Sziasztok!

Tudom, jó rég volt. De gondoltam idén karácsonykor már nem hagyhatom ki, hogy hozzak nektek egy hagyományos karácsonyi történetet. Az elkövetkező napokban, minden nap fogok posztolni egy részt, hogy legyen olvasnivalótok az ünnepekre.

Köszönöm MINDENKINEK aki még itt van velem, aki ilyen mérhetetlenül türelmes volt velem, aki olvassa most ezt, és BOLDOG KARÁCSONYT!

Puszi&Pacsi

Sophie

Karácsonykor általában hazautaztam, ahogy minden más munkás is a cégtől, és csak február végén tértünk vissza, amikor kezdett valamicskét végre enyhülni az idő. Azon a télen viszont az univerzum úgy akarta, hogy ne hagyjam el Alaszkát. Más tervei voltak velem, amiért egész életemben nem tudok majd elég hálás lenni. Két nappal az utazásom előtt őrült hóvihar csapott le, és esélyem sem volt bejutni a repülőtérig. Ez egyáltalán nem volt csoda, vagy váratlan. Inkább csak szörnyen bosszantó, hogy nem tudott legalább egy napot várni a világvége időjárás, amíg hazautazom. Akkor borzasztó dühös voltam emiatt. Úgy éreztem, minden elszaródott, tönkrement a karácsonyom, és esély sincs arra, hogy bármi is rendbe hozza. Azokon a napokon szívemből gyűlöltem Alaszkát, és még azon is gondolkodtam, hogy felmondok. Keresek egy másik munkahelyet, ahol pálmafák alatt dolgozhatok, civilizált nagyvárosban, távol ettől a szorongató elszigeteltségtől.
– Semmi baj, kisfiam! – próbált megnyugtatni anya a telefonban, amikor feldúltan hívtam őt a hírekkel. – Majd hazajössz januárban. Nem vagytok már gyerekek, nem dől össze a világ, ha egyszer nem töltjük együtt a karácsonyt.
– Ez az első, hogy nem leszek otthon Szenteste – sóhajtottam fel keserű hangon. Tudom, hogy csak azért mondta ezeket, hogy ne érezzem magam nagyon rosszul, anyu mindig is azon igyekezett, hogy valahogy komfortot biztosítson nekünk minden helyzetben. Ahogy azt is, neki pont olyan fontosak voltak az együtt töltött ünnepek, mint nekem. – A harminchárom évem alatt az első! Ráadásul teljesen egyedül kell ünnepelnem.
– Mi van a többiekkel? – kérdezte bizakodva, hátha az megoldás lehet a problémámra. Anyu, aki sosem adja fel. Aki mindig megoldást keres a problémára. Egyszerűen ilyen a természete, és én annyira szeretem őt ezért. – Gondolom ők sem tudtak hazautazni.
– Nagy részük szerencsésen már napokkal ezelőtt lelépett – morogtam, de aztán ahogy belegondoltam, hogy azokkal a sört vedelő, káromkodó, valószínűleg Szenteste is csak meccset bámuló építőmunkás bagázzsal kellene ünnepelnem... Félek, hogy még elkeseredettebb lennék. – Ráadásul a felettesük vagyok, nem igazán kedvelnek engem.
– Ugyan, Louis! – nevetett fel anya, és bevallom, bosszantott, hogy nem vesz komolyan. Persze ehhez hozzájárult, hogy már amúgy is feszült voltam a híreket hallgatva. – Téged nem lehet nem kedvelni!
– Talán meg kellene próbálnom valahogy eljutni egy másik városba – gondolkodtam hangosan, és szándékosan ignoráltam a szavait. – Telefonálgatok, honnan indulnak gépek, és hova tudnék elutazni.
– Rendben, szívem – mosolygott a hangja a telefonba. – Hívj, ha van bármilyen híred.
Nem volt választásom, begyújtottam a kandallóba, csináltam magamnak egy bögre kávét, és a laptopommal az ölemben a kanapéra telepedtem. Egyenként elkezdtem minden egyes légitársaságot végig telefonálni, akik repülnek, gyakorlatilag bármelyik másik államba Alaszkán kívül az elkövetkező napokban vagy legalább a két ünnep között. És persze, volt ilyen, de hely már egyiken sem volt. Akkor neki álltam más városok reptereit hívni. A végén már minden létező repteren Alaszkán belül. Három órát töltöttem ezzel a lehetetlen küzdelemmel, és legalább húsz ügyfélszolgálatos dolgozóval vesztem csúnyán össze a végére. Tudtam, hogy nem ők tehetnek a szerencsétlenségemről, mégsem voltam képes nyugodt maradni. Lehetetlen elképzelésnek láttam, hogy egyszerűen csak feladjam és Alaszkában töltsem a decembert. Már az is eszembe jutott, hogy amikor majd minden utat eltakarítottak, autóval vágjak neki, és Kanadán át hazavezessek. Majdnem három napig tartana, ha megállás nélkül vezetek, és ennek nagy része lakatlan környékeken, hegyvidékeken vezetne át. Még az útvonal tervező is figyelmeztetett, hogy ez egy veszélyes küldetés lenne, ezért hamar elvetettem, jobb repülni, de már teljesen kétségbe voltam esve.
Kellett egy álmatlanul, forgolódással töltött, feldúlt éjszaka ahhoz, hogy rájöjjek, nincs más választásom. Alaszkában kell töltenem az ünnepeket. Viszont, ha már így volt, ki akartam hozni belőle a lehető legtöbbet. Abban az államban, ha komolyabban behavazódsz, nem sok esély van akár csak a supermarketig eljutni, és ha mégis sikerülne, könnyen lehet, hogy erősen termék hiányban szenvednek. Úgy döntöttem, keresek egy hotelt, ahol van étterem is, és biztosan el fognak látni. Ezzel persze közel sem volt olyan egyszerű dolgom, mint hittem. A legtöbb közeli hotel már rég teltházra volt foglalva, és a fővárosi szállodákban sem volt hely. A frusztrációm megint az egekig növekedett, és elkeseredésemben már nem volt jobb ötletem, felhívtam egy alaszkai utazási irodát, hátha ők látnak olyan lehetőségeket, amiket én nem. Nem akartam elhinni, hogy míg én éppen menekülni készülök arról az istenverte helyről, mások álom útvonalnak tekintik az ünnepek idejére.
– Egy szobára lenne szüksége a hét végétől egészen január első hetéig, jól mondom? – kérdezett vissza a vonal végén a hölgy, és bár akkor még ez is idegesített, valójában kedves volt.
– Igen.
– Mindegy, hogy hol, csak legyen étkezési lehetőség a hotelban – motyogta tovább, bár erre már nem tűnt úgy, hogy választ várna. – Találtam szabad lakosztályt az Arctic Village-i Aurora Hotelban.
– Arctic Village? – ráncoltam össze a szemöldököm. – De oda akkor is esélytelen eljutni autóval, ha nincs vihar.
– Vasárnap indítanak egy járatot egymotoros kisgéppel – magyarázta tovább az üzletkötő. – Az utazás ára benne van a szoba csomagjában. Plusz jár hozzá teljes ellátás, napi három étkezéssel és minden időben elérhető bárral valamint büfével. És egy motoros szánnal történő utazás is, ahol az Északi Fényt lehet majd megcsodálni karácsony este.
– Csodás – morogtam. Az államban voltam már jó ideje, milliószor láttam a fényeket, nem igazán tudott feldobni. – Legyen ez. Céges hitelkártyával fizetek – jeleztem előre, és egy fikarcnyi rossz érzés sem volt bennem, hogy ennek a teljes kiruccanásnak az árát a cég fogja állni, ha már miattuk itt kell laknom és nem jutottam haza. – Akkor csak a reptérig kell majd eljutnom vasárnap?
– Így van – felelte, aztán adatokat egyeztettünk, fizettem, és nem... Miután letettem a telefont, azután sem éreztem sokkal jobban magam, pedig már volt hol eltöltenem az ünnepeket, nem kellett teljesen egyedül lennem itthon, és még gondoskodni is fognak rólam. Mindezek ellenére is muszáj volt panaszosan felhívnom anyámat, hogy elmondjak neki mindent.
– Megnézted már a hotelt az interneten? – kérdezte, miután a nyavajgásom végére értem. – Lehet, hogy csodálatos és imádni fogod. Ráadásul lakosztály! Egy kicsit még irigykedem is rád itthon a lányokkal meg apáddal – nevetett a mondat végén, de tudtam, hogy csak engem akar vigasztalni.
– Nem, még nem néztem meg – sóhajtottam fel.
– Tudod mit? – kérdezett vissza nagyon izgatott hangon. – Ne is tedd! Legyen minden meglepetés! Mint egy ajándék, ha már úgysem te fizetted.
– Szívesebben bontogatnám a tőled kapott csomagokat – morogtam, aztán a kis bárszekrényemhez sétáltam, hogy töltsek magamnak egy pohárka konyakot.
– Tudom, de majd januárban – igyekezett megnyugtatni. – Van már jegyed?
– Persze! – vágtam rá egyből. – Azonnal foglaltam az első járatra, amire volt hely. Január 9-én repülök haza.
– Helyes – mosolygott a vonal túlvégén, könnyű volt megmondani. – Újra karácsonyozunk majd veled akkor, ne aggódj!
– Rendben – egyeztem bele, és kezdtem kicsit megnyugodni, bár még mindig utáltam a tényt, hogy Alaszkában ragadtam.
Kicsit átcsomagoltam a bőröndöm, így hogy tudtam, csak három hetet töltök abban a hotelban, néhány meleg ruhán és alsóneműn kívül mást nem pakoltam be magamnak. Így sem volt egyszerű kijutni a Fairbanks reptérre, többször is tartottam tőle, hogy el fogok akadni a hóban. Egyedül a főbb autóutak voltak alaposan letakarítva.
Egészen az utolsó pillanatig bennem volt ez a görcsös aggodalom, hogy valami balul sülhet el. Csak akkor tudtam végre ellazulni, és hátradőlni egy kellemes könyv társaságában, amikor a gép már a levegőben volt. Maximum 10 ember fért volna el a fedélzeten, de rajtam kívül mindössze egyetlen idősebb pár ül egészen a gép másik felében. Olyan érzetet adott, mintha magángéppel repülnénk. Kivéve, hogy minden régi volt és eszméletlenül zajos.
Viszont szerencsére gond nélkül odaértünk, és bár erről nem is tudtam, transzfer várt rám az apró kis reptéren is, hogy elvigyen a hotelig. Valamiért egészen másra számítottam, mint amit végül kaptam. A látvány... Valójában csodálatos volt, mégis annyira szegényes. A hely inkább tűnt egy néhány utcából álló falunak, mintsem egy turista városnak. És kezdtem kicsit szkeptikus lenni azzal a lakosztállyal kapcsolatban is, amit foglaltam. Bár a fények mindenütt ott voltak, a fő utca egy valóságos karácsonyi csodavilágnak tűnt, ahogy a lakók feldíszítették a kerjükben lévő fenyőfákat, a házaikat, még a kerítéseket is. A hotel épülete volt a legnagyobb, mellette valami hivatalos irodaház szerű, de csak egyszintes, nem túl nagy, vele szemben pedig néhány kisebb bolt. A hotel is karácsonyi fényárban úszott már kívülről is.
– Üdvözlöm, Mr Tomlinson! – támadott le azonnal egy fiatal srác a recepciós pult mögött. Óriási mosoly terült el az arcán, hatalmas, csillogó, zöld szemei voltak, és a haja hanyag, hullámos loknikban hullott a vállára. Sokkal vidámabb volt, mint bárki, akivel valaha is találkoztam, és emlékszem, már akkor is azon gondolkodtam, vajon a karácsony teszi vele, vagy alapból is ilyen? Aztán ahogy egyre tovább néztem őt, már azon agyaltam, miért olyan ismerős. – Már nagyon vártuk! Hogy utazott?
– Egész jól – mosolyodtam el én is, bár sokkal kevésbé lelkesen, mint ő. – Kicsit hamarabb érkeztem, már becsekkolhatok?
– Semmi akadálya! – merült bele egyből a computerbe, de a mosoly egy pillanatig sem tűnt el az arcáról. Végig az járt a fejemben, hogy valahol már láttam azt a mosolyt, pedig se a neve se a város maga nem volt ismerős. Soha nem jártam még itt. – Kérem töltse ki ezt a nyomtatványt.
Amíg én az adataimat adtam meg, ő hevesen gépelt a billentyűzeten, aztán a háta mögé nyúlt, hogy leakasszon egy hatalmas, ódivatú, fa kulcstartóval rendelkező szobakulcsot.
– Briliáns! – vette el tőlem a lapot, majd csúsztatta felém a kulcsot a pulton. – A Santa Lakosztály a legfelső emeleten lesz, nem tudja eltéveszteni!
– Rendben.
– Sajnos nincs lift – biggyesztette le az ajkát egyetlen másodpercig, de aztán máris újra vigyorgott. Olyan viselkedést produkált, ami miatt azt érezted, képtelen lennél haragudni rá. – Segítsek a csomagokkal?
– Nem szükséges – ingattam a fejem, amúgy is csak egy bőröndöm volt.
– Hatkor vacsora! Ne maradjon le!
Csak visszanéztem rá a vállam felett, és bólintottam, de már úton is voltam felfelé a lépcsőn. Összesen két emelet volt, gondolom egy a sima szobáknak és egy a lakosztályoknak, ezért nem tartott sokáig, míg feljutottam. Ami kifejezetten tetszett, hogy már a folyosón is kellemes meleg fogadott, és egy hatalmas, megrakott, ódivatú kandalló fogadott a folyosó végén, lobogott benne a tűz. Képtelen voltam csak úgy figyelmen kívül hagyni, meg kellett állnom előtte, hogy néhány percig csak bámuljam a lángnyelveket. Odakint állandó sötétség, és -23 fok volt, ezért jól esett felmelegedni a tűz mellett.
– Mi a... – állt el a lélegzetem, amikor beléptem a szobámba. Nem volt a legmodernebb, kifejezetten klasszikus, ódon hatást keltett, ezzel egyből otthonos érzetet is, de amitől leesett az állam, az a díszítés mértéke volt. Azonnal megértettem, miért volt Santa Lakosztály a neve, és szerintem akkor hirtelen én is pont úgy kezdtem mosolyogni, mint az a fiú a recepciós pultnál. Egy hatalmas, gazdagon díszített karácsonyfa állt a szoba egyik sarkában, arany gömbökkel és masnikkal díszített girlandok a kandalló, az ablak és az ágytámla körül. Csodálatos látvány volt, a szobában finom meleg, az elektromos kandallóban ugyanolyan hevesen égett a tűz, mint odakint. Egy óriási sarokkád volt a fával szemben, a szélére pakolva mindenféle illó és masszázsolajok, habfürdők. Az ablak melletti asztalon pedig bögrék, kávéfőző és forró csokihoz való hozzávalók tömkelege fogadott. Nem volt mitől tartanom, a hely joggal érdemelte ki a lakosztály nevet.
Még mielőtt kicsomagoltam volna, felhívtam anyát, kamerán megmutattam neki mindent, ő megnyugodott, hogy biztonságban vagyok és jó lesz itt nekem - még ha én az utóbbiról még nem is voltam ennyire meggyőződve -, aztán letettük, és nekiláttam, hogy bepakoljam a ruháimat a szekrénybe, a pipere holmikat meg a fürdőbe, ahol még egy tágas zuhanyzó is várt a kinti kád mellé. A tévé ugyan nem volt a legmodernebb, de volt Netflix és nekem az elég volt.
Nem öltöztem ki nagyon a vacsorához, bár fogalmam sem volt, mennyire elegáns az étterem, úgy sejtettem, nem olyan nagyon, hogy ingre legyen szükségem. Farmert és kapucnis pulóvert vettem fel hozzá, aztán elindultam, hogy megkeressem, hol fogják szervírozni. Akkor már sokkal jobban kezdtem figyelni a környezetemre is, amikor érkeztem, csak a szobámba szerettem volna eljutni végre. A hotel minden pontja régi volt, érezhető volt benne a történelem, de ez nem vett el a szépségéből. A folyosók és a lépcsősorok is fel voltak díszítve az ünnepekre, de egyértelműen a recepció volt a legjobb. Hatalmas, valódi fenyőfa állt a kandalló melletti sarokban, csinosan csomagolt ajándék dobozok alatta, és olyan sok dísz volt rajta, hogy az ágak már alig látszottak. Viszont még így is erősen illatozott. Belengte az egész helyiséget.
– Mr. Tomlinson! – szólított meg a srác, aki még mindig jó kedvű volt, pedig biztosan kora reggel óta szobrozott a pult mögött. Nekem már nem menne a mosolygás az ő helyében. – A vacsora tálalva az étteremben – mutatott egy kétszárnyú ajtó felé. – Jó étvágyat hozzá!
– Köszönöm! – bólintottam, és kényelmetlenül mosolyogva elsiettem mellette. Valahogy a vigyora, vagy a csillogó szemei, lehet, hogy a közvetlensége, de feszélyezett. Zavarba hozott, mert nem tudtam, hogyan kezeljem, miképp reagáljak rá. Arra pedig képtelen voltam rájönni, miért árasztja azt az érzést, mintha már ezer éve ismerném őt.
Odabent elképesztő illatok fogadtak, amitől azonnal megkordult a gyomrom, és elfelejtve a boldog srácot, indultam is a svédasztal felé, hogy szedjek magamnak a sült húsból. Nem csak az illata, az íze is remek volt, az pedig kifejezetten meglepett, hogy egészen sokan ültek a vendéglőben rajtam kívül is. A felszolgáló, aki időről-időre körbenézett, összeszedte az üres tányérokat, vagy épp újra töltötte a svédasztalt, egy idősebb hölgy volt. A hús mellé vörösborral kínált, én pedig készségesen el is fogadtam. Nem szeretek jatt nélkül távozni vendéglátó egységből, ezért hagytam neki néhány dollárt az asztalon, és nagy nehezen elindultam kifelé egy utolsó, tele töltött borospohárral.
– Hogy ízlett a vacsora, Mr. Tomlinson? – érdeklődött a hullámos hajú srác, akin akkor először kezdtek mutatkozni a fáradtság jelei, de igyekezett elrejteni azokat. Végtére is már este kilenc volt, így egy cseppet sem csodáltam.
– Isteni volt – mosolyogtam vissza, ezúttal én voltam az őszintébb fél, csak hogy kiegyensúlyozzam magunkat. – És kérlek, hívj Louis-nak. Ettől a Mr. Tomlinsontól úgy érzem, mintha a munkahelyemen lennék.
– Azt a legkevésbé sem szeretném, ha úgy éreznéd, Louis – ingatta a fejét, majd felém nyújtott valamit egy sötét színű csomagolásban. – Egy kis édesség későbbre. A reggelit héttől szolgáljuk fel.
– És meddig? – ráncoltam a homlokom, ahogy a kis csomag csokoládét forgattam az ujjaim között.
– Tizenegyig – vigyorodott el újra pontosan úgy, mint a nap közepén tette. Viszonozva bólintottam, aztán a szobámba indultam. Úgy is éreztem magam, mint aki képes lenne legalább másnap reggel tizenegyig aludni.