Sziasztok!

Kicsit megcsúszva, de még szerda van, és itt vagyok. :) Azt első Harry rész az én "tollamból". Ne kíméljetek, kíváncsi vagyok, mire gondoltok. :))

Még a héten hozok végre egy gyilkost is, ígérem!

Puszi&Pacsi

A legszebb kék virágok

Izgatott voltam már abban a pillanatban, ahogy reggel kinyitottam a szemem, ez pedig azóta szemernyit sem változott. Sőt, csak erősebben bizsereg a belsőm, mert ezt a napot már nagyon rég vártam. Drága Niall barátom menyegzője van ma, ahol természetesen minden gyönyörű dekorációért én felelek. Úgy ugrom ki az ágyamból, mintha amaz még rá is segítene egy rúgással, és anyu kap el a konyhába érve, csak mert sosem szerette, ha szaladgálok a házban. Annak idején sokszor ültünk Gemmával a padlón, és néztünk fel rá, amíg ő mérgesen arra próbált tanítani minket, mennyi veszély leselkedhet ránk, ha nem vagyunk eléggé óvatosak a berendezési tárgyaink közt. Megmosolyogtat az emlék, és egyből a karjaimba zárom anyut, még ha neki fogalma sem lehet, mi jutott eszembe.

- Fiam, annyiszor…

- Tudom, anya - szakítom félbe, pedig tisztában vagyok vele, ez mennyire illetlen, de nincs időm újra meghallgatni a gyerekkori intelmeket. - Nem futkosok, hisz már felnőttem, de ez egy különleges nap!

- Az volna? - kuncog az orra alatt, és elvigyorodom, ahogy a szemei felcsillannak.

- Ugyan! Tudod te is! - forgatom meg a szemeim, aztán elengedem őt, hogy az asztalhoz sétáljak. Szedek magamnak egy tálba szőlőt és vörösáfonyát, amit néhány szem mogyoróval bolondítok meg, és már falom is. Annyira sietek, hogy a széket sem húzom ki csak azért, hogy leüljek. Állva fogyasztom el azt a kevés kis ételt, a lábaim pedig már indulásra készek.

- Reggelizz meg rendesen! - lép közelebb anya, és most már sokkal szigorúbb a hangja. - Csináltam gyümölcslevet, és van abból a finom kenyérből is, amit Irene szokott csinálni.

- Nincs idő! - rázom meg a fejem szinte kétségbeesve, a tányérom pedig már csak félig van. Nem állhatok neki lakomát csapni, amikor olyan sok dolgom van. Ki kell mennem az idegen ösvényre, hogy eljussak a rétig, ahol azok a csodaszép, sötétkék kis virágok nőnek. Violet szemei is épp olyan sötétkékek, mint azok a szirmok. Csodásan fog mutatni a dekorációban.

- Harry! - kiált rám anya, mire a rózsaszínen csillogó íriszeibe nézek. Mindig is csodáltam őket. A legtöbbünknek átlagos a szeme színe, csak erőteljesebb a normálisnál. Bár nem szeretem azt mondani, normális. Mert az, hogy nem vagyunk emberek, még nem tesz minket nem normálissá. Ritka még köztünk is a természettől eltérő szemszín. Anyu különleges, mindig is az volt, és persze egyáltalán nem csak ezért.

- Bocsánat, elgondolkodtam - teszem a mosogató edénybe a tányérom, és már rohanok is, hogy felöltözzek.

- Látom a szemed csillogásán, hogy megint át akarsz lépni a határon - követ a szobámig, és a derekára tett kezekkel várja a válaszom. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, hiszen ő is tudja, milyen gyönyörű virágok nőnek a tiltott zónában. Annyiszor hoztam már haza belőlük. A rajongójuk vagyok, de bárhogy akartam magokat szerezni, vagy beporzással próbálkozni, és valahogy ide is telepíteni belőlük, egyszerűen nem sikerült. Nem lesznek soha olyan szépek, mint azon a hatalmas, napsütötte réten a tó mellett. Az az otthonuk. Természetes, hogy rosszul viselik, amikor elszakítom őket onnan. Mindig szomorú leszek, szomorúbb, mint a lekonyuló kis bimbók, amikor nem sikerül felvidítanom őket. Éppen ezért hagytam fel ezzel a kísérlettel. Azok a gyönyörű virágok ott élnek, és ha kell, bármikor átlépem a határt, csak hogy láthassam őket. - Harry, édes, maradj a faluban.

- Nem lehet, anya - ülök le az ágy szélére, és az egyik régebbi, fehér vászon ingem gombolom össze. Anya mellém ül, és az ujjaival kezdi átfésülni a hajam, majd olyan gyors mozdulatokkal fonja be az egészet egyetlen hosszú fonatba, amire csak ő képes. Elmosolyodom, ahogy kikap a zsebéből egy darab spárgát, hogy megkösse a végét, majd az ágyam melletti kosárból kezd apró virágokat válogatni. Olyan ügyesen tűzi őket a tincsek közé, hogy estig benne maradnak szinte minden alkalommal. Amikor elkészül, felveszem azt a díszes barna zakót, amit anya tavaly készített nekem, mert nagyon korán van, ilyenkor még hűvös a rét a víz mellett.

- Maradj a faluban, édes - néz fel rám az ágyam szélén ülve, és most már nem parancsolón, inkább könyörgőn cseng a hangja. - Maradj, és vidd magaddal Aurorát is virágot gyűjteni a hátsó határ melletti ültetvényhez. Azt mondta tegnap, hogy örömmel segítene neked a dekorációban.

- A rétre megyek, és oda nem viszem magammal - rázom meg a fejem, mire anyu csak mélyen felsóhajt, aztán felkel, és ráérős léptekkel sétál elém.

- Gyönyörű vagy, kisfiam - igazgatja el a fonatom a vállamon, aztán magamra hagy. Még hallom, ahogy becsukódik a szobájának az ajtaja, aztán az én ajkaimat is egy nagy sóhaj hagyja el. Tudom, hogy mennyire félt engem minden alkalommal, amikor átlépem a határt. Mi csak itt, a saját falunkban vagyunk biztonságban. Amikor kimerészkedünk a tiltott zónákba, számtalan veszély leselkedik ránk, ha nem vagyunk eléggé szemfülesek. A koboldok minden időben lecsaphatnak, és anya ezért fél annyira. Apát egy kobold támadta meg, és hurcolta el, amikor még egészen kicsi voltam. Jól emlékszem a napra, amikor többé nem tért haza. Még jó ideig reménykedtem, de aztán anya mondta, hogy már eggyé vált a természettel, és mostantól úgy van velünk, hogy többé nem láthatjuk. A szellőben érezhetjük az illatát, és az általam annyira hőn szeretett virágok szépségében rejlik a mágiája. Van egy temetőnk, kicsit messzebb a falutól, ahová egy hosszú ösvény vezet. Sokat kell sétálni, amíg elérünk oda. A tündértársak teste, akik eggyé váltnak az anyatermészettel, mind abban a temetőben nyugszanak. Kivéve apa. Az ő testét nem láthattuk többe. Valószínűleg egy kobold barlangban ragadta el a halál. Nekem nagyon sokáig hiányzott még apu, és bármennyire is próbált anya az én, és a nővérem kedvéért erős maradni, ő is szenvedett. Ezért félt engem mindig annyira, amikor kimerészkedek az emberek világába. A koboldok is ott ólálkodnak, és gyűjtik az áldozataikat. Na, és akkor még nem tettem említést a lidércekről, vagy más ocsmány lényről, akik a sötétben bújnak meg, és csak arra várnak, hogy egy pillanatra ne figyelj a lábad elé. Nagyon sokan közülünk félnek az emberektől is, pedig ők teljesen ártalmatlanok. Olyan módon persze, hogy nekünk közvetlenül árthatnának. Ha a természetet nézzük, akkor már egészen más a sorrend. Sok legendás lény él, akikben az emberek csak gyerekkorukban mernek hinni, aztán azt hazudják saját maguknak is, hogy mindez csak mese, mert így elnyomhatják a félelmüket. Ezek között a lények között vannak nagyon gonoszak, igazán kegyetlenek és alattomosak is, de nem ismerek egyetlen olyan fajzatot sem Túlról, ahogy mi hívjuk a világunkat, akik akkora pusztítást végeznének a természeten, az állatokon és a bolygón, mint amit az emberek. Különös faj az ember. Semmit sem tesz a Földért, de mégis kizsákmányolja azt. Éppen ezért, az emberi faj az, akiket a legkevésbé kedvelek a földi teremtmények közül. Ennek ellenére persze egyet sem ismerek. Szeretem megfigyelni őket, néhanapján egy-egy rosszindulatú, szemetelő, vagy növényeket bántalmazó példányt még meg is leckéztetni, de soha nem fedem fel magam előttük. Soha életemben nem beszéltem még hozzájuk. A tündérek világában sok tiltás és törvény van, ez pedig mind közül a legszigorúbb. Semmilyen körülmények között nem léphetünk kapcsolatba az emberekkel, és nem fedhetjük fel magunkat előttük. Ha mégis történne bármilyen baleset, képesek vagyunk kitörölni az emlékeiket, de ez mindig kockázatos. Kérdéses, mit törlünk még ki, ami fontos lehet. Ezzel mások persze nem szoktak foglalkozni, de én aggódom emiatt. Szomorú a tudat, hogy mi lenne, ha elfelejtenék olyan dolgokat, amikre most szívesen emlékezem. De ettől azért nem kell annyira tartani. Nem gyakori, hogy egy tündér valakinek törli az emlékeit. Az évek során a népünk már annyira sem merészkedik a határon túlra, mint régebben. Az emberek terjeszkednek, egyre több területet vesznek el a természettől, ezzel minket is egyre inkább a falunk falai közé szorítva. Egyetlen kezemen meg tudom számolni, hány emberen alkalmaztam az erőm életem során, de mindegyikre nyomós okom volt.

- Harry! - hallom meg az éktelen dörömbölést a bejárati ajtó felől, ami félbeszakítja a gondolataimat. Ezért morcos szoktam lenni, de a hang most csak hatalmas mosolyra késztet. Vagy inkább a hang gazdája.

- Niall! - tárom szélesre a még apa által díszesre faragott ajtónk, és a szőke fiú nyakába vetem magam. - Drága barátom! Itt az idő!

- Tudom, és… - kezdi bizonytalanul, mire azonnal elhajolok tőle, és rémülten nézek a szemeibe. - Segíts, Harry!

- Gyere, gyere - ragadom meg az inge nyakát, és berántom a házunkba. Egyenesen a szobámig megyünk, és úgy ültetem le az ágyamra, mint kölyökkorunkban, amikor valami hülyeséget csinált, amiért számon akartam kérni. Érzem, hogy most is valami ilyesmi történt. - Most pedig mondd el, mi a baj! Mitől ilyen rémült a tekinteted?

- Nem tudom, hogy jól csinálom-e, amit csinálok - ingatja a fejét, és az ujjait birizgálja az ölében. - Ez a dolog végleges, Harry. Egy egész életre szól. Mi van, ha Violet nem… Mi van, ha ő nem…

- Ha mit nem? - kérdezek vissza, és a kezeim pont úgy vannak a csípőmön, mint anyunak, amikor nem sokkal ezelőtt fölém magasodva mérgelődött. Azt hiszem le sem tagadhatnánk egymást. - Ne hülyéskedj már, Ni! Gyerekkorotok óta szeretitek egymást. Már a gombák közt szaladgálva megígérted neki, hogy megkéred a kezét, ha elég idősek lesztek hozzá. Most mi a baj?

- Fogalmam sincs, csak… - dadogja, és tudom, hogy mi a baj. Berezelt. Mindig berezel. Niall barátom nem a legbátrabb és leghatározottabb tündér köztünk, de ez egyáltalán nem érdekelt soha. A legnagyobb szíve bizonyosan neki van, és minden helyzetben lehet rá számítani. Nekem ennél nem kellett több, hogy a legjobb barátja akarjak lenni.

- Pánik - kezdek szakértő módjára bólogatni, és ő szomorú szemekkel néz fel rám. Mellé telepszek az ágyra, és átkarolom a vállát, a fejem az övéhez érintve. - Te vagy a legjobb, Niall. Violet nem kívánhatna nálad csodálatosabb férjet magának, és ezt nagyon is jól tudja, te tökfej. Odáig van érted hosszú évek óta. Láttam a menyegző ruháját. Teremtőm… Meseszép! Hónapokig dolgoztak rajta, és én mondom neked, tökéletes.

- Ha te mondod ezt egy ruhára, akkor biztosan az - forgatja meg a szemeit, ahogy elhajolok tőle, és a szája sarka már olyan komisz mosolyra húzódik, mint a régi kalandjaink előtt. Persze csak szigorúan a faluban. Niall nagyon utál kilépni innen. Gyerekkorunkban néha eljött velem, de nagyon félt, és én nem akartam kínozni, inkább hazajöttünk. Azóta csak egyedül hagyom el a falut. Őt sosem viszem magammal, bár minden alkalommal pontosan tudja, hová megyek. Anélkül soha nem hagynám el a falut, hogy neki ne szóljak. Ha valami szerencsétlen okból kifolyólag mégis történne velem valami, legalább egy személy tudja, merre járok, hol keressenek. - Hófehér?

- A legvakítóbb! - vigyorodom el, és szinte magam előtt látom azt a szépséget. Violetnek vörös, göndör, és nagyon sok haja van. Fantasztikusan mutat a kontraszt a fehér ruhával. Könnybe lábadtak a szemeim, amikor megláttam őt benne. Violet és köztem közel sem olyan szoros a kapcsolat, mint a szöszivel, de ettől még barátok vagyunk, és megígértem neki, hogy a legszebb virágokat hozom el az eljegyzési ünnepségre, és az esküvőre is.

- És a te ruhád? - néz végig rajtam, és még a szemöldökét is felhúzza. - Ugye nem akarod, hogy elhiggyem, ebben leszel?

- Mint mindig, most is igazak a megérzéseid, barátom - mosolygok rá, és a ruhásszekrényem ajtajához sétálok. Ahogy kinyitom, a fából faragott bábun ott várakozik a legszebb öltözet, amit valaha viseltem. Az anyagokat én választottam ki hozzá a faluközpontban a vásáron, és anya készítette el nekem. Több szín is közrejátszik az összhatásban, és valami hihetetlenül szépen mutatnak egymás mellett. Nem akartam elhinni, amikor megláttam. A vajszínű, csipkés anyagba mintha belefonódnának a virágminták.

- Nem okoztál csalódást - bólint, és ő is közelebb jön, hogy végigsimítson a felül lévő zakó anyagán. - Szépek. Vedd fel!

- Még nem - ingatom a fejem, és visszacsukom az ajtót, aztán a szobám kijárata felé indulok. - Ki kell mennem a rétre, de sietek vissza.

- Mi?! - pattan fel, és utánam sétál. - Most? Mi dolgod odakint? Nem akarom, hogy kimenj!

- Tudom, Ni - teszem a vállára a kezem, és az előbb már felvidult, mosolygó fiú, megint pánikol. - De te is tudod, hogy képes vagyok vigyázni magamra. Még soha nem keveredtem komoly bajba.

- De a szerencséd egyszer elfogyhat, Harry - csóválja meg a fejét, én pedig sértődést színlelve lököm meg a vállát.

- Milyen szerencse? - nevetek fel, ő pedig ettől képtelen visszafogni a mosolyát. - Ennek semmi köze a szerencséhez. Egyszerűen ügyes kalandor vagyok. Ne aggódj már! Kellenek azok a virágok.

- Ha bármi bajod esik a hülye virágok miatt, akkor a puszta kezemmel fojtalak meg, miután rendbe jössz - ölel magához, és nevetgélések közepette megyünk az előtér felé. Anyu még mindig a szobájában van, így nem találkozunk össze vele, és csak remélem, hogy nem aggódja betegre magát, amíg visszaérek. Igyekszem gyorsan összeszedni mindent, ami kell.

- Tudsz mondani csak egyetlen olyan esetet, amikor komoly bajom esett? - lehelek egy puszit az arcára, és magára hagyva a fejét csóváló barátom, az erdőbe sietek. Az esküvő csak alkonyatkor kezdődik, így sok időm van, de nem akarok ma túl sokat időzni idekint. Amint átlépem a falu határát, már érzem egy kicsit megemelkedni a pulzusom, és azt is, ahogy minden érzékszervem készenlétben van. Nagyon igazságtalan, hogy olyan borszasztóan szeretem a falun túli világot. Ezen a részen, ahol most végighaladok, itt a fák hatalmasra nőttek, és boldogok. Annyira nagyon boldogok, és elmondásuk szerint azért, mert rengeteg mókus él az ágaik közt. Csodás árnyékot vetnek a magasra nőtt fűre, amiben szeretek néha eldőlni, és nézni a lombjaik közt átsejlő kék égen utazó gyönyörű felhőket. Szeretek játszani velük. Elnevezni őket, és beszélni hozzájuk, még ha azok a fehér gombolyagok az égen még soha nem is válaszoltak nekem.

- Ó, te drága… - torpanok meg egy út menti bokor mellett, aminek a levelei sápadtak, és ráncosak. - Mi történik veled?

Ahogy elé térdelek, és a kezembe veszem néhány erőtlen ágát, és beteg levelét, mintha fáradtan sóhajtozna nekem. Azt leheli, hogy egy élősködő támadta meg a gyökereit. Ez egy csodálatos bokor, és még soha nem volt ilyen rossz állapotban. A természet menetébe ilyen módon nem szoktam gyakran belekontárkodni, hisz a körforgást igyekszünk fenntartani, de ez a helyzet most más. Az élősködő gonoszan szipolyozza ki ezt a drága növényt, és esélyt sem ad neki. Nem köt kompromisszumot, és élnek szimbiózisban egymással, még ha ez egyiküknek sem a legjobb, de legalább életben tartaná őket. Az a kórokozó mindent akar, és azonnal. Ezt az igazságtalanságot nem bírom elviselni. A kezeimbe veszem a bokrot, szinte megölelem, és lehunyt szemmel adok neki erőt a túlélésre. Érzem, ahogy a varázslat a falun túl, úgy, hogy közben még az érzékeim kiélesítésére is használom az erőm, most sokkal gyorsabban hagy el, de kitartok. Érzem, hogy a növény új életre kel, boldogan burjánzik a kezem alatt, és ettől csak erőtlenül elmosolyodom, ahogy álmosan a fűbe zuhanok. Nem hagyott el minden erőm, még bőven maradt, de a túl hirtelen áldozat miatt, muszáj pihennem néhány percet. Ez talán az a gyengeségünk, amit a legkevésbé szeretek. Sokszor esett már meg velem, hogy túl sokat használtam el az energiámból, és elővigyázatlanul elaludtam. Rossz dolgok is történhettek volna. Nekem viszont a szerencse az egyik legjobb barátom - még ha ezt nem is szívesen vallottam volna be, Niallnek - és ezért nem győzök hálálkodni. Most elég néhány perc szusszanás, és szinte érzem, ahogy feltöltődöm újra.

Már közel járok a réthez, nagyon is közel. Éppen egy madárral énekelgetek, és bármennyire is igyekszem, nem tudom őt túlszárnyalni, amikor az ismerős füstszag csapja meg az orrom. Azonnal abbahagyom a dallamot, és kutatni kezdek a szag után. Az emberek által kialakított gyalogösvény mellett pillantom meg a forrást. Azonnal odaszaladok, és felkapom a földről a füstölgő papírhengert. Nem tudom mi ez. Hiába találkoztam vele már túl sokszor, ötletem sincs. Akármire is használják az emberek, iszonyú veszélyes az erdőre nézve, és szomorú leszek, kifejezetten elkeseredett, amikor rájövök, ők mennyire mások. Egyáltalán nem foglalkoznak a környezetükkel, és ez bosszant. Nagyon dühít, és mérhetetlenül elszomorít.

- Egyszer egy ilyennel fogják felgyújtani az otthonunkat - csóválom a fejem a mellettem ugrándozó mókusnak, és a madárkám csak veszett és dühös csicsergésbe kezd egyetértése gyanánt. A parázsló szálat a vas edény oldalának dörgölöm, amit az emberek helyeztek el itt, és a szemetüket tartják benne, aztán a már ártalmatlan, büdös társai közé hajítom. - Felperzselik a bolygónkat.

Az út irányába kapom a fejem, mert hangokat hallok, aztán gyorsan a fák közé sietek. Két férfi beszélget, de nem tudom kivenni, hogy pontosan miről. Amikor már túl messze járok, a hangok is megszűnnek, és végre újra csak az erdőt hallom. A madarak véget nem érő dalát a boldogságról, és a szellő ígéretét arra, hogy vigyáz ránk. Nincs szükségem másra ahhoz, hogy újra mosoly üljön ki az arcomra. Már csak néhány lépésre vagyok attól a rövid ösvénytől, ami a tisztásra vezet. A legédesebb bogyókat ízlelhetem meg közben a mellettem elterülő bokrokról, és szinte fel kell nyögnöm az ízek gyönyörétől, amik a számban robbannak, minden egyes harapásnál. Már jóllakásig tömöm a hasam, mire végre a virágokkal borított mezőre érek. Éppen olyan lélegzetelállító, mint minden alkalommal, amikor idejövök.

- Hogy vagytok ma reggel, kedvesek? - guggolok le, és lábam mellé teszem a kosarat, amit magammal hoztam. - Élveztétek az éjjeli esőt? Frissítő volt, nem igaz?

Kisebb csokrokba gyűjtöm a különböző színű, formájú és illatú csodákat, és a kosárba készített spárgadarabokkal kötöm össze, amikor már úgy ítélem meg elegendőt szedtem az adott fajtából.

- Istenem… - súgom magam elé, amikor meglátok egy üres foltot, ahonnan valaki rengeteg virágot szakított le, de nem tette rendbe a fuldokló növényt a megsebzett száraknál. Ezek emberek voltak. Csak ők képesek erre a pusztításra. Letépik a virágokat, hazaviszik, és azok a kedvesek nem élnek tovább néhány napnál. Egyszerű gyilkosság, nem több. Én rendbe hozom a növény szárát és gyökerét, hogy hamarosan újra szirmot bonthasson, a magammal vitt virágok pedig éppen addig élnek az én energiámból táplálkozva, mintha idekint hagytam volna őket. Aki nem rendelkezik ilyen erővel, annak nem szabadna a virágokhoz nyúlnia.

Miután az összes szín a kosaramban van már, haza indulok, hogy feldíszíthessem Violet szüleinek hatalmas udvarát, ahol a ceremóniát tartják majd. Szapora léptekkel igyekszem vissza a faluba, és egy pillanatig sem aggódom, mert az őzek, akik mellém szegültek, nyugodt léptekkel kísérnek, és ebből tudom, hogy nem leselkedik ránk veszély. Mielőtt belépnék a népem oltalma alá, még megállok, és egy almát elővéve a zakóm zsebéből, a hozzám legközelebb álló őz felé nyújtom. Hű barátom évek óta. Hálával kezdi csócsálni, én pedig egy boldog mosollyal sétálok be a faluba, egyenesen Violeték házához.

- Drága Harry! - üdvözöl Arion, Violet apja, és egy ölelésbe von, aztán az udvar hátsó részére sétálunk. - Gyönyörű virágok. A rétig mentél érte?

- Igen - felelem halkan, mert nem gondoltam, hogy egyből fel fogja ismerni ezeket. Szóval neki is kellett már látnia azt a tisztást. Ő is volt már odakint. Volt már messze a falutól.

- Sokkal óvatosabbnak kell lenned, fiam - csóválja meg a fejét, és egy kis csalódottság kezdi uralni a tagjaimat. Azt hittem ő is inkább kalandor. Hogy megért majd, és tudja, hogy mit érzek, amikor a vad területeken járok. - Holmi világok miatt kockára tenni a biztonságod…

- Tudok vigyázni magamra - felelem kedvtelenül, és azonnal elkezdem azt, amiért idejöttem, mert ha még egyszer valaki azt a szót használja ezekre a szépségekre, hogy holmi virágok, akkor sikítani fogok. Némán fonom össze a szálakat a fűben ülve, és amikor már eléggé hosszú, és kellően sok csodás szirom ragyog az adott fonaton, akkor felhelyezem őket a fákra, vagy a fehér fátylakkal díszített pavilonra, ami majd az ifjú pár helye lesz. Amikor már minden gyönyörű színekben pompázik, akkor a kipakolt székek támlái sem maradhatnak ki. Fáradtan dőlök el a földön, és csodálom a művem, miután elkészülök. Nem tévedtem, ezekre volt szükség, hogy büszke lehessek a munkámra ma délután. Niall és Violet a legjobbat érdemli.

- Édes teremtőm! - hallom meg a vörös hajú, fiatal ara hangját, és egy hatalmas mosollyal fordulok felé, aztán felpattanok, hogy megöleljem, és adjak egy hatalmas puszit az arcára. - Annyira csodálatos, Harry!

- Tudom - vigyorgok, és a hátam mögött összekulcsolt kezemmel én is csak nézegetem az egész kertet. - Azokból a kékekből a pavilon boltíve körül, hagytam a hajadba is. Gyönyörű lesz a vörös fürtökben.

- Köszönöm szépen! - lábadnak könnybe a szemei, és csak magamhoz húzom a lányt, hogy a hátát simogatva igyekezzek megnyugtatni. Miután elengedem, és ő a szemeit törölgeti, felé nyújtom a maradék, apró csokorba fogott kék virágokat, ő pedig elveszi és mosolyogva nézegeti őket.

- Nyomás öltözni, kislány! - simítok egy göndör tincset a füle mögé, ezzel felfedve annak különleges alakját. Nem minden tündérnek vannak hegyes fülei. Sokszor kérdeztem anyuékat, hogy min múlik ez a dolog, de nem tudtak rá igazán kielégítő válasszal szolgálni. Azt mondták az őseinknek mind az volt, de bizonyos családok, akik talán emberekkel keveredhettek, vagy egyéb lényekkel, végül mégis tündér utódot létrehozva, elhalványították az ilyen különös ismertetőjegyeinket. Ezt persze csak mendemondaként mesélték. Nincs ezekre semmilyen meggyőződés. Nekem nincs ilyen fülem, ellenben sokkal mélyebben szót értek az állatokkal és növényekkel, mint mások. Nem hiányzik, hogy a füleim hegyesek legyenek, még ha gyerekkoromban sokszor kívántam is, hogy olyan legyek, mint a társaim.

- Te is menj! - feleli, és a házukba indul. Hazafelé sétálva összefutok néhány ismerőssel, akik már az esküvőre tartanak, így megszaporázom a lépteim, hogy hamar elkészülhessek. Anyu már türelmetlenül járkál a nappaliban, amikor belépek, és a nyakamba veti magát, amint meglát. Minden alkalommal ezt teszi, amikor odakintről térek vissza. Túlságosan aggódik, ebben nagyon is hasonlítva a legjobb barátomra.

- Gyorsan kapd fel a ruhád - mosolyog rám, és a szobám felé lök. - Utána megcsinálom a hajad. Van egy kis meglepetésem a számodra.

Már az ünneplésre készen álldogálok a tömegben, hallgatva néhány falubeli korholását arról, hogy megint milyen nagyot terjeszkedtek az emberek, rengeteg szabad területet elvéve az erdőből a nyugati oldalon. Nem akarom most ezt hallgatni, mert ez a nap Niallről szól. Óvatosan kihátrálok az emberek közül, és a házba sietek, ahol az egyik szobában drága barátom készülődik az édesanyja és édesapja társaságában. Az ajtó előtt már hallom a hangját.

- ...már rég itt kellene lennie - mondja, épp amikor belépek, és mindenki felém fordul. Nem készülök fel arra a hihetetlen energiára, amivel felém ugrik, és szorosan öleli át a nyakam. - Te őrült… Őrült, tündérek szégyene! Már azt hittem…

- Mit hittél, Ni? - mosolygok, de én is erősen tartom őt, magamba szívva a szőke hajába fektetett aranyszínűre száradt növénykoszorú ősz illatát. - Mit gondoltál, ki a felelős a kertért? Már megint túlgondoltál mindent, és az aggodalmad elvakított. Itt voltam, csak feltartottak odalent.

- Hála a Teremtőnek! - feleli, és ahogy elenged széttárja a karjait. - Hogy festek?

- Lélegzetelállítóan - bólintok magabiztosan, és teljesen őszintén is gondolom. Egy világoskék egybevarrt ruha van rajta, a derekán egy arany színű kendővel, amin gyönyörű minták vannak. Az egész annyira nem hétköznapi. Nem az a Niall, aki szereti a kényelmes vásznakat, és színtelen, főként csak fehér holmikat. Csilingelés hallatszik odakintről, a tündérek elcsendesednek, és izgatottan csapom össze a tenyerem. - Készen állsz, barátom?

- Készen - válaszolja egy sóhajjal, és újra megölel. - Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni.

- Vedd feleségül azt a szépséget! - kacsintok rá, aztán gyorsan elhagyom a szobát, és megkeresem a székem a vendégek között. Anyu és Gemma közt van egy üres hely, amit valószínűleg nekem őriznek. Amint odaérek, lehelek egy puszit a nővérem arcára, és leülök mellé.

- A nagyapa tiarája van rajtad - mosolyog rám, és megsimítja a levelekből összeálló, aranyból készült fejdíszt a hajamba tűzve. - Nagyon szép vagy. A hajad jól áll így, feltűzve.

- Köszönöm - fogom meg a kezét, és az ölembe húzom. Mindig nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Ez a három személy van az egész világomban. Anyu, a nővérem, és Niall, akikért szó szerint tűzbe sétálnék. A testvérem tavaly házasodott meg, és költözött el a közös házból, de nincs nap, amikor nem hiányzik borzasztóan, hiába tesz boldoggá, hogy megtalálta az örök szerelmet.

Miközben a ceremóniát nézzük, mindhármunknak elő kell venni a kendőnket, mert az egymásnak tett ígéretük olyan gyönyörű, hogy akinek a szeme szárazon maradt, az egészen biztosan egy lelketlen, üres földi lény.

- Tudom, hogy hamarosan te fogsz ott állni, és a világ legszebb esküjét tenni a legszerencsésebb tündérnek, aki köztünk él - dől a vállamra anyu, én pedig bizakodón mosolygok, mert hiszek benne, hogy nemsokára engem is megtalál a végtelenségig tartó szerelem, és ha így lesz, én már készen állok rá.