Sziasztok!

Szerda szóval itt vagyok. Remélem sok kérdésre választ kaptok, de még sok vár megválaszolásra persze. :) Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

S&H

Titkok Tudója

Nem annyira szeretek hosszan elidőzni az erdőnek ezen a részén, de itt a szirten biztonságban vagyunk. Takarásban, és a sziklák, amik körülvesznek az energiáinkat is képesek annyira blokkolni, hogy ne találjanak ránk. Nagyon megijedtem, amikor megéreztem a koboldokat a temető közelében. Annyira sokan voltak, és biztos voltam benne, hogy valakit kiválasztottak maguknak. Borzasztóan megrémített, és csak reméltem, hogy még időben odaérek. Ezután láttam meg Louis-t újra, és már tudtam mi történik. Érezték rajta. Ugyanúgy érzik a tündért, mint ahogy én is, és valószínűleg ez felkeltette az érdeklődésüket.

- Mi történt velem akkor? - teszi fel az első kérdését. Azt, amire tudom, hogy a leginkább kíváncsi, de nem tudom mennyire merjek őszinte lenni. Nagyon nem akarok hazudni, ugyanakkor ha az igazat mondom el, azzal vagy kinevettetem magam, vagy talán megrémül tőlem, és elmenekül. Nem is tudom, melyik lenne a jobb. Minden bizonnyal egyiket sem szeretném. - Kérlek, Harry, a teljes igazságot mondd. Akkor is… akkor is ha az szerinted nagyon furcsa. Csak tudni szeretném, mi történt velem, mert kezdek beleőrülni a hallucinációkba és rémálmokba. Tudom, hogy ez valami… nagy dolog.

- Rendben - bólintok végül, mert minden gondolatom félbeszakította a kérésével. Azt az érzést kelti bennem, hogy bízhatok benne, és csak őszintén remélni tudom, hogy nem téveszt meg a kék szemei őszintén kíváncsi csillogása. - Téged koboldok támadtak meg akkor.

Tartok egy pici szünetet, de csak azért, mert látom, ahogy azok az óceán türkiz szemek hatalmasra tágulnak, és még a szája is elnyílik egy icipicit, mert a szavaimat valószínűleg teljesen felfoghatatlannak találja. - Én egy tündér vagyok - folytatom kimérten, mert nagyon szeretném, ha megpróbálna nyugodt maradni. A hazugság a leggyűlöltebb dolog a világon, és azt hiszem, tartozom neki ennyivel, főleg, hogy én tehetek a szenvedéséről. - És az álmaid, az éber emlékek, mind miattam vannak. Még csak gyerek voltam akkor. A varázserőm gyenge volt. Annyira sajnálom!

- Ne! Nem! - szólal meg végül egy kis idő után, és még a fejét is megrázza, mintha megszédülne a hirtelen információktól. Nem pattan fel, és nem szalad el. Meg sem moccan. Leszámítva, hogy előrébb dől, és úgy fürkészi a szemem, a szám, az orrom, és még a hajam is, mintha várna tőlük bármit is. Mintha arra számítana, hogy bármire is magyarázatot nyújthat a kinézetem. Érzem, ahogy felforrósodik az arcom attól, ahogy néz. Végül újra a szemeimen állapodik meg a pillantása, amikor halkan megszólal: - Igazat beszélsz?

- Őszinte vagyok - bólintok, és muszáj nyelnem egyet. - Borzasztóan restellem, hogy ezt tettem veled. Mostanra már azt sem tudom, mi lett volna a helyes. Talán hagynom kellett volna, hogy emlékezz, és akkor megkíméllek a mostani rémképektől. Viszont… Az emberek veszélyesek. A világom… Bármennyire is szerves része a tiédnek, a homályban kell maradnia. Rejtve az olyan ártó szemek elől, mint az embereké.

- Többen vagytok? - teszi fel a következő kérdést, és olyan, mintha elsőre el is fogadta volna az egészet. Ez biztosan nincs így, mert az ujjait úgy tördeli, mintha teljesen tönkre akarná tenni őket. Rémesen idegesnek tűnik.

- Rengeteg lény él, akiknek a létezését elképzelni sem tudod - térek ki a válasz elől. Ez nem hazugság, ez inkább elterelés. Egy dolog az, hogy felfedem magam egy ember előtt, de a népemet meg kell védenem. Nekik soha nem ártanék, még véletlenül sem. Ez pedig most egy veszélyes pillanat, még ha úgy is érzem, hogy Louis-ban megbízhatok. - Régen az emberek közt éltünk. Mindenki tudott a létezésünkről, de idővel a dolgok változásnak indultak. Az emberek gonoszak, Louis. Szörnyű dolgokat tettek a hozzám hasonló lényekkel, és az esetek legnagyobb részében puszta kedvtelésből. Aztán jött az idő, amikor foglyul ejtettek bennünket, és ketrecekben mutogattak olyanoknak, akik talán még sosem láttak más lényt az emberen kívül. Ezután még messzebb mentek…

- Mennyire messze? - kérdi, szinte suttogva, amikor csak a sziklát nézem a talpam alatt. Ahogy a szemébe nézek, látom a kétségbeesést, és azt is, hogy mennyire aggódva vizslatja a vonásaim.

- Valamilyen… vizsgálatokat végeztek rajtuk, de szörnyű lehetett. Kevesen élték túl - ingatom meg a fejem, ő pedig összeráncolja a szemöldökét. - Voltak tündérek, akiknek… Nem megy, Louis. Nem tudok róla beszélni.

- Nem baj - rázza meg azonnal a fejét, és a kezemért nyúl, de még azelőtt rántja vissza a sajátját, és kezd el fészkelődni a nagy kövön, amin ül, mielőtt hozzám érhetett volna. - Azt hiszem, az embereket ismerve el tudom képzelni, miket tettek, csak hogy többet megtudjanak rólatok.

- Ezeket nekem már nem kellett átélnem - folytatom a történetet, mert tisztázni szeretném, mindez mennyire régen történt. - De minden különleges lény, ami számomra nem az, de az embereknek az volt, elkezdett elmenekülni, elrejtőzni. Olyan mélyre, ahol nem találhatnak rájuk. Az évtizedek, és századok múlásával pedig feledésbe merültünk.

- Nem így van - mosolyodik el, és most rajtam a sor, hogy meglepetten nézzek rá. - Legendákká és gyermekmesékké váltatok. Sokan hisznek bennetek, pedig semmi bizonyítékot nem kapnak a létezésetekre egész életük során. Ha nem beszélgettem volna Hannah-val, egy barátommal a mi kettőnk legutóbbi találkozása után, talán most sokkal nehezebb lett volna lenyelnem és feldolgoznom mindazt, amit elmeséltél.

- Kicsoda Hannah? - döntöm oldalra a fejem, és ő mielőtt felelne, elmosolyodik, és követi a mozdulatom. Nem értem a reakcióját, amitől újra bizsereg kicsit az arcom, de nem kérdezek mást.

- A közeli kisvárosban él - ad választ egyből, és nagyon készséges, hogy megmagyarázza. Hálás vagyok, amiért az őszinteségem ugyanilyen őszintén hálálja meg. - Amikor a támadás ért, akkor ismertem meg őt is, és most újra találkoztunk. Ő hisz bennetek, azt hiszem. Mindenesetre borzasztóan nyitott ezzel a témával kapcsolatban.

- Kedvesnek tűnik - szalad önkéntelen mosolyra a szám, amit azonnal viszonoz, és hosszú ideig csak nézünk egymásra. Biztos nehéz lehet ezt most megemésztenie. Talán, mint amikor először találkoztam kertitörpével. Fogalmam sem volt, hogy léteznek olyanok, és ha anyu nem magyarázza el, mi a fene volt az a mogorva kis dög a kertben, minden bizonnyal nem mertem volna kitenni a lábam többé a veteményesünkbe.

- Az! - bólogat odaadóan, és a szemein látszik, hogy az emlékeibe réved. Talán azokba is, amiktől részben megfosztottam.

- Vissza tudom adni őket - fúrom a tekintetem a messze járó kékségekbe, és hirtelen rám fókuszál velük. Ahhoz képest, hogy ember, gyönyörű szemei vannak. Talán náluk is úgy van ez, mint nálunk. Vannak nagyon csodálatosak, és átlagosak is. - Az emlékeidet. Visszaadhatom mindet, és akkor megszűnnek a rémálmok.

- Megtennéd? - csillan most rám velük, és én nem tudom elszakítani tőle a pillantásom. Fogva tart.

- Meg, de nem most - rázom meg a fejem. - Az sok energiámba kerülne, és most nem vagyunk teljességgel biztonságban. Nem szabad elkótyavetyélnem. Ígérem, vissza fogom adni egy kicsit nyugodtabb körülmények között.

- Persze! - bólint azonnal, és mosolyog. - Amikor neked a legideálisabb. Már azért is végtelenül hálás vagyok, hogy elmesélted ezt. Komolyan féltem, hogy én vagyok ennyire elbaszva.

- Mi vagy te? - kérdezek vissza, újra oldalra fordítva a fejem, hogy figyeljem a magyarázatát. Soha nem hallottam még ezt a szót.

- Tessék? Hogy érted? - néz rám kérdőn, és talán egy kicsit zavarban is van.

- Elbaszva - mutatok rá az utolsó dologra, amit említett, és hirtelen elneveti magát. Hangosan és őszintén, ami teljesen összezavar. - Azt mondtad elbaszva vagy. Mit jelent ez?

- Basszus… Bocsánat, valószínűleg ti nem káromkodtok soha, igaz? - kérdi, és olyan kedvesen néz rám. Nem tudom miről beszél, és hiába kutatok a memóriámba a szavak jelentése után, nem tudom megfejteni mit mond.

- Egy szavadat sem értem, Louis - rázom lemondóan a fejem, mert ez az érzés kellemetlenül marja a mellkasom. Rosszul esik, hogy van valami, amit nem értek. Butának és műveletlennek érzem magam tőle. Ő nyilvánvalóan annyival többet tud nálam az egész világról.

- A káromkodás azt jelenti… hm - gondolkodik el, mert valószínűleg életében nem találkozott még olyan személlyel, akinek ezt el kellett magyaráznia. - Amikor csúnyán beszélsz. Igazából semmi értelme. Ezek olyan szavak, amiket amúgy sem illik használni, de sokan teszik. A lényeg, hogy csúnya. Nem szükséges megtanulnod.

- Érdekes - morfondírozok a szavain. - Ha nem érdemes, és csúnya, akkor te miért használod?

- Ez egy jó kérdés - vigyorodik el, de most van benne valami huncut. Valami olyan, ami eddig nem volt. Nem tudnám pontosan megmagyarázni. - Talán nem vagyok egy jófiú. De egész biztos nem vagyok olyan tiszta, mint te.

- Tiszta? - kérdezek megint vissza, és már kezdem nagyon értetlennek érezni magam, de nem bírom elviselni, ha valamit nem értek.

- Igen, az vagy - bólint mosolyogva, és megint inkább az a kedves érzelem ül ki az arcára. - Olyan, akit még nem rontott el a világ. Az emberi világ.

- Értem - bólintok magabiztosan, mert ez végre világos. Mi egy eléggé elszeparált kis faluban élünk, és nem érintkezünk még a szomszédos erdők lakóival sem. Ez egy hatalmas erdő, és senki nem vállalkozik arra, hogy átkeljen rajta. Én megtenném. - Kérdezhetek én is? Megígérted.

- Tulajdonképpen már most is egy csomó kérdést tettél fel - vigyorodik el, és rám kacsint, amitől megint égni kezd az arcom, és muszáj lehajtanom a fejem. Tudom, hogy a kíváncsiságom nagyon bosszantó tud lenni, már annyian mondták, de képtelen vagyok visszafogni. - Hé, csak vicceltem, Harry. Kérdezz bátran, amit csak akarsz!

Az állam alá nyúl, és felemeli a fejem, hogy újra ránézzek, és csak őszinteséget látok a szemeiben, ami megnyugtat egy kicsit.

- A vicc az jó! - húzom vigyorra a szám, és bólogatok. - Azt szeretem.

- Igazán? - lelkesedik fel, és visszahúzza a kezét, hogy a hatalmas felsője zsebébe gyűrje. Talán fázik. Pedig egyáltalán nincs most hideg az erdőben. - Ezt örömmel hallom. A vicc az tényleg jó.

- És mégis mi a jó a cigiben? - döntöm oldalra a fejem, ahogy felteszem a kérdésem, és megint utánoz a mozdulatban. Ettől visszakapom a fejem, a nyakam szinte reccsen a sebességtől, és összeszűkített szemekkel nézek rá, mert attól félek, csak gúnyolódik rajtam.

- Őszintén, Harry?

- Persze, hogy őszintén - vágom rá, és úgy szakítom félbe, hogy már nyitva volt a szája a válaszra. - Mi értelme lenne hazudni? Akkor inkább ne mondd el.

- Ez csak egy szófordulat - nevet fel, de megint egy szavát sem értem. Miért olyan lehetetlenül nehéz néha szótértenem ezzel a férfival? Ez komolyan frusztráló. - Szóval a cigi… Nem tudnám megmondani. Tizenéves korom óta dohányzom. Cigizem... - magyarázza meg azonnal a szót, amikor látja, hogy nem tudom értelmezni, és végtelenül hálás vagyok a megértéséért. - Káros szenvedély, mert nem egészséges, de az ember könnyen függő lesz. Tudod, mit jelent az?

- Persze - forgatom meg a szemeimet, mert azért teljesen nem vagyok tudatlan. - A virágpor is függőséget okoz. Óvatosan kell élvezni az édes por ízét. Így viszont már értem. Akkor te túl sokat szívtál a cigiből. Olyan ez, mint amikor mi sok virágport eszünk. Megbolondítja a tündért.

- Istenem… - nevet hangosan, és még egy könnycsepp is kicsordul a szeméből, amit gyorsan letöröl. Önkéntelenül fonom össze magam előtt a karom, és talán túlságosan is rosszallóan nézek rá, mert egyből védekezőn előre tartja a kezeit. - Ne haragudj! Ez csak azért érdekes, mert… Nálunk is vannak ilyen dolgok. Csak aranyos volt az elképzelés, hogy beálltok a virágportól.

- Ha mindenen nevetsz, nem fogok mesélni - válaszolom durcásan, de valójában nem igazán tudok haragudni rá. Túl szép, amikor mosolyog. A szemei szinte eltűnnek, de kárpótol, ahogy a boldog ajkai elnyílnak és magasra szaladnak. Louis azt hiszem, egy kedves ember. Persze anya, Niall és valószínűleg az egész falu kétségbe esne, ha megtudnák, hogy mit csinálok most. Büntetést is kapnék, amiért elárultam a titkunkat, de valamiért azt érzem, hogy bízhatok ebben az idegenben. Talán éppen azért, mert nem érzem idegennek. Én is tisztán emlékszem a kisfiúra, aki annyira rémült volt akkor. Az első pillanatokban nem raktam össze, de amikor kimondta a nevem, és mélyen a szemébe néztem, egyszerűen csak tudtam, hogy ki ő. Talán azért is, mert az én mágiám van rajta, ugyanis már rég nem hasonlít arra a kicsi, tehetetlen pöttömre. 

- Nem téged nevetlek ki - ingatja a fejét, és most már csak mosolyog. Kedvesen, szelíden, úgy, hogy tudom, soha nem tudna ártani nekem. Annyira remélem, hogy nem csalnak a megérzéseim vele kapcsolatban, és nem fogok bajba kerülni miatta. - Mindez még annyira új, és igazából nagyon érdekesnek találom minden szavad. Mielőtt találkoztunk, és Hannah-val beszéltem, elképzelni sem tudtam volna, hogy ennyire vakok vagyunk. Hogy az ember ennyire nem lát tovább az orránál.

- Együgyű népség - forgatom meg a szemem, amin kissé sértődötten húzza fel a szemöldökét, de csak játszik. - De ez inkább a mi érdemünk. Ha érdemnek lehet nevezni azt, hogy gyáva módon rejtőzködünk, és nem élvezzük ki a gyönyörű világot, ami a lábaink előtt hever. Száműzetésben élünk az erdő mélyén. Az óceán olyan közel, de még soha nem láttam. Csak elbeszélésekből hallottam, hol van és milyen látványt nyújt. Mesékből ismerem az esőerdőket és sivatagokat is. Ahogy azokat a különleges fákat is, amik a szigeteken nőnek, és az édes kókusz meg banán terem rajtuk. Soha nem kóstoltam még, de reménytelenül vágyom rá.

- Elvihetlek ezekre a helyekre - súgja halkan, és olyan gyorsan kapom fel a fejem, hogy szinte beleszédülök. Nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem.

- Tessék? - kérdezek vissza, és az agyam sebesen pörög, mert az elevenemre tapintott. Annyira vágyom rá, olyan hihetetlenül sóvárgom ezek után a helyek után, de nem tehetem. Tudom, hogy ennél sokkal óvatosabbnak kell lennem. - Nem lehet. Nem hagyhatom el az erdőt. Te kedvesnek tűnsz és ártalmatlannak, de mi van ha más már nem az?

- Senkinek sem kell megtudnia - ingatja a fejét. Le sem veszi rólam a szemét, és olyan halkan beszél. Úgy tűnik, mintha éppen el lenne varázsolva. Talán túl sok volt neki ez az egész mára.

- Nem tudod mit beszélsz - rázom meg a fejem, és a szikla széléhez sétálok. Innen nem érzek semmit, mert a helyünk túl védett, de a füttyszómra egy madár máris erre repül, megérti, mit szeretnék, és tovaszáll.

- Sajnálom, ha túl tolakodó voltam - néz fel rám, még mindig a nagy kövön ülve. - Természetes, hogy nem foglak kirángatni egyből a világodból. Csak megsajnáltalak, mert a hangodban annyi volt a vágyakozás, és én segíthetek. De egyáltalán semmit sem akarok rád erőltetni.

- Egyszer, csak egyetlen egyszer kimerészkedtem az erdő szélére - kezdem el mesélni, és most törökülésben telepszem le vele szemben, így fel kell néznem rá, ha a szemeit akarom látni. - Még kölyök voltam. Talán egynéhány évvel később lehetett, mint ahogy találkoztunk.

- Bátor kis tündér voltál, nem igaz?

- Nagy a különbség a bátor és a vakmerő közt - nevetek fel, amitől az ő mosolya lehervad, és csodálkozva néz rám. Néha nem tudom megfejteni az érzéseket az arcán. Olyan sok van, és annyira különbözőek. - De az egy félelmetes élmény volt. Az emberek világa hangos, büdös, és nagyon koszos. Furcsa volt az egész. Aztán megijedtem egy hirtelen hangtól és visszaszaladtam az erdő mélyére. Azóta is túl gyáva voltam, hogy újra próbálkozzak.

- Ez nem gyávaság - szólal meg egy kicsit recésebb hangon, mint eddig, és kivesz a zsebéből valamit, amit nézeget egy ideig, aztán visszateszi. - Valószínűleg egy olyan embernek, aki sose járt odakint, ugyanilyen rémisztő lenne, hiába a saját népe.

- Mi volt az? - mutatok a felsője zsebére, ahonnan most újra előhúzza azt a fekete valamit, és mosolyogva felém tartja. - Mire való?

- Úgy hívják, hogy telefon - kezdi el kedves hangon magyarázni, és teljes bizalommal a kezembe adja. Sokkal nehezebb, mint amire számítottam, és amikor egy kicsit megforgatom, magától felvillan az egyik oldala, és ijedtemben majdnem leejtem. - Ne aggódj, ártalmatlan. Arra való, hogy tudjak beszélgetni a barátaimmal, vagy a családommal, akkor is, ha nincsenek a közelemben. És még… nagyon sok másra is jó. Akarod, hogy megmutassam?

- Szeretném, igen! - nézek fel rá vigyorogva, és érzem, hogy a szívem hevesebben dobog az újdonság megismerésének varázsától. Mellém telepszik a földre, amilyen közel csak tud, és nem veszi el a kezemből a telefont, csak úgy helyezi, hogy én tartsam, ő pedig ügyköd rajta. Megcsap Louis illata, ahogy ennyire közel hajol, és bár még soha életemben nem éreztem hasonlót sem, kellemesnek könyvelem el. Egy kis füst is keveredik bele, de már sokkal megértőbb vagyok a cigivel, hisz végül is, ezek szerint nem tehetnek róla. Csak túl sokat használták, és már nehéz abbahagyni. Amíg nem az erdőmben füstölnek vele, inkább sajnálom őket, mintsem haragos vagyok miatta.

- Itt tudok írni nekik üzenetet - mutogatja, és ahogy a világító szerkezethez nyúl, azon folyton változik a kép.

- Ez valami varázslat, amit ti is ismertek? - nézek rá oldalra, de nem sokkal később ő is ezt teszi, és most olyan közelről láthatom a kék szemeit, hogy egy pillanatra elvonják a figyelmemet minden másról. Az érdes hangja tereli vissza a figyelmem.

- Nem, ez csak… technológia. Semmiféle varázslat nincs benne, esküszöm - próbálja magyarázni, de annyi mindent nem értek, hogy egyszerűen már nem is akarok folyton visszakérdezni, mert biztosan hamarosan nagyon fel fogom idegesíteni vele. - Ide kattintasz, és megjelenik a billentyűzet. Ez itt.

- Ez? - mutatok a betűk sokaságára, ő pedig mosolyogva és elismerően bólint. Most végre egy kicsit megnyugszom, hogy kezdem érteni a telefont.

- Itt megírhatsz egy üzenetet, most például a húgomnak, mert mióta eljöttem otthonról, még nem beszéltünk, hogy minden rendben van-e, és hogy van - meséli teljes beleéléssel, és én csak a fürge ujjai mozgását figyelem, ahogy csak hozzáér a betűkhöz, és azok sorba rendeződnek a, kiadva a kigondolt szöveget. Azt mondja nem így van, de nekem ez akkor is varázslat. - Most kész a szöveg, és meg kell nyomni a küldés gombot. Látod? Elküldte.

- És most?

- Most várunk - feleli halkan, és úgy bűvöli a szerkentyűt, mintha csodát várna tőle. A légzésem felgyorsul, és a pulzusom az eddiginél is magasabb lesz.

- Nézd, már gépeli is a választ! - mutat három apró pontra, és néhány lélegzetvétellel később egy újabb szöveg jelenik meg Louis kérdése alatt. Azt mondja köszöni megvan, és minden rendben, csak Louis kutyája rosszalkodik, mert egy neveletlen kis dög. És még egy kis rajzocska is van a mondat végén, egy kis állatnak a feje. Megismerem, olyasmi, mint ami az emberek mellett szokott sétálni. Kedves jószágok, hasonlítanak a farkasra. Ő felnevet, ahogy végigolvassa, és ettől nekem is muszáj. - Szóval így működik. Tudsz beszélgetni bárkivel, teljesen mindegy, hol van éppen a világban.

- Ez csodálatos! - eltátom a számat, mert elképzelem, hogy itt ülök, lopom a napot, és írhatok egy üzenetet anyának, hogy ne aggódjon értem, mert biztonságban vagyok. Vagy akár Louis-val is beszélgethetnék, amikor éppen nincs az erdőben.

- De máshogy is beszélhetsz velük, megmutatom - most kiveszi a kezemből a telefont, gyorsan nyomkodni kezdi, majd a füléhez teszi, de közel hajol, és már én is hallom a búgást.

- Helló tesó, már hívni akartalak, hol a faszban vagy már megint? Kibaszottul éhen halok, és minden kajánk elfogyott - szólal meg egy hang a telefonon át, én pedig ijedtemben elhúzódom egy kicsit, de Louis csak mosolyog, és ezzel engem is megnyugtat. Elemeli a fülétől, megnyom egy gombot, és most hangosabb a recsegés.

- Még az erdőben, mielőtt hazamegyek majd veszek pár dolgot, de azt hiszem van még egy pizza a fagyóban - válaszol, és ezek ketten most elkezdenek egy olyan nyelven beszélgetni, amiből alig értek néhány szót, de nem is számít. Egyszerűen teljesen a bűvkörébe von az, hogy a ki tudja merre kószáló barátjával beszélget úgy, hogy el sem kellett moccannunk innen. Nekem kell egy telefon. Egyszerűen szükségem van rá, csak nem tudom, hol kellene találnom egy ilyet.

Megzavar a gondolkodásban az, hogy a nemrégiben felderítő útra küldött madárkám visszatér, és először leszáll a velünk szembeni sziklára, épp oda, ahol eddig Louis ült, majd amikor elcsendesedik a mellettem lévő furcsa idegen, akkor átröppen a térdemre és vígan dalolja el nekem, hogy tiszta a levegő, és a koboldok eltűntek.

- Köszönöm, gyönyörűm - simítom meg a buksiját a mutatóujjammal, ő még csiripel egyet, és vígan szárnyalva tovaszáll. - Ha gondolod, most már mehetünk. Jobb szeretek az erdőben sétálni vagy feküdni a fűben, mint idefent tölteni az időm.

Amikor a szemeibe nézek, megint csak a földöntúli csodálkozást látom bennük, de bólint, és ő is feltápászkodik utánam, hogy lemásszunk a szirtről. Olyan csodálatos érzés, ahogy a talpaimat a puha fű érinti a kemény és éles sziklák után, hogy önkéntelenül egy kis nyöszörgés szökik ki az ajkaim közül.

- Van még kedved sétálni egy kicsit, vagy most már szeretnél hazamenni? - nézek felé, és egyből szembe találom magam a fürkésző szemeivel, de amikor a lebukás érzése végigszalad a testén, pírba úszik az arca, és lehajtja a fejét.

- Sétáljunk - feleli végül kedvesen, és el is indulunk, mert elhatározom, hogy ha már ide kellett jönnünk, meg szeretném mutatni neki a közeli réten csordogáló patakot, mert az az egyik kedvenc helyem, és ha én is ott vagyok, akkor talán az őzek is nyugodtak lesznek, és nem szaladnak el. Oda járnak inni a kicsinyeikkel. Biztosan tetszene Louis-nak a látvány.

- Van még kérdésem - jelentem ki magabiztosan, és végre eltűnik a zavara, mert újra hatalmas mosollyal néz felém, aztán bólintva jelzi, hogy tegyem fel.

- Van egy szerkezet - kezdem el magyarázni, és még a kezeim is bevetem, hogy biztosan megértse, miről szeretnék többet tudni. - Az emberek használják, van két kereke, és azon ülve szoktak suhanni az erdei tisztásokon, ahol nagyobbak a turista utak. Mi az?

Megint felcsendül Louis csilingelő nevetése, és ezúttal már mosolyognom kell rajta. Azt hiszem egyre kevésbé zavar, hogy kinevet, mert közben olyan türelmesen és odaadóan tanít. Ahogy azt is megtanította, hogy nem rajtam nevet, hanem velem. Ez egy nagy különbség.