Sziasztok!

Elhoztam a következő részt. Tudom, tudom... Pont itt lett vége, de holnap! Tartsatok ki! :) Köszönöm, hogy itt vagytok!

Puszi&Pacsi

Sophie

Általában jót alszom, miután alkoholt iszom. Kifejezetten el szokott álmosítani, de azon az éjszakán nem így történt. Feküdtem a sötét szobában, csak a kandalló fénye világította meg a helyiséget, és a telefonom képernyőjét bámultam. Régi híreket olvastam, és az azok mellé leközölt képeket nézegettem Harryről. Az első pillanattól kezdve tudtam, mennyire ismerős, mennyire emlékeztet valakire és egyszerűen képtelen voltam összerakni a kirakóst. Persze tizenhárom évvel ezelőtt nem pont így nézett ki. Szűk farmer, laza ing, bőrdzseki, ékszerek... A haja sokkal rövidebb volt akkor. Akit megismertem a hotelből egy nyugodt, kötött pulcsis férfi volt - már amikor nem az egyenruhájában van, mert akkor öltönyös. Nem a menő srác karaktert hozta, inkább pont az ellenkezőjét. Azt, akivel már az iskolában is csak a komfortért barátkozol. Mert tudod, hogy mellette minden biztonságos.

Kíváncsi voltam, hogy a stílusváltás is az önmagára kiszabott büntetése része, vagy inkább a felnőtté válásé. Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen lenne ma, ha nem történik az a szörnyű tragédia a múltban. Ez vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy vajon el kellene ítélnem őt pont ugyanúgy, ahogy Harry teszi saját magával? Vagy ahogy az emberek tették vele? Tíz év távlatából, nekem is ítélkeznem kellett volna, ez lett volna a helyes érzelem? Mert erre képtelen voltam, pedig a régi híreket olvasva megpróbáltam. Akkor éreztem is a csalódottságot, de mára úgy látom ő sokkal jobban elítéli saját magát, mint bárki más tette vele, és egyébként is ez a legnagyobb büntetés. Ezekbe a gondolatokba aludtam bele végül, és délelőtt tizenegykor a kopogtatásra ébredtem az ajtón.

– Jövök! – kiabáltam ki rekedt hangon, ezzel nyerve magamnak némi időt, hogy kimásszak az ágyból, és a karácsonyi dekoráció fényeit felkapcsolva fényt csiholni a szobában.

– Jó reggelt, uram! – tartott felém egy hatalmas tálcát ugyanaz a felszolgáló, akivel az első reggelemen is találkoztam. Nem rendeltem semmit, de egyből sejtettem, hogy Harry keze lehet a dologban, ez pedig máris melegséggel töltötte meg a lelkem.

– Jó reggelt, és köszönöm! – vettem el tőle a tálcát.

– Szeretne esetleg takarítást, amikor épp nincs a szobában? – kérdezte még gyorsan a ne zavarj táblámra utalva. – Nyugodtan jelezze olyankor a recepción, és jönnek egyből.

– Rendben, fogom – hálálkodtam a tippért, aztán amikor a pincér elment, lábbal csuktam be óvatosan az ajtót. Vissza másztam az ágyba, bekapcsoltam a tévét, és onnan ettem meg mindent. Harry küldött fel nekem tojást, bacont, pirítóst, kávét, és egy hatalmas pohár hideg tejet is. Azon fel kellett nevetnem, hogy emlékezett a tej imádatomra.

Egy apró kis kártya is volt a tányér alatt, azt már csak akkor vettem észre, amikor mindennel végeztem.

Félre tettem a tálcát, és egyből nyúltam a telefon után, hogy felhívhassam a recepciót. Reméltem, hogy éppen egyedül van, amikor felveszi.

– Jó reggelt a Santa Lakosztálynak! – köszöntött egyből, hallhatóan mosolyogva. – Kérsz még valamit?

– Az esti randim – vágtam rá egyből, amitől Harry kicsit elcsendesedett, és azt kívántam, bár láthattam volna az arcát. – Hétkor találkozunk.

– Valószínűleg ezt nem kell kérnem, de... – hezitált, borzasztóan zavarban volt, és azon agyaltam, mit tegyek, hogy elmulasszam ezt az érzést. Azt akartam, hogy ugyanolyan felszabadult legyen a közelemben, mint előtte volt. – Amiket mondtam az... Kérlek, maradjon köztünk.

– Nem kell kérned – mosolyodtam el. – Bízhatsz bennem.

– Én is így éreztem – nyugodott meg egy kicsit. – Meg egyébként sem várt rám a DailyMail meg a TMZ az ajtóm előtt ma reggel. Ezt jó jelnek tekintettem.

– Alig várom az estét.

– Én is – suttogta olyan halkan, ahogy csak képes volt rá. El sem köszönt, csak letette a telefont.

Az a jó a délig alvásban, amikor nagyon várod az estét, hogy a fél nap már eltelt, amit várakozással töltenél. Túl voltam a hosszú fürdőzésen is, és éppen öltözködtem, amikor megcsörrent a telefonom.

– Boldog karácsonyt, kisfiam! – szólt bele anyu egyből. Nyelnem kellett egyet, mert akkor megint utolért a torokszorító keserűség, hogy még soha nem voltam távol ezen a napon a családomtól.

– Boldog karácsonyt, anya! – vettem nagy levegőt. Leroskadtam az ágy szélére. – Hogy vagytok?

– Most fogunk vacsorázni, csak előtte fel akartalak hívni – magyarázta gyorsan. Hallottam a háttérben, hogy mindenki nagyon izgatott. Már biztosan a fa körül tettek-vettek, ajándékokat csomagoltak, süteménnyel tömték magukat. Vártam az esti randimat, de kimondhatatlanul hiányozni kezdett a családom. Azt kívántam, bárcsak ketté tudnék szakadni, és haza küldeni az egyik felem, míg a másik itt marad. – Egyél egy nagyot, és ígérd meg, hogy megpróbálod élvezni a ma estét.

– Ígérem – mondtam egy pillanatnyi gondolkodás után, mert belegondoltam, mi a tervem későbbre, hová is készülődöm lassan, és tudtam, nem hazudok anyának. – Élvezzétek az ünnepet, anya. Ne miattam keseregjetek, oké?

– Hiányzol mindenkinek – mondott erre csak ennyit, aztán nehézkesen elköszönt, én pedig újra egyedül találtam magam a hotelszobámban, az ágy szélén ülve.

Néhány percig csak néztem magam elé, bámultam a feldíszített fát, és próbáltam összeszedni magam, hogy tényleg elhiggyem, képes leszek élvezni a mai napot. Kezdetnek felkeltem, hogy keressek magamnak valami öltözéket, és akkor belecsúsztam abba az elcseszett gondolat örvénybe, hogy nem muszáj kiöltöznöm, hiszen úgyis a szabadban leszünk, csak a kabátomat fogja látni. Aztán persze óhatatlanul eszembe jutott, hogy ez egy randi, aminek a kimenetele mindig bármi is lehet, és ettől picit izgulni kezdtem. Mióta Alaszkában éltem, egyetlen igazi randin sem voltam, csak olyanon, ahol mindketten tudtuk, hogy a vége szex lesz, aztán szépen elköszönünk egymástól. Ez valódi randi volt? Ezután ezt kezdtem elemezgetni magamban, hogy mennyire komoly és mennyire csak egy romantikus gondolat, ami a fejünkbe fészkelte magát, és pillanatnyilag jó ötletnek tartottuk.

Végül úgy döntöttem, hogy nem öltözök ki, mégsem valami nagyon puccos helyre igyekeztünk, fontosabbnak tartottam, hogy melegen, rétegesen öltözzek fel, mintsem a ruhadarabok stílusa. Mire mindennel elkészültem, beszéltem néhány barátommal, boldog karácsonyt kívántam mindenkinek, már fél hét elmúlt. Felvettem a kabátom, kesztyűt, sálat, sapkát, és elindultam. Vinni akartam valamit Harrynek karácsonyra, de nem tudtam, mit adhatnék neki. Nem volt nálam semmi, és a boltok sem voltak nyitva. Egyedül a hotel lobbijának szuvenír boltjában tudtam nézelődni kicsit, és egy Arctic Village látképpel ellátott hógömb kulcstartó mellett döntöttem. Nem azért mert ez egy fasza ajándék volt, vagy mert magának nem tudott volna hasonlót venni, de úgy éreztem, kell valami.

Sietős léptekkel tartottam Harry háza felé, a gondolataim folyton a farkasok körül jártak, és minden apróbb bozót rezzenésre felkaptam a fejem. Ennek ellenére amitől valóban megtorpantam, az Harry látványa volt, ahogy egy nagy és gyönyörű, modern motoros szánnak dőlve állt a kapuja előtt.

– Nem fogsz fázni? – kérdezte, amint közelebb sétáltam hozzá. Az ő öltözete valóban sokkal melegebbnek tűnt, ami erősebben tartja maga alatt a meleget.

– Szerinted fogok? – kérdeztem tőle, mint egy szakértőtől, aztán már látványosan gondolkodni is kezdett a ruháimat mustrálva.

– Csak a kabát miatt aggódom – mondta végül. – Ha havazni kezd a hegyekben, jó lenne valami vízálló. Gyere velem!

– Parancs – szalutáltam, amin azonnal fel is nevetett. Nem mentünk messzire, csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy az előszobába nyúljon egy vastag kabátért. Én egyből lekaptam az enyémet, és amíg ő felakasztotta, majd újra bezárta az ajtót, én felvettem a dzsekit. Isteni meleg volt, jó vastag, és valóban plusz pont, hogy vízálló. Mindketten vastag sí overált és bundás bakancsot viseltünk. Harry még a szája elé egy vastag maszkot is felhúzott, amikor felült a szánra.

– Ülj mögém, és kapaszkodj a derekamba, oké?

– Rendben – fogadtam szót, és a sok réteg ruhán keresztül alig lehetett érezni egymás valós jelenlétét, azért mégis volt abban valami forrón felkavaró, ahogy egymásnak simulva ültünk a szánon. A falun belül lassan haladtunk, de amint elhagytuk a határát és kiértünk a nyílt vadvilágba, Harry sokkal nagyobb sebességre kapcsolt. Beszélni nem tudtam a menetszéltől, és úgy éreztem, nekem is jól jönne egy olyan maszk, mint Harryé, de idétlen módon vigyorogtam, és rohadtul élveztem a száguldást. Egy ponton hatalmasat ugrattunk a hóban, amitől még fel is kiáltottam, ezzel kiváltva Harryből egy kis nevetést.

– Hogy vagy? – kérdezte, amikor megálltunk egy kis tisztáson a hegy tetején.

– Nagyszerűen – vettem szaporán a levegőt az izgalomtól, milyen hihetetlenül király volt feljutni oda. – Visszafelé vezethetek?

– Ha szeretnél – vont vállat, aztán lehúzta a maszkot az arca elől, a motoros szán egyik oldaltáskájába tuszkolta, egy másikból pedig kivett két fém poharat meg egy termoszt.

– Mit hoztál? – léptem közelebb, elvettem tőle az egyik poharat, és bár nem válaszolt, hagyta, hogy a termoszba szagoljak és megpróbáljam kitalálni, mit is rejt. – Forralt bor?

– Szereted?

– Még szép.

Mindkettőnknek töltött, koccintottunk, és belekortyoltunk a gőzölgő italba. Nagyon finom volt, pont eléggé fűszeres, és meleg.

– Sokat jársz ide? – néztem le a völgybe, ami a hegytetőhöz képest kifejezetten sötétnek és ijesztőnek tűnt, de amikor végig jöttünk rajta, nem lehetett észrevenni. Egyszerűen lenyűgöző volt a táj magunk körül.

– Nem mondanám – ingatta a fejét. – Előfordul, de ritka. Akkor fedeztem fel, amikor egyszer nagyon elegem lett mindenből, és csak felültem a szánra, hogy világgá menjek. Ez az én világgám.

– Igen, ezt el tudom fogadni – értettem egyet vele. Az a hely tökéletes volt arra, hogy egy kicsit egyedül legyél, gondolkodj. Ahogy arra is, hogy meglásd, felfogd, mennyire apró vagy ebben a hatalmas univerzumban. Csillagok milliói világítottak az égen, hála a fényszennyezés hiányának, és a vad táj körülöttünk végtelennek tűnt. Látva ezt a határtalanságot, benne a parányi önmagunkkal, a problémáink máris sokkal kisebbnek tűnnek, mint amikor egy szobába vagy zárva velük. – Nekem is volt egy ilyen helyem Chicagoban. Kint a Michigan-tó mentén, egy olyan partszakasz, ahol nem voltak lakóházak, csak én, a felhőkarcolók a távolban, és a végtelennek tűnő víz. Az mindig le tudott nyugtatni.

– Még sosem jártam Chicagoban.

– Komolyan? – lepődtem meg a szavain, mert amilyen híres és gazdag volt, nehéz volt elképzelnem, hogy soha egyetlen PR esemény vagy nyaralás sem vitte arra. – Akkor egy nap el kell jönnöd.

– Egy nap vigyél el oda – bólogatott, erre pedig nem tudtam mit mondani. Csupán némán bólogatva ígéretet tettem erre. – Louis... – sóhajtott nagyot, és a hóval kezdett játszani a csizmája alatt. Zavarban volt, a szemembe sem nézett, csak a lábát vizslatta. – Sajnálom, hogy tegnap mindent rád zúdítottam. Nem volt tervben. Nekem... Nem szabadna tömény alkoholt innom.

– Az első perctől kezdve ismerős voltál nekem – kezdtem bele a megnyugtató beszédbe, amiről nem tudtam, működni fog-e, de reméltem. – Szerettem a filmjeidet, és könnyen lehet, hogy volt egy kis... crushom veled.

– Mi?! Viccelsz? – szökött a füléig a szája. – Egy rajongóval randizom?

– Sajnálom, legközelebb legyél körültekintőbb – vontam vállat, és elindultunk kicsit magasabbra, kifejezetten a csúcs felé. – Szóval nem bánom, hogy beavattál a titkodba. És azt sem, hogy ennyit beszélgettünk erről. Sőt, örülök, hogy úgy érzed, megbízhatsz bennem.

– Hacsak nem éppen arra készülök, hogy lelökjelek a szakadékba – mutatott az út végére, aminél tovább már nem tudtunk volna menni. – Viccet félretéve, jó érzés volt végre valakivel beszélni erről. Tizenhárom éve senkivel...

– Hiányzik a régi életed?

– Már nem – ingatta a fejét, és kortyolt egyet a forralt borból. – Régebben még igen, de... Már túl vagyok rajta. Már ez az életem. Van annyi megtakarításom, hogy életem végéig kényelmesen eléljek belőle, és a munkámat is szeretem, jót tesz a lelkemnek, eltereli a figyelmem, beleszoktam ebbe a rutinba, ebbe a környezetbe.

– Akkor annyira már nem is börtön – állapítottam meg elgondolkodva.

– Nem, annyira már nem.

– Ami történt, az rossz dolog, de...

– Louis – szakított félbe egyből, a hangja lágyan szólt, nem veszekedni szándékozott. – A családom tagjai is ugyanezzel jöttek. Harry, jó sofőr vagy, csak részeg voltál... Harry, nem öltél meg senkit, ez nem olyan durva így... Harry, nem ítélt el a bíróság, nem történt tragédia... – utánozta a családtagjai mondatait. Olyan borzasztóan elkeseredettnek tűnt, hogy legszívesebben magamhoz öleltem volna. – Az a nő miattam vesztette el a lábait. Miattam kényszerült tolószékbe, és miattam kell abban maradnia élete végéig.

– Valaha szembe kellett nézned velük?

– Elmentem hozzájuk a tárgyalás után – bólintott. Érezhető volt, hogy most józan. Láttam, hogy beszélni akar róla, de a hangja túl komoly volt, túl mély. Lassabban és sokkal átgondoltabban jöttek a mondatok, mint előző éjjel, amikor az alkohol miatt minden csak úgy kiömlött a száján. – Felajánlottam, hogy minden orvosi költséget és számlát, minden gyógyszert fizetek nekik, amire szükségük van. Plusz... Havonta elküldöm nekik az itteni fizetésemet is.

– Komolyan? – kérdeztem nagyon meglepetten, mert erre a fordulatra egyáltalán nem számítottam.

– Igen, végülis... Kiesett nekik egy teljes fizetés azzal, hogy elvettem a lehetőségét a munkától – magyarázta meg.

– Mit mondtak minderre?

– Eleinte semmit, nagyon kedvesek voltak, és ezzel csak rontottak a helyzetemen – sóhajtott fel. – Sokkal jobban utáltam magam azért, mert Claire kedves volt, megértő. Elnéző... Az sokkal nagyobb büntetés volt, mintha börtönbe mentem volna, hogy leüljem a büntetésem.

– Megértem – simítottam végig a karján, mire végre rám nézett. Halványan elmosolyodott tőle.

– Azóta már többször próbáltak meggyőzni, hogy rég egyenesbe jöttek, és kifejezetten sokat félre is tettek hála nekem, hogy vettek egy házat, így nem kell albérletet fizetni, és ne küldjek több pénzt, de... – kétségbeesve pillantott fel rám, mélyen a szemembe, és láttam a könnyeket az övében. – Muszáj.

– Tudom – feleltem gyorsan, hogy lássa, maximálisan megértem őt, tudom, mit miért csinál, és el is fogadom. Akkor öleltem őt először magamhoz. A hátát simogattam, és hagytam, hogy szépen megnyugodjon a vállamon.

– Lassan fordulj meg – suttogta halkan, ahogy elhúzódott, és egy kicsit megijesztett ezzel a mondattal, mert először azt hittem, valami vadállat lesz ránk. De amikor engedelmeskedtem neki, az állam is leesett a látványtól, ami fogadott. Azt mondtam, engem nem annyira villanyoz fel az Északi Fény program, mert már ezerszer láttam, de ez egészen más volt, mint a városban. Ez valami természeti csoda volt, zölden majd lilán aztán megint zölden táncolt az égen, olyan erőteljes fénnyel, hogy szinte nappalt teremtett idelent.

– Ez gyönyörű! – mondtam halkan, és nem tudtam levenni a szemem a fényekről. Éreztem, hogy Harry szorosan mellém áll, és a vállamra támasztja az állát. Ahogy oldalra néztem rá, ő is engem nézett. A szívem hevesebben kezdett zakatolni, és kiszáradt a szám. Amikor megnedvesítettem a nyelvemmel, láttam, hogy a tekintete oda siklott, és ez volt az a pillanat, ami felébresztette a pillangókat a gyomromban. Évek óta nem éreztem hasonlót, hihetetlennek láttam, hogy pont itt, néhány napos ismeretség után, a hotelem egyik alkalmazottja váltsa ki ezt belőlem. Hosszú pillanatokig csak néztünk egymás szemébe. Nagy levegőt vettem, amikor felé nyúltam, és lehunyt szemmel, még mindig a vállamon pihentetve az állát felsóhajtott. Néztem őt, nem tudtam igazán betelni vele. Lassan mozdultam, óvatosan közeledtem, de mielőtt az ajkam az övéhez ért volna, elhajolt.

– Nem tehetem – köszörülte meg a torkát, látványosan össze kellett szednie magát. – A hotel etikett...

Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, megragadtam a sálját, és közelebb húztam magamhoz. Hevesen ért össze a szánk, és Harry megremegve nyögött halkan az ajkaim közé. Forró és édes csók volt, forralt bor ízű és finom puha. Nem ellenkezett tovább, a hóba ejtette a fém poharát, és két kézzel kapaszkodott a nyakamba. A heves és szenvedélyes csók átváltott egy ponton valami igazán kétségbeesettbe, ahol alig tudtam állni az ostromot.

– Hazaviszel? – lihegte a nedves csókok közben.

– Még szép! – feleltem zihálva, de ennek ellenére is csak szorosabban húztam magamhoz. Néha a szemem sarkából láttam a fényeket az égen, és a hó is nagy pelyhekben hullani kezdett. Az egész végtelenül mesebeli volt, már-már azt vártam, hogy felébredjek ebből a szép álomból. Anyunak igaza volt, csak le kellett nyugodnom, és elfogadni, hogy okkal kerültem ebbe a helyzetbe. Hogy dolgom volt ezen a helyen. Mindig minden okkal történik, még ha egyből nem is értjük, mit szán nekünk az élet az adott szituációval. – Mielőtt elindulunk... – húzódtam el kicsit, és egy másodpercre le is dermedtem, néztem Harryt, ahogy kipirult arccal, zavarban áll előttem, csillogó szemekkel és beharapott szájjal. Nyelnem kellett a látványra, de aztán gyorsan összeszedtem magam, és a zsebembe nyúltam a hógömb kulcstartóért, amit a hotel shopjából szereztem. – Nyilvánvalóan nem készültem semmiféle karácsonyi ajándékkal, amikor Arctic Village-be jöttem, de... Akartam adni neked valamit ma este. Mégiscsak karácsony van.

– Viccelsz velem? – érzékenyült el teljesen. Biztos voltam benne, hogy nem maga az ajándék váltotta ki belőle a könnyeket, ezért csak a kezébe adtam, és újra magamhoz öleltem. Halkan szipogott a nyakamba, és csak akkor engedtem el, amikor már úgy éreztem, megnyugodott kicsit. – Az idejét sem tudom, mikor kaptam utoljára ajándékot. Úristen, Louis... Az idejét sem tudom, mikor töltöttem ilyen kellemesen a karácsonyt. Mikor éreztem azt, hogy karácsony van. Nekem is, nem csak a hotelben mindenki másnak körülöttem. Ezt te hoztad el nekem idén, és... Fogalmam sincs, hogyan köszönjem meg.

– Nincs? – vigyorodtam el, mire Harry hangosan felnevetett, a könnyek végigfolytak az arcán, és a vállamra támasztotta a fejét. Az én karácsonyom el lett cseszve, éppen ez hozott a városba, végül mégis úgy éreztem, Harry az én ünnepemet is megmentette. – Nélküled az én estém is szomorú lenne és magányos a Santa Lakosztályban. Azt hiszem, az, hogy mindkettőnk karácsonya így alakult, valami felsőbb erő munkálkodásának köszönhető, mert őszintén... Mennyi esély volt erre?

– Semmi – rázta meg a fejét, elhajolt, és felvette a poharát a földről. – Menjünk haza. Vezess, Lou!

– Igenis, főnök!