Képtelenség levakarni az arcomról a vigyort, ami kiült rá a környezetemnek hála. Imádom a természetet, és ez az erdő gyönyörű. Nem, ez a szó kevés ahhoz, hogy leírjam, amit érzek. Amit látok. Egyszerűen lélegzetelállító. Sokkal varázslatosabb, mint bármelyik másik, ahol életemben megfordultam. Ahogy sétálok egyre mélyebbre a mellkasom szorítani kezd, és tudom, hogy már jártam itt… Éppen, amikor ez a gondolat utolér, minden elsötétül körülöttem, és átalakul a csodálatos erdő. Hirtelen egy kisiskolás gyerek vagyok, az életem minden emlékével, és csak a fájdalmat érzem. Ez a fájdalom kínzóbb minden eddiginél, amit valaha éreztem. Ez olyan, mintha nem is egy sérülés okozta kín lenne, ez egyszerűen belülről akar kifelé törni. Kapkodom a levegőt, de sehogy sem akar életben tartani. Hiába próbálok kiutat találni az ösvényeken át kúszva, már nem tudom merre kellene mennem. Nem tudom többé, hogy honnan jöttem, mert minden más. A fák többé nem barátságosak, nem engedik át a napfényt, és a madarak éneke is elnémult. A szél süvít, és olyan, mintha a gondolataimat is megpróbálná elfújni. Mintha a fejembe akarna férkőzni, és uralkodni rajtam. Voltam már itt. Már jártam ebben az erdőben, de képtelen vagyok felidézni. Mintha egy fal, egy hatalmas kőburok az emlékeim útjába állna. Valami megragadja a lábam, és hallom a saját gyermekien vékony hangom, ahogy felüvöltök a gyötrelemtől. Érzem a hajtöveim közt végigfolyni a forró vérem, és szédülök. Nem látok semmit, csak egy sötét alakot, aki felém közeledik. Nem is csak egyet. Sok alakot. Nem tudom, hogy csak azért vannak többen, mert szédülök, vagy egyébként is, de remegek a kínnal kevert félelemtől. Segítségért kiabálok, de mintha a hangom nem is a sajátom lenne. Keveredik egy kisgyerek sírásával. Az egyik sötét alak fölém kerekedik, és megragadja a nyakam. Képtelen vagyok levegőt venni, és a fájdalom hullámokban hasít a sérült fejembe. Küzdök. Harcolok. Bármit megtennék a szabadulásért, de nem tudok elmenekülni. Túl erősen tart, az én erőm pedig fokozatosan fogy. Már kezd minden elsötétülni, amikor hirtelen megszűnik a fák között süvítő, tomboló szél. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, de én mozdulatlanul fekszem a földön. Újra meghallom a madarak dalát, és amikor nagyon nehezen kinyitom a szemem, egy mohazöld, szinte világító szempár néz velem szembe. Nem egy túlzó hasonlat, olyan a színe, mint a legfrissebb fű. Annál is élénkebb. Természetellenesen zöld, és túl közel van. Nem látom azt, akihez tartozik, csak a tekintetet, amik a lelkemig hatol. Ismét halálra rémülve próbálnék menekülni, de megragadja a kezem, és hallom, ahogy azt kérdezi, minden rendben vagy-e. Szólongat. Honnan tudja a nevem? Újra, és újra hallom, ahogy a nevem mondja, és a kisfiús hangja egyre rémültebb. Mitől fél? Ki ő, és miért nem látom az arcát?
- Louis!”
Végre felébredek. Kell néhány másodperc, amíg összerakom magamban, hol vagyok, és kivel, de legalább már nem próbálok harcolni eszeveszettül a karok ellen, amik átölelnek. Nem ez az első alkalom a hónapban, sőt, a héten sem, hogy rémálmom van. Sajnos már annyira megszokott ez, hogy mindketten pontosan tudjuk, mi a teendő. Én mély lélegzetekkel próbálom lenyugtatni a heves zihálásom és őrült módra kalapáló szívem, ő pedig az éjjeli szekrény felé nyúl, és amikor felülök, a kezembe adja az ásványvizes üveget.
- Köszönöm - mondom neki, mielőtt az ajkamhoz emelem a vizet, és egy szuszra megiszom a felét. Remegő kézzel rakom vissza a maradékot az éjjeliszekrényre, és éppen lecsúszom fekvő helyzetbe, a feje máris a mellkasomon pihen. Úgy bújik hozzám, mintha ezzel elüldözhetné a démonokat, amik éjjelente kísértenek. Ahogy mélyen beszippantom a samponja levendulás aromáját, ami most cigifüsttel keveredik, máris sokkal jobban vagyok.
- Nehezen ébredtél fel - dünnyögi a mellkasomba, és egy puszit hagy pont a szívem fölött. - Egyre nehezebben tudlak visszahozni - teszi hozzá, és a fejét felemelve aggódóan néz rám a csodálatos, zöld szemeivel. Csöppet sem olyan természetfelettiek, mint az álmaimban, de azt hiszem, a tekintete volt az első, ami magával ragadott. Lassan egy éve, hogy megláttam őt egy londoni pubban, és percek alatt az áldozata lettem. Ki tudna ellenállni egy gyönyörű lánynak, aki cowboy csizmában és kalapban énekli a Dust In The Wind-et karcos, mégis végtelenül nőies hangon? Emlékszem rá, hogy az egész karom libabőrös lett, ahogy hallgattam, és bármit megadtam volna azért, hogy hazavihessem magammal. Valamilyen csoda folytán úgy alakult, hogy a vonzalom kölcsönös lett, és aztán… azt az éjszakát nyugodt szívvel elkönyveltem az eddigi legjobbnak. Egyikünk sem keresett tartós kapcsolatot, valahogy mégis az lett a vége.
- Most értél haza? - pillantok az óra felé, ami hajnali egyet mutat. - Miért nem hívtál? Elmentem volna érted. Nem szeretem, ha egyedül mászkálsz éjszaka.
- Ne tereld a témát - szól rám Leila határozott hangon. - Azt akartam, hogy pihenj inkább. Fárasztó heted volt.
Ezzel a kijelentéssel nem tudok vitatkozni. Lehet, hogy nekem van a világon a legjobb munkám, mert imádom csinálni, de néha éppen ezért fordulhat elő, hogy a végletekig hajszolom magam. Mivel továbbra sem vagyok hajlandó beszélni az álmomról, újra felülök, és ezúttal a takarót is lelököm magamról.
- Kimegyek cigizni. Már nem vagyok álmos - mondom, és annyira szeretném, ha nem vonna újra kérdőre. A tekintetünk összetalálkozik, és remélem, hogy az üzenet átmegy. Csak egymásra kell hangolódnunk úgy, mint régen, és Leila tudni fogja, mit akarok. A francba! Miért megy mostanság nehezebben ez nekünk? Mintha a szavak nélküli kommunikációs vonalunkat elvágták volna, és ez azt eredményezné, hogy egyre gyakrabban ugrunk egymásnak apróságok miatt. Látom, hogy a merev tekintete hirtelen ellágyul, és lesüti a szemeit. Győzelemittasan pattanok fel, és lépek ki az erkélyajtón, de az örömöm nem tart sokáig. Miközben kihalászok a dobozból egy szálat, már érzem, hogy nem fair, amit művelek. Amikor meggyújtom, már azon gondolkodom, hogyan tehetném jóvá. Pár hónapja annyira más volt minden… még az álmok előtt. A hatalmi játszmák csakis az ágyban voltak jelen a lehető legizgalmasabb, legszenvedélyesebb módon. Azóta napról napra frusztráltabb lettem, néha Zayn is alig ismer rám, és amit Leilával művelek… felesleges kertelnem, egy hatalmas fasz vagyok vele. Már éppen eldöntöm magamban, hogy muszáj bocsánatot kérnem az elmúlt hetek… pontosabban hónapok miatt, amikor Leila is kilép a hálóból, és leül a kis, kör alakú asztal túloldalára. Levette azt a ruhát, amiben a bárban lépett fel, most már az a krémszínű köntös van rajta, amit tavaly karácsonyra kapott tőlem, és fázósan húzza össze magán, miközben az alvó várost bámulja. A haját is kiengedte, és hagyja, hogy a szél belekapjon a hosszú, barna tincsekbe. Valószínűleg nekem van a világon a leggyönyörűbb barátnőm. Akkor mégis mi ütött belém? Némán nézem őt, mert félek, ha megtöröm a csendet, valami hatalmas lavinát indítok el, amit képtelenség visszafordítani.
- Már nem vagy velem - mondja halkan, és egy pillanatra felém néz. Azt hittem, majd rosszallást és dühöt fogok látni azokban az ismerős szemekben, de a beletörődő, megértő pillantása újra némaságra ítél. - Úgy érzem, hogy el kell engedjelek.
És újra néma csönd a nappal hangyabolyként nyüzsgő város felett.
- Ezek a hülye álmok tehetnek mindenről - hozom fel a védelmemben, amikor végre képes vagyok megszólalni a döbbenet miatt. Mikor jutottunk el ide? - Annyira sajnálom - mondom őszintén, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy eszeveszettül kapálózzak, és mentsem a menthetőt. Kell egy pár perc, amíg összerakom magamban, és rájövök, hogy már régen elengedtem ezt a kapcsolatot. Újabb cigire gyújtok, és egyetlen szó sem hangzik el közöttünk, míg a csikket eloltom a hamusban. Néha Leilára pillantok, és látom, hogy fázik. Mindig is olyan fázós volt, még így, a nyár közepén is, és most sem tudom sokáig nézni, ahogy vacog.
- Gyere ide - mondom neki, és hívogatón kitárom a karjaimat. Azonnal teszi, amit mondok, és kényelmesen elhelyezkedik az ölemben, a fejét pedig a vállamra hajtja úgy, mint régen. A különbség csak annyi, hogy most azért simítom a tenyerem a meztelen combjára, hogy felmelegítsem őt, és talán egy icipicit megszokásból, nem pedig azért, hogy az ágyba csábítsam.
- Tudod, hogy ezt kell tennünk, ugye? - suttogja a nyakamba, mire egy alig észrevehetőt bólintok.
- Miért pont most? - kérdezem kíváncsian. Biztos vagyok benne, hogy elmondaná, ha van valakije, de erősen kétlem, hogy erről van szó.
- Vissza kell menned oda - mondja teljes meggyőződéssel. - Írországba. Nem fogsz addig nyugodni, amíg ki nem deríted, mi történt. Nem tudom, mennyi időre lesz szükséged, de nem akarom, hogy a kapcsolatunk miatt aggódj, amíg ott vagy. Itt az ideje, hogy mindketten tiszta lappal nyissunk.
Jó darabig csak némán merengek ezen a válaszon. Amikor feltűnnek a Nap első sugarai, azt hiszem, csak hallucinálok. Nem létezik, hogy máris hajnalodik. Leila elaludt, és hiába nem érzem a lábaimat, még sincs szívem felkelteni őt. Inkább figyelem, ahogy a város ébredezni kezd, és az agyam továbbra sem nyugszik.

Nagyon meleg van ebben a rohadt városban. A folytonos eső, és pára miatt lehetetlen izzadás nélkül kibírni egy olyan napot a nyár közepén, mint ez. Az emberek teljesen félre vannak vezetve azokkal az információkkal, hogy Anglia hideg és nyirkos. Képtelen vagyok megszokni ezt. Gyerekkoromban sokat jártunk a szüleimmel Skóciában, meg az íreknél. Írország csodás volt. A sok park, a természet… Mindig jól éreztem magam a bőrömben. Néha visszavágyom azokat a kirándulásokat. Mi ritkán mentünk valami luxusnak számító szigetre, vagy mediterrán tengerpartokra. Az egész családom rajong a természetért, így nem is volt kérdéses, hogy nekünk az erdők és nemzeti parkok jelentették az igazi kikapcsolódást.
Megdermedek, amikor egy pislantásnyi időre hunyom csak le a szemem, és hirtelen a végtelen ír tájak tárulnak elém. Nem tudom hová tenni az egészet. Az előbb még a munkahelyem előtt ültem az autómban, most pedig itt vagyok. Nem tudom mi történt, hová csöppentem pontosan, és egyáltalán hogyan, de a pulzusom az egekbe szökik. Szeretnék a hátam mögé nézni. Megfordulni, vagy elszaladni, de nem bírok mozogni. Olyan érzés, mintha kőből lennének a végtagjaim. Segítségért kiáltok, férfi létemre is szinte már sikoltok, és az utolsó, amit megpillantok egy hatalmas, mesebelien zöld szempár.
Egy közelben parkoló kocsi riasztója ránt vissza a valóságba. Az egész látomás nem tarthatott tovább fél percnél, mégis úgy zihálok és remegek, mintha kilométereket futottam volna. Ijedten nézek ki az autóm ablakán, és úgy forgolódok, mintha teljesen elvesztettem volna az eszem. Ez már nem játék. Nagyon nem. A rémálmok az egy dolog, sok emberrel megesik, de a látomások már egy teljesen más kategória. A homlokomat a kormányra hajtva próbálom összeszedni magam, amikor megbizonyosodom arról, hogy senki sem akar az életemre törni. Az egész csak az agyam szüleménye volt. Mi van, ha valami baj van velem? Mi van, ha… a picsába, nem, nem akarok huszonhét évesen agydaganat miatt meghalni! A gondolatra olyan átkozottul dühösen pattanok ki a kocsiból, hogy még a kávémat is majdnem a pohártartóban hagyom. Elviharzok a szalonig, és amikor lenyomom a kilincset, de nem történik semmi, egy cifra káromkodás hagyja el a számat. A mellettem elsétáló két anyuka egy-egy babakocsival úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. Ha tudnák, mennyire igazuk van! Az egyik kezemben a papírpoharas kávéval, a másikban egy vázlataimmal teli mappával valahogy mégis sikerül kihalásznom a kulcsot a zsebemből. Amint beérek, mindent lerakok az asztalra, és a lapjára támaszkodva veszek néhány mély lélegzetet. Az elmúlt hetem enyhén fogalmazva is húzós volt. Az álmok újra és újra visszatértek, ráadásul az egész életem fenekestül felfordult. Leila új lakást kezdett keresni, és sokszor inkább a barátnőjénél aludt. Hatalmas lelkierő kellett, hogy az ilyen estéken ne írjak rá, és kérdezzem meg, hogy minden rendben van-e, biztonságban odaért-e Katie-hez, mint egy tini lányáért aggódó apuka. Még nem szoktam meg a helyzetet, hogy egyedül vagyok, és Leila többé nem a párom. Még piszkosul nem szoktam meg, hogy éjjel, ha felébredek, nincs mellettem. Minden pillanatban hiányzik, és néhány napja annyira az uralma alá hajtott a depresszió, hogy a földig ittam magam. Utálom felidézni az esetet, mert eddig meggyőződéssel vallottam, hogy az egyedül lerészegedés az alkoholisták szokása, és hátborzongató a gondolat, hogy nálam is szokássá válhat.
Alig odafigyelve lapozom át Zayn legújabb vázlatait, amíg a vendégemre várok. A haverom kétségkívül a legtehetségesebb művész, akit ismerek. A rajzai szinte lemásznak a lapokról, annyira élethűek, mintha mozognának, lélegeznének és éreznének, talán még jobban is, mint a legtöbb ember. Fejcsóválva bámulok egy angyalt, aminek a haja és a ruhája lobog a szélben, és egy felhőn álldogál tökéletes valójában. A vonásai aprólékosan kidolgozottak, és az összeszorított ajkai arról árulkodnak, hogy végtelenül dühös. A figyelmemet mégis inkább a szeme köti le. A tekintete szinte perzsel, és az íriszei fényesen világítanak. Nem vagyok képes tovább lapozni, teljes transzban bámulom a lapot magam előtt.
Megragadja a karom, és csak a szikrázó íriszeket látom mélyen az enyémekbe fúródni. Vakítóan zöld. Érzem, hogy megfagy a vérem, és a tagjaim körül lehűl a levegő. Fázom a dermedt hidegben. Reszketek, és képtelen vagyok megállítani. Mintha a legerősebb elektrosokk futna végig a testemen, mégsem hagyná valami, hogy elájuljak. Csak a zöld szempárt látom. Azok tartanak életben, tudom.
- …jól vagy? - hallom meg közvetlenül magam mellől a barátom hangját, de hirtelen azt se tudom, hol vagyok. Annyira megijedek, hogy összerezzenek, és gyorsan hátralépek egyet.
- Mi a franc?! - fakadok ki, amikor rájövök, hogy csak Zayn az. - Miért nem tudsz valami zajt csapni, ha bejössz? - támadok rá azonnal zavaromban.
- Hízelgő, hogy azt feltételezed, egy kibaszott nindzsa vagyok - feleli sértődötten, amiért rákiabáltam. Aztán megtorpan, és alaposan megvizsgál a sötét szemeivel, miközben összevonja a szemöldökét. - Szarul nézel ki. Most sem aludtál? - teszi hozzá megjátszott kedvességgel, mire barátságosan odébb lököm a pulttól. Valószínűleg csak azért viselem el a szemtelenségeit főnökként, mert már középiskola óta ismerjük egymást. Valamiért mindkettőnket szerettek szívatni az osztálytársaink - őt a kreol bőre, engem a nem létező magasságom miatt -, de hamar rájöttünk, hogy ha összefogunk könnyebben kiállhatunk magunkért. Aztán valamilyen csoda folytán érettségi környékén megváltoztak az erőviszonyok, és hirtelen az összes lány velünk akart menni a bálba, míg az osztály régi nagymenői pincsikutya módjára próbáltak hozzánk közelebb kerülni. Ó, azok a régi szép idők, amikor a legnagyobb gondunk az volt, hogy melyikünk menjen Tracyvel az iskolabálba...
- A szemem alatti karikák nem számítanak. Amíg nem remeg a kezem, és tudok figyelni, nincs gond - hagyom félig-meddig figyelmen kívül a kérdését. - Menjünk ki cigizni. Még van egy kis időm - intek a fejemmel az ajtó felé, és ahogy elindulok, Zayn is követ.
Amint kiveszem a dobozt, rögtön ellop egy szálat, és máris az ajkai közé szorítja. Közelebb hajol, és várja, hogy majd meggyújtom neki. Jobb is ez így, ha tőlem vesz, mert már jártam úgy, hogy csavart cigit kaptam tőle, és alig győztem eloltani egy klub előtt, nehogy az arra járőröző rendőrök megérezzék a fű jellegzetes illatát.
- Idióta - csóválom a fejem vigyorogva, de persze azonnal meggyújtom neki. A csönd kettőnk között nem tart sokáig. Általában én vagyok az, aki képtelen befogni a száját, most mégis ő szólal meg hamarabb.
- Van már valami terved? Mondjuk egy agyturkász, akit meglátogathatsz?
Gondterhelten fújom ki a füstöt, és anélkül felelek, hogy teljesen átgondolnám.
- Eszembe jutott egy jobb megoldás. Mindketten kivehetnénk egy kis szabit… - kezdeném magyarázni, de akkor egy fiatal lány lép elém, és közli, hogy tizenegyre van időpontja. Ledobom a félig elszívott cigit, és a fejemet csóválva röhögök halkan, ahogy a lány után indulok be, az ajtón, és elkapom, amikor Zayn tetőtől talpig végigméri a kuncsaftomat.

- Biztos vagy benne? Kezdhetem? - kérdezem még utoljára a lánytól, akit Kate-nek hívnak, és éppen egy hatalmas őrültségre készül. Adott egy tizennyolc éves fiatal csaj, hófehér, tökéletes bőrrel és csodás idomokkal, és éppen arra kér, hogy ezt tegyem tönkre. A fekete indigó a szíve fölött, giccses betűkkel a barátja neve, “Carter”. A tetoválógép a gumikesztyűbe bújtatott kezemben, de abszolút nem bánnám, ha most, az utolsó pillanatban mondaná le. Nincs ilyen hatalmas szerencsém.
- Igen, kezdheted - feleli megingathatatlan magabiztossággal. Lemondóan sóhajtok és munkához látok. Közben képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy néhány hónapja még teljesen biztos voltam benne, hogy Leila mellett fogok megöregedni, miközben az unokáink körülöttünk szaladgálnak. Máris mekkorát változott a világ! Igaz, hogy egy év nem tűnik csak úgy el, mégis érzem, ahogy a kapcsolatunk gyengülni kezd. Talán hiányzik éjszaka mellőlem, de az, hogy lefeküdjünk egymással, teljesen idegennek tűnik. Talán meg akarom ölelni, amikor hazaér, de már nem tudom elképzelni, hogy megcsókolom üdvözlés gyanánt. Éppen az első “r” betűt fejezem be, amikor Zayn felnéz a vázlatfüzetéből.
- Hová akarsz menni? - kérdezi, és azonnal tudom, miről beszél, rá se kell pillantanom.
- Írországba - felelem, miközben áttörlöm papírtörlővel az eddigi művem. Elégedett vagyok magammal, akármennyire hülye ötletnek tartom, hogy valaki magára varrassa a szerelme nevét. Biztos vagyok benne, hogy sírig tartó szerelem nem létezik, legalábbis a tapasztalataim erre utalnak.
- Veled megyek - feleli Zayn, mire egy kis mosoly kúszik az arcomra. Visszahajolok a tökéletes keblek felé, és mielőtt elindítom a gépet, még válaszolok neki:
- Tudom.
Tíz perccel később már el is készülünk. Leragasztom a friss tetoválást, és fizetés után egy ápolási útmutatóval búcsúzok el Kate-től. Van egy fél órám, amíg egy sokkal komolyabb mintára beül hozzám a következő vendégem, és tudom, hogy nemsokára Zayn is dolgozni kezd, mert már pakolgatja ki a festékeket.
- Még mindig biztos vagy benne, hogy egy tetoválás eltávolító készülék nem lenne jó befektetés? - kérdezi gonoszul az előbbi munkámra utalva.
Nevetve nyitom fel a laptopom és dobom le magam a vendégeknek fenntartott kényelmes kanapéra.
- Neki talán több szerencséje lesz, mint nekem - dünnyögöm az orrom alatt.
- Mikor indulunk? - vált ismét témát Zayn nyakatekert sebességgel, de már túl régóta ismerem ahhoz, hogy ilyen könnyen összezavarjon.
- Két hét múlva. Éppen most mondom le a későbbi foglalásokat - teszem még hozzá, és máris nekiállok egy sablon e-mail megszerkesztésének.