Sziasztok!

Hoztam egy ilyet is, és időben is vagyunk vele nagyon. Nagy nagy köszönet Carmen szorgos munkájának a bétázásba. :)) Remélem tetszeni fog mindenkinek, bár nem egy kifejezetten vidám rész, mégis az egyik kedvencem volt, amikor írtam a könyvet. :) 

Jó olvasást hozzá!

Puszi&Pacsi

Louis abban a pillanatban egyszerre érzett csalódottságot, félelmet és erős émelygést. Az égő emberi test szaga felkavarta a gyomrát, és rosszul volt a látványtól is. Érezte, hogy ha nem tartja erősen magát, és hagyja, hogy eluralkodjon a tudatán a pánik, miszerint egy meggyilkolt nő ég hamuvá a szemei előtt, biztosan hányni fog. A csuklói sajogtak, és biztos volt benne, hogy már vörösek a kötelek alatt. Talán holnapra lilás árnyalatot öltenek majd, ő pedig kénytelen lesz mindenki előtt takargatni magát. De miért akarta ezt? Miért jutott előbb az eszébe, hogy azt a fekete inget vegye majd fel, aminek egy kicsit hosszú az ujja, így ha felemeli a kezét, akkor sem bukkannak elő a horzsolások a bőrén, ahelyett, hogy reggel az első dolga legyen elmenni a rendőrségre, bizonyítékként használni azokat is? Már a kezében volt az, amire szüksége volt. Igaz, még nem látott többet egy tábortűznél és egy betörésnél, de ha előáll a történettel, valószínűleg hinnének neki. A kezében volt minden. Akkor miért volt mégis olyan rohadtul nehéz elhatároznia magát, és elindulni a rendőrségre? Akkor. Abban a pillanatban. Futva, mintha az életéért rohanna. Ehelyett mit tett? Csak állt, és nézett azokba a mélyzöld szemekbe, a lobogó tűz fényében.

- Mi lesz most? - tárta szét a kezeit Harry, ahogy Louis felé kiáltott. - Végre kapva kapsz a lehetőségen, és a rendőrségre rohansz?

- Te tényleg soha sem bíztál bennem - ingatta meg a fejét az idősebb férfi. - Soha, egy percig sem hitted, hogy bízhatsz bennem, azok után, hogy én mindent feláldoztam.

- Én csak nem értem miért, Louis!? - a fegyver még mindig a nadrágja derékrészébe volt csúsztatva, hogy ha bármikor szüksége lenne rá, akkor csak egy mozdulat legyen előkapni. Louis tökéletesen látta a markolatát kirajzolódni a fiú hasánál. - Nem értem, miért adtad nekem mindazt! Mit tettem, amivel kiérdemeltem, hm?

Louis nem tudott felelni erre. Szerette volna az arcába üvölteni, hogy semmit sem tett. Hogy az egész csak egy színjáték volt, amiért bár súlyos árat fizetett, reménykedik benne, hogy a jutalma majd elfeledteti vele. És az arcába kiáltani, hogy a jutalom az volt, hogy feladja őt a sheriffnél, és örökre a hűvösre kerül. Megtehetné. Azt is üvöltve a tudtára hozni, hogy ő a legszörnyűbb emberi lény a világon. Ezt akarta tenni. Akkor miért volt mégis képtelen megszólalni? Miért érezte úgy, hogy darabokra tört a szíve attól, hogy felajánlotta magát, az otthonát, egy menedéket, de Harry eltaszította azt, és helyette egy újabb gyilkosságot választott? Hogy nem habozott fizikailag bántalmazni őt, amikor veszélyeztette a titkos és egyben borzalmas életét? Zsongott a feje, és úgy sejtette, az ütés is közrejátszott, nem csak ez a rengeteg gondolat, amik egymást elnyomva törtek egyre feljebb, hogy kibukjanak a száján.

- Oldozz el, kérlek - szólalt meg, és bár attól tartott, hogy a hangjára ő maga sem ismer majd rá, meglepően száraz hidegvérrel dörrent az éjszakába. - Haza akarok menni. Nélküled.

- Komolyan azt hiszed, hogy ennyire hülye vagyok? - szűkítette össze a szemeit, és a feszes, szürke farmer zsebébe gyűrte az ujjait. - Mostantól az eddiginél is jobban kell figyelnem rád.

- Én viszont a közeledben sem bírok lenni most - húzta el a száját Louis. - Szóval nem hazudtál akkor. Tényleg komolytalan volt ez neked. Csak jól szórakoztál velem, amíg biztosra mentél, hogy nem fogok a rendőrségre menni a mocskos kis titkaiddal, igaz?!

Harry nem felelt neki, csak összeráncolt szemöldökkel nézett rá. Louis győzködni próbálta magát. Bár már ennyivel is elmehetett volna, hogy vallomást tegyen, és minden részletet kihagyva a gyónásokra hivatkozzon. Be sem kellett volna avatnia a rendőröket a részletekbe ahhoz, hogy megnyissanak egy nyomozást az eltűntek miatt, és Harry legyen az első számú gyanúsított, még ha a gyilkosságokra egyelőre nem is volt használható bizonyítéka. Biztos volt abban, hogy a betörés és a füles erről a mocsárról elég lehet hozzá. Ez a bűzölgő láp bizonyára egy csomó bizonyítékot rejthet. Mégis minden pillanattal egyre erősödtek az ellenérvek a fejében. Mintha a szíve, ami kibaszottul kétségbeejtő módon Harry mellett állt, az agya ellen fordult volna, és veszélyes győzelmet készült aratni. Elhitette vele, hogy ezek a bizonyítékok még nem állnak meg a lábukon. Nem elég, és nem szállhat ki a játékból, amíg egy hosszú, hangfelvételre rögzített vallomás nem lesz a kezében. Mindenről. Kezdve az otthontól, ahol Harry felnőtt, egészen a mai gyilkosságig. Megrögzötten ragaszkodott az eredeti tervhez, és néhány perc tökéletesen elég volt, hogy meggyőzze erről saját magát, miközben elfelejtette észrevenni, hogy elvesztette már ezt a játékot. Harry nyert, és az ő fődíja úgy tűnik Louis szíve volt. Az a tapasztalatlan, naiv szíve.

- Nem - felelte végül Harry. - De békén foglak hagyni. Mindkettőnknek jobb lesz. Nem érek hozzád, és nem is beszélek veled. De egy percig se gondold, hogy nem fogom figyelni minden mozdulatod.

- Csak oldozz el, hogy hazamehessek - kérte Louis, és egy kicsit előre tartotta a kezeit. Harry nem felelt, visszafordult a tűz felé, és nem figyelt rá többet. Hiába szólongatta őt a pap, hiába könyörgött a figyelméért. Addig a pillanatig míg a tűz teljesen ki nem aludt, és Harry minden nyomát eltűntethette, nem moccantak a mocsártól. Csak aztán fordult felé, és kötözte ki a kezeit, majd bökött a fejével az autó irányába. Louis az anyósülésre ült, és a sötét égboltot bámulta az arizonai csillagok után kutatva. Itt sokkal többet lehetett látni belőlük. A körülöttük lévő sivatag és a kisvárosok nyugalma kedvezett a levegő tisztaságának. Nem volt akkora a fényszennyezés. A csillagok látványa apró adagokban csepegtette a nyugalmat a tagjaiba.

- Ha egy kicsit beborogatod, majd az rendbe teszi - törte meg a hosszú ideje beállt csendet Harry, és Louis addig nem is tudta mire gondol, amíg le nem nézett az ölébe. Észre sem vette, hogy fájdalmasan dörzsölgeti a csuklóit. A fiú túl erősen kötözte össze őket, és így sötétvörös foltok égtek a bőrén. De valahogy nem ezek a zúzódások okozták a legnagyobb fájdalmat neki akkor. Nem felelt semmit, csak tovább nézte a sötétséget. Harry beparkolt a templomkertbe, és Louis köszönés nélkül szállt ki az autóból, majd zárta be maga mögött az ajtót.

Már lassan éjfél is elmúlt, ő pedig robotikus mozdulatokkal végezte a teendőit. Annyit gondolkodott az elmúlt órákban, az agya mégis képtelen volt a megállásra. Újra levetítette előtte az este eseményeit, hol felgyorsítva, hol pedig kínzó lassúsággal, hogy mindent újra átéljen. Nem tudta, hogy a fejére mért ütéstől, vagy csak a teljes mentális kimerüléstől, de szinte a fejét még le sem tette a párnára, máris álomtalan fekete álomba zuhant.

Az első hét Harry nélkül nem volt könnyű, viszont meglepő nyugalomban telt el. De utólag visszatekintve rá, inkább csak azért nem érezte a kínzó fájdalmat, mert az már túl erős volt, és a lelke elzsibbadt. A fiú betartotta a szavát. Szombaton megjelent a templomban, hogy gyónást kérjen, és Louis az eddigieknél is fájdalmasabban adta meg neki. Harry rávágta az ajtót, amikor arra kérte, hogy a jövőben heti kétszer menjen el Agnes nagymamájához, és kérdezze meg, hogy az idős asszonynak szüksége van-e valamire, miután teljesen magára maradt. Vásároljon be neki, intézze el a számláit, vagy egyéb dolgokat, amit az idős asszony nehezen tesz. Gyakorlatilag arra szólította fel, hogy legyen az általa elvett unokája lenyomata.

Ezek után a következő szombat reggelig alig látta őt. Azt tisztán látta, hogy Harry nem hazudott neki semmiben. Igaza volt azon a legelső személyes beszélgetésen, amikor azt állította Louis-nak, hogy egy dologban biztos lehet, és az Harry szavainak a hitelessége. Néha feltűnt azokon a helyeken, ahol Louis, vagy csak meglátta bekanyarodni a fiú autóját egy sarkon, amikor bevásárolni, vagy ügyeket intézni ment. Az árnyéka lett a göndör hajú bukott angyal, és Louis-t ez valamiért megnyugtatta. Az, hogy érezte őt. Tudta, hogy ha nem is látja, de valahol ott van, még ha abból az okból is, hogy nem bízott a férfiban, furcsamód elegendő életerőt sugárzott neki.

A második hét már nehezebbnek bizonyult. Louis időről-időre azon kapta magát, hogy rá gondol. A közös emlékekre, amik bár nagyobb részt csak erotikus emlékek voltak, mégis erősen kapaszkodott beléjük. Voltak ott más apró emlékek is. Nevetések, és viccek, amikkel egymást szórakoztatták. Egy-egy lopott érintés a konyhában, vagy a fürdőben, amikor egymást váltották. Ölelések és kedves szavak. Igaz beszélgetések. Azok valódiak voltak. A szónoklatok közben is rá gondolt, és amikor a jó és rossz csatáiról beszélt, akaratlanul is magukat képzelte oda. A Bibliában a fény erősebb. Hogy lehetett mégis, hogy a valóságban a sötétség képes volt bekebelezni a fényt, és teljesen elvenni a ragyogását? Louis rendíthetetlenül hitt, és ez mégis egy repedést okozott a hitén. Ráébresztette, hogy a Bibliát nem lehet mindenre ráhúzni. Az nem egy törvény, amiben ész nélkül hihet, és ami pontosan úgy fog történni mindig, ahogy azt levésték azokra a lapokra.

A második hét végén mélyült el a repedés, amikor látta, hogy hiába ad olyan feladatokat Harrynek, amitől azt reméli, majd kellőképp kellemetlenek lesznek számára, és felhagy a borzalmas tetteivel, szombaton megint mellette ült a fal másik oldalán, hogy beszámoljon neki. Louis minden eddiginél kegyetlenebb feladattal jutalmazta. Azt kérte tőle, hogy ajánlja fel az ideiglenes nevelőszülői szerepet, amíg a városba érnek a nő rokonai, és a volt férje. Egyedül nevelte a nyolc éves kisfiút. Harry megtörni látszott. Négy napot kellett volna a halott nő gyerekével töltenie, és szinte remegve könyörgött Louis-nak, hogy mondjon neki bármi mást. Megtett volna bármit, csak ne ezt. De a tiszteletes nem könyörült meg rajta. Annyira reménykedett. Harry végül megtette. Végigcsinálta a négy napot, és ha Louis nem a saját két szemével látta volna bemenni őt a kisfiúval egy étterembe reggelizni, akkor el sem hiszi, hogy a fiú komolyan megtette.

A harmadik héten Louis már képes volt bevallani magának, hogy hiányzik neki Harry. Nem csak a megszokás elvesztése okozta a kezdeti nehézségeket. És ahogy ezt bevallotta magának, rátörtek az érzések, és maguk alá gyűrték őt. Naphosszat csak a lakásában feküdt a kanapén, kérve a templom személyzetét, hogy szóljanak neki, ha valakinek szüksége van rá, és a partnerei egy folyamatosan újratöltött whiskeys pohár volt, és sok doboz cigaretta. Azon a héten többször is meglátogatta őt Lottie, mert a lány nagyon aggódott érte. Az volt az a hét, amikor bevallotta a húgának, hogy beleszeretett Harrybe. Lottie sírt, és a karjaiba vonta, de Louis képtelen volt visszaölelni. Csak meredt maga elé a ténnyel, amit nem tagadhatott tovább. A húga minden nap átment hozzá, és próbált életet lehelni belé, ételt diktálni a férfiba, de akkor ment messzire, amikor minden vallomása ellenére erőltetni kezdte, hogy fejezze be amit elkezdett, mert akkor lezárhatja ezt a dolgot végleg. Attól a naptól kezdve zárta a bejárati ajtót. Hiába dörömböltek, vagy csengettek. Nem nyitotta ki. Látta a telefonján a temérdek nem fogadott hívást az anyjától, és a testvéreitől. Volt néhány még Davidtől is. De egyikre sem felelt. Elvégezte a dolgát a templomban, de a lakásába többet senkit sem engedett be. A hívások pedig szépen elmaradoztak, ahogy küldött pár sms-t, hogy hamis szavakkal megnyugtassa őket. Csak Lottie tudta, hogy valóban nagy a baj. Ő viszont megértette, amikor Louis azt írta neki, hogy most szüksége van a magányra, és könyörgött, hogy adja meg neki.

A negyedik héten már csak egy porhüvelynek érezte magát, és pokolra valónak, amiért szinte várta a szombat reggelt, hogy hallhassa a göndör fiú óceánmély hangját. Százszor elátkozta magát érte, mégis nagyot dobbant a szíve. A negyedik hét… Harry hatodik gyilkossága, mióta ismeri, és hozzá jár feloldozásért. A negyedik hét volt, amikor Louis feladta. Feloldozta Harryt anélkül, hogy bármilyen feladatot is adott volna neki. Meghallgatta őt, és próbálta minden hanglejtését, torokköszörülését, és rekedt tónusát az emlékezetébe vésni. Eleinte sokat gondolkodott. Azon is, hogy hogyan kellene újra közel kerülnie majd a fiúhoz. Azt mondta neki, hogy nem akarja látni. De akkor még nem gondolta, hogy ez örökre szól majd, vagy csak pillanatnyilag nem bír a közelében lenni. Kétségbeesés. Ez volt az érzés, ami úrrá lett a pillanatain, mert Harry eltűnt. Nem látta őt többé a helyi pubokban, vagy a pályán, amikor arra járt. Többé nem villant fel különböző helyeket az ismerős Land Rover, a sötétített ablakaival, amikor bekanyarodott egy mellékutcába, vagy parkolóba, pont ott, ahol Louis-nak is dolga akadt. Harry árnyéka eltűnt. És ha nincs árnyék, az azt jelenti, hogy nincs fény se. Louis elvesztette önmagát is. Amikor a tiszteletesben felötlött, hogy talán nem csak mellőle, de a városból is elment, őrült módjára ugrott be az autójába, és hajtott Harry házához. A fiú éppen akkor szállt ki a kocsijából, Louis pedig megállt néhány házzal arrébb, hogy csak nézhesse őt. A nyugalom elárasztotta a lelkét. Nem ment el. Őt elhagyta, de nem ment messzebb. A férfi a göndör hajú minden porcikáját aprólékosan megvizsgálta. Vásárolni volt, mert már harmadszor fordult, hogy minden papírzacskót bevigyen. Louis utálta őket. Európában az emberek normális szatyrokat használtak, itt meg ezek az idétlen papírzsákok, amiknek füle sincs, így esélyed sem adódik, hogy többet vigyél egyszerre kettőnél. Érezte a késztetést, hogy odamenjen, és segítsen a fiúnak, de nem tette meg. Erősen az ötödik külön töltött hetüket taposták ezen a csütörtök délelőttön. Louis tudta, hogy Harry másnap gyilkolni fog, de akkor, ott, olyan ártatlannak látszott. Egy szűk leggings volt rajta. Sötétszürke, és minden izma kirajzolódott alatta a lábain. A fenekére olyan szép ívben feszült, hogy ha karnyújtásnyira állt volna tőle, biztosan végigsimított volna rajta. Nem szexuális célzattal. Csak azért, mert kénytelen lenne. Egy hófehér, nagyon kényelmesnek tűnő cipőben szökkent fel a lépcsőfokokra újra és újra. A vidám, babarózsaszín cipzáros melegítő felső viszont nem tetszett neki. Túl bő volt. Eltakarta előle Harryt. A haja kontyba volt fogva, de már zilált volt, és jónéhány apróbb tincs kiszabadult a hajgumi alól. Louis biztos volt benne, hogy a fiú edzett mielőtt vásárolni ment. Vagy talán futni volt. Néha elcsípte őt az előző hetekben a kis városi halastó mentén, nem messze a templomtól. Talán ma is ott volt. A pap a fejét rázta, meg sem nézte ott korábban. Harry végül felkapott egy utolsó papírzsákot, a másik kezével lecsapta a csomagtartót, és miután bezárta az autóját, becsukta maga után a háza ajtaját is. Louis beindította a kocsiját, és előrébb gurult. Pontosan a fiú háza előtt parkolt le, és benézett az utcafront felé eső ablakon. A fiú levette a pulóvert, és csak egy ujjatlan fekete póló lógott rajta. Éppen a konyhában pakolta el az élelmiszereket, amiket vásárolt. Az egyik pillanatban, mintha bevillant volna neki, hogy a haja már nem tökéletes, kihúzta belőle a gumit, és újra összekötötte, aztán folytatta a pakolást. Annyira hétköznapi volt. Bárki nézné most azt, amit Louis, eszébe sem jutna, hogy egy sorozatgyilkost lát. Miután mindennel végzett, az ablak melletti szekrénybe nyúlt, és töltött magának vizet. Louis nem gondolkodott többé. Dühöt érzett, csalódottságot, tehetetlenséget, fájdalmat, félelmet, hiányt, vágyat és szerelmet. Fogalma sem volt, hogy egy ember képes ennyi érzelemre egyszerre, és most itt volt. Ő volt az élő példa rá, hogy lehetséges így létezni. Lehetséges, de kibaszottul kimerítő. Mire bárki is megállíthatta volna, már megnyomta a csengőt, és ökölbe szorított kezekkel várta, hogy Harry ajtót nyisson.

- Miért adtad fel? - rontott rá a fiúra, és úgy tolta be őt a házba a mellkasára tenyerelve, hogy Harrynek esélye sem volt egy köszönésre sem. - Miért?!

- Louis… - csukta be az ajtót a fiú, és a tiszteletes után sétált, aki idegesen ácsorgott a papi reverendájában, és a pillantásában égett a számonkérés dühe. Harry viszont csendes maradt, és lágyan szólt hozzá. - Miről beszélsz?

- Mindenhol ott voltál - magyarázott a férfi. Magas hangját alig lehetett érteni, annyira hadart. - Akármerre fordultam, te is a közelben voltál. Tudtam, hogy ott vagy. De többé már nem. Miért nem?

- Nem tudok kiigazodni rajtad - ingatta meg a fejét a fiú, és leült a kanapéra. Onnan nézett fel a még mindig egy helyben álldogáló Louis-ra. - Eddig az borított ki, hogy nem bízom benned. Most pedig az, hogy igen.

- Nem, ez… - halt el a férfi hangja. Próbálta értelmezni, amit Harry mondott neki, de nehéz volt. Annyira kibaszottul nehéz. - Nem ez a baj, csak… A picsába!

Harry szemei kitágultak, ahogy Louis dühösen verte a falba az összeszorított öklét. Még soha nem látta ilyennek őt. Káromkodott, és szemmel láthatólag nagy fájdalmat okozott magának. A fiú szó nélkül felkelt, persze miután felvakarta az állát a padlóról, és a konyhába ment, hogy bevizezzen egy konyharuhát, aztán visszasétált Louis mellé. A kezébe fogta az idősebb fájdalmasan vöröslő ujjperceit, és a remegő kézfeje köré tekerte a nedves és hideg rongyot.

- Mit hozzak neked? - kérdezte, de a férfi annyira szörnyen nézett ki. Reszketett a testében dúló düh és feszültség miatt, de ahelyett, hogy Harryt verte volna össze, a falba bokszolt bele, és magának okozott még nagyobb fájdalmat. Merthogy a szemeiben látta, hogy szenved. A kéken csillogó szempár képtelen volt hazudni neki. Ahelyett, hogy bármit is hozott volna a férfinak, csak megölelte őt. Abban reménykedve húzta közelebb magához Louis-t, hogy azzal majd átvehet valamennyit a feszengéséből. A tiszteletes tétován, de megölelte őt, és nem bírta tovább. Ez volt az a pillanat, amikor a közel öt hét felgyülemlett érzelmei tetőztek. Úgy érezte magát, mint egy hatalmas üst, amiben akkora a nyomás, hogy már nem bír el többet, ezért ki kell engedni belőle egy keveset. A könnyek megkönnyebbülést hoztak maguk után. Minden egyes sós és nedves csík, amit az arcán hagytak, olyan volt, mint maga a megtisztulás. Nem gondolta, hogy egy kis gyengeség ennyi erőt képes adni. Harry szorosabban tartotta őt abban a pillanatban, ahogy megérezte a néma zokogását. Nem eresztette el, de a kanapéhoz hátrált vele, és úgy dőlt el rajta, hogy még mindig ölelte. Egymás mellett, egymásba gabalyodva feküdtek egészen addig, míg Louis meg nem nyugodott. A fiatalabb nem csak belefeledkezett a dologba, vagy elaludt. Figyelmesen simogatta Louis hátát, és abban a pillanatban, ahogy megérezte, hogy abbamaradt az akaratlan görcsös rángás, amit a sírása okozott, elhúzódott tőle, hogy ránézzen.

- Maradj itt - lehelte, és felkelt mellőle, miközben Louis bólintott. A férfi az ingujjával megtörölte az arcát, és felsóhajtott, amikor Harry elhagyta a nappalit.

- A fenébe is! - suttogta magában, és a fejét ingatta. Az idejét sem tudta, mikor sírt utoljára, most pedig annak az idejét nem tudta, hogy mikor kezdte el. A szemei égtek, a torka pedig kiszáradt. Biztos volt benne, hogy nagyon sokáig ölelkeztek egymással. - Nem kellett volna idejönnöm…

Csak suttogva mondta ki a szavakat, de maga sem tudta, hogy komolyan gondolta-e. Persze, nem kellett volna, de mióta Harryt ismerte, eléggé sok olyan dolgot csinált a társaságában, vagy közelében, amit nem kellett volna.

Harry néhány perc múlva egy tállal az egyik kezében, és egy üveg vízzel a másikban jelent meg újra. Mellé ült, és Louis is feltolta magát. A férfi ölébe tette az üvegtálat, ami tele volt frissen mosott szőlővel, narancs és almaszeletekkel, és félbevágott, meghámozott banánokkal. Louis egy halvány mosolyt küldött Harry felé, mintegy köszönömképpen, aztán a gyümölcsöket kezdte falatozni. Ellenkezhetett volna jól nevelt módon, de a gyomra fájdalmasan korgott, amit eddig egyáltalán nem is érzett, míg távol volt a fiútól.

- Ez rengeteg - jegyezte meg, mire egy fürt szőlőt már kivégzett, és épp egy darab banánt tartott a kezében.

- Ki mondta, hogy fald fel az egészet? - nevetett fel Harry, de csak óvatosan, láthatóan figyelve a férfi reakcióira is. - Adj nekem is.

A tálba nyúlt, és kihalászott belőle néhány almaszeletet. Ha Louis-t nem árulta volna el a vörös szeme, Harryt pedig az aggódó mosolya, akkor kívülről nézve akár még egy boldog párnak is tűnhettek volna. Mire a tál egész tartalma elfogyott, Louis komolyan jobban érezte magát. Belekortyolt a vízbe, és hátradőlt a kanapén.

- Bárcsak örökre így maradhatnánk - merengett el hangosan az idősebbik, Harry pedig először rásandított, majd lassan bólintott. - Bárcsak ne létezne ez a sok szar, ami körülvesz minket.

- Akkor mi sem léteznénk - felelte maga elé bámulva a fiú, és a gyűrűit csavargatta az ujjain. - Nem így. Nem ebben a formában.

- Tudom - értett egyet Louis, és ki akarta mondani, hogy éppen ezért inkább visszavonja. Hülyeséget mondott. Inkább így, mint sehogy, de nem tette meg. - Szóval azt mondod, most már megbízol bennem?

- Igen - mondta halkan, de nagyon mély hangon Harry. - Hiba volt, hogy hagytam a képzeletemnek, hogy játsszon velem, és elhitesse, valamit tervezel.

Louis szíve összeszorult ezeket hallva. Harry megérzései nem csaltak. Pontosan erre készült, és nem, még mindig nem mondott le erről teljesen, viszont fogalma sem volt, miből meríthetne erőt ahhoz, hogy lebuktassa. Meg akarta tenni, de ugyanannyira szeretni is akarta őt.

- Éppen ezért… - folytatta, és előre hajolt, hogy felkapja a tálat, aztán elindult a konyhába. Onnan kiabált be a férfinak. - El akarok mesélni majd neked egy nagyon hosszú történetet.

- A szörnyeteg születéséről? - kérdezett vissza Louis, és Harry elfintorodott, ahogy megértette, hogy mire céloz. Olyan lágy, és pihekönnyű léptekkel indult vissza a kanapé felé, hogy Louis le sem bírta venni róla a szemét.

- Igen - bólintott, de mielőtt visszaülhetett volna a férfi mellé, a másik elkapta a csuklóját, és magára vonta a figyelmét.

- Rendben - bólintott az idősebbik. - De nem ma. Annyira ki vagyok merülve. Tudom, hogy az agyam nem lenne képes befogadni egy hosszú, ráadásul ilyen fontos történetet, minden lényeges információjával.

- Oké, akkor pihenned kellene - értett egyet Harry, és még mindig csak egyik térdével a kanapé ülőpárnájára támaszkodva nézett le a férfira, a csuklójával az ujjai közt. Louis egy kicsit meghúzta őt, és a fiatalabb értett a célzásból. Lassan, és bizonytalanul, de szembe Louis-val, a tiszteletes ölébe ereszkedett. Nem ért hozzá úgy, hogy elveszítse a fejét, és nem is hajolt közel. Csak nézte őt.

- Minden bizonnyal - helyeselt Louis, és felsimította mindkét kezét a fiatalabb oldalán. - Nem tudom, mikor aludtam utoljára úgy, hogy az pihentetőnek is hasson.

- Ha velem alszol, az segít? - halkította le a hangját, és a tenyereit finoman Louis nyakára simította.

- Csak az segít - felelte az idősebb férfi, és Harry pólójának a nyakrészébe akasztotta az ujját. Nem erőszakosan, de tökéletesen érthetően.

- Én nem tudom, Lou, hogy ez most…

- Csak fogd be, és csókolj - morogta Louis, és az ajkaira húzta Harryt. - De úgy, mintha nem lenne más választásod!

- Tulajdonképpen nincs is… - kuncogott a fiú, de a pap megragadta a kontya köré tekert gumit, kirántotta a hajából, és ahogy a tincsek elterültek, belemarkolt. Harry vigyora eltűnt, és nem maradt meg más, csak a tűzforró szenvedély. Az ajkaik úgy mozogtak egymáson, mintha egyetlen napot sem töltöttek volna külön, tökéletesen emlékeztek egymás ritmusára, mégis éhesen követelték a másikat, mert már annyira hiányzott nekik az érzés. Egymás íze. A csók biztonsága.