Sziasztok! 

Egy kis finomság szerda reggelre. Újabb héten vagyunk túl. Remélem nem volt túl kemény nektek! Én már most fáradt vagyok pedig itt még csak kedd este... Vagy még fáradt vagyok? Nem is tudom, mintha nem lett volna hétvége... :D 

A részhez jó olvasást! 

Puszi&Pacsi

Rettenetes volt a ma reggel, és annyira aggódtam azért, hogy mi lesz velünk Lou-val. Nagyon féltem, hogy az egyik pillanatban majd kimondja, ennyi volt, és nem kér belőlem többet. Elmondja, mennyire nem tetszik neki az igazság rólam, és szedjem a dolgaim. Egy hatalmas gombóc növekedett a gyomromban, és készült belülről kiszorítani belőlem az életet, amiért megkaphattam őt, végre az enyém volt ennyi várakozás és ábrándozás után, és végül még azelőtt veszítem el, hogy megszokhatnám az érzést, milyen az, ha mellettem van.

Aztán amikor megcsókolt, és a lelkemre kötötte, hogy hívjam, ha végeztem a teremben, mintha egy különleges gyógyszert kaptam volna, ami azonnal feloldotta a gombócot, ami megölni készült. Végül ahogy végeztem, írtam neki, és a kékszemű hercegem már az autójának dőlve várt rám a ház előtt, amikor hazaértem. Még a zuhanyzóban csatlakozott hozzám, mintha neki is szüksége lett volna rá. Először csak a fürdésről szólt, és beszélgettünk, kérdezett arról, hogyan és mit szoktunk csinálni Alexel, aztán az egyik pillanatban durván szakította félbe a beszámolóm, mintha dühös lenne rám. Felnyögtem, amikor a vállam megragadva fordított a fal felé, és a nedves csempének préselte a testem. Szinte levegőt venni se tudtam a vágytól, amikor a nyakamba csókolt, és néhány pillanat múlva már a merevedése simult a fenekemhez. Láttam már zuhanyzós pornót, de soha nem forgattam olyat. Nem csak az élmény volt így új, amit Lou okozott nekem a langyosan csobogó víz alatt, hanem a helyszín is, így okozva számomra a tökéletes, és utánozhatatlan első élményt a párás üvegfalak közt.

Ezeket az emlékeimet használom most fel, hogy elélvezzek viszonylag gyorsan a nagyszünet előtt. Lou ma nem dolgozik, Andy pedig a hasát sütteti egy gyönyörű szigeten Josh-al, szóval kénytelen vagyok egyedül enni, de legalább felhasználhatom ezt az időt arra, hogy megnézzem az előzetest abból a filmből, amit Alexel, és a szexi félistennel forgattunk. Lou ebben is lehetetlenül dögös, mint minden helyzetben, és az összes videóban, ami készül róla. Még mindig alig bírom elhinni, hogy már két napja őt ölelve alszom el, és a mellkasán ébredek. A legcsodálatosabb teremtés, akit valaha láttam, és végre az enyém. Még mindig nem múlt el minden aggodalmam, mert a dolog borzasztóan kezdetleges, és az észvesztő szeretkezésünk után is éreztem, hogy nyomasztja a dolog, amit nemrég elé tártam, de remélem, hogy túléljük ezt az akadályt. Egy kicsit olyan, mintha folyton gondolkodna, agyban máshol járna, de mindeközben az ujjai cirógatóak, és úgy kényeztet, mintha a kiscicája lennék. Nem tudok igazán aggódni, amíg így bánik velem, de persze bennem van egy kis feszültség miatta. Még lenne vissza az öt perces előzetesből nagyjából másfél perc, amikor anyu neve villan fel a képernyőn.

- Szia, kicsim, nem zavarlak, ugye? - köszön azonnal, és a hangja jókedvű, ha az időt nézem, valószínűleg hamarabb végzett ma a munkában, és már otthon van. Régen jártam odahaza, és szinte biztos vagyok benne, hogy ezt szeretné számon kérni rajtam.

- Nem, épp ebédszünetem van - felelem lazán, mintha tényleg csak kiugrottam volna a konditerem recepciójáról, hogy megebédeljek, és nem csak egy csodás hazugság lenne az egész. - Hogy vagy?

- Jól, csak hiányzik a kicsi fiam - mondja kedvesen, és a hangjára megszakad a szívem.

- Nekem is hiányzol, anyu - felelem keserűen, és az ujjam a szám elé teszem, amikor Alex leül velem szembe, jelezve, hogy maradjon csendben. Csak bólint egyet, és némán kezdi el majszolni az ebédjét. - Valamikor hazaugrom.

- Arra gondoltam, hogy ha szabad vagy mostanában, akkor megmutathatnád a lakásod, főzhetnénk valami vacsit, és ehetnénk nálad - vázolja fel a kész tervét, mert szinte biztos, hogy már akkor pontosan tudta, hogy ezt akarja, amikor felhívott. - Mit szólsz? Ha szeretnéd vihetem Gemmát, és Robint is.

- Jó ötlet - nyögöm ki végül, és örülök neki, hogy nem látja az arcom, mert valójában nem érzem jól magam ettől a programtól. Mindig nagyon feszült vagyok, ha a közelükben kell lennem, és hazudni nekik. A legutóbbi továbbtanulós, és különköltözős vitánk óta pedig ez a tartózkodásom csak erősödött. - Nektek mikor lenne jó?

- Hogy dolgozol? - kérdez vissza azonnal, és gyorsan fel kell idéznem a heti beosztásom. Holnap reggel live nap van, és azt beszéltük meg Lou-val, hogy este átmegyek hozzá, sütünk valami egészségtelent, és filmezünk a kanapén. Utána viszont a hétvégéig minden nap dolgozom estébe nyúlóan. Talán a jövő hét lenne a legjobb… Nem is tudom. Amikor ezeket felvázolom, az edzőtermes mesémbe ágyazva, és kihagyva Louis nem éppen jelentéktelen részvételét a terveimben, végül gondolkodóba esik. - Mi van a ma estével?

- Az éppenséggel működhet - bólintok végül, mintha láthatná, és eltervezem magamban, hogy max majd írok Lou-nak ha hazaértem, hogy ma kicsit később megyek át. Nem beszéltünk meg semmit, de mindenképpen vele akarok lenni. - Szerintem öt óra magasságában már otthon leszek. Szedjelek össze titeket valahol?

- Nem kell - vágja rá egyből, és közben a számba dobok egy koktél paradicsomot a salátámból. - Van otthon bármi is a hűtődben? Nem hiszem. Előtte elmegyek, veszek pár dolgot, addig küld el a pontos címet.

- Hé, a hűtőm igenis tele van, tudok gondoskodni magamról - kérem ki magamnak, és bár én tényleg komolyan felháborodtam ezen egy kicsit, anya ennek ellenére is elneveti magát. Még mindig gyerekként kezel, amiért csak fújtatok egyet, elérve ezzel, hogy Alex értetlenül nézzen rám.

- Jól van, nagyfiú - gügyög nekem anya, mire csak a szemem forgatom, és megpróbálom elengedni ezt a dolgot. Tudom, hogy nagyon szeret, és azt is, hogy mindez a gondoskodásáról szól. Két évvel ezelőtt még álmorcosan bújtam volna a karjaiba, belül a legnagyobb hálát érezve, mert ilyen anyukám van. Ma pedig… Már most feszült vagyok, mert itt van a gondolat a fejemben, hogy mennyi hazugsággal kell vajon elő állnom ezalatt az egyetlen este alatt. - Akkor küld el az házszámot.

- Oké, otthon találkozunk - morgom, ezzel megszakítva a hívást, és Alex vigyorgó arcába nézek. - Nem vicces.

- Igazából az - bólogat bőszen, és már majdnem az egész ebédjét megette, mire befejeztük anyuval. Erre inkább nem válaszolok, és a fejemet ingatva kezdem betolni az összes salátám, mert már csak tíz perc maradt az ebédszünetemből, és nem szeretnék csúszni a filmmel. Főleg, ha anyuék tényleg átcsődülnek ma hozzám.

Anyu már a ház előtt ácsorog két megpakolt szatyorral, amikor kiugrom a Uber taximból, hogy segítsek neki. Az autóm, az a hihetetlen csoda néhány nap múlva érkezik meg a szalonba, és már annyira izgatott vagyok miatta, hogy tegnap majdnem Lou agyára mentem, amikor vacsora közben arról áradoztam, pedig a szépséges pasim is imádja a különleges járgányokat.

- Lehetetlen parkolóhelyet találni ezen a környéken - ingatja a fejét, ahogy elveszem tőle a szatyrokat, és adok egy puszit az arcára.

- Basszus! - csapnék a homlokomra, ha nem lenne tele mindkét kezem. - Elfelejtettem mondani, hogy állj be a mélygarázsba. Van egy helyem, a lakásom számával. Még nincs kocsim, szóval használhattad volna.

- Most már mindegy - mosolyog rám, és összeborzolja a hajam, ahogy felmászunk a lépcsőn. A léptei lelassulnak, amikor beérünk a hallba, és félig nyitott szájjal kémlel körbe a hatalmas virágok, leterített vörös szőnyegek, és aranyozott csillárok közt, míg a lift felé tartunk.

- Szép estét, Mr. Styles! - bólint felém a recepciós, aki minden alkalommal lehetetlenül kedves, amikor találkozunk. Ez egy igazán drága apartman, őrzött parkolóval odalent, és huszonnégy órás recepciós szolgálattal idefent. Anyu egyszer már meglepődött, amikor mondtam neki, hogy ezen a környéken lakom, de most látom, hogy erre még így sem számított. Csak viszonzom George üdvözlését egy ugyanolyan bólintással, és megnyomom a lift hívógombját.

- Hol vannak Robinék? - nézek anyura, aki épp a márvány borítású liftkeretet bámulja.

- Robinnak túlóráznia kell, még az irodában van - motyogja úgy, hogy még mindig nem néz a szemembe. - Gemmának meg randiestéje van. Későn szóltunk neki.

- Akkor majd legközelebb - mosolygok rá, és beengedem magam előtt az időközben megérkező liftbe. Miután felérünk, az első dolga, hogy alaposan szétnézzen a lakásomban, aztán visszatér a konyhába, és karba tett kézzel áll mellettem, míg a pultra pakolom a szatyrok tartalmát. - Anya, komolyan nem tudok hová tenni ennyi kaját. Nem hazudtam, hogy tele a hűtőm.

- Harry, hogyan tudsz megfizetni egy ilyen lakást? - kérdez rá kertelés nélkül, és a hangja most véresen komoly. Jöhet az első hazugság hullám. Már most nagyon szeretném, hogy végre vége legyen ennek a napnak, és Lou karjaiba bújjak. A férfiéba, aki most már mindent tud rólam, és aki előtt nem kell álarcot viselnem.

- Nagyon jól keresek a teremben - hazudom kapásból, és még a vállam is megrándítom hozzá, hogy a lehető legnemtörődőbb ábrázatom legyen, de anya átlát rajtam. Összeszűkített szemekkel néz rám, és vár. Tudom, hogy az igazságra, de azzal nem szolgálhatok. Egyszerűen nem tehetem meg, mert akkor mindennek vége lenne köztünk. Nem is lennék képes kimondani azokat a szavakat, míg egyenesen engem néz. - Néha besegítek, mint személyi edző, és az irodában is. Sokat túlórázok ezért a lakásért.

- Miért csinálod ezt, kisfiam? - engedi le a kezeit, és a vállait is leejti. Szinte érzem, ahogy elszomorodik.

- Mi? - kérdezek vissza, de aztán egyből az ajtó felé kapom a fejem, amikor megszólal a csengő. Gyorsan számot vetek, hogy kik lehetnek azok, de vagy Carol vagy Lou állhat az ajtó előtt. Elindulok, hogy óvatosan kinyissam, és megszólalni sincs időm, amikor Louis benyomul a lakásba, szinte félrelökve az ajtóban. Elképesztően néz ki, és szóhoz sem jutok egy pillanatra, most már nem a heves megjelenésétől. Egy lehetetlenül feszes fekete farmerba csomagolta az elragadó hátsóját, és egy piros-fekete kockás ing van rajta, bár csak lazán, feltűrt ujjakkal, de nyakig begombolva. A kezében egy üveg drága bort tart, míg ledobja a cipőit.

- Szia! - áll elém, immár mezítláb, mert hiába van rajta cipő, soha nem hord zoknit. Ez is egy olyan kis apróság, amit azóta tapasztaltam ki, hogy néha átjártunk egymáshoz, jóban lettünk, és közelebb kerültünk. Egy kis semmiség, mégis még ezt is szeretem benne. Pillanatok alatt verte le a lakatot a szívemről, amit azért zártam el, mert nem akartam reménytelenül szeretni valakit, aki nem akarja azt, és most talán elsöprőbb az érzés, mint valaha is gondoltam volna. - Le a nadrággal, Hercegnő…

- Lou! - teszem a kezem a szájára, és zsigerből hátrafordulok, hogy anya mennyit lát, vagy hall a dologból. Louis szabad keze a derekamon, és értetlenül néz fel rám, de szinte biztos vagyok abban, hogy anyu mindent hallott, mert most kérdőn áll a nappali közepén, ahonnan tökéletesen kilát az előszobába. Amikor a kékszeműm is észreveszi őt, hirtelen elengedi a derekam, és lehámozza a kezem az ajkairól, amit azóta is ott tartottam. - Hát ennek egyértelműen nincs még itt az ideje, de Lou, ő itt az anyukám.

A két említett egyből egymás felé kezd lépkedni, és a kezüket nyújtják a másiknak. Anya kedvesen mosolyog, de a szerelmem arcát nem látom, és ez egy kis aggodalomra ad okot.

- Üdvözlöm, Mrs. Styles - kezdi Lou, és anya arcán az előbbinél is nagyobb mosoly játszik. Nyilván a már nem működő megszólítására. - Louis Tomlinson vagyok, a fia… - Itt elhallgat, és oldalra néz rám, de a pillantása kifürkészhetetlen. Nyilvánvalóan tudja, hogy ha nem mondja, hogy a barátom, csak annyit, hogy egy barátom, akkor darabokra fog törni. De mindeközben azt sem akarom, hogy csak ezért mondja ki. - Együtt randizom Harryvel - fejezi be végül, miután visszanéz anyura. - Sajnálom, hogy így betörtem. Nem tudtam, hogy vendége van, ezt is egy randiestének szántam.

- Semmi baj, ne szabadkozzon, kedves Louis - legyint anya, de még mindig fogják egymás kezét. - És már rég nem vagyok Mrs. Styles. Mrs. Twist, de hívjon Anne-nek. Ó, és ha nem bánod te sem, akkor tegeződjünk.

- Rendben, persze - mosolyog Lou, de a szeme sarka nem gyűrődik össze olyan elképesztő vonzón, ahogy szokott. Biztosan tudom, hogy kényelmetlenül érzi magát. - És sajnálom, nem tudtam, hogy már nem Harry édesapjával él.

- Nem mesélte még? - kulcsolja össze az ujjait maga előtt anya, de még mindig nagyon kedvesen néz Lou-ra, nem hiszem, hogy kötekedni szeretne. Ha most tippelnem kéne, eddig szerintem szimpatikus neki. - Mióta randiztok?

- Igazából már régóta ismerjük egymást - feleli Lou, és bár tudom, hogy nem fogja felhozni most, hogy honnan, mégis görcsbe rándul a gyomrom. - De csak az utóbbi időben kerültünk közel egymáshoz. Nem beszéltünk nagyon mélyen családi dolgokról.

- Értem - bólint anyu, és egy nagy mosolyba szökik az arca újra. - Ezesetben tarts velünk vacsorára, és megismerkedhetünk egy kicsit.

Anya elindul a konyhába, Lou pedig rám néz, mielőtt bármit is felelne erre. Egy néma sajnálomot tátogok neki, mire csak vesz egy mély lélegzetet, és anya után indul, hogy a pultra tegye a bort.

- Szívesen - válaszolja végül, és a fiókba nyúl a dugóhúzóért. Az az ital egy valóságos vagyon lehetett, és most mégis azt látom Lou szemében, hogy inkább a szituáció miatt kell innia, nem pedig azért, hogy kiélvezze az aromáját. - Egy pohárkával?

- Igen, köszönöm! - bólint felé anyu, Louis pedig szó nélkül tölt a borból három pohárba, amiből egyet egyből anyának nyújt, aztán egyet nekem, mielőtt magához veszi a sajátját. Mindketten leülünk az asztalhoz, míg anya a vacsorával foglalkozik. - Elmesélitek, hogyan ismerkedtetek meg?

- Igen - vágom rá egyből, és még a borom is alig tudom lenyelni, olyan hevesen próbálom megelőzni, hogy Lou kezdjen beszélni. - Munkatársak vagyunk a teremben. Lou az egyik személyi edzőnk.

- Ó, valóban? - fordul hátra anyu egy nagy mosollyal, mire Louis is egy erőltetett vigyorral néz fel rá, de amint anya elfordul, felém néz, és ha a pillantásokkal ölni lehetne… - Harry mondta, hogy néha ő is besegít az edzőknek egy kis extráért. Kezdem azt gondolni, más oka is volt rá, nem csak a keresetkiegészítés.

- Igen, én is így gondolom - feleli a kócos hajú velem szemben, és bár elmosolyodik, a szemei csillogásán látom, hogy ha anya elmegy, nem fogja mindezt szó nélkül hagyni. - A fiad szerelme kitartóbb, mint sejtettem.

- Lou… - szólok rá halkan, összeszorított fogakkal, mire csak megemeli a szemöldökét. Tudom, egy szavam sem lehetne akkor se, ha innen átvenné a hazugságom váram, és egy egész palotát építene belőle.

- Mindig is olyan édes, romantikus fiú volt - bólogat anyu, aztán megfordul a kezét törölgetve, miután a már meghámozott és felkockázott krumplit a forró vízbe dobta. - Én pedig büszke vagyok rá emiatt.

- Kérek még egy kicsit - nyújtom Louis felé a poharam, de nem mozdul, és úgy látom anya is vele tart, mert csak kiveszi a kezemből, és a mosogatóba teszi.

- Szerintem elég volt neked ennyi is - ingatja a fejét anya, aztán tölt nekem egy pohár vizet, amit letesz elém az asztalra. - Tudom, nagyfiú vagy, de nem kell túlzásba esni hétköznap este.

- Anyukádnak igaza van, édes, hallgass rá - szól közbe Louis is, de a hangjából kiveszem, hogy az az édes, nem pont olyan formában működik a mondatban, ahogy vágyom rá. Most már nyilvánvaló, hogy haragszik. Muszáj lesz valahogy kiengesztelnem, ha anya elment, és csak remélem, hogy a módszereim működni fognak.

- Egy ideje már nem hallgat rám - sóhajt fel anya, és olajat önt egy serpenyőbe, hogy felmelegítse a panírozott halhoz.

- Ó, ez az! - emelem a magasba a kezeim, majd felkelek a székből, hogy a vizet a csapba öntsem, és kiveszem a hűtőből a kólát, hogy azt töltsek helyette magamnak. - A legjobb embert találtad meg ehhez. Lou egyetemista. Rajta, essetek nekem mindketten, hogy nem akarok továbbtanulni!

- Mit tanulsz? - fordul anya Lou felé egy hatalmas mosollyal. - Örülök, hogy ezt hallom.

- Semmi nagyon menőt - csóválja meg a fejét végül Louis, és kortyol egyet a borból. Annyira szexi. - Orvosi szakasszisztensnek, és emellett is állatokra specializálódva. Van egy jóbarátom, aki már régóta próbál maga mellé csábítani a rendelőjébe, de nem volt hozzá papírom.

- Ne viccelj, Louis, egy nagyszerűen hangzik! - örömködik anyu, mire csak a szemem forgatom. - Rávehetnéd ezt a lókötőt is, hogy tanuljon valamit. Nem viccelek, Harry, még mindig nem békéltem meg azzal, hogy befejezted a tanulmányaidat.

- Még jó, hogy Harry már felnőtt, és egyedül is képes dönteni - morgom, miközben visszaülök az asztalhoz.

Gyakorlatilag az egész este úgy telt, hogy anya megállás nélkül azzal próbált győzködni, kezdjek magammal valamit, és ehhez nem szégyellte Louis-t is felhasználni minden második mondatban. Először Lou is belement a játékba, de amikor látta rajtam, hogy már egyáltalán nem nevetek, végül ő volt, aki leállította anyut azzal, hogy hagyjon nekem egy kis teret, hadd éljek, aztán majd eldöntöm, mit akarok. Hisz ő is később jött rá. Erre persze anyu azonnal rátért Lou korára, és szerintem senki előtt nem maradt titok az arckifejezését látva, hogy nem igazán rajong a köztünk lévő röpke tizenkét éves differenciáért. Persze rögtön el is terelte a figyelmét az, hogy ezen meg is lepődjön, hisz Lou messze letagadhat legalább öt évet, és az a minimum.

- Vigyázz magadra! - ölelem magamhoz, amikor már az előszobában vagyunk, és egy gyors puszit nyomok a homlokára. - Csók Robinnak és Gemmának.

- Átadom. Nagyon hiányzol nekik - feleli egyből, és miután engem elenged, Lou mellé lép. - Te pedig vigyázz erre a kis hebrencsre helyettem. Örülök, hogy megismertelek!

- Én is - bólint Louis, és egy műmosoly van az arcán, amit anyu gond nélkül hisz valódinak. Már úgy csukom be az ajtót, hogy pontosan tudom, egy hatalmas vihar vár a hátam mögött, amiből nem menekülhetek. Végig éreztem Louis feszültségét az egész este alatt.

- Anyukád nagyon kedves - szólal meg, ahogy ellöki magát az ajtókerettől, és a nappaliba indul. - És ez volt az utolsó, hogy bevontál a hazugságaidba.

A számat is eltátom, ahogy ezt jéghideg hangon közli, majd lehuppan a kanapéra és a tévét kezdi kapcsolgatni. Rosszul esik a megjegyzése, mert nem kértem rá, hogy jöjjön ide, és jópofizzon anyuval.

- Nem beszéltük meg, hogy jössz - morgom végül az orrom alatt, és a konyhába megyek, hogy összepakoljam a maradékot, amit anyu a pulton hagyott. Minden mást eltakarított. - Nem akartalak belekeverni ebbe.

- Úgy tudják, hogy egy edzőteremben dolgozol - jelenti ki a nyilvánvalót, de a hangjában még mindig nem túl sok az érzelem. Több, mint az előbb, de nem olyan, mint azon az éjszakán, amikor csak az övé voltam, és nem akart elereszteni. - Már azt sem értem, hogy nyelte le a lakásod árát abból a fizetésből, de ha meglátják a milliós autód, egy szavadat sem fogják elhinni. Ha tényleg azt akarod, hogy ne tudják meg, akkor veszélyesen játszol.

- Majd nem megyek haza a kocsimmal - rántok vállat, mintha csak ennyi lenne, de pontosan tudom, hogy igaza van. - Egy biztos, én soha nem fogok eléjük állni azzal, hogy mivel foglalkozom. Ez nem fog megtörténni.

- A te döntésed - felel még mindig a kanapéról, és felé indulok, miután neki is kiveszek egy doboz kólát a hűtőből. - Holnap hogy dolgozol?

- Kilenctől élőzök - válaszolom, és elveszem a kezéből a távirányítót. Mielőtt még a harmadik csatornaváltásig elérnék, leteszi a kóláját a dohányzóasztalra, és egyből utána elveszi tőlem is, majd megrántja a lábaimat, és eldönt a kanapén.

- Ennyi perverz van? - nyal a számba, és a szívem egyből ki akar ugrani a mellkasomból. Még mindig nem vagyok hozzászokva, hogy ezt tesszük. Hogy ennyire természetesen ér hozzám. És mire újra kapok levegőt, az ajkai már a nyakamon járnak, és a kulcscsontomon feszülő bőrt rágcsálja. - Nem tudnak aludni inkább, minthogy a te műsorodra verjék a farkukat?

- Nem tudom… - lihegem, mert már csak erre vagyok képes, amikor a lábaim közé simul, és a merevedését az enyémnek dörzsöli. Még a nadrágjainkon át is megvadít ezzel, pedig ma dolgoztam. Fáradtan érzem magam, és legszívesebben gondolni se gondolnék a szexre, de Lou más. Olyan régóta vágyom rá, olyan nagyon rég várok arra, hogy ezt csinálja velem. Nem mondhatom, hogy hagyjon békén, csak mert ma már öt és fél órán át valaki más volt bennem. Nem azért nem tehetem, mert ő megharagudna, vagy megbántanám, nyilvánvalóan pontosan tudná, hogy miről beszélek. Fizikailag vagyok képtelen nemet mondani neki. Gyors mozdulatokkal csomagol ki a nadrágomból, de ő maga nem vetkőzik le. Helyette apró csókokkal kezd édes kényeztetésbe, amitől a gerincem hamar ívbe feszül a kanapé párnáin fekve. Még mindig nem bírom elhinni, hogy ezt bármikor megtehetjük. Lou velem van, és nehéz feldolgoznom, hogy ez a valóság. Valószínűleg ezért van még mindig az a hihetetlenül erős extázis, ami miatt már csak arra eszmélek fel, hogy a nadrágja a földön landol, és az óvszert görgeti magára. Csak néhány másodpercig foglalkozik velem, mert az én síkosításomról sem feledkezik meg, de közel sem annyi ideig tart, mint a másik két alkalommal. Biztosan azért van, mert tudja, hogy nagy bajom a mai forgatás után most nem lehet, és ettől egy kicsit keserű íz kúszik a számba. Szerencsére csak egy pillanatig tart, mert amint a világ leglassúbb tempójában merül bennem tövig, már nem maradnak gondolataim. A legtökéletesebb repülést biztosítja nekem a felhők fölé. Ennél szebbet nem is kívánhatnék, és ami az egésznek egy csodálatos arany keretet biztosít, az amikor mellém fekszik, és a fülem tövét csókolja, míg a legközelebbről hallom a szuszogását, ahogy próbálja rendezni a légzését. Ez pont az a pillanat, amikor legszívesebben magam elé lehelném, hogy mennyire szeretem, de visszanyelem a vallomásom. Mióta komolyan közünk lett egymáshoz, még nem mondtam neki. Igazából azóta nem mondtam semmi ilyesmit, hogy azon az elcseszett késő délutánon bevallottam neki mindent az öltözőben. 

- Minden rendben van velünk? - kérdem helyette, és érzek egy nagy, és cuppanós puszit a nyakamon, mielőtt elengedné magát a kanapén, és ő is a plafonra bámulna. - Olyan idegesnek érezlek.

- Az vagyok, de nem elsősorban rád haragszom, Harry - rázza meg egy kicsit a fejét.

- Akkor nem az bánt, hogy még csak tizennyolc vagyok? - kérdem óvatosan, és csak remélem, hogy nem a rossz kérdést tettem fel.

- Nem, nem ez bánt - válaszolja egy sóhajjal. - Az zavar, hogy akkor csak tizenhat voltál, ők pedig aljas módon használtak ki téged, és kevertek bele engem. Ez az, ami nem hagy nyugodni, de majd túl leszek rajta. Előbb utóbb úgyis otthagyom azt a kócerájt.

- Ezért jársz egyetemre, igaz? Ott akarod hagyni - tudakolom óvatosan azt, amit valahol legbelül persze már sejtettem, de még nem gondolkodtam el rajta komolyabban.

- Igen, és ilyen közel állok hozzá, hogy ezt most azonnal tegyem meg - mutatja az ujjaival, és el kell mosolyodnom mindezen. Talán dühösnek kellene lennem. Nem, talán inkább csalódottnak, amiért elmegy, és nem leszünk már kollégák, de tekintve a munkánk, azt hiszem valójában örülök neki. Amikor belegondolok abba, hogy azok után már senki mást nem fog megdugni, és én leszek az egyetlen, aki hozzáérhet, aki láthatja őt a ruhái nélkül is… lehetetlenül csábító, és megnyugtató a gondolat. - Azt sem bánnám, ha te is így döntenél.

Ezekre a szavakra már lehervad a mosoly az arcomról, és csak szótlanul bámulom a plafont. Nem tudom, hogy képes lennék-e akár már holnap lemondani erről az egészről. Nem tudom, hogy akarnám-e. Mit áltatom magam, még ha ez nem is a világ legkellemesebb hivatása, a pénz embertelenül jó, és már réges régen megszoktam a munkát. Kényelmes. Tudom, hogy biztonságban vagyok, és azt is, hogy anyagilag soha nem lesznek problémáim, ha maradok. Szeretem az érzést, hogy bár talán a munkám nem olyan, amivel büszkélkedhetek bármilyen társaságban, de a tudat, hogy bármit megengedhetek magamnak, és annyit keresek, amennyit elkölteni is nehéz, egy olyan dolog, amiről egy ideig még biztosan nem szándékozom lemondani.

- Gondolkodni fogok rajta, de fogalmam sincs, hogy mi mást csinálhatnék - adok egy félig igaz választ, mert mindenre jobban vágyom annál, hogy összevesszünk ezen.

- Gyakorlatilag bármit - nyögi, ahogy feltápászkodik mellőlem, és ad egy puszit a hasamra. - Jelentkezhetnél egy főiskolára.

A számat kezdem rágni, ahogy az istenért sem akarja ereszteni ezt a témát, én viszont már nem tudom, hogyan másszak ki belőle úgy, hogy ne legyen feltűnő, mennyire nem foglalkozom vele valójában. Annak nagyon örülök, hogy ő nem akarja ezt csinálni, és annak is örülnék, ha nálam nem erőltetné ugyanezt. Sarokba szorítva érzem magam, és ez sarkall arra, hogy gyorsan felkeljek, és a fürdőszoba felé igyekezzek. El kell menekülnöm ebből a szituációból.

- Utána fogok nézni - felelem még gyorsan. - Felmérem a lehetőségeim, és gondolkodom, mi érdekelhetne.

- Nincs semmi, amit azelőtt akartál csinálni, hogy aláírtál a cégnek? - jön utánam, és még mielőtt becsukhatnám az ajtót elkapja, és láthatóan úgy dönt, hogy csatlakozik a zuhany alatt. Nem menekülök.

- De - bólintok, és megpróbálom felidézni, hogy milyen gondolatok jártak a fejemben akkoriban. - Anyuék mindenáron ügyvédnek, vagy orvosnak akartak küldeni, de engem igazából érdekelt a rendezvényszervezés, meg egyéb olyan dolgok, amikhez kreativitás kell, és az, hogy mindent kézben tartsak.

- Már nem csinálnád szívesen? - nyitja meg a vizet, és miután meggyőződik róla, hogy megfelelő hőmérsékletű, engem tol be alá előbb, és csak aztán követ. Majdnem el is felejtek válaszolni, miközben őt nézem a zubogó víz alatt. A tetoválásai élesebben rajzolódnak ki a vizes bőrén, és legszívesebben végignyalogatnám. Azt hiszem, ez lenne a tökéletes módja annak, hogy valahogy elfeledtessem vele ezt a témát. Közelebb lépek hozzá, és egy kicsit összegörnyedve kezdem körberajzolni a mintákat a mellkasán a nyelvemmel. Lou egy kis morgással hajtja hátra a fejét, és nedves ujjait a hajamba túrja.

- Térdelj le! - leheli maga elé, de még így is, hogy a hangja szinte elveszik a csobogásban, képtelenség ellenszegülni a kérésének. Szó nélkül teszem meg, és már a meredező férfiassága néz szembe velem, amikor az arcom a hasának szorítom, és érzéki csókokat kezdek szórni a farka tövére. Önkéntelenül is olyan pozíciót teremtek, ami tudom, hogy szexin mutatna a kamerában, és erre akkor jövök rá, amikor ő húz magára úgy, ahogy még soha senki sem tette ezelőtt. Pontosan ezzel veszi el az eszem minden alkalommal, és bár már komolyan a halálomon vagyok, egy pillanat alatt csap át a fáradtságom egy újabb felemésztő szenvedélybe.

***

Lou-t az ágyamban hagyva jöttem be ma reggel, és valószínűleg ez okozhatja a levakarhatatlan vigyoromat is. Az idő telik, én pedig egyre jobban kezdem felfogni, hogy ez a valóság, és nem álmodok. Lou az enyém, és ahhoz, hogy megkapjam, arra volt szükségem, hogy elfogadjam, nem lehet az enyém. Ennek semmi értelme, de talán mégis a sorsunkban van megírva ez a szerelem. Elég volt látnom a félig még alvó, párnától összegyűrt arcát, és kócosan meredező haját, hogy tudjam, én vagyok a legszerencsésebb srác a világon, amiért Lou nekem ad egy kómás búcsúcsókot, amikor dolgozni indulok.

- Kezdhetünk? - kérdi az informatikus srác, és ahogy bólintok, rám csukja az ajtót, a kamera pedig néhány perc múlva világítani kezd, azt jelezve, hogy éles. Csak integetek a kamerába, és a rágómmal játszom a nyelvemen, amikor a képernyőre nézek, hogy lássam az üzeneteket. Válaszolok néhányra, de szerintem még öt egész perce sem lehetek élőben, amikor egy bizonyos “will28” privátra hív. Vannak törzsnézőim, de őt még egészen biztosan soha nem láttam itt. Ilyenkor pedig mindig a maximumon szeretnék teljesíteni. Egy hatalmas mosollyal nézek a kamerába, mire érkezik is az első üzenete.

“Játszol velem egy kicsit, szépségem?”

- Persze! - vágom rá egy kis nevetéssel, és míg várok az utasításaira, leveszem az ingem, amit a pólómra vettem fel.

“Jó válasz, göndör!”