Sziasztok!

Ebből is egy friss mert már régen volt, és... mindjárt vége. A véleményekre töretlenül kíváncsi vagyok. Mindenképp írjátok meg! Szerdán találkozunk! 

Puszi&Pacsi

Harry dermedten nézett a nőre, aki odafent ült. A vér is megfagyott az ereiben. Nem, ez nem Cheryl volt. Ahhoz túlságosan fiatal. Ránézésre még csak a negyvenes éveit taposhatta. Annak is az elejét. Mégis... Minden egyes arcvonásában a gyűlölt nőt vélte felfedezni. A kezei reszketni kezdtek, és kétségbeesetten nézett hátra Louis-ra, de a férfi nem nyújtott vigaszt. Csukva voltak a szemei, és úgy festett, mint aki imádkozik. Visszafordult, és amikor újra a magát Dr. Anne Heighelnek nevező nőre nézett, sírva tudott volna fakadni az idegességtől. Mindkét kezét ökölbe szorította, és azon igyekezett, hogy ne ájuljon el.

- Nem azt mondtad, hogy nem lesz baj? - súgta a mellette álló Briannek, míg mindenki az ügyész hangját hallgatta, ahogy zavarba ejtő részletességgel ismerteti az ügyet.

- Nyugalom, kölyök - szűrte a fogai közt az idősebb férfi, de ez nem volt túl nagy hatással Harryre. Minden volt azokban a pillanatokban, csak nyugodt nem. Az, hogy a nő külső jegyei megegyeztek az áldozataival, csak egy dolog volt. De ahogy a vonásokban kiütköző hasonlóság a szeme előtt vibrált, az már komolyan megtépázta az idegeit. Érezte, hogy bajban van. Tudta, hogy nem fog menni neki ez a dolog, és hová gondolt, amikor csak egy pillanatra is, de elhitte Louis-nak, hogy valami jó is történhet vele idebent.

- Ismered őt? - kérdezte Briantől, mert nem értette, hogy a férfi miért ennyire nyugodt. Miért mondta azt, hogy vele nem lesz nagy baj, hiszen, nyilvánvalóan hatalmas probléma van.

- Nem, személyesen nem - súgta vissza magas hangján, és Harry ezek után már teljesen összezavarodott. - De ismerem a munkásságát, és így azt is tudom, hogy az esküdtek a keze alatt még soha, senkit sem ítéltek végül halálra. Persze ez egy nagy falat, de reményünk, az van vele. Még fiatal. Kezdő. Egyelőre nem vált még egy szívtelen és kegyetlen döntéshozóvá. Figyelembe fogja venni a múltad, és az indíttatásaidat, nem csak elvakultan a tetteid. Én inkább az esküdtektől tartanék.

Harry nem válaszolt, csak némán bólintott. Úgy érezte, hogy ettől meg kellene nyugodnia, de képtelen volt rá. Amikor a nőre nézett, egyértelműen Cherylt látta a helyén.

- Épp úgy néz ki, mint ő - lehelte maga elé, ezt már úgy, hogy közben le sem vette a szemét a bírónőről. - Kis eltéréssel a tökéletes mása.

- Próbálj meg elvonatkoztatni - felelte halkan Brian. - Gondolj Louis-ra. Meríts belőle erőt.

Csak lassan bólintott, és tovább hallgatta, ahogy az ügyész a történet végére ért, és éppen azon volt, hogy ismertesse a vádlókat, és a vád álláspontjait. Végighallgatva ezt a sok szörnyűséget, Harry nem igazán tudott hinni abban, hogy bármi akár jól is elsülhet idebent, de azt tette, amit az ügyvédje javasolt neki. Louis-ra gondolt. A gyönyörű szemeire, amik olyanok voltak, mint a nyári égbolt. Tele élettel, és amikor mosolygott, akkor szinte ragyogtak, mint az ékkövek. A mosolyára, ami minden esetben szinte eltüntette azokat a kék drágaköveket, és apró ráncokba gyűrte a bőrét a szemei sarkában. Azt kívánta, bárcsak még egyszer láthatná olyan őszintén és boldogan mosolyogni, mint mindenek előtt.

Egy kis sutyorgásból keletkezett hangzavar támadt a teremben, mire Harry körülnézett, de semmi komoly nem történt, pusztán ő merült túl mélyen a gondolataiba. Mindenki azon volt, hogy újra helyet foglaljanak. Olyan közel húzta a székét Brianéhez amennyire csak tudta, hogy ha valami történik, bármikor tudjon hozzá szólni, és igyekezett nem nézni a bírónőre.

- Megtenné, hogy ismerteti a bizonyítási eljárás során szerzett tárgyi, és vallomásbeli bizonyítékokat? - kérdezte a szőke nő a pulpitus tetején ülve, és az ügyész egy bólintással jelezte, hogy ez fog most történni.

- Az első számú tárgyi bizonyíték egy adathordozón található hangfelvétel, amin a vádlott részletesen kifejti a gyilkosságokra felbujtó okait - kezdett bele újra, majd az asztaláról, egy rendőrségi biztonsági csomagolásba rejtve, felemelte a flash drive-ot. - A második döntő bizonyíték maga a vádlott vallomása, amit a kihallgatása során jegyeztünk fel az ügyvédje jelenlétében. Valamint, a vallomásban elhangzott helyszínek felkutatása folyamán találtunk emberi maradványokat, amelyeket laborban vizsgáltunk meg. DNS-t ezekből már nem sikerült kinyerni, illetve azzal sem lehetünk tisztában, hogy mikoriak. Az FBI lefoglalta a vádlott számítógépét, amiről azóta további bizonyítékokra bukkantunk.

- Értem - bólintott Dr. Heighel, és egy pillantást vetett Harry felé, aki az ölében pihenő, bilincsbe zárt kezeit nézte. - Kérem, játsza le a hangfelvételt.

Harry ezután már a szemeit is lehunyta, és rettegve várta, hogy visszahallja a teljes beszélgetést, amikor Louis mellett feküdt az ágyban, és elgyengült annyira, hogy elmesélje a legféltettebb titkait. A sejtjeiben méregként áradt szét a düh, hogy mekkorát hibázott akkor. Feszült csend ült az egész tárgyalóteremben, és Harry tökéletesen hallotta maga mögött Louis ideges levegővételeit. Tudta, hogy ezekben a pillanatokban valószínűleg képes lenne megfojtani a nem sokkal mögötte helyet foglaló testvérét, és csak azt kívánta, bár megölelhetné, hogy egy kicsit lenyugtassa. Az ő feje felett lengedezett a kötél, arra várva, hogy a nyakára szorulhasson, mégis Louis-t szerette volna nyugtatni azok után, hogy miatta ült itt. Ironikus volt. Saját magát sem értette. Gyűlölni akarta ezért a férfit, de már rég rájött, hogy arra egyszerűen képtelen.

- Az árvaház kicsi gyerekként nem annyira nagyon szörnyű. Akkor ment minden tönkre, amikor Eric elvette a szüzességem. Nem voltunk együtt vagy valami... Csak szó nélkül odajött hozzám, és elvette, amit a magáénak akart tudni.

Hallotta, ahogy a teremben egy kis hangzavar támad, és az emberek suttognak egymás közt. Nem tudta elképzelni, hogy mi az oka. A megvetés, vagy a sajnálat? Mindkettő rosszul esett volna neki. Inkább próbált nem odafigyelni, amikor Brian az alkarjára tette a kezét, és enyhén megszorította. Tudta, milyen üzenetet hordoz magában ez a mozdulat. Ez még mindennek az eleje volt. Muszáj megőriznie a hidegvérét. Tudta, hogy így van.

- Utána még párszor megcsinálta ezt, mielőtt megkerestem az igazgatónőt. Sírva mondtam el neki mindent, és ő kedves volt. A hajamat és a hátamat simogatta, próbált megnyugtatni, és eltűntette Eric-et az intézetből. Azok után azt hittem, minden rendben lesz. Csak tizenöt voltam...

Minden jó volt. Addig amíg az egyik nevelő ki nem rángatott az ágyamból egy éjszaka, valami olyasmi dumával, hogy a korombeliekre egy késő esti orvosi vizsgálat vár. Követtem őt. Csak egy pizsama volt rajtam akkor, és a hajam rövidebb volt. Dúsabb és nagyon göndör. Az arcom sokkal fiatalabbnak, és ártatlanabbnak tűnt a kortársaimhoz képest, mindezek mellé még soványabb is voltam az átlagnál. Cheryl... Ezzel magyarázta...

- Mit csináltak?

Újabb apró zajok zendültek fel, amikor meghallották a felvételen Louis hangját. Nyilvánvalóan tudták, ki ő az ügyész beszéde alapján, és ismeretlenül is ítélkeztek. Bár nem hallotta, hogy miről sutyorogtak, mégis nagyon idegesítette őt minden egyes hang. Harry nem tudta, meddig bírja még. Előre sejtette, hogy valahogy ez lesz az egyik legnehezebb része a dolognak, amikor vissza kell hallgatniuk mindenki előtt a legkínosabb részleteket is a gyerekkorából, de ez még annál is rosszabb volt, mint amit gondolt. Sokkal rosszabb. Ennél már csak a saját szereplése ígérkezik rosszabbnak a vádlottak padján.

- Harry - dőlt egy kicsit közelebb Brian, és a fiú egyből felkapta a fejét. - Nézd Dr. Heighelt. Csak nekem tűnik furcsának a hallodtakra produkált reakciója? Vagy talán még annál is könnyebb dolgunk lesz, mint gondoltam...?

Ahogy a fiú felnézett, csak annyit látott, hogy a nő teljesen elsápadt mostanra, és elfehéredő ujjakkal szorongatta maga előtt a fekete mappát, amit a hóna alá szorítva hozott be a terembe. Sűrűn kapkodta a levegőt, és nem nézett a göndör hajúra. Senkire sem nézett, csak az asztal peremét fixírozta. Harry nem tudta mire vélni amit lát, de Brian arcán egy kitartó félmosoly ült, amikor felé pillantott.

- A tizenéves ártatlan és angyali külsőmre hivatkozva, onnantól kezdve, egészen a szabadulásom napjáig, minden héten, több alkalommal is arra kényszerítettek, hogy közösüljek a társaimmal. Voltak lányok meg fiúk is. De először férfiakkal... Az volt a legkegyetlenebb. Azzal félemlítettek meg minket. Ha nem akartunk belemenni, akkor Cheryl így büntetett meg. Én voltam a kedvence, a csillaga, mindig így nevezett. Tizenhét voltam, amikor már szinte pihenőt sem hagyott nekem. Csak néhány hét volt a szülinapomig. Minden éjjel... Akkor már magas voltam, de még mindig ártatlannak tűntem, hála az elbaszott adottságaimnak... Többé nem engem dugtak meg, nekem kellett a kisebb fiúkat, vagy lányokat. Voltak tizenhárom, tizennégy évesek is, de voltam együtt tíz éves lányokkal is, Louis...

- Istenem... - szólt halkan a tiszteletes hangja a felvételen, és a teremben ülő hallgatóságból nagyon sokan ismételték meg ugyanezt utána. Harrynek hányingere támadt, hogy bárki, aki ránézett akkor, pontosan tudta, hogyan rontották meg őt már gyerekként, és legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá, csak soha ne kelljen megfordulnia, és látnia is a hangokhoz tartozó arcokat és szemeket. Hosszú ideje csak a bírónő arcát figyelte, és minden rezdülésén látta, hogy egyre jobban kiborítják a hallottak. Idegesen a hajába túrt, ujjaival hátrafésülte, majd újra a mappát kezdte szorongatni. - De mégis miért...?

- Gyerekpornó. - Ahogy ez a szó elhangzott, a szőke hajú nő erősen összeszorította a szemeit, és az arckifejezése fájdalmassá vált. Harry tudni akarta, mi ez az egész. Legszívesebben felpattant volna, hogy rákiáltson, hogy mi a baja. Mi a fenét gondol? És miért viselkedik így? - Cheryl és az ápolók felvették, aztán kereskedtek vele. Mivel illegális, így nem lehet könnyen hozzájutni, gondolom nagy üzlet volt benne. A sok beteg állat, aki a mi szenvedésünkre izgult, biztos jó pénzt fizetett értük.

- Annyira sajnálom, hogy ezt kellett átélned.

- Ó, ha csak ennyi lett volna...

- Mi...?

- Én néhány alattam sikoltozó kisgyerek után úgy döntöttem, hogy nem csinálom ezt. Akkor jött a férfi, akiről semmit nem tudok. Minden alkalommal maszkot viselt, és csak a nyögéseit hallottam. Soha nem szólalt meg. Úgy döntöttem ez a kevésbé rossz számomra, de Cheryl számításait áthúztam vele. Majdnem nagykorúként már ebben nem volt annyi érték a filmek szempontjából... És akkor jött a fizikai fenyítés. Megkötöztek, megvertek, de nem adtam be a derekam. A végére már szabályosan megkínzott. Napokig voltam gúzsba kötve, és folyton azt mantrázta, hogy a legjobb megrendelői már türelmetlenek. Engem akartak, ezért pedig Cheryl úgy tűnt, mindenre képes...

- Állítsa le egy percre - szólt elgyengült hangon a bírónő a nem messze ülő technikushoz, aki azonnal megszakította a felvétel lejátszását. A nő vett néhány mély lélegzetet, és a papírjai közé bámult. Elkötelezve lapozgatta őket, majd talán két, vagy három perc is eltelt, mire felnézett, ütött kettőt a kalapácsával, és csendre intette a teremben tartózkodókat. - Folytathatjuk.

- Ebbe itt, a hasamon, majdnem belehaltam. Undorodtam a sebhelyektől. Gyakorlatilag lehántották a bőröm. Elájultam, és már a kórházban tértem magamhoz. Egy orvos, egy ápoló és két nyomozó társaságában. A vallomásomra vártak. Hogy elmeséljem részletesen, mi is történt azon a pokoli helyen. Mindent elmondtam nekik, mire közölték velem, hogy Cheryl elmenekült, de ha megtalálják, felelni fog azért, amiket velünk tett. Amiket velem tett...

- Mi történt aztán?

- Azóta sem kapták el. Átkutattam érte egész Angliát, mire sikerült kinyomoznom, hogy ide menekült, Arizónába. Még az eredeti adataival vándorolt be, de aztán nevet változtatott, így elvesztettem a nyomát. Nem tudom, hol keressem, de meg fogom találni.

- Ez az állam hatalmas, Harry. Minden egyes kis farmot át akarsz kutatni?

Harry lehunyta a szemét, és csak elképzelte azt az estét, amikor ott feküdt, Louis karjai közt, és erről mesélt. Megpecsételte vele a sorsát, de valamiért mégis egy kellemes emlék maradt neki. Érezte, hogy az őrülten vágtázó vére egy kicsit lelassult, és így a pulzusa is nyugodtabb lett. Ez az. Briannek igaza volt. Louis a kulcs. Csak rá kell gondolnia, és könnyebb elviselni ezt az egészet. Már csak akkor tért vissza a jelenbe, és csatlakozott lelkileg is az egybegyűltekhez, amikor a bírónő szemében talán legkritikusabb rész következett.

- Cherylnek gusztustalanul hidrogén szőke haja van, vagyis akkoriban az volt, és bár nem olyan szép, világító kék szemei, mint neked, csak a kopott utánzatuk, de kék volt. Angliában öltem először. Véletlenül. Vagyis... Tudtam, hogy mit csinálok, de elvakított a düh. A gyűlölet Cheryl iránt. Azt hittem, hogy megtaláltam. A nő átkozottul hasonlított, és még a neve is ugyanaz volt, de amikor elkaptam, rájöttem, hogy tévedtem. Akkor viszont már nem engedhettem el. Kétségbe estem, és rémült, tehetetlen dühömben öltem meg azt a nőt. De a lényeg utána jött...

- Mit éreztél?

- Boldogságot éreztem. Megkönnyebbülést. A vihar, ami a lelkemben tombolt, elvonult, és kisütött a nap. Persze ez az érzés nem tartott sokáig, így szinte észrevétlenül vált rendszeressé a dolog. Minden percben utána kutattam, és minden héten egy hasonmása lett az áldozatom, amíg meg nem találom. Ez a mai napig is tart. Ezért csinálom... Mert így együtt tudok élni a múltammal. Még ha ez szörnyű is. Tudom, hogy az.

- Azok a nők nem ártottak senkinek. Olyanokon állsz bosszút, akik jó emberek. Ez nem megoldás.1

- Tudom jól! - Harry összerezzent a saját hangjára, és ökölbe szorított kezekkel várta, hogy hogyan fog folytatódni a felvétel. Ő pontosan tudta, hogy a valódi miként hangzott, minden szóra emlékezett, de nem tudta, hogyan lett úgy megvágva, hogy az neki végzetes, Louis-nak viszont támogató legyen.

- Amit teszek, az gonosz és önző. De elindultam a lejtőn, és nem tudok megállni. Mint egy éhező egy terített asztal előtt, vagy egy vámpír, aki csak úgy tudja enyhíteni a szomját, ha elveszi mások életét. A túlélésért teszi, nem puszta élvezetből. Igen, ez a tökéletes hasonlat. A lelkem túlságosan vérszomjas.

- Segítek megtalálni Harry, de nem segítek elvenni valaki életét.

- Mit fogsz tenni akkor, amikor már nem lesz semmi, csak a megnyugvás, te és én?

- Harry...

Ez volt a felvétel vége. Innen még néhány másodpercig csókok és sóhajok visszhangja, aztán minden elnémult. Suttogások törték meg újra a helyiség csendjét, és Harry most Brianre nézett. A férfi csak aprót bólintott, és ebből arra következtetett, hogy rendben vannak. Hogy most még azon a sínen mozog ez az elbaszott szerelvény, amit Brian jelölt ki neki.

- Ebből a beszélgetésből Harry Styles, és a város tiszteletese, Louis Tomlinson közt, világosan kiderül, hogy mi volt az indíték, ahogy az is, hogy a gyilkosságok még azokban a percekben is zajlottak, egészen azóta, hogy kikerült az árvaházból - kezdte máris a vádló beszédét az ügyész, annak ellenére, hogy annak még el sem jött az ideje.

- Rendben van, menjünk tovább a vádlott vallomására - utasította száraz hangon a bírónő, majd amíg az ügyész elővette a mappájából Harry kinyomtatott vallomását, addig zavartan nézett maga elé. Azóta, hogy elkezdődött a felvétel, egyszer sem cseréltek pillantást. A fiú egyre jobban furcsállta az egészet, és elképzelni sem tudta, mi lehet ez. A nő zavarban volt. Ezer közül is felismerné, és el tudná különíteni az emberi viselkedésmódokat. Épp csak azt nem tudta, mi üthetett a bírónőbe.

Úgy döntött, hogy miközben az ügyész felolvassa a vallomását, addig ő próbálja elterelni a figyelmét. Mindennél jobban hátra akart nézni Louis-ra, de rettegett a többi ember pillantásától. Amit az ellenséges férfi felolvasott, semmiben sem tért el a felvételen hallottaktól, annyi különbséggel, hogy a vallomásban részletesebben hangzik el minden, illetve Harry kitért még arra is, hogy fogalma sincs, összesen mennyi áldozatot szedett, mert a mappák, amik a számítógépén voltak, nem irányadóak. Bevallotta, hogy mire megvette azt a computert, már régóta csinálta. Azt is elmondta benne, hogy a kezdetekben még nem szedett minden héten áldozatot, ezt csak az utóbbi néhány évben csinálta. Ettől ha valaki végez csak egy körülbelüli számítást, még ugyanolyan elborzasztó az áldozatok mennyisége, amit Harry felhalmozott a lábai körül. Louis-ról is beszél, és ahogy előzőleg alaposan átrágtak minden mondatot, úgy mondta el, hogy ő tényleg beleszeretett a gyóntatójába. A pap terve sikeres volt, és hogy hiteles legyen, még arról is beszélt, hogy mennyire elismeri az alakítását. Arrogánsnak ható mondatokban, méltó ellenfélként könyvelte el az idősebb férfit. Ezzel Louis-t mentve, még ha magát talán mélyebbre is sodorta vele. A teremben újra zúgolódás hallatszott, ahogy mindenki rájött, mit csinált a tiszteletes, és akárhogy is, ez egy olyan cselekedet volt, amivel a halottakat visszahozni már nem lehet, viszont talán több száz életet mentett meg, akik még vissza voltak. Harry tudta, hogy ez nem igaz. A szerelme nem árulta őt el. Legalábbis nem azon a módon, ahogy mindenki hitte. Az egész egy sokkal szerencsétlenebb véletlen folyamán történt. Egy elcseszett hiba, amiért a cellája magányában annyira erősen próbált haragudni rá. De Harry mindezek ellenére is csak egyetlen dologtól szenvedett a börtön falai közt. Egy olyan dologtól, amitől még néha gyarló módon az is eszébe jutott, talán jobb lett volna, ha mindketten lebuknak, vagy bemártja Louis-t is, az pedig a tiszteletes gyötrő hiánya. Voltak pillanatok, amikor mindenáron maga mellett akarta tudni, még azon a borzalmas helyen is. Magához ölelni egy átlagnál is hidegebb éjszakán, amikor olyan nagyon fázott, és a megszokottnál is magányosabban érezte magát. Közel járt, hogy megváltoztassa a vallomását, bajba sodorva a másik férfit is. De ezek után mindig összeszidta magát, hogy képes ilyen szörnyűségre gondolni. Louis biztonságban volt, és ennél többet nem is kérhetett. Az agya és a szíve háborúja volt ez, a hideg és nyirkos falak közt megvívva.

Harry körül olyan gyorsan pörögtek az események attól a perctől kezdve, hogy behívták az első tanúkat, hogy szinte képtelen volt lépést tartani, a halántéka pedig lüktetni kezdett. Természetesen az ügyész, és Brian is alaposan kikérdezett mindenkit, de Harry egyetlen mondatot sem tudott volna visszaidézni. Képtelen volt rá. Már csak akkor eszmélt fel, amikor Louis-t hívták a tanúk padjára.

- Esküszik, hogy az igazat, és csakis a színtiszta igazat fogja vallani? - kérdezte az ügyész, Harry pedig megfeszült a székében.

- Esküszöm, hogy az igazat, és csakis a színtiszta igazat vallom, Isten engem úgy segéljen - felelte olyan kőszikla arccal, hogy a fiatalabb fiúban megfagyott a vér. Azt már volt szerencséje megtapasztalni, hogy Louis jó színész, de azokban a pillanatokban, volt egy tizedmásodperc, amikor attól kezdett tartani, hogy a színdarab, amiben a főszerep kettejüké volt, egészen a tanúk padjáig tartott. Hogy talán a férfi egészen idáig megvezette, és most majd gúnyosan bámulva a szemeibe, el fogja mondani a teljes igazságot. Harry nem akarta elveszíteni a fonalat. Louis vallomására nagyon kíváncsi volt, de a feje olyan elképesztően sajgott már, hogy kénytelen volt másodpercekre lehunyni a szemeit, és olyankor kiestek a szavak is, amik arra voltak hivatottak, hogy mindenki meghallja őket. Sokára volt csak képes eléggé összeszedni magát.

- Tehát azt állítja, atyám, hogy annak ellenére, hogy önt megbecstelenítette, valószínűleg többszáz ártatlan nő haláláért felelős, akikhez csaknem a maga húga is csatlakozott, Stylesnak mégis a megbocsátásra van szüksége? - dörrent az értetlen mondat az ügyésztől, de Louis egy pillanatra sem bizonytalanodott el. Harry nem akart hinni a szemének. Fogalma sem volt, mikor történt ez. Mikor lett az az ártatlan, tudatlan és naiv férfi egy igazi rosszfiú? Mikor törte meg ennyire a fényét? Mikor tette tönkre Louis-t? Harry ezekre a kérdésekre kutatta magában a választ, de sehol se lelte.

- Pontosan ezt állítom - felelte jéghideg hangon a kék szemű férfi, és valószínűleg azért nem nézett egyetlen pillanatra sem Harry felé, mert attól tartott, ha megteszi, az el fogja gyengíteni.

- Mondja csak, kedves Dr. Fisher - kezdett bele Brian is, aki nem messze ácsorgott Louis-tól, karba tett kezekkel. Harry álla leesett, mert fogalma sem volt, hogy a férfi mikor került oda. Komolyan ennyire kizárta a külvilágot a többi tanú esetében? A göndör hajú biztos volt benne, hogy tőlük is kérdezett, akkor viszont már korábban fel kellett állnia mellőle. Azt kívánta, bárcsak inkább átaludhatta volna ezt az egészet, és amikor vége, majd felébresztenék, hogy gyengéden a fülébe súgják az ítéletet. - Ha magát gyerekként éveken keresztül olyasmikre kényszerítették volna, mint amire az ügyfelemet, vajon nem akarta volna elvágni a tettes torkát?

- Viselkedjen, Dr. Molko! - szólalt fel a bírónő, mire az ügyvéd csak egy kelletlen mosollyal bólintott.

- Pardon, kedves bíróság, esküdtek - szólalt meg újra, és szinte színpadiasan hajolt meg. Harry majdhogynem tátott szájjal nézte a műsorát. - Azt hittem, egy tárgyaláson vagyunk.

- Ott volnánk - szűrte a fogai közt Dr. Fisher, az ügyész, mire Brian csak széttárta a kezeit, és felé kezdett sétálni.

- Akkor miért érzem úgy, hogy önök itt mind már a bizonyítékok és vallomások előtt eldöntötték a fiú sorsát? - kérdezte karcos, jéghideg hangon. Harryt egész teste libabőrben úszott tőle. - Azt meri valaki is állítani nekem önök közül, hogy ha magukkal... Nem, ez nem a megfelelő példa, mert úgyis azt felelik, amit helyesnek látnak, nem pedig azt, amit igaznak.

Brian elhallgatott, és megcélozta az esküdtek közül az egyik fiatal, sötét bőrű nőt. Elé állt, és mélyen a szemébe nézett.

- Hogy hívják? - kérdezte tőle egy őszintének tűnő mosollyal. - Megtudhatom a keresztnevét?

- Donna - felelte a nő, de nem viszonozta a férfi gesztusát, csupán csak ő is bólintott egyet.

- Van gyermeke, Donna?

- Van egy ötéves lányom - válaszolt magabiztosan, még nem sejtve, hogy mire készült Brian.

- Kedves Donna, képes nekem őszintén állítani, hogy ha valaki bezárná a lányát, amikor ő még csak éppen kamasz korban van, és olyanokra kényszerítenék, mint azt a fiút ott - fordult meg félig, és rámutatott az asztalnál ülő, zavartan pislogó Harryre. - Akkor maga nem akarná minden erejével megbosszulni? Vagy gondoljunk rá úgy, hogy ő az egyik, akit Harrynek kellett könnyek közt bántania, mert erre kényszerítették.

- A hatóságokhoz fordulnék - felelte a nő pontosan azt, amire mindenki számíthatott.

- Így van! - csapta össze a tenyerét Brian, mire Donna összerezzent, de töretlenül nézte az alacsony férfit. - Ahogy azt Harry Styles is tette. Mindent elmondott a nyomozóknak, és azért könyörgött, hogy zárják börtönbe azt a nőt, aki egy életre megnyomorította a lelkét. És a hatóságok mit tettek?

- Körözést indítottak - felelte Donna, de Brian a fejét kezdte ingatni, és apró lépéseket tett a nő előtt úgy, hogy másokkal is felvegye a szemkontaktust.

- Maradjunk annyiban, hogy a rendőrség valahogy nem tartotta annyira fontosnak egy megerőszakolt, és kamerák előtti közösülésre kényszerített homoszexuális kiskorúnak az ügyét, hogy hajtóvadászatot indítson - magyarázta komoly hangon, és érzékelhetően az egész helységben nőtt a feszültség. - Az önök nagyra becsült országa képes volt beengedni őt, és még nevet is változtathatott az Államokban anélkül, hogy kiderült volna, ő egy gyerekbántalmazásért és kiskorú pornográfiáért körözött bűnöző. Én, amikor megérkeztem Londonból, a magam rangjával, és egy állandó munkaügyi vízummal rendelkező tiszteletteljes állampolgárként, majdhogynem még a seggembe is felnéztek, hogy nem készülök-e valami szörnyűségre az Államok ellen. Én! Akkor kérdem én, mi történhetett, hogy a rendőrséget, és ideát a határőrséget, a bevándorlási hivatalt, és az FBI-t is hidegen hagyta ennek az, akkor még ártatlan, és megnyomorított fiúnak az ügye?

- Nem tudom, hol csúszhatott hiba a rendszerbe - felelte őszintén Donna, és Harry nyelt egyet annak tudatában, hogy a nő azt mondta, nem tudja. Briannek sikerült megfognia valamivel, amire nem tudott válaszolni, és legszívesebben elmosolyodott volna ezen.

- Szóval akkor megint felteszem a kérdés, Donna, alaposan gondolja át a választ, ön ugyanúgy eskü alatt van - emelte meg a szemöldökét Brian. - Azt meri állítani, hogy nem akarta volna az életét követelni annak az embernek, aki három éven át, napi rendszerességgel verte, kínozta az ön lányát, kamerák előtt utasította közösülésre másokkal, miközben őt magát is többször megerőszakolta egy felnőtt férfi, ezt ne felejtsük el, aztán a felvételekkel még kereskedett volna az illető mindezek után? És amikor a lány úgy dönt, hogy ennek ellenére sem csinálja ezt tovább, akkor a férfi addig keféli őt, amíg képes hangot kiadni, majd amikor ez sem válik be, akkor élve nyúzzák le a bőrét.

- Istenem - súgta maga elé Donna, és két kövér könnycsepp buggyant ki a szemeiből, ami gyorsan szánkázott végig az arcán.

- Ezek után a rendőrség láthatóan tesz a dologra - folytatta kegyetlen játékát Brian, és már Harrynek fájt a szíve az esküdtek közt ülő nőért. - Maga mindezt annyiban hagyta volna, miután tudja, hogy a rendőrségre nem számíthat?

A nő nem felelt, de ezzel adott hajszálpontos választ a kérdésre, és amikor még a fejét is lehajtotta, akkor Brian győzedelmesen megfordult, és a csupán szemlélőkként résztvevő emberekre nézett.

- Erről van szó, emberek! - kiáltotta, és ahogy Harry Louis-ra nézett, látott a férfi szája szélén egy apró cinkos félmosolyt. Azon kezdett gondolkodni, vajon ő tudta-e előre ezt a dolgot. Vajon mennyit beszéltek meg ezek közül részletesen Briannel? Mennyi ebből a két férfi közösen megírt forgatókönyve? - Mind azzal hozakodunk elő, hogy mintapolgárok vagyunk, és mi nem tennénk ezt, de hányinger kerülget ettől, mert...

- Nem hinnem, hogy ez változtat a tényen, hogy azok a nők ártatlanok voltak - vágott Brian szavába az ügyész, mire ő összeszűkített szemekkel fordul felé.

- Nem hinné, Dr. Fisher? - gúnyolódott a férfin, és közelebb sétált hozzá. - Pedig magának még a kedves Donnánál is sokkal könnyebb helyzete van. El tudja képzelni azt, hogy milyen lehet, amikor egy férfi kényszeríti magába a merev farkát, az ön akarata ellenére, nyilvánvalóan síkosítás nélkül. Jól mondom, Harry?

- Egyszer már szóltam, Dr. Molko! - pirított rá a férfira újra a bírónő, mire megint csak egy bólintás volt a válasz. Harry moccanni sem bírt, csak kitágult szemekkel nézett az ügyvédre, aki felé fordult, de a szemein látta, hogy erre nem várt választ, csak még egy aprót bólintott, amit az ügyész is jól láthatott, mert egy kellemetlen arckifejezés ült ki az arcára. A fiatal fiút elöntötte a szégyen, és megint menekülni akart. Összeszorított szemhéjain át éppcsak átderengett a tárgyalóterem fénye, és próbált mindenre gondolni, csak arra nem, hogy hol van, és mi történik körülötte. Szaporán vette a levegőt, és érezte, hogy az izzadtság a hátán folyik, és a homlokán gyöngyözik. A lábát kezdte rázni, és görcsösen gondolkodott. Mire gondolnak azok, akik meg akarnak nyugodni? Rétre. Ez olyan klisés volt, de meg kellett próbálnia. Egy hatalmas rét, egy még annál is nagyobb erdő közepén. Odafelé menet Louis-val láttak egy őzet az út szélén, de megrémült tőlük, és hamar elszaladt. Meleg, nyári idő volt, és rajtuk csak egy póló és egy rövidnadrág volt. Kézenfogva sétáltak, amit előtte még senkivel sem próbált ki, és Louis a hüvelykujjával apró, megnyugtató köröket rajzolt a fiú kézfejére. Amikor kiértek a napra, Harry felvette a kalapját, és kivett egy pokrócot a táskájából. Leültek a puha takaróra, és kipakolták az ételeket, az üveg bor kíséretében, amit magukkal hoztak, aztán kényelmesen elfogyasztották az uzsonnát. Elterültek a narancssárga szöveten, és Louis átkarolva a vállát, a mellkasára húzta őt. A kalap leesett a fejéről. Harry felkuncogott ettől, és Louis csak kérdőn hümmögött, mire a fiatalabb felemelte a fejét, és megcsókolta őt. Az ártatlan csókok órákig is kitartottak, amíg rájuk nem sötétedett. Gusztustalanul nyálas jelenet volt, amin fel akart nevetni, de valójában Harry elképzelni sem tudott volna ennél szebb napot. Ez volt a tökéletes képzelet, amivel megmenthette magát a jelentől.

- Harry, te jössz - ütötte meg a fülét Brian hangja, és biztos volt benne, hogy aggodalmat is hallott benne. Ahogy kinyitotta a szemét, valóban az ügyvédje tornyosult fölé, és összeráncolt szemöldökkel nézte. - Tarts ki, mindjárt vége. Ahogy megbeszéltük. Mindent megbántál, és mindenben bűnösnek vallod magad.

- Rendben - lehelte Harry, és remegő térdekkel állt fel, hogy a vádlottak padjához lépve, még egyszer, ebben az életben talán utoljára, de elmondja a teljes történetét.

***

A szőke nő egy fáradt sóhajjal csukta be az ajtót maga után. Levette a fekete, elegáns magassarkúit, és a blézerét a fogasra dobta. A lábait óvatosan szedte, majdhogynem lábujjhegyen, ahogy a harisnyája miatt csúszott a járólapon. A konyhába lépve az édesanyja, annak élettársa, és Anne kislánya mosolyogtak rá. Már végeztek a vacsorával, és éppen valamilyen barkóba szerű játékot játszottak, hogy egy kicsit még jobban lefárasszák a néhány éves apróságot, mire eljön az ágyba bújás ideje.

- Emmett, felvinnéd Isobelt a szobájába? - szólalt meg fáradt, és egyben frusztrált hangon Anne. - Ideje lefeküdnie.

- Persze - bólintott a férfi, akinek a haja már őszbe fordult. Az idősebb éveiben járt, de addig a napig is nagyon jó kondiban tartotta magát. Szeretett mozogni. Kedvesen szólt a kicsihez, megfogta az apróság kezét, és magával vitte, ezzel kettesben hagyva a két nőt.

- Nehéz napod volt? - nézett fel az édesanyja, és elkezdte leszedni a tányérokat.

- Ülj le! - utasította őt Anne, mire a kék szemű nő megrökönyödött, és szó nélkül tette, amit a lánya mondott neki. - Harry Styles.

- Tessék? - nézett rá az anyja értetlenül, de Anne tudta, hogy ezúttal hazudik. Ha mindaz, amit a fiú elmondott aznap, igaz... Az anyjának pontosan emlékeznie kellett erre a névre.

- Az ő ügyét tárgyaltam ma - felelte egyszerűen, és a kék szemek, amiket neki is tovább örökített, könnyesen remegtek meg. A tárgyalás előtt csak átfutotta az ügyet. Nem koncentrált a nevekre igazán. Csak a történtek kötötték le valamelyest a figyelmét, ezért a teremben elhangzottak áramütésként érték őt. - Halálra kellene ítélni őt, de mondd, hogyan tegyem meg?! Hogyan tehetnénk meg mindazok után?!

- Meg kell tenned, Anne! - pislogta vissza a könnyeit a nő, és azonnal a lánya felé hajolt, hogy még erőteljesebben hozhassa a tudomására a véleményét. - Soha nem fogja feladni! Ő irányít mindent. Az összes elbaszott ember, aki utánam koslat, miatta teszi. Ő a vezérük! Ha kivégzik, a többi is le fog állni. Békén hagynak végre.

- Végre? - hitetlenkedett Anne, és legszívesebben felpofozta volna az anyját. - Tisztában vagy vele, hogy mit éltem ma át? Hogy milyen volt végighallgatni az ő szájából mindent, amit te és Emmett tettetek vele? Majdnem rosszul lettem, amikor a vallomását hallgattam. A könnyek ömlöttek a szeméből, anya!

- Megjátszotta magát... Mindig jó volt abban, hogy sajnáltassa magát - próbált védekezni a nő, mert nyilvánvalóan látta, hogy a lánya kezd megtörni a férfi ügyében, aki az életére akart törni, és akitől a szíve mélyén valójában nagyon félt. Anne csak tátott szájjal, összeszűkített szemekkel a fejét ingatta. Undorodott az anyja száját elhagyó szavaktól. Undorodott a saját anyjától.

- Fogalmam sem volt... - szűrte a fogai közt halkan. - Fogalmam sem volt, hogy amit tőled tudok, az csak egy apró kicsi morzsája annak, ami valóban történt abban az intézetben. Fel kellene adnom téged. Fel is foglak adni . bólintott egyet a fiatalabb nő, mintha éppen abban a pillanatban hozta volna meg ezt a döntést. - Engem jól neveltél, és anyámként... adok egy kis egérutat. Nem akarom, hogy Isobel úgy nőjön fel, hogy tudja, mit tett a nagyanyja.

Az idősebb nő egy rémült mosollyal nézett a lányára, de ahogy a kezébe akarta fogni a kezét, Anne elhúzta, és jéghideg tekintettel nézett fel az előtte ülő asszonyra.

- Két nap múlva lesz a folytatás - közölte szinte tényszerűen a terveket. - Elintézem, hogy az esküdtekkel közös véleményen elítéljük őt, ezzel megmentve a kibaszott életed. És csak hogy tudd, ha nem ölt volna meg annyi ártatlan nőt, ha nem lenne a helyzete ennyire súlyos, nem tenném meg. Nem ítélném halálra. Egyáltalán nem a te kedvedért csinálom. De így megteszem. És mire aznap hazaérek, nem akarlak itt találni se téged, se Emmettet. A rendőrséggel jövök vissza ebbe a házba, úgy téve, mintha minden akkor állt volna össze előttem. Amerika nem hülye, anya. A helyedben nagyon messze menekülnék. Talán a föld alá. Pontnak kell kerülni ennek az ügynek a végére.

- Anne... - lehelte maga elé az idősebb, mostanra barnára festett hajú nő. Szemei olyan rémültek voltak, mint még soha, de a bírónőt egyetlen percig sem tudta meghatni.

- Soha többé nem akarlak látni titeket, vagy csak hallani rólatok - hirdette ki az ítéletét saját anyja ellen is, mire a nő szeme újra könnybe lábadt. - Ha mégis, ebben az életben még valaha felbukkantok a közelemben, vagy Isobel közelében, egy életre rács mögé duglak. Addig se szóljatok hozzám, csak pakoljatok össze, és két napon belül tűnjetek el.

Ezzel felkelt, és a hálószobájába sétált, hogy ledobálja a ruháit, és vegyen egy forró fürdőt a kedvenc nyugtató fürdősójával, amitől a megváltást várta azokban a pillanatokban.