Sziasztok!

Ennek tudom, hogy már nagyon nagyon nagyon itt volt az ideje. :)) Köszönöm a türelmeteket, és ahhh remélem, hogy tetszeni fog, már ha ez a jó szó arra, hogy mik történnek most. Na de kíváncsian várom a véleményeket. :)) Hamarosan jelentkezem. :)

Puszi&Pacsi

Louis az autójában ült, nem messze a börtön bejáratától. A parkolóban várt, hogy Molko jelentkezzen. Úgy beszélték meg, hogy itt találkoznak, de a férfi már két perce késett. Persze ez normális esetben semmiség, de Louis-nak azokban az időkben minden másodperc késés fizikai fájdalmat okozott. Az idegeit zabálta fel. Végül öt perc késés után csörrent meg a telefonja, amit akkor már görcsösen szorongatott a kezében, így azonnal fel tudta kapni.

- Hízelgő, hogy ennyire vársz rám - csicseregte a telefonba a karcos férfihang, és csak úgy, mint az első alkalommal, Louis-nak most is minden szőrszála égnek állt tőle. - A parkoló végében álltam meg. Egy fekete Chevy Cruze.

A tiszteletesnek nem volt ideje válaszolni, vagy megkérdezni, egyáltalán mi a terve, mert a férfi csak megszakította a hívást. Louis kimászott a kocsijából, és szemével azonnal keresni kezdte az említett autót. Miután megtalálta a tömegben az Amerikában cseppet sem feltűnő bérautót, odasietett, de megállt mellette, és várt. A benne ülő, talán negyvenes éveit taposó férfi a telefonját nézte, és amikor Louis már lehet, hogy két perce is ott szobrozott, akkor felkukucskált a szempillái közt, majd lehúzta az ablakot maga mellett.

- Tomlinson? - emelte meg a szemöldökét, majd alaposan végigmérte a tiszteletest. Louis aznap is a fekete, templomi öltözékét viselte, hiszen azt tervezte, a pozícióját felhasználva rabolja majd el Harryt egy kis időre. Muszáj volt látnia őt. Beszélnie vele. Megérintenie.

- Igen - bólintott, mire Brian félig elmosolyodott, aztán megforgatta a szemeit.

- Írásos kérvény kell, hogy beülj az autóba?

A tiszteletes nyelt egyet, és megkerülve a kocsit becsusszant Brian mellé az anyósülésre. Az ügyvéd csak elindította az autót, és már kikanyarodtak a parkolóból is, mire rászólt Louis-ra.

- Kösd be magad! - nézett oldalra egy pillanatra, aztán a mobilját az ölébe tette. A pap látta, hogy beállított rajta egy útvonalat, és arra sandít le néha. - Nem vetne rám jó fényt, ha mellettem ülve büntetnének meg.

- Úgy hallottam, amúgy se nagyon tündökölsz abban a bizonyos jó fényben - válaszolta Louis, majd maga elé húzta a biztonsági övet.

- Na végre! Éreztem én, hogy nem vagy te olyan kis nyuszi, mint amilyennek mutatod magad - vigyorodott el, és a fiatalabbra nézett az ugyanolyan kék szemeivel. - Valójában csak halálra idegesít a pittyegő hang, ha nem kapcsolod be.

Louis-nak muszáj volt egy apró mosolyt megengednie magának erre a megjegyzésre, de a lábát rendületlenül rázta idegességében.

- Hová megyünk? - kérdezte viszonylag kedvesen, és a szeme sarkából alaposan megnézte az idősebb férfit. Nem tudta eldönteni, hogy a haja fekete, vagy csak nagyon sötét barna. A válláig ért. Nem volt olyan hosszú, mint Harryé, és olyan isteni hullámok sem várták, hogy az ujjaid körül csavargasd őket. Az ülés közel volt húzva a kormányhoz, és amikor az autópályán tövig nyomta a gázt a felgyorsulásig, a jobb lába teljesen ki volt nyújtva. Louis azt gondolta, talán még nála is egy kicsit alacsonyabb. Nem sokkal, de neki nem kellett ennyire előre tolni az ülést. Elegánsan volt felöltözve. Egy sötétkék ing volt betűrve a fekete öltönynadrágba. Bal csuklóján egy drága óra, a feje tetején pedig egy napszemüveg. Próbálta megtippelni a korát, de nem volt könnyű. Biztosan elmúlt már negyven. Ennyire jutott.

- Valami nyugisabb helyre, ahol elmesélheted a részleteket - felelte, és a továbbiakban nem igazán beszélgettek. Miután lehajtottak az autópályáról, egy kávézónál vettek egy-egy papírpoharas feketét, aztán további negyed óra kocsikázás után megálltak, gyakorlatilag a sivatag szélén. Legalábbis Louis nem látott mást, csak kopár síkságot, és néhány embert, akik a közeli sziklák árnyékában üldögéltek. - Figyelek.

- Amit gyorsan elmeséltem a telefonban az... Igaz - kezdett bele Louis, és a kezében szorongatott kartonpohár műanyag fedelét birizgálta közben. - De azért vannak még dolgok, amikkel kiegészíteném.

Majdnem egy órát vett igénybe, míg a teljes történetük minden apró részletébe beavatta a mellette ülő férfit. Molko nem szólt közbe. Néha elmosolyodott, vagy éppen a homlokát ráncolta, de az egész sokkal inkább hasonlított egy gyónásra, mint egy beszélgetésre.

- Nem semmi - ingatta meg a fejét, és Louis felé fordította az arcát. Olyan áthatóan bámulta őt, hogy a férfi már kezdte feszülten érezni magát miatta.

- Mit gondolsz? Mennyi esélyünk van? - kérdezte a férfitól, és kortyolt egyet a kávéjából.

- Őszinte legyek vagy kíméletes? - vigyorodott el Brian, mire Louis nyelt egy nagyot.

- Azt hittem, a tapintat nem a te asztalod - morogta a poharába, a férfi pedig, számára váratlanul, hangosan felnevetett.

- De a te idegeid már így is pattanásig vannak feszülve - magyarázta, és ha Louis nem lett volna biztos abban, hogy ez lehetetlen, talán kedvesnek is vélte volna a hangját. - Nem szándékozlak kiborítani. Gondolom azért öltöztél fel ilyen szépen, mert tervezel egy kis időt tölteni vele a templom teremben.

- Az őszintét választom - felelte Louis, nem kommentálva az előbbi megjegyzést.

- Tizennyolc volt, amikor kiengedték az intézetből. Azt állítja, nem sokkal később kezdte a gyilkosságokat. Most huszonnégy, és már jó ideje tartja ezt a heti egy átlagot. Itt tömeges gyilkosságokról beszélünk. Arizonában vagyunk. Ha sikerül megmentenem a kivégzéstől, azt már sikernek könyvelem el. De jelenleg ennek is kevés esélyt adok - végzett egy gyors okfejtést, és ezzel Louis-t darabokra törte. A fiatalabb szemei könnybe lábadtak, de gyorsan igyekezett elpislogni őket. Megpillantotta a váltó mögé dobott cigisdobozt, és azonnal akarta. A sajátját a kocsijában hagyta, mert azt hitte, egyenesen bemennek Harryhez.

- Kérhetek egyet? - mutatott a doboz felé, mire Brian csak felhúzta az egyik szemöldökét, de utána nyúlt, kinyitotta és Louis felé tartotta. Utána ő is kivett egyet, majd a zsebéből az öngyújtót is. Meggyújtotta, és a papnak nyújtotta a lángot, aki enyhén előre dőlt, és elfogadta azt. Mindkét ablakot lehúzták, és percekig csak némán füstöltek.

- Ne fűzz hozzá hatalmas reményeket, mert egy ilyen indítvány engedélyezése hosszú hetekig is eltarthat, és talán nekünk nem lesz annyi időnk - kezdett bele Brian, és látszott rajta, hogy most nem keresi az alkalmat, hogy valami gúnyosat, vagy csak számára vicces, csípős megjegyzést tehessen. - Kérelmezek egy kiadatást Angliába. Harry brit állampolgár, ha jól értettem.

- Igen - csillantak fel Louis szemei, és reménnyel telve nézett újra Brian kékjeibe.

- Ne! - emelte fel a fiatalabbhoz közelebbi kezét, és a fejét csóválta. - Ne kapaszkodj ebbe!

- Hát nem érted? Csak ebbe tudok kapaszkodni - ejtette hátra a fejét a támlának, és kifújt egy adag füstöt. - Csakis ebbe... Nincs semmi másom.

- És mi lesz aztán? - kérdezte az ügyvéd. Nem volt rosszindulat a hangjában, de azt éreztette, hogy mi a véleménye. - Tudni akarod, mi a maximum, amit kihozhatok ebből az ügyből otthon?

Louis nem felelt, de oldalra döntötte az arcát, hogy a férfira nézhessen. Kíváncsi volt, igen. Mindent tudni akart, ami csak várhat rájuk.

- Egy tényleges életfogytiglan az ország legszigorúbb fegyházában. És ha figyelembe veszünk az évek során mindent, értem ez alatt a jó magaviseletet, a büntetlen előéletet, és a pszichés felbujtó okokat, meg talán még némi óvadékot és kenőpénzt, amit pofátlanul a börtönigazgató mellényzsebébe dugdosunk, akkor is csak elengedett néhány évről beszélhetünk - magyarázta, de Louis igazából tudta ezeket. Ha nem is olyan alaposan és szakszerűen, mint Brian, de tudta, hogy nincs sok esély arra, amire valójában vágyik. Hogy egy nem is annyira távoli jövőben visszakapja Harryt. A göndör a karjaiba kuporodjon, és végre minden tehertől mentesen hajthassák álomra a fejüket. Egy párként. Lehetetlen volt. De úgy érezte, hogy valószínűleg az utolsó pillanatig hinni fog ebben.

- Köszönöm - motyogta maga elé a tiszteletes, Brian pedig elindította az autót, de mielőtt újra az útra kanyarodott volna, még kihajította az ablakon a cigicsikket, és Louis-ra nézett.

- Bármennyire is szeretném, nem vagyok mindenható - húzta el a száját, aztán ismét útra keltek. - Nem szeretném, ha hamis reményekbe ringatnád magad. Ez az ügy... Harry már soha többé nem élhet normális, hétköznapi életet, Tomlinson. Ezt el kell kezdened feldolgozni.

- Egyelőre még nem érzem, hogy...

- Mivel szereted - szakította félbe a férfi, Louis pedig lehunyta a szemeit, ahogy meghallotta az a szót, amire igyekezett keveset gondolni. Éppen elég volt éreznie. - Csak azt mondtam, hogy kezd el.

- Van feleséged? - nézett rá a tiszteletes, mire Brian szemei nagyra nyíltak, majd hangosan felnevetett.

- Dehogy! - felelte, de a nevetése még nem maradt abba, csak fokozatosan nyugodott el. - Az kéne csak... Egy házasság, hogy aztán valaki meg akarja mondani nekem folyton, hogy hogyan éljem az életem. Köszönöm, kihagyom.

- Az ember társas lény - kezdett bele Louis, és ezúttal már ő emelte fel a cigis dobozt, és tartotta a férfi felé. Brian megrázta a fejét, de intett, hogy Louis nyugodtan szolgálja ki magát. - Szükségünk van arra, hogy valaki mellettünk legyen. Valaki állandó.

- Mondd csak, atyám - horkant fel Brian, majd a forgalomnak szánt szitkozódás után folytatta. - Ha ilyen jól tudod ezt, akkor te miért fogadtál örök szüzességet? És most tekintsünk el attól, hogy ez a próbálkozásod csúnya kudarcba fulladt.

- Én az egyházat választottam, és Istent - felelte Louis, de teljesen zavarba hozták a férfi szavai. - Az nem egy magányos élet.

- Nekem nyugodtan hazudhatsz, de attól félek, ezt te is elhiszed... - motyogta, miközben összeszűkített szemekkel leste a táblákat, néha pedig az ölében fekvő telefonját. Louis nem érezte ezt teljesen biztonságosnak, ezért gondolkodás nélkül nyúlt a férfi felé, és vette el a combjáról a telefont, mire Brian csodálkozó szemekkel, és egy lassan kifejlődő félmosollyal nézett rá. A tiszteletes, bár tudta, hogy fárasztó lesz, de feltartotta a készüléket, így az ügyvéd gond nélkül láthatta az útvonalat a börtönig.

- Hívő vagy, Brian? - tette fel a hirtelen kérdést, a férfi pedig felsóhajtott, és bekanyarodott a börtön parkolójába.

- A lelkem az ördögé, szépségem - mosolygott rá, ahogy leállította a motort, és kikapcsolta az övet. Hátranyúlt a bőr aktatáskájáért, amiből kihalászott egy egyszerű fekete nyakkendőt, majd gyors, és tanult mozdulatokkal elkezdte megkötni.

- Ha ezt mondod, hiszel a pokolban és a mennyben - fejtette ki Louis, de a férfi az orra alatt nevetgélve hallgatta. - És ha hiszel bennük, akkor Istenben is hinned kell.

- Ez csak egy velős szófordulat, Tomlinson - kapcsolta vissza a táskát, majd a fiatalabb felé nézett, de bal keze már az ajtó kilincsén volt. - Magamban hiszek. És engem ez már maximálisan boldoggá tesz, mert bár mindenható nem vagyok, de kurva közel állok hozzá. Szóval a megtérítést most kihagyom. És ha jól tudom, neked sem ment jól a paráznaságra vonatkozó parancsolat betartása, így nem lennél valami jó útmutató nekem a megtisztuláshoz.

Kacsintott egyet a leesett állú Louis felé, majd kiszállt az autóból, és elindult a bejárathoz. A tiszteletes igyekezett összekaparni magát, és követni őt, de nem szóltak egymáshoz többet. Belépve mindketten kaptak egy-egy, a rangjukhoz illő kitűzőt, hogy milyen jogon tartózkodnak az épületben, és egy rendőrt, aki a társalgóba kísérte őket. Amikor kimondták Harry teljes nevét, a recepciós egyből megállította őket, hogy az a rab nem látogatható, de miután Brian a földbe döngölte, hogy nem véletlen lóg az a flancos Armani nyakkendő a nyakában, akkor a férfi bólintott, és megértette, hogy valószínűleg az ügyvédje, és amikor Louis elé lépett, neki már mondania sem kellett semmit. A ruhája azonnal engedélyt adott neki a belépésre.

- Te kezded, vagy én? - nézett rá Brian, amikor már a társalgó ajtaja felé sétáltak.

- Ez miért fontos? - kérdezett vissza Louis, és mindketten beléptek, aztán leültek a szoba közepén elhelyezett műanyag asztalhoz. Jobban mondva csak akartak mindketten, mert Brian megakadályozta benne Louis-t.

- Mert ha a terveid hosszadalmasak, nem üldögélnék itt - célzott egyértelműen, a tiszteletest aznap már sokadjára hozva lehetetlenül zavarba, pedig Harry mellett azt gondolta, már megedződött.

- Nem... én, nem tudom mennyi idő - dadogta Louis, mire Brian leült, és a lábával betolta a mellette lévő széket.

- Akkor kint várj meg, én kezdek, és kettesben fogok beszélni vele - darálta el nyersen, és már ki is nyitotta a táskáját, hogy elővegyen belőle egy csomó papírt és két tollat.

- Nem maradhatok én is itt? - fogta meg a betolt szék támláját, de Brian nem válaszolt, csak a fejét rázta. Louis végül egy sóhaj kíséretében kisétált, mire az egyik rendőr megkérte, hogy kövesse őt, addig a templom terembe kíséri, ahol éppen senki sincsen, így ott nyugodtan várakozhat.

Vajon mit tenne egy rendes pap ebben a helyzetben? Valószínűleg minden pillanatban valami imát mormolna. Az lenne a normális. Louis viszont csak ült az apró helyiség egyetlen padján, szembe a kereszttel, és bámult maga elé. Próbált rájönni, hol rontotta el. Mikor történt? De aztán nagyjából egy teljes órás agyalás után beletörődött, hogy ott, amikor nem szart magasról a titoktartási esküre, és rohant egyből a rendőrséghez Harry rejtett életével. Akkor mi lett volna most? Ugyanitt lenne a fiú. De Louis nem. Ő ugyanaz az ember maradt volna, aki előtte volt. És amikor ezt elképzelte, akkor megnyugodott. Semmit sem csinált volna másképp akkor sem, ha kapnak egy második esélyt. Annyi kivétellel, hogy elrejtette volna a fiút a világ elől valahol, amiről senki sem tud.

Felkapta a fejét, amikor a fém ajtó nyílt, és érezte megremegni az alsó ajkát a fiú látványától. Csak két nap... Mégis, szinte már el is veszítette a fényét a vastag falak és magas kerítések közt. A haja csak egy kócos, laza kontyban lógott, és bár ez tudta jól, hogy lehetetlen, de szinte már látta, ahogy Harry napbarnított bőre fakulásnak indult idebent. A narancssárga overál nagy volt rá. Nem feszült olyan csodálatosan a combjaira, és a formás fenekére, ahogy azok a lehetetlenül feszes farmerek, amiket Louis csak ekkor jött rá, hogy mennyire szeretett. Viszont még ebben a bő, formátlan börtön szerelésben is dögös volt. A tiszteletesnek összefutott a nyál a szájában, ahogy Harryt nézte, miközben megállt az ajtóban, és összeráncolt szemöldökkel a száját rágcsálta.

- Fél óra. A bilincs marad - darálta színtelen hangon a nagydarab börtönőr, és taszított egyet a nyúlánk fiún, hogy vissza tudja csukni az ajtót. - Ha gond van, kiáltson, tiszteletes.

- Köszönöm - bólintott a férfi felé, majd az ajtó bezárult, és ők harminc hosszú perce ismét kettesben voltak. Távol a vizslató tekintetektől. Egy helyen, ami biztonságot nyújtott. Az egyetlen helyen, ahol ezután valaha találkozhattak. Louis szíve összeszorult a gondolatra. - Szia...

A fiatalabb nem szólt semmit, továbbra is csak állt. Egy fél pillanat múlva hátrafordult, alaposan szemügyre vette az ajtót, és miután úgy ítélte meg, hogy eléggé masszív ahhoz, hogy tényleg odabent tartsa a hangokat, visszafordult a férfi felé.

- Lou... - lehelte, majd hosszú léptekkel felé sietett. A férfi megkönnyebbülten hunyta le a szemét, és csak várta, hogy egy elcseszett módon, a feje felett átlendítve a bilincsbe zárt kezeit, megölelje őt. A hajára hintett apró puszikat, majd az arcára, és végül amikor Louis felemelte a fejét, az ajkaira tapadt. Eddig ismeretlen szenvedéllyel akarta felfalni őt a fiatalabb, és a tiszteletes sem habozott viszonozni azt. A hiány, és a reménytelenség volt, ami ennyire kétségbeesetté tette őket. Louis megnyugodott, hogy az ügyvéd ezek szerint mindenbe beavatta Harryt, amit tőle hallott, és már nincs több félreértés. Csak ők vannak, és a huszonnégy hosszú perc, amijük maradt, miután lihegve elváltak, és homlokukat egymásra döntve néztek mélyen a másik szemébe.

- Annyira sajnálom - nyögte végül az idősebb, de Harry megrázta a fejét, és ezzel némán kérte, hogy ne folytassa.

- Hallgass! - morogta végül, és továbbra is fogva tartotta őt a karjaival, ahogy leült a padra, és szemben magára húzta a tiszteletest. - Egy szót sem akarok erről hallani. A sajnálatodról... Ne tedd, oké?

- Elárultalak Lottie-nak... Rögtön az elején - motyogta az orra alatt, és az arcáról tisztán leolvasható volt a bűntudat.

- Komolyan mondom, Lou, ne beszéljünk erről - kérte újra, és egyik tenyerét a férfi tarkójára simította.

- Ha tehetném, és visszamehetnék oda... - kezdte Louis, és a fejét csóválta. Dühös volt. Mérhetetlen düh vegyült a vérébe, és saját magát okolta mindenért, ami történt. - Ez nem történne meg. Akkor most nem itt lennénk.

- Az elég nagy baj - mosolyodott el Harry, és próbálta megtalálni Louis pillantását, aki bármilyen közel is voltak egymáshoz, mindenfelé nézett, csak a szemébe nem.

- Miért mondod ezt? - lehelte a tiszteletes, és lehajtotta a fejét. Harry már az arcát sem láthatta.

- Volt időm gondolkodni - kezdte, és egy nagy sóhajjal a falon lévő hatalmas keresztet kezdte bámulni. - A francba is, itt nem is nagyon tudok mást csinálni, csak gondolkodni. De amire biztosan rájöttem, hogy jól tetted. Egy szörnyeteg vagyok, Lou. Egy két lábon járó halálosztó, és tudom, hogy soha nem tudtam volna leállni. Bármennyire is ezt vártad volna tőlem a szerelmedért cserébe, nem áltatlak. Ha Cherylt megölöm, utána is ez maradok én. Itt bent volt időm arra is, hogy ezt végiggondoljam. Nem ment volna. Komolyan mondom. Azután se, hogy Cheryllel végeztünk. Az a helyzet, hogy én élveztem, Lou, tudod? Minden pillanatát élveztem a vérontásnak, és a kínzásoknak. Tudom, hogy azt akartad, hogy jobb ember legyek. És szeretném azt gondolni, hogy érted sikerült volna. Ha ezt gondolom, akkor mindig egy kicsit jobban érzem magam. De a szívem mélyén tudom, hogy engem már nem tudtál volna megmenteni.

Louis nem felelt, csak könnybe lábadt szemekkel nézett rá, amíg befejezte a vallomását. Nem akart sírni, nem ott és nem akkor. Nyelt néhányat, és visszapislogta az áruló cseppeket, amik már annyira csípték a szemét a szabadulásért küzdve.

- Szóval azt akarod mondani, hogy jó itt? - húzta fel a szemöldökét egy kis szünet után, és kérdőn nézett a fiúra.

- Ezt egy szóval sem mondtam - nevetett fel, de valahogy ez nem volt a legőszintébb kacaj, amit Louis valaha hallott tőle. - Bármit megtennék, hogy mihamarabb kijussak innen. Valószínűleg ölnék is. Csak azt mondom, nem haragszom rád. A fenébe, nem is tudnék...

A tiszteletes nem felelt erre semmit, csak előrehajolt, és hevesen csókolta. Átemelte a fiú kezeit a feje felett, és kimászott az öléből, de úgy, hogy egy pillanatra sem szakadt el egymástól a szájuk. Harry egy kis nyögéssel vette tudomásul, hogy mire készül Louis, amikor a férfi erővel döntötte őt el a vékonyka padon. A szájáról végül az állára tévedtek a csókjai, onnan pedig tovább vándoroltak a fiú füle alatti puha bőrre. A pap ujjai már Harry nyakánál voltak, hogy lehúzza a kezeslábas cipzárját, de a fiatalabb felemelte a kezeit, és megállította benne Louis-t.

- Ne csináld, kérlek - könyörgött csukott szemmel, és a férfi értetlenül, elszorult torokkal nézett a szenvedő szerelmére.

- Miért ne? - kérdezte suttogva, de nem mozdult. A kezeit még mindig a ruhán tartotta, amit eltávolítani készült. - Azt hittem, nem haragszol.

- Nincs ennyi időnk - ingatta meg a fejét, de Louis tudta, hogy nem ez az igazság. - Ez veszélyes.

- Egy hevesebb pillanatunkban tíz perc is elegendő nekünk, és most még minimum a duplájával rendelkezünk. Azzal meg nem etetsz meg, hogy félsz a lebukástól - húzta fel a szemöldökét, és csábosan elmosolyodott. - Mi a valódi ok?

Harry csak lemondón felnevetett, és nem bírt a férfi szemébe nézni, a kezeit viszont továbbra sem engedte elkalandozni a bűvös cipzár felé. Vett néhány mély lélegzetet, aztán egy kis zavart fejrázás után, végül homlokráncolva Louis-ra pillantott.

- Lou... - súgta a férfi ajkaira, és a zöldjeit hol a szájára, hol a kék szemeire emelte. - Két napja még csak egy kibaszott alsót sem cseréltem. Borotváról pedig álmodni sem merek...

- Te most... - mosolyodott el a tiszteletes, és összeérintette a homlokát Harryével.

- Magamtól is undorodom jelen pillanatban, szóval nem lehetne, hogy csak... - darálta gyorsan a fiatalabb, és újra átvetve a kezeit Louis nyakán, lehúzta őt magához. A pap Harry lábai közt ült, és így a hasára feküdt, fejét a mellkasára hajtva. Hallotta a fiatalabb heves szívverését, és tudta, hogy nem a vággyal van a baj. Harry szégyelli magát előtte, és ezért csak borzasztóan sajnálta őt. 

- Ez mind nem érdekelne, ugye tudod? - motyogta végül a durva ruha anyagába, és élvezte, hogy Harry a feje búbját puszilgatta. - De tiszteletben tartom, hogy téged zavar. Holnap hozok be neked fehérneműt, és megkérdezem majd, hogy milyen tisztálkodószerek megengedettek idebent.

- Nem kell ezt tenned - lehelte a fiatalabb, és sóhajtott egyet, ezzel megemelve Louis-t is, aki elmosolyodott ezen. - Tudom, hogy ettől még meg fogod tenni, csak... Hálás vagyok érte. És az ügyvédért is.

- Jól kijöttetek? - emelte fel a fejét a férfi, és ezúttal az állát támasztotta a fiú mellkasára, hogy lássa az arcát. - Van egy eléggé egyedi... személyisége.

- Egy érzéketlen pöcs - nevetett fel Harry, és Louis a nyomasztó hangulata, és rideg környezetük ellenére is, végre önfeledten vele tartott. - De esküszöm, kedvelem. A szarkasztikus humorával együtt. Látnod kellett volna, hogyan alázta porig a börtönőrt úgy, hogy az az ostoba még csak észre sem vette.

- Furcsa egy fickó, de úgy láttam, érti a dolgát - magyarázta tovább Louis, és újra lehajtotta a fejét.

- Igen, én is úgy láttam - sóhajtott fel Harry, és a hüvelykujjával kezdte cirógatni a férfi hátát. - Bár ettől még tudjuk, hogy csodák nincsenek.

- Ez kurvára igazságtalan - mordult fel Louis, de inkább csak hisztinek tűnt. Olyan toporzékolós típusú hisztinek, amitől Harrynek vigyorognia kellett. - Épp csak hogy visszakaptalak...

- Hogy beszélsz? - háborodott fel játékosan a göndör hajú, és Louis nevetve emelte rá a tekintetét. - Isten házában, Louis?

- Fogd be, és csókolj meg! - utasította elmélyült hangon, mire a fiúnak is az arcára fagyott a mosolya, és egy apró nyögéssel teljesítette azonnal, amit a férfi kért. A nyelveik hevesen, és mégis szerelmesen fonódtak össze, és érezték, hogy a testük nagyon nem akart itt leállni, még ha nekik muszáj is volt. - Isten házában... Ígérd meg, Harry, hogy nem adod fel. Hogy küzdeni fogsz az utolsó pillanatig.

- Lou...

- Ígérd meg, kérlek! - könyörgött, és a hangja szinte már kétségbeesett volt. - Ha nem magad miatt, akkor miattam. Miattunk.

- Rendben van, Lou - felelte néhány másodperc szünet után. - Csak nyugodj meg, jó? És...

Félbehagyta a mondatot, és csak nézett a férfi kék szemeibe, aztán nyelt egy nagyot, és finoman megcsókolta.

- És? - erőltette mégis a választ Louis, mert nem tudta, mit akarhatott mondani neki a fiú, de minden gondolatát ismerni akarta.

- Ne hagyj egyedül - suttogta olyan halkan, hogy egy lépéssel arrébb már nem is lehetett volna hallani. - Gyere be hozzám minden nap. Tarts életben.

- Persze - súgta ugyanolyan halkan, és érezte, hogy a könnyek már megint fojtogatják. Lassan elkezdett feltápászkodni, mert az időérzéke jó volt, bár tény, hogy Harry közelében az egész lénye képes volt összezavarodni, mégis úgy sejtette, hamarosan nyílni fog az ajtó. Amikor már egymás mellett ültek, váltottak még néhány gyengéd, érzelmektől gazdag csókot, és végül megjelent az őr az ajtóban. - Holnap.

- Holnap, tiszi - kacsintott rá hátra a fiú, ahogy a kopasz megragadta a felkarját, és szabályosan kilökte őt az ajtón.

Louis már az autójában ült, és éppen a biztonsági övet kapcsolta be, amikor megrezzent a telefonja. Az ügyvéd nevét jelezte, aki egy SMS-ben éppen azt közölte vele, hogy melyik hotelban van, és hogy ott találkozzanak, ha végzett idebent. A pap beütötte a szálloda címét, és elindult a navigáció irányításában, azzal a reménnyel, hogy Brian valami biztatóval tud majd szolgálni neki.