Sziasztok!
Egy újabb lépcső a történetünkben, azért még mindig nem irigylésre méltó Harry helyzete, de javulgat, ez azért megnyugtató, nem? Még a héten hozom a three of us utolsóját is, ígérem, addig is hagyjatok nyomot! :))
Puszi&Pacsi
Fél órája sincs, hogy itthon vagyok, és az egész már most borzalmas. Az utazás maga volt a pokol, mert kaptam a lábamra egy olyan merevítőt, amivel képes leszek ráállni, ugyanis eddig csak masszírozás céljából látogatott a gyógytornász, de mostantól elkezdünk nyújtani, és óvatosan lábra is kell állnom. Nem tudom, hogyan fog sikerülni, mert amikor Louis kitolt a kocsiig, és próbált átsegíteni az ülésre, alig tudtam megmozdítani őket fájdalom nélkül. Remegés és zihálás. Ennyire voltam képes, és ez már ott kiakasztott. Azóta felhoztak Robinnal az emeletre, hogy lepihenhessek a saját szobámban, és Louis-nak már mennie is kellett. Megkérdezte, hogy maradjon-e, mert meg tudná beszélni Josh-al, hisz mostantól ő a főnöke, és teljes állásban dolgozik a rendelőben. Láttam rajta, hogy egyetlen szavamba került volna, és eszébe sincs itthagyni, de ezt nem akartam megtenni vele. Tudom, hogy mennyire várta már, hogy normális életet élhessen, és munkába állhasson, mint bárki más.
Viszont azóta, abban a puszta fél órában, anya már ötödször jön be a szobámba megkérdezni, hogy szükségem van-e akármire. Nem tudom, mit mondjak neki, mert megbántani nem akarom, de az utolsónál már el kellett számolnom tízig. Az egyetlen dolog, amit képes voltam mondani neki, hogy mondja, minden rendben lesz holnap. Reggel anya fodrásza jön, hogy rendbe tegye a hajam, amibe alaposan bele kellett nyírni az öltések miatt. Délelőtt pedig érkezik a gyógytornász, és feltett szándékom megkérdezni tőle, hogy mégis mennyi időbe fog telni, míg mindkét lábam ugyanúgy működik majd, mint a baleset előtt. Tudom, hogy ez nem két nap lesz, mert ezt a doki is elmondta, de én már alig várom, hogy ott tartsunk, és képtelen vagyok türelmesen fekérezni idefent még hetekig. Ebben egészen biztos vagyok.
- Édes, lassan lefekszünk, segítek megfürödni, ha szeretnél ma - kopog be anya újra, és képtelenség, hogy nemet mondjak neki, miután annyira kedvesen néz rám.
- Rendben - sóhajtok fel, és a szemeim azonnal felcsillannak, amikor meglátom anya válla felett Louis kócos fejét.
- Megjöttem - teszi a kezét anyu vállára, aki ezen elmosolyodik, de még mindig engem figyel.
- Toljuk át holnapra - felelem neki, anya pedig bólint, de Louis csak kérdőn kapkodja a tekintetét köztünk. Hetek óta mellettem van minden áldott nap, de én képtelen vagyok betelni vele.
- Miről van szó? - lép beljebb, és egy utazó táskát dob le a szekrényem mellé. Nagyon is komolyan gondolta, hogy minden este velem lesz.
- A fürdésről, de akkor holnap - bólint anyu, és a keze már a kilincsen van, hogy behúzza az ajtót maga után. - Az én hibám, korábban akartam jönni, de Robinnal az adózási papírok felett ültünk vagy egy órát.
- Van valami baj? Segítsek? - teszi karba a kezeit Lou, és enyhén oldalra dönti a fejét, ezzel jelezve, hogy figyel.
- Titkon könyvelő is vagy? - nevet fel anya lágyan, de egyből a fejét rázza. - Azt hiszem megoldottuk.
- Rendben, de szóljatok, ha bármi van - húzza fel a szemöldökét jelzésértékkel, aztán felém fordul, de még mindig anyához beszél. - A fürdést elintézzük mindjárt, ne aggódj emiatt.
- Jó éjt! - int még egy utolsót anyu, és már be is csukja az ajtót maga után, Louis pedig azonnal az ágyra mászik. De olyan kibaszott erotikusan kúszik fölém, hogy a farkam azonnal megrándul a melegítőm alatt. Nem tudom pontosan, hány napja nem ért hozzám, és ez komolyan kiborít, ő pedig ezt nagyon is jól tudja.
- Lou… - lehelem halkan, már csak épp az ajkaira, mielőtt az enyémhez szorítja őket, és olyan puhán, olyan szerelmesen becézget velük, mint még soha. Még a csók közben nyelnem kell egy nagyot, és újra tizenévesnek érzem magam, mint amikor az első csókom kaptam tőle, és felforgatta a világom vele. Bár a lábai terpeszben vannak felettem, olyan pózban simul hozzám, hogy tökéletesen érzem őt, még a farmerján át is. Mondjuk azzal az elánnal, ahogy nekem dörgölőzik, ez egy pillanatig sem meglepő. Az már annál inkább, hogy két perce sem mászott az ágyamra, és máris ezt produkálja. A legutóbbi kórházas próbálkozásom után megígérte, hogy amint itthon leszünk magunkban, gondoskodni fog rólam, most mégis meglepett, hogy egyből így köszönt. Tudom jól, hogy milyen hangosan nyögök fel, amikor elszakad a számtól, és a nyakamat kezdi harapdálni, miközben az egyik keze a pólóm alá siklik.
- Shh - teremt le egyből, még mindig a nyakamba bújva, és ezzel csak még jobban lázba hoz. - Ezt le kell vennünk a fürdéshez.
- Lou… mire készülsz? - nyöszörgöm, mert miután áthúzza a fejemen a felsőmet, már a nadrágom gumija alatt érzem az ujjait, és a mellkasomat csókolva végig kezdi lehúzni rólam.
- Nincs rajtad alsó, Harry? - morogja a köldököm alatt végignyalva, és érzem, hogy olyan erősen remegek bele a nyelve érintésébe, hogy egyből lángolni kezd az arcom. Mi a fene van velem? Annyiszor szeretkeztünk már… Mindent tudunk egymásról. Most mégis teljesen kikészít a közelsége, az érintései és az ajkai a testemen. Nem tudok neki válaszolni, mert az összes levegőm bent ragad, amikor lehúzza a nadrágom a combom közepéig, és a nyelvét máris a farkam tövén érzem egyre feljebb szántani a makkomig. Nem vesz a szájába, de ennyi is elég, hogy zihálva markoljak a takaróba. A bal kezem még megremeg néha, ha minden izmot megfeszítek rajta, és most is érzem, de nem érdekel. Le sem tudom venni a szemem Louis-ról, amint óvatosan félre tolja a jobb lábam, amin már nincs gipsz, és aztán nagyon finoman a balt is, amin a műanyag merevítős csizmát viselem. Feltérdel a combjaim között, és leveszi a pólóját, aztán a nadrágját kezdi kigombolni, hogy végül attól is megváljon. Kibaszott gyönyörű, ahogy egy szál alsóban térdel, és a pamuton át simogatja magát.
- Annyira szeretnélek megdugni - morogja elmélyült hangon, és most már a teljes testem megremeg tőle.
- Kérlek… - könyörgöm neki halkan, de csak elmosolyodik, és megrázza a fejét. A combjaimon feszülő nadrágom korca után nyúl, és óvatosan segít lehúzni mindkét sérült lábamon. Ezután újra a csókjaival áraszt el, teljesen random helyeken a testemen felfelé kúszva, majd az őrjítően kék szemeit mélyen az enyémekbe fúrja.
- Találok síkosítót a gyerekszobádban? - húzza fel az egyik szemöldökét, a szája pedig egy kaján vigyorba húzódik.
- Lehet, hogy van az ágy alatt, ha anya nem pakolta el - motyogom, mert közben már a nyakamba hajtotta a fejét, és finom, de eltökélt mozdulatokkal dörgölőzik nekem. A szavaim után lemászik az ágyról, és el kell mosolyodnom, ahogy szinte a szőnyegre hasalva keresi a tinédzserkorom legkedveltebb kellékét. Anyu úgy tűnik, nem volt ennyire alapos az évek alatt, mert a kis tubussal a kezében magasodik újra fölém. Egyelőre nem tudom még, hogyan kellene kiviteleznünk az egészet, de amikor az ajkaimra tapad, és érzem, amint a kezeivel kettőnk közt ügyködik, el is engedem az egészet. Nem aggódom, mert megoldjuk. Mi ketten mindent meg kell, hogy oldjunk, nem?
A szemeim viszont egészen biztosan rémülten kerekednek el, amikor a hűvös gélt az én merevedésemen kezdi eloszlatni, és ezt ő is észreveszi, aztán egy mosollyal folytatja.
- Mit… Mit csinálsz? - dadogom suttogva, mert amire a leginkább kezd hajazni ez a dolog, az vezetett minket tévútra, és érzem, ahogy minden izmom megfeszül miatta.
- Lazulj el, édes - puszil a szám sarkára, és egy laza mozdulattal összefogja kettőnk farkát, és olyan szenvedéllyel kezdi egymásnak masszírozni őket, hogy a szememet is le kell hunynom. Biztosan hangosan felnyögtem, mert erőszakosan és morogva harap az ajkamba, aztán fogja be a szám a saját nyelvével simogatva. Hónapokig voltam kórházban és azóta mellőztem ezeket a fajta érintéseket, ezért most talán tíz perc dörgölőzés és csókolózás is elég az épp csak visszakapott szerelmemmel, máris érzem megfeszülni az izmaim, és felépülni az élvezetem valahonnan nagyon mélyről.
- El fogok… - lihegem hangosan, és már ő is csak néha megremegve támaszkodik felettem, arcával a nyakamban, ezért tudom, hogy ő is ugyanezt érzi.
- Várj még! - nyögi halkan, és egy harapás után elszór néhány nedves csókot a vállamon. - Várj meg…
A nyögéseink kicsivel hangosabbak lesznek, és Louis sem csak a kezét használja már kettőnkön, hanem durva csípőmozdulatokat is, én pedig lehunyt szemmel próbálom visszatartani az elkerülhetetlent. Egy hatalmas nyögéssel, zihálva harap a cimpámba, és közvetlenül a fülembe liheg.
- Most!
Ezután már ellepi az agyam a hófehér köd, és boldogan engedem el magam, míg ő reszketeg mozdulatokkal, de folytatja kettőnk simogatását. Érzem a hasamon a saját és az ő nedveit is, és ez csak még messzebbre lök az élvezetbe.
- Szeretlek - csókolja meg az ajkaim, és csak lágyan mosolyogni vagyok képes. - Menjünk, fürdessünk meg. Most már nagyon is rászorulsz.
Este úgy aludtam el, mint akit leütöttek, most viszont nem akaródzik kikelnem az ágyból. Egyfelől, féltem a hajam, másfelől, nem akarom, hogy Louis dolgozni menjen, és csak este lássam újra. Ettől függetlenül semmit sem tehetek, Lou hamarosan elkészül, aztán elköszön, én pedig egyedül maradok anyuval és a barátnőjével. Nem ringatom magam hiú ábrándokba, tisztában vagyok vele, hogy a hajam rövidre kell vágni, mégis sokkol, amikor meglátom magam a tükörben a fél órás művelet után. Sírni tudnék, és ezt szerintem anyu is látja rajtam, ezért egy megértő mosollyal magamra hagynak a szobámban, miután mindent rendbe tettek.
A nap eltelik, a gyógytornásszal töltött két óra maga volt a pokol, és azóta is sajog mindenem, bár szerinte ez pozitív… A távozása óta sem csinálok semmi mást, csak a plafont vagy a tévét bámulom, és a szívem egyből nagyot dobban, amikor Louis lépteit hallom a folyosón. Biztos ő az, megismerem, és gyorsan a fejemre húzom a takarót, mielőtt belépne.
- Édes…? - bizonytalanodik el a mutatványomtól, de egyből az ágyamhoz jön, és érzem besüppedni a matracot mellettem. - Mit művelsz?
- Nem akarom, hogy láss - nyögök fel, és pontosan tudom, mennyire gyerekes vagyok, de amit én láttam a tükörben, az még engem is sokkolt.
- Bébi… - sóhajt fel, aztán hallom, hogy az éjjelire pakolja a telefonját, és kocsikulcsát, aztán a takarómba markol. - Mutasd magad.
- Ahh… - nyöszörgök, ő viszont elmosolyodik, és azonnal a rövid tincseim közé fúrja az ujjait.
- Egyáltalán nem rossz, édesem - hajol közelebb, és lágyan csókolja az ajkaim, amitől rövidesen teljesen ellazulok, és kimászom a takaró alól. - Idősebbnek tűnsz, és komolyabbnak. De nekem komolyan tetszik.
- Nem csak azért mondod, mert meg akarsz nyugtatni? - nézek mélyen a kék szemeibe a válasz után kutatva, ha mégis hazudni próbálna, csak hogy megnyugodjak.
- Nem - rázza meg a fejét egyértelműen. - Hiányozni fognak a szép göndör tincseid, de majd visszanő. Így is ugyanannyira tetszel.
- Utálom… - motyogom, ő pedig újra a számat támadja, ezúttal fölém mászva, hogy szorosan összebújjunk.
- Én pedig imádlak - leheli az ajkaimra, és ezzel el is éri, hogy ne tudjak a hajamra koncentrálni.
*
A gyógytornász óta elviselhetetlenül fáj mindenem, de a pasi azt mondta, ez normális. Elfogadtam. Azt viszont képtelen vagyok, hogy az ő meglátása szerint még minimum hetekig nem leszek képes magamtól járni, és talán fél évbe is beletelik majd, míg úgy élhetem a napjaim, mint a baleset előtt. Talán! Mert szerinte várható némi fájdalom hosszú ideig, és ő a bicegést is kőbe véste, még azután is, hogy minden rendben lesz, és már a mankót is elhagyom. Persze, tudtam, hogy ez hosszú idő lesz, de erre mégsem számítottam.
- Szia, fiam - nyit be Robin, miután halkan kopogtatott. - Anyád és Gemma elmentek valami családi hepajra a nagynénédékhez, de én kihúztam magam, hogy majd vigyázok rád.
- Oké - mosolygok erőltetetten, mert mi ketten még mindig nem beszélgetünk sokat, még ha Robin érezteti is velem, hogy fontos vagyok neki. - Öm, azt hiszem nem működik ez a szar, segítesz bekapcsolni a tévét?
- Mit szólnál, ha levinnélek? - lépked közelebb, és felszed néhány zsepit a földről, amivel nem sikerült betalálnom a szemetes kosárba. - Rendeltem pizzát, hamarosan itt lesz, aztán megnézhetnénk az esti show-t lent.
- Hát… Rendben - bólintok felé, és kitakarózom. - Miért ne?
- Na, akkor gyere - sóhajt fel, és a lábaim, meg a hónom alá nyúlva könnyedén felemel. Nem szólunk egymáshoz egy szót sem, miközben lecipel a lépcsőn, aztán a kanapéra ültet. Annyira… kényelmetlen az egész szituáció, pedig ő csak Robin. Mellette nőttem fel. Ennek ellenére sem beszélgetünk, csak némán nézzük a tévét, azután is, hogy megérkezik a pizza.
Már a második tévéshow kezdődik el, és dugig vagyok, ahogy kényelmesen elterpeszkedem a kanapén, mégsem sem érzem kellemesen magam. Borzasztóan zavar az egész helyzet köztünk, és ennek egy hatalmas sóhajjal adom jelét, amitől Robin rám is emeli a tekintetét.
- Minden oké? - kérdi, aztán magához vesz egy újabb sört az asztalról. - Anyád mondta, hol vannak a gyógyszereid, ha baj lenne.
- Nincs baj - rázom meg a fejem, és a számat rágom, mert tudom, hogy mit akarok mondani, de mégsem tudom, hogyan tegyem. - Leszámítva azt, hogy… Még egyszer sem mondtam neked, mennyire sajnálom.
- Tudom, hogy így van, Harry - rázza meg a fejét, és egy nagyot kortyol a söréből, de nem néz rám. - Látom rajtad. Az a baj, hogy nehéz elfelejtenem azt a sok rossz dolgot, ami történt az elmúlt évben.
- Tudom - hajtom le a fejem, és talán még soha életemben nem szégyelltem magam ennyire. Szerintem még akkor sem, amikor konkrétan lebuktam előttük. - Borzasztóan szégyellem.
- Szégyellheted is - bólint egy nagyot, és egyre inkább azt érzem, hogy azért viselem ennyire rosszul ezt a beszélgetést, mert nem hajlandó rám nézni. - Azután a nap után minden tönkrement. A nővéredre sem lehetett ráismerni, anyáddal pedig megromlott a kapcsolatom, mert mindenkiben annyira sok volt a feszültség… De nem adhattuk ki sehol, így egymásra irányítottuk, ami a legrosszabb dolog volt, amit tehettünk. Mégis a legnehezebben azt dolgoztuk fel, amikor felfogtuk, hogy a perben, és ebben az egész dologban te ellenünk vagy. Ez tört össze mindent végleg, tudod?
- Szörnyen viselkedtem, belátom ezt, Robin - hunyom le a szemeimet, és egy mély levegőt veszek, de a fejem már érezhetően fájni kezd az egész szituációtól.
- Miért csináltad ezt? El tudod mondani most már teljesen őszintén? - néz rám végre, és isten tudja, miért, de ettől megkönnyebbülök. A szemében nincs gyűlölet, tényleg csak végre válaszokat akar, és én ezért egyetlen percig sem ítélem el.
- Azért, mert szerelmes voltam, Lou-ba - sóhajtok fel, és szépen lassan, pontról pontra elmesélek mindent Robinnak. Ő nem szól közbe, és ennek örülök. Csak csendben hallgat, néha bólogat, néha felhorkan, és néha a fejét rázza. Mire a történetem végére érek, már csomó van a torkomban, és félek, hogy megindulnak a könnyeim, ezért gyorsan lezárom a nagyon hosszú monológom.
- Mindent figyelembe vége, most, ezekben a pillanatokban, ha visszamehetnél, mit tennél? - kérdi nagyon őszintén, és tudom, hogy nem ítélkezik, csak nagyon kíváncsi arra, hogy mit érzek, mit gondolok dolgokról.
- Tudva, hogy végül itt leszek, és remélhetőleg elnyerem mindenki bocsánatát - kezdem, és a számat rágom a válaszadás közben. - Louis miatt újra végigcsinálnám. Érte bármit megtennék, Robin.
- Komolyan ennyire szereted? - szűkíti össze a szemeit, és egy pillanatig néma csend áll be köztünk.
- Ő az életem - bólintok végül, ő pedig fürkészve figyel. - Az első pillanattól, a képernyőn át éreztem, mennyire vonz, és mióta sikerült elnyernem a szerelmét… Nem lehet szavakba önteni azt, ami körülvesz. Ő a mindenem, Robin. Mint neked anya.
- Nem tudom, hogy létezik-e a földön olyan ember, akiért ennyit áldoznék, mint amit te érte - feleli végül, és bár egy kicsit rosszul esnek a szavai, de mégsem érzem, hogy ez rám nézve rossz dolog lenne. - Louis is ugyanúgy érez, ahogy te, Harry?
- Tudom, hogy igen - felelem elszántan, mert egyetlen pillanatig sem kételkedem Louis érzéseiben. Soha nem tenném, főleg azok után, amiken együtt keresztülmentünk.
- Sosem hittem az ilyen típusú elsöprő szerelmekben.
- Nem baj, ha nem hiszed el - rázom meg a fejem, és tudom, hogy ezzel meglepem. Rám is emeli újra a szemeit, és még a szemöldökét is felhúzza. - Csak kérlek, fogadd el. Őt és engem is. Aztán ha valaha képes leszel rá, kérlek bocsáss meg.
- Végigvisszük a pert, veled vagy nélküled, Harry - válaszolja egy kis szünet után, mintha csak gondolkodott volna. Nem tudom, hogy mit felelhetnék rá, de érzem a görcsöt a gyomromban. - Főként miattad, de azért is, hogy más gyerekek ne essenek olyan csapdába, mint amit neked állítottak azok a férgek.
- És én ezt támogatom - érkezik egy teljesen váratlan hang a hátunk mögül, mert az én kékszemű csodám valószínűleg a garázsból nyíló ajtón át jöhetett be, ezért nem hallottuk az érkezését. Robin is felhúzza a szemöldökét ezen, én egyenesen megnémulok meglepetésemben, ő viszont csak egy mosollyal kezet fog Robinnal, nyom egy puszit a szám sarkára, és lehuppan az egyik fotelba, nem messze tőlünk. A tévére már egyikünk sem figyel, én sokk alatt vagyok, ők ketten pedig mintha éppen társakká avanzsálódnának ebben a dologban. - Tanúskodni fogok, hogy engem is megvezettek, amikor Harryvel kellett forgatnom, és semmiről nem tudtam, tehát az egész nyilvánvalóan illegálisan folyt. De ezt csak akkor tudjuk megtenni, édes, ha mellénk állsz. Akkor el kell mondanod, hogy tudtak a valódi korodról, és azt is, hogy ők készítettek neked hamis személyit.
- Micsoda?! - húzza ki magát Robin, és a sörét az asztalra teszi, hogy felénk fordulva most már minden szavunkat igya. Tudom, hogy erről nem tudtak. Nekik is azt mondtam, hogy én szereztem a személyit, és én vertem át mindenkit.
- Tudom - sóhajtok fel, és a tenyerembe temetem az arcom. - Hazudtam, és nincs mentségem.
- Hát tényleg nincs! - mordul rám Robin, Lou pedig néma csendben hallgat minket.
- És ha elmondom az igazat, nem fogok mindenkit bajba keverni? Köztük magamat is? - nézek félve Robinra, aztán Lou felé fordítom a fejem. - Nem fognak elítélni hamis tanúzásért?
- Nem tudom - rázza a fejét Robin, és még mindig nem úgy tűnik, hogy haragszik rám, viszont nagyon dühös, ehhez kétség sem fér.
- Szerintem nem lehet baj - szólal meg most Lou, és egyszerre kapjuk felé a fejünket. - Azt kell mondanod, hogy kényszerítettek. Vagy megzsaroltak.
- Az is hamis tanúzás, Lou! - vonom össze a szemöldököm az ötletén, de annyira elszántnak tűnik, hogy teljesen elbizonytalanodom miatta. - Senki sem kényszerített.
- Ez jó ötlet! - kezd el bólogatni Robin, és mintha nem is foglalkoznának velem, egymás szemébe nézve folytatják a beszélgetést.
- Technikailag ez nem is lenne akkora hazugság - mutat rá Louis, és a hangja merengő, mintha hangosan gondolkodna, Robin pedig csüng a szavain. - Harry miattam jött a céghez, de eredetileg nemet akart mondani nekik. Ezután Victor engem felhasználva csalta ki az aláírását, és ez még csak nem is hazugság.
- De ferdítés - vágok közbe, mert engem mostanra teljesen igyekeznek kihagyni a dologból. - Az első alkalommal, amikor csak élőzni kezdtem, nem tudták, hogy te vagy a gyenge pontom.
- De ezt nem kell tudniuk - morfondírozik Robin. - Az egészben annyi lenne a ferdítés, hogy már az első alkalommal is tudták, hogy Louis miatt mentél, és vele zsaroltak.
- Igen - bólint Lou, és az állam is leesik az egésztől. Komolyan azt várják tőlem, hogy nyíltan hazudjak a bíróságon. Tudom jól, hogy eredetileg is hazudtam az ügyvédek jelenlétében, de az még nem volt annyira komoly, mintha ezt egy bíró előtt tenném meg. Szabályosan az egekbe szökik a pulzusom, ha belegondolok abba a szituációba.
- Oké… - bólintok, és egy sóhaj után próbálom a földre tenni a lábaim. - Mellettetek állok, de ez még nem tudom, hogyan menne nekem. Talán csak az igazat kellene elmondanom. Ők már akkor is buknak.
- Van még időnk átgondolni ezt az egészet - áll fel Louis, és mellém lép, ezzel jelezve, hogy ideje felmennünk.
- Louis, Anne főzött chilit vacsorára, csak nem tudja, hogy egyikünk sem rajong érte annyira - tápászkodik fel Robin is, és a fejével bök a konyha felé. - Merj magadnak egy tányérral, ha még nem vacsoráztál, addig felviszem Harryt.
Lou csak bólint, és már indul is, hogy egyen, miközben mi az emelet felé tartunk.
- Komolyan nagyon sajnálok mindent, amit tettem. Mindent, amivel bántottalak titeket - suttogom, és nem engedem el a nyakát azután sem, hogy az ágyra fektetett. - Remélem egy nap meg fogsz bocsátani.
- Rendben vagyunk, kölyök - motyogja a fülembe, és attól, hogy a régi becenevem használja, egészen megkönnyebbülök és ellágyulok. Egy mosollyal néz le rám, és én is egy őszinte mosollyal válaszolok neki erre. - Csak kérlek, komolyan gondolkodj el a lehetőségeinken. Még mindent rendbe hozhatunk. Azok a rohadékok megérdemlik, hogy meghurcolják őket.
Nem felelek, csak bólogatok, és Louis éppen akkor jelenik meg az ajtóban. A kezében egy tányér gőzölgő chili, és mosolyogva néz ránk. Robin int mindkettőnknek, és elhagyja a szobát, így már csak ketten maradunk, hogy elmesélhessem Lou-nak, anya hogyan ment ma az agyamra, és tőle is megkérdezzem, milyen napja volt. Nem vagyok hálátlan, igazán boldoggá tesz anyu közelsége és segítsége, de ez napról napra egyre nehezebb, mert ő tényleg úgy kezel, mintha egy kisbaba lennék. Folyton szemmel tart, három óránként akar megetetni, és félóránként kérdezgeti, hogy minden rendben van-e… Az vesse rám az első követ, aki nem érezné ezt zavarónak néhány nap után. De az is tény, hogy amikor már úgy érzem, robbanok, akkor megjelenik Louis, és minden negatív energiát kiűz belőlem. A bajt viszont még az is tetézi, hogy egyre többet gondolok arra, hogy megnyugtatna egy szál joint, és ami ennél is aggasztóbb, sokszor indokolatlanul frusztrált vagyok. Szinte a semmiből érkezik, és a kezeim is olykor kontrollálatlanul megremegnek. Hamar realizáltam, hogy a drogok elvonási tüneteiről van szó, és bármennyire is próbálok nem tudomást venni róla, lassan őröl ez a dolog. Beszélnem kell róla ma este Louis-val, tudom, mielőtt még valami elbaszott hülyeséget csinálok. Ő majd segíteni fog.
*
- Harry, meg kell nyugodnod - ölel magához anyu, de annyira ideges vagyok, hogy amiatt is képtelenség abbahagynom a remegést. - Tudtuk, hogy időre lesz szükséged. Ez nem a te hibád, hallod? Egyszerűen idő kell ahhoz, hogy teljesen meggyógyulj.
- De mégis mennyi idő? - kiáltok fel, és tényleg azon vagyok, hogy lenyugtassam magam, de annyira bosszant a saját szerencsétlenségem. És persze még mindig a tehetetlen érzelmi ingadozások a drogok hiánya miatt. Két hosszú hete vagyok már itthon, és minden rohadt nap jön hozzám a gyógytornász, én pedig továbbra is képtelen vagyok járni. Még lábra állnom is nagyon nehézkes. A merevített még oké, de a gipsz nélküli, elméletben gyógyult lábam is alig bír megtartani remegés nélkül. Nem akarom elhinni, hogy két héttel a kórházi szabadulásom után ez az állapot még mindig normális, annak ellenére sem, hogy a fickó is ezt mondja. Louis találta nekem a gyógytornászt, a neve Niall, és komolyan annyira erősen próbál támogatni, olyan odaadással segít minden lépésben, és ha masszírozásról van szó, a kezei aranyat érnek, de ettől még nem vagyok nyugodtabb. Ideges vagyok minden kibaszott pillanatban, frusztrál minden a közelemben, folyton ökölbe kell szorítanom a kezeimet, és… csak… el akarok szívni egy jointot. Annyira vágyom rá.
- Mindig is ilyen türelmetlen voltál, ez nem meglepő, de kérlek - könyörög anyu, és lehúzza rólam a takarót, ezzel jelezve, hogy fürdés idő van. - Próbálj meg időt adni magadnak, kicsim.
- Igyekszem - sóhajtok fel, és közelebb húzom a mankókat, hogy majd ki tudjunk bicegni a fürdőig. Anya persze a felállásban, és a csoszogásban is segít, aztán óvatosan betámogat a kádba. Erre már van egy különleges módszerünk, anya egy műanyag széket tett a fürdőkádba, amire ráülhetek, a még merevítőbe szorított lábam át emelem a peremén, és egy kint felállított székre támasztom. Nem kényelmes, de működik. Anya megengedi a vizet a fenti zuhanyrózsából, így az folyamatosan rám folyik, és segít ebben az elcseszett helyzetemben is mindenhol lecsutakolni. Azért ezt már meg tudom csinálni magam is, de a hátamat mindig segít megmosni, és olyan helyen is, ahol a frissen gyógyult csontjaimmal nehezen tudok odahajolni, vagy kicsavarodni hozzá.
- Mi a baj? - kérdem tőle, mert látom a szemein és az arcán is a visszafojtott érzelmeket.
- Csak… - kezdi, de azonnal elcsuklik a hangja. Jól gondoltam, hogy valami nincs rendben, annak ellenére sem, hogy ő próbált az előbb még vigasztalni. - Nem tudom elfogadni… Nem hiszem el, hogy a szép... a csodaszép fiam annyi embernek odaadta a testét, és mindezt pénzért. Millióan láthatják, és én… Én csak…
- Sajnálom - lehelem magam elé, mert a könnyei már az arcán szánkáznak lefelé, és én mindent megadnék azért, hogy felszáríthassam őket. - De már tök mindegy, mert csak nézz rám. Tele vagyok hegekkel, a tetoválásaim borzalmasan néznek ki miattuk, amitől az egész csak még látványosabb lett, és a hajam…
- A gyönyörű, hosszú hajad… - bólogat ő is, és megállíthatatlanul sír, ami az én könnyeimet is megindítja.
- Bárcsak eltűntethetnék minden videót… - motyogom, és megfogom anyu kezét, ami eddig gondosan mosdatott. - Megtenném, anya.
- Bárcsak soha ne tetted volna ezt - ingatja a fejét, és próbálok megnyugodni, de olyan zaklatott vagyok mostanra már, hogy egyáltalán nem megy. Csak könnyezek, remegek, és… jól esne valami… valami, ami megnyugtat.
- Louis-ért tettem - felelem halkan, ő pedig látom, hogy mondani akar valamit, de nem teszi. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, ahogy az intimebb tájakra kerül a sor, és ez minden rohadt alkalommal csak egyre rosszabb lesz. - Megoldom, oké?
- Segítek - válaszolja, nem is törődve a véleményemmel, és csak csinálja tovább amit elkezdett.
- Megoldom, anya! - mordulok fel, amitől ő csak megint sírni kezd. Ettől még nem érzem úgy, hogy azt akarom, ő fürdessen meg mindenhol. Dühösen áll fel, és a fürdőszobaszekrényemben kezd kotorászni, előkészítve mindent, amire még szükségem lesz a lefekvés előtt. Minden mozdulata egyre jobban felbosszant, de nem fogom rajta kitölteni. Nem tehetem, mert szeretem, és azt is tudom, hogy mindent azért csinál, mert ő is szeret, de ami már egészen biztos lett mostanra, hogy többé ez nem működik köztünk. Nem bírok a kicsi fia lenni anélkül, hogy ezzel fájdalmat okoznék mindkettőnknek. Borzasztóan fontosak nekem, mindenki itthon, de egyszerűen be kell látnom, hogy ez nem fog összejönni. Az utóbbi időben független lettem, és az, hogy most még gondoskodni sem tudok magamról rendesen… Teljesen kiborít. Ha Lou fürdet meg, vagy ő segít közlekednem, éjjel kimennem a mosdóba, az nem idegesít. Az valamiért sokkal természetesebb. A döntésemen, amit most meghoztam, már napok óta agyalok, mert mióta az elvonási tünetek is egyre gyakrabban hatalmasodnak el rajtam, számomra kezd kezelhetetlen lenni a helyzet, de ezzel az estével lett biztos, hogy nem akarom ezt tenni magunkkal. Sokkal egészségesebb lesz a kapcsolatom a családommal mindenek után, ha nem itt lakom. Egyszerűen csak képtelen vagyok rá.
- Anyu… - szólalok meg egy hosszúra nyúlt néma csend után, ő pedig felém fordítja a fejét, aztán már indul is hozzám, hogy kisegítsen a kádból. - Nagyon szeretlek, elmondhatatlanul, ugye tudod?
- Tudom.
- És nagyon sajnálom, de… - folytatom, ő pedig minden szavamra nagyon figyel. - Holnap szeretnék átköltözni Louis házába.
- Mi? De… Miért? - néz rám nagy, kérdő szemekkel, és ettől megint nagyon rosszul érzem magam.
- Mert nem akarom, hogy bármi is történjen. Azt akarom, hogy a kapcsolatunk végre tényleg jó legyen - felelem, és a kezét szorítom közben. - Nem akarom, hogy bármi is meggyengítse, mert így is volt bőven, ami kikezdte. Ez viszont csak akkor kivitelezhető, ha nem vagyunk most összezárva.
- Talán igazad van - motyogja egy kis szünet után, amikor már a törölközőt tekeri körém. - Soha nem küldenélek el, és annyira… Annyira szeretném, hogy maradj, de ha így érzed, akkor erre van szükséged. Támogatlak bármiben, ami a felépülésed szolgálja.
- Szeretlek.
- Én is - mosolyog rám, a még mindig párás szemeivel. - De holnap még maradjatok. Gemma szabadnapos lesz két napig, és szeretne átjönni, hogy veletek legyen.
- De jó! - vigyorodom el, mert már napok óta nem láttam őt, és annyit dolgozik, hogy amúgy is csak néhány órára tud beugrani néha, hogy beszélgessünk egy kicsit. A kapcsolatunk tökéletes, mindenek ellenére is, és elmondhatatlanul boldoggá tesz, hogy Louis-val nagyon jóban lettek. Ez a legjobb út, ahogy alakulhatott ez a dolog a nővéremmel. Megnyugtat az is, hogy anyu ilyen jól fogadta ezt a dolgot, így már csak alig várom, hogy Louis hazaérjen, és beszámolhassak neki minderről.
7 Comments
Ó kicsi Harry. Még jó, hogy a költözés lett a megoldás, nem pedig egy joint. Szeretem az okos Harryt 😊 Louis-val jobb lesz, a gyógyulás is gyorsabban megy majd. Bár nem értem mit vár a drága két héttel egy ilyen baleset után??? Ami a pert illeti, remélem, hogy az igazság mellett marad Harry a bíróságon, szerintem azzal is simán nyernek és az a legtisztább. Várom nagyon, hogy hogy alakulnak a dolgok! Puszik! 😘
VálaszTörlésIgen, az okos Harry sokkal szimpatikusabb mindenkinek azt hiszem. :D Egyszerűen csak nagyon türelmetlen, semmi több. :)) Na de eddig is az volt, nem változott azért olyan veszettül sokat. :DD
TörlésKicsit aggaszt ez a vágya Harrynek, hogy a fűhöz nyúljon.
VálaszTörlésRemélem leküzdi. Ennyi idővel a baleset után már talán nem is az elvonási tünetek jelentkeznek, inkább a rossz szokások, hogy mindent meg lehet oldani, ha lebutítjuk magunkat.
A költözés jó ötlet. Bár elkél a segítség, van amit az ember egymaga szeretne intézni. Főleg ilyen kiszolgáltatott helyzetben. H boldogulni fog.
Szorítok 🤞
Imádom az írásaid! Mindig feldobják a napom. 💖
Pussz 😘 😘 😘 😘
Igen, aggasztó is, de Lou mellette van, és amíg Harry inkább hozzá fordul és küzdeni akar, addig jók vagyunk. :)) Kapott sok gyógyszert a kórházban is ugye... az se segített csak táplálta a dolgokat..
TörlésKöszönöm, hogy itt vagy, engem meg ez dob fel mindig. Pusziiik
🥰🥰
VálaszTörlésHelloo 😊
VálaszTörlésOlyan jó volt, hogy végre hazamehetett Harry. Vártam már nagyon, bár én is úgy terveztem, hogy Louishoz megy, de hát meglehet érteni a családját is.
Még mindig annyira édesek együtt, imádom őket, kis szerelmesek 😍❤️
Sikeresen Robinnal is megbeszélték végre a dolgokat, aminek ismét csak örülni tudok. Megkönnyebbültem. 😊 És nagyon remélem, hogy sikerül megnyerniük a pert úgy, hogy Harry az igazat mondja el. Biztos vagyok benne, hogy így is ők nyernének. Vagyis remélem 😁 Jó lenne, ha végre megkapnák a magukét azok a szemetek! Jár nekik, de nagyon! Már akkor is kiakadtam, mikor még ott tartottunk, hogy kiskorúként is bevették, és még hamis személyit is csináltattak neki... Undorítóak... Na de majd most megfizetnek ezekért a dolgokért! (Vagyis nagyon remélem)
Aggaszt Harry vágya a fű után... Mondjuk ez érthető, ugye a függőség ezt okozza... Ajánlom neki, hogy elmondja Louisnak. Ő biztos tud majd segíteni neki, de ahogy olvastam a sorokat, van egy olyan érzésem, hogy már az sokat fog neki segíteni, ha Louishoz költözik 😊
Amikor az anyukájával beszélt, én azt megkönnyeztem. Annyira beleéltem magam. Borzasztó nehéz lehet neki ezt feldolgozni anyaként (amúgy is nehéz, de anyaként, még durvább),de remélem, hogy minden rendben lesz.
Annyira de annyira imádom ezt a sztorit! És az írásodat is! Mindig jobbá teszi a napjaimat! ❤️
Köszönöm, hogy itt vagy és mindig meglepsz minket egy csodával 😍😊❤️
Bocsi, ha kicsit összevissza meg minden, de már alig látok, és fáradt is vagyok😅
Puszi 😘
SZia!
TörlésIgen, anyu érdekeit is nézni kell. Majdnem meghalt a fia. Muszáj egy kicsit rá is gondolnunk. :)) És persze nagyon érett már a beszélgetés Robinnal. Amire sokan félve vártak, de én nem gondoltam, hogy ebből komolyabb bajt kellene kovácsolni már. Így nem is tettem. :))
Harry sokat drogozott. És a végére már nem csak a fű volt ugye... Aztán hetekig, hónapokig kapta napi szinten a fájdalomcsillapítókat a kórházban. Esélye sem volt arra, hogy ne legyenek elvonási tünetek sajnos... De most már nincs egyedül. Nem kell egyedül megküzdenie semmivel.
Köszönöm szépen a folytonos csodálatos kommentjeidet!
Millió Puszi!!