Sziasztok!

Elhoztam a következő részt is, majd mondjátok el, mit gondoltok. :) Már csak egy rész van vissza, az egy hosszabb záró fejezet lesz. Holnap utazom haza Írországba, így még nem biztos, hogy holnap lesz időm posztolni, de legkésőbb hétfőre hozom nektek!

Puszi&Pacsi

Sophie

Harry kifejezetten visszafogott volt, óvatos. Tartotta tőlem a távolságot, amíg kinyitotta a kaput és beálltunk a szánnal, valamint akkor is nyugodtnak és kissé távolságtartónak tűnt, amikor megláttunk egy rénszarvas családot a hátsó udvarban. Harry izgatottan mutatott rájuk, nekem pedig egyből mosolyba futott az arcom.

– Szerinted megsimogathatjuk őket? – kérdeztem, de válaszra nem várva, óvatosan el is indultam feléjük.

– Ők sokszor jönnek ide – nyugtatott meg, hogy talán már ismerik a környéket, és megszokták az emberek közelségét. – Azért vigyázz, és előbb szagoltast meg velük a kezed.

Szót fogadtam, és aznap este a második csoda ért, amikor Harry és én ott álltunk az Északi Fénytől zöldbe borult hátsó udvarban, és életemben először simogathattam puha rénszarvasokat. Meglepően jámbor volt mind, szinte bújtak a tenyerünkbe, teljesen biztos voltam benne, hogy napi szinten szeretgetik őket a helyiek. Erre a gondolatomra ráerősítve Harry máris kivett a kabátzsebéből egy marok mazsolát, és az én kezembe is adott belőle.

– Imádják! – vigyorgott, és igaza lett. Lelkesen falatoztak a kezünkből, amíg mind nem jutottak némi nasihoz.

– Olyan puhák – simogattam őket az egyik kezemmel, míg a másikból ettek. – Nem gondoltam volna.

– Igen – helyeselt, aztán elosztogattunk még egy nagy adag mazsolát, ami egyértelműen miattuk volt a zsebében, bízott benne, hogy összefutunk pár rénszarvassal. – Bejössz egy forró csokira?

– Most már forró csokis idő van? – ugrattam kicsit, de csak halkan nevetett, és már indult is a hátsó ajtó felé. Egészen addig hittem is, hogy forró csokit fogunk inni, amíg be nem csukódott mögöttünk az ajtó. Harry a kölcsön kabátom megragadva lökött a falnak, és esett hevesen a számnak. Ennek már annyi köze sem volt a tapogatózó ismerkedéshez, mint annak, amit a hegyen csináltunk. Akaratos volt, könyörgő és elsöprő. A ruháink egymást követve landoltak a földön, ahogy egyre beljebb araszolgattunk a sötét házban. Világított a karácsonyfa, és a kandallóban is égett a tűz, ennyi fényünk volt összesen a nappaliban.

A szoba közepén álltunk egymással szemben, amikor végre Harry pólójától is megszabadultam. Halkan lihegett, de gyorsan mozgott a mellkasa, amikor elkezdtem végigcsókolni a tetoválásait, kezdve a madarakkal, folytatva a pillangóval, majd le egészen a levelekig az alhasán. Az izmai vibráltak a bőre alatt, amikor elé térdeltem, és kigomboltam a vastag sí nadrágot is, hogy kiléphessen belőle. Ahogy végigsimítottam a combjaim, libabőrös lett a bőre, és egy apró sóhaj szökött ki a száján, amikor egy puha csókot hagytam a térde fölött.

A kezdeti türelmetlenséget egy lassú, simogató közeledés váltotta fel, amikor minden ruhánk eltűnt az útból, és már teljesen meztelenül térdeltünk a kandalló előtti szőrme szőnyegen. Lehalásztam pár párnát a kanapéról, és arra fektettem le Harryt, aki ugyan készséggel tette, ami felé irányítottam őt, azért mindig utánam kapott, amikor úgy tűnt, a kelleténél távolabbra húzódnék.

– Engedj le – súgtam a fülébe, amitől megremegett, és csak a száját beharapva, csukott szemmel bólintott. Végre hagyta hogy a lábai közé fészkeljem magam, és finoman végigpusziljam mindenét. Az első hangosabb nyögés akkor hagyta el az ajkait, amikor a számba vettem őt. Lassan csináltam, élveztem az ízét, a méretét, a melegségét a nyelvemnek simulva. Közben kezdtem el masszírozni a bejáratát is, és figyelni arra, hogy ellazuljon. Aggódtam érte, de felesleges volt, mert hála a nyálamnak, a számnak és az ujjaim munkájának, pillanatok alatt teljesen rám bízta magát, nem éreztem feszültnek, aki fél attól, hogy mi fog történni. Pár perc gondoskodás után tökéletesen készen állt rám, és már én sem tudtam visszafogni magam.

– Harry… – engedtem ki őt a számból, és visszamásztam hozzá. A merevedésünk összesimult, amitől azonnal megemelte a csípőjét, ezzel már belőlem is egy nagyobb nyögést kiváltva. – Nincs nálam gumi.

– Esküszöm, tiszta vagyok, csak meg ne álljunk itt! – könyörgött, amitől összefutott a nyál a számban. Még soha senki nem akart engem ennyire azelőtt. Soha nem éreztem, hogy valaki ennyire vágyott rám.

– Nem fogok – temettem az arcom a nyakába, és fél kézzel felette támaszkodva, a farkamra markolva helyeztem magam a megfelelő pozícióba. Óvatosan hatoltam egyre mélyebbre, és bár Harry összeszorította a szemét, és a szájára is ráharapott, egy pillanatig sem jelezte, hogy sok lenne, lassítanom kellene, vagy bármi ilyesmi. – Basszus… – nyögtem a bőrébe, amikor tövig értem, és már két kézzel csak öleltem őt magamhoz. Az oldalamra fordultam, húztam őt is magammal, aztán a térde alá nyúlva egészen felhúztam a combját a derekamig. Nem volt a legkényelmesebb póz, vele mégis tökéletes volt. Szenvedélyesen csókolóztunk, kapaszkodtunk egymásba, és egyre hevesebben kezdtem mozogni benne. – Annyira jó…

– Az – helyeselt ő is, aztán nyöszörögve az alsó ajkamba harapott. – Bárcsak ez… örökké tarthatna.

– Bárcsak – értettem egyet, és lassítottam a mozdulataimon, hogy valóban késleltessem a szeretkezés végét. Harry ujjai mindenhol ott voltak, hol karmolt, hol durván kapaszkodott belém, hol csak simogatott. Addigi életem leghosszabb szeretkezése volt, amit átéltünk. Már fájt, annyira vágytam a kielégülésre, Harry pedig nem volt hajlandó hagyni, hogy átlagos véget érjen. Fölém kerekedett, és az ölembe ülve, egymást ölelve, nyögve és csókolózva mozogtunk együtt. Egyre gyorsabban, egyre éhesebben. Harry élvezett először a hasamra, és bár én mozdulni akartam, ő nem engedte.

– Így akarom – nézett zihálva a szemembe, és tovább mozgott az ölemben. A hátát tartva fektettem le a szőrme szőnyegre, megragadtam mindkét térdhajlatát, és már semmi másra nem figyeltem, csak a saját élvezetem hajszolására. – Istenem… – nyögött fel hangosan, amikor durvábban kezdtem mozgatni a csípőmet. Muszáj volt lehajolnom, és csókolnom, miközben hosszan ostromolt az orgazmusom.

Szép lassan visszatértem a valóságba, és máris úgy éreztem, hogy újra akarom az egészet. Az elejétől át akarom élni, onnan, hogy beléptünk az ajtón, és Harry magához ragadott. Óvatosan távolodtam el tőle, és máris fájt a távolság, ami közöttünk volt, pedig csak lefeküdtem mellé a szőnyegre. Harry azonnal közelebb fészkelte magát, úgy bújt a mellkasomba, mintha az élete múlna rajta, én pedig a karomban tartottam őt.

– Nem is akarom tudni, mit gondolsz most rólam – rázta a fejét, és a mutatóujjával rajzolgatta körbe a betűket a mellkasomra tetoválva. – Becsszóra, nem szoktam minden vonzó üzletembernek széttenni a lábam.

Nem tudtam visszafogni magam, hangosan felnevettem, és közben szorosabban húztam őt magamhoz.

– Ezt őszintén reméltem – szorítottam a fejéhez a szám, és apró puszikat adtam az izzadt hajába. – De ha ezt tennéd, akkor sem ítélkeznék. Örülnék, hogy egy lehettem közülük.

– Ne mondj ilyet – simította a hasamra a tenyerét. – Különlegesebb vagy ennél, kezeld is magad annak.

– Hát, kettőnk közül te vagy a nagy szám, én csak egy unalmas építész mérnök – pusziltam meg a homlokát.

– Cseppet sem vagy unalmas, Louis – kezdte cirógatni a hasam, körbe a köldököm az ujjai végével. – Tudod… Mások is megkörnyékeztek már, mióta itt vagyok, de még soha senkit nem engedtem be a házamba.

– Te most úgy érted, hogy mióta itt vagy még nem…?

– Uhum – felelte motyogva a mellkasomba temetett arccal. – Lassan tizenhárom éve senkivel.

– Hogy lehet ez?

– A büntetésem része volt – gondolkodott el hangosan. – Talán. Nem tudom biztosan. De nem akartam, aztán egy idő után már egyáltalán nem is gondoltam rá, mint lehetőség az emberekkel magam körül. Tény, hogy soha nem járt itt hozzád hasonló férfi.

– Hogy ne érezd ezt furának – kezdtem bele, de közben lehalásztam a nagy, vastag, kötött takarót a kanapé széléről, hogy magunkra terítsem. – Én sem éreztem már ilyen vonzalmat senki iránt nagyon rég. Talán… soha.

– Ne mondj nekem ilyeneket, mert mindjárt beléd szeretek – nevetgélt zavartan. A pillangók a hasamban ettől máris újra életre keltek, csupán a gondolattól, hogy egy tinikori filmes crushom ilyeneket mondjon nekem. De a legkomolyabban inkább az volt különleges, hogy egy ilyen remek srác, aki Harry valójában volt, ott feküdjön mellettem, szorosan hozzám bújva. A karácsonyfája gyönyörű volt, valódi fenyő, erősen illatozott, és gazdagon volt díszítve piros gömbökkel, masnikkal, fényekkel. Egészen addig igazán körbe se néztem a szobában, de az is borzasztóan otthonos volt. Nem modern és flancos, inkább kényelmes, meleg, otthonos. A fa, a kötött anyagok és a szőrme uralta a teret. A hatalmas kandallóban sárgán lobogó tűz, ami kellemesen melegített minket a földön fekve. Az egyik falat végig egy hatalmas könyvespolc rendszer borította, rengeteg könyvvel. A kandalló mellett pedig egy díszes asztalon bakelit lemezek és egy lejátszó. Olyan hely volt, ahova az ember mindig szívesen térne vissza. Azonnal úgy éreztem, hazaértem, pedig ez lett volna életem legutolsó tippje, ha Alaszkáról volt szó.

– Nem akarok felkelni innen – sóhajtottam, és én is Harry karját simogattam, ahogy öleltem őt.

– Én sem, de… – kezdett feltápászkodni, hogy szembe tudjon nézni velem. – Nem is vacsoráztál, pedig Szenteste van.

– Életem egyik legjobb Szentestéjét ajándékoztad nekem a kirándulással, fényekkel, rénszarvasokkal, és… ezzel – mutattam magunkra. – A vacsora hiánya nem fogja elrontani.

– Nem bizony, mert adok neked valami ruhát – kelt fel, és az én kezem is megragadva felhúzott a földről. Kellemes volt, hogy mennyire nem éreztük magunkat zavarban a másik előtt anyaszült meztelenül sem. Pedig mindig ezt érzem egy szinte idegennel való szex után. Ez is teljesen más volt Harryvel. Vele minden más volt. – Aztán főzünk valami vacsorát.

Ruha keresgélés közben volt szerencsém megcsodálni a hálót is, ami pont olyan kuckós és kellemes volt, mint a nappali. Az ágyba nagyon szívesen bele hempergőztem volna, a vastag toll dunyha és hatalmas tollpárnák kegyetlenül hívogattak. Kaptam egy fekete flanel pizsamát, ő pedig felvett egy ugyanolyat csak piros-fehér kockásban. Miután mosolyogva, hálásan végigsimítottam Harry derekán, újra csókolózásba kezdtünk, és félő volt, hogy az ágyban kötünk ki és a friss, illatos pizsamák a földön végzik, de sikerült megállnunk. Persze csak közös erővel, hogy inkább kimenjünk a konyhába.

– Ma dolgoznom kellett volna, de – nézett bele a hűtőbe, aztán elővette a már többé-kevésbé előkészített, bepácolt sült húsnak valót, meg egy nagy adag krumplit a kamrából –, holnapra ezt terveztem. Megcsinálhatjuk ma. Csak egyre megyek dolgozni, szóval nem kell korán kelnem.

– Jól hangzik – lelkesedtem fel. – Mit eszünk?

– Szereted a kacsahúst?

– Öhm… Most majd kiderül – vigyorogtam, aztán elvettem a kezéből a krumpli hámozót, amikor felém tartotta.

– Forralok vizet, aztán elkezdtem a sütést, és csinálok salátát – magyarázta. – Addig hámozz nekem krumplit.

– Ahogy kívánod – mondtam csak ennyit, ő viszont egyből halkan hümmögni kezdett, és közelebb sétálva, a pultnak szorítva csókolt meg.

– Mesélsz nekem a családodról? – kérdezte, amikor mindketten munkához láttunk. – Milyen karácsonyaitok voltak, amikor gyerek voltál?

Én pedig mesélni kezdtem. Mindent. Tudtam, hogy tényleg érdekli, és értékelte is a történeteimet a vicces családi téli vakációkról a nagyiéknál, arról, mennyire kiborultam mindig, amikor össze akarták vonni a szülinapomat a karácsonnyal, és akkor ki is tért a hitéből egy percre, hogy miért nem szóltam a szülinapomról.

– Még megünnepelhetjük azt is – mosolyogtam ravasz módon, ő pedig egyből a fejét ingatta.

– Arra is kérsz egy ajándékot, mi? – nyalt végig a számon, amitől mélyen szívtam be a levegőt. – Majd a hálóban vacsi után.

– Most mesélj te!

– Nekem sosem volt igazán nagy szám a karácsony a családban – vallotta be, éreztem a hangjában némi szomorúságot. – A szüleim soha nem voltak azok az ünnep kedvelő, meleg szívű emberek. Főleg akkor volt szép a karácsony, amikor néha a nagyinál ünnepeltünk Minnesotában. Ott hideg volt, hó, igazi dekorációk és isteni vacsora – emlékezett vissza, és a hangja is sokkal melegebben szólt, ahogy erről mesélt. – A nagyim tanított főzni is, bár nem sok emlékem maradt róla. Ez pont az ő egyik receptje – mutatott a sütőben ropogósra piruló kacsa felé. – Miután bekerültem az első színdarabba, amit aztán az első filmes szerepem követett, már nem igazán voltak többet Minnesotában töltött kellemes karácsonyok. Azután kezdtem újra átélni a karácsony szellemét, miután ideköltöztem és magam voltam.

– Nem tudom elhinni, hogy tényleg te vagy az. Mármint… érted.

– Igen – mosolygott. – Nekem is furcsa, mert nagyon rég nem beszélt már senki velem úgy, mint egy hírességgel.

– Nem teszem, ha zavar.

– Nem erről van szó – simított végig a hátamon. – Jól esik, hogy tudsz rólam mindent és így is kedvelsz. Most sokkal jobban szoronganék, ha részegen nem fecsegtem volna ki neked minden titkom – nevetett fel. – Nagyon félnék, mit gondolnál rólam, ha egy nap megtudnád.

Akkor nem mertem megkérdezni azt, ami egyébként a fejemben motoszkált. Egy nap. Mi lesz velünk egy nap? Mi lesz velünk holnap? Vagy miután kicsekkolok, mert haza kell repülnöm? Vagy március elejétől, amikor újra munkába állok? Mi lesz velünk? De képtelen lettem volna feltenni ezt a kérdést. Túl korán volt még hozzá, és túlságosan féltem a választól. Ahogy az is megrémített, mennyire közel kerültem Harryhez csupán néhány nap alatt.

– Szerintem kész a hús – vette a kezére a sütő kesztyűket Harry. – Kiszedem őket egy tálra, addig összenyomod a krumplit a vajjal és tejjel?

– Persze, ennyi még menni fog – bólogattam. – Ennél többet azért ne bízz rám.

– Ugyan már, ne becsüld le magad! Szépen hámoztál.

Harry pillanatok alatt rittyentett olyan karácsonyi vacsorát az étkezőasztalra, hogy csak néztem. Mintha pislantottam volna, és már minden ott lenne. Fenyő díszek, szépen égő gyertyák, díszes tányérok és borospoharak… Mint a filmekben. Jártam már elegáns éttermekben, volt már romantikus randevúm, de még soha nem éltem át semmi ilyesmit. Valamit, ami ennyire egyszerűen tökéletes, mit ez volt.

Isteni volt az étel, ízletes a bor, kellemes a légkör, ami körbeölelte az asztalt. Miután mindent megettünk, még ültünk egy ideig az asztalnál, ittunk egy második pohár bort is, és csak beszélgettünk. Mindenről és semmiről. Egymásról, a világról, a vágyainkról, amik csak álmok maradnak. Vágyakról egy második életben… Teljesen kimerülve, ásítozva takarítottuk le az asztalt, és mosogattunk el együtt.

– Itt alszol? – kérdezte Harry, amikor már nem maradt semmi dolgunk. – Majd csinálok reggelit, így hogy lemaradsz a szállodairól, és…

– Nem kell győzködnöd – léptem hozzá közelebb, és két kézzel a hullámos haja alá nyúltam, úgy húztam közelebb magamhoz egy csókra. – Akkor is veled akarnék maradni, ha egy falat étel se lenne a házadban.

– Ez jó hír – mosolygott a számra. – De szerencsére van. Most viszont… Vigyél a hálóba. Arra van.

Nevetve kaptam fel őt, hogy szó szerint teljesítsem az utasítását, és a hálóba cipeljem őt.