Egyre közelebb kerülök a megfejtéshez – mondom neki, és ezzel nem hazudok nagyot. Izgatottan várom a holnapot, és nem csak amiatt, hogy végre visszakapom az emlékeim, hanem azért is, mert újra találkozom Harryvel. Egy kis bűntudatom van, amiért őt érdekesebbnek találom, mint Zaynt, de azt hiszem, ezért senki sem vonhat felelősségre.

- Az jó, mert holnap után reggel visszamegyek – jelenti ki hirtelen, és azonnal felé kapom a fejem.

- Miért?

Zayn felém nyújtja a sörét, és kortyolok belőle egy nagyot. Tudom, hogy miért akar visszamenni, mégis váratlanul ért ez a döntése.

- Úgy látom, hogy tökéletesen elboldogulsz egyedül is, és nekem meg kell a pénz. Szombaton már újra tetoválni fogok.

- Valld be, hogy csak emiatt mész vissza. A kezed nem tud nyugodni – lököm meg kedvesen a vállammal.

- Ó, fogd be! A kezem nem tud nyugodni, mert szeretne már tökéletes melleket markolászni. Bocsi, haver, tudod, hogy imádlak, de te ezt nem tudod megadni nekem.

És így telik az egész esténk. Készítek neki borogatást a Harryvel szedett gyógynövényekből, amire még meg is jegyzi, hogy nem tudta, boszorkány is vagyok, aztán filmet nézünk, sörözünk, kimegyünk cigizni, és megállás nélkül egymás vérét szívjuk.

Hazugság lenne azt állítani, hogy nem félek. Majdnem összecsinálom magam, ahogy Harry a kezemet fogja, és maga után húz, mert mutatni akar valamit. Nem ettől tartok, hanem attól, ami azután következik. Most majdnem az erdő széléig merészkedett, hogy ott várjon rám, és amikor találkoztunk, izgatottan mesélte, hogy egész reggel takarékoskodott az energiájával és tovább aludt, mint szokott. Nem tudom, hogy ezért érzem-e úgy, hogy teljesen fel van pörögve. Egész séta alatt be nem áll a szája, és egyszerre izgatott és vidám. Alig bírom követni, pedig a kedvemért lassabban halad, és néha szó szerint húz maga után, mert frusztrálja a lassú tempóm.

- Megjöttünk! - jelenti ki, amikor megállunk egy kis tisztás szélénél. Harry széttárt karokkal, boldogan vigyorogva néz rám, és fogalmam sincs, mit kéne észrevennem. A tisztás gyönyörű. Tele színes vadvirágokkal, derékig érő, zöld fűvel. - A fa – tátogja segítségképpen, és végre a hatalmas, öreg tölgyfa felé nézek. A törzse olyan vastag, hogy képtelenség lenne átölelni.

- Hűha – fejtem ki a véleményem, és közben lopva felé pillantgatok, mert még mindig nem tudom, mit szeretne ezzel. - Jó nagy.

- Ötszáz éves. Majdnem elpusztult, de még időben észrevettem, és sikerült megmentenem – csapja össze a tenyerét gyermeki örömmel. - Most már biztos, hogy túléli a telet.

A vidámsága hamar átragad rám is, és már kevésbé vagyok feszült, mint mikor elindultam az erdőbe. 

- Ez csodálatos, Harry – mondom neki őszintén. Minden nap mutat valami szépet, valami különlegeset, és én nem tudok elég hálás lenni ezért.

- Üljünk le a tövéhez! - mondja, és követem az árnyékba a melegen tűző nap elől. - Készen állsz? - kérdezi, és meglepettségemben nyelek egy nagyot.

- Kezdhetjük – bólintok, és a hívogatóan felfelé fordított tenyerébe csúsztatom a kezem, mintha pontosan tudnám, mit kell tennem, mintha nem először csinálnám ezt az egészet. Még látom, ahogy a szemei zölden felizzanak, és szinte felnyársalnak, ahogy az én tekintetembe fúródnak, aztán teljes sötétség.

Már nem érdekel a labda. Majd megkérem anyát, hogy vegyen másikat. Egyszerűen csak szeretnék kikeveredni az erdőből, de úgy érzem, mintha órák óta körbe-körbe sétálnék. Teljesen rám sötétedett, és a tehetetlenségtől sírni lenne kedvem. Megállok. Annyira félek! Sosem féltem még ennyire. A kézfejemmel elmaszatolok néhány könnycseppet, aztán az elfáradt lábaim újra mozgásra bírom. Abban a pillanatban veszem észre a hold fényében a sötét árnyékot, ami követ. Ordítok, ahogy a számon kifér, és próbálok elfutni, de a hosszú ujjak megragadják a pólómat, és visszarántanak. Megszédülök, de nem adom fel. Megpróbálok kiszabadulni, miközben kapálózok és rúgok, de senkit sem találok el. Hogyan is verekedhetnék egy árnyékkal? Aztán valami hatalmas erővel ellök magától, és mikor már azt hinném, újra lehetőségem van a szabadulásra, minden elsötétedik.

Amikor újra magamhoz térek, valaki rángatja a karom.

- Gyerünk, térj magadhoz! El kell mennünk innen! Kérlek! - suttogja egy hang, ami egy fiúhoz tartozhat, miközben megállás nélkül próbál lábra állítani. Felnyögök, mert ahogy próbálok megmozdulni, a fájdalom a fejembe nyilall. Akkor veszem észre, hogy az arcom egy hideg kövön fekszik, és a homlokomon csordogál a vér.

- Nem tudok – motyogom a sírással küszködve. Annyira fáj a fejem, mintha szét akarna robbani, és elég hozzá egy apró mozdulat, vagy az, hogy kinyissam a szemem.

- Muszáj! Mindjárt visszajönnek – feleli frusztráltan. Pontosan tudom, kikre gondol, és ez elég ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a fájdalmat. Óvatosan feltápászkodom, és az idegenre támaszkodva indulok el, fogalmam sincs, hogy hová, de azt tudom, hogy ott nem maradhatok. Megint sírni lenne kedvem, de visszafojtom. Utálok mások előtt sírni, és inkább a haja levendula illatára koncentrálok. Nem látom őt a sötétben, csak azt tudom, hogy nagyjából egy magasak lehetünk, és hogy hosszú a haja, mert amikor körbenéz, a tincsei az arcomba csapódnak, miközben szinte a vállán pihentetem a fejem. Már kezdek kicsit megnyugodni, amikor az egyik pillanatban egy bokor mögé lök, bár közel sem olyan durván, mint az a valami.

- Maradj a földön! Ne mozdulj! – hadarja nekem, és eltűnik a sötétségben. A pánikrohamom újult erővel támad fel, és úgy érzem, nem kapok levegőt, ahogy a földön hasalok. Aztán meglátom őt. Világít a szeme, és dühösen beszél valakivel.

- Ne nyúlj hozzá! Csak egy emberi gyerek, és a védelmem alatt áll!

Az a valami, mély, dörmögő hangon válaszol neki, de nem értem, hogy mit. A következő pillanatban a megmentőm a földre zuhan, és úgy kapálózik, mintha egy láthatatlan kéz fojtogatná. Nem bírok odanézni. Lehunyom a szemem, és a könnyek megállíthatatlanul folynak végig az arcomon. Biztos vagyok benne, hogy mindketten meghalunk.