The Prince of Ice - 3.
Sziasztok!
Megérkezett a harmadik fejezet is. Haladunk, a fiúk pedig egyre többet beszélgetnek, talán egyre közelebb is kerülnek egymáshoz. Épp úgy, mint mi a karácsonyhoz. Holnap! Remélem mindenki készen áll, és holnap már nem kell vásárolni mennie, vagy ilyesmi. Hagyjatok nyomot!
Puszi&Pacsi
.jpg)
Millió kérdés
Louis valamiért érdekesnek találta a mellette sétáló embert. Nehezére esett volna pontosan megfogalmazni, miért. Talán a tekintetében volt valami különös, mintha csodálta volna őt. Louis egy kicsit újra azt érezte tőle, hogy ő is számít, hogy végre újra foglalkoznak vele, pedig végtelennek tűnő ideje csak a gyerekek életében játszott fontos szerepet. Talán ezer éve is van már, hogy az utolsó felnőttel beszélgetett, aki még hitt benne. Akkoriban még ereje teljében volt, és az emberek csak akkor láthatták, ha hittek benne. Azóta viszont gyengült, és már sajnos sokszor előfordult, hogy meglátták, bár szerencséjére baj sose lett belőle.
– Ha… Ha isten vagy, hogy lehet, hogy képtelen vagy hatással lenni az emberekre? – kérdezte Harry halkan. Louis érezte, hogy mennyire próbálkozik okosan megválogatni a szavait, ez pedig ugyancsak imponált neki. – Hogy ne tegyenek ennyi rosszat.
– Sok isten létezik – vont vállat lazán, mert ez is egy olyan információ volt, amit az emberek többsége elfelejtett. – Ahhoz, hogy büntetést mérhessünk az emberekre, mindünknek össze kellene fognunk. Olyan még sosem volt. Néhány isten sem kevésbé mihaszna, mint a legtöbb ember.
– Így nehéz.
– Hát így nehéz – mosolyodott el Louis, és oldalról pillatott Harryre. Olyan különös felnőtt volt, igaz ő már tényleg ezer éve nem beszélgetett felnőtt emberekkel, de akkor sem ilyennek képzelte. – Néha próbálok egyedül harcolni. Süllyesztettem már el olyan tankhajókat, amik az Északi-sarkra tartottak, és tudtam, hogy kárt akarnak okozni. És gyakran megesik, hogy a fagy martaléka lesz néhány olyan ember, aki kezet mer emelni a gyerekekre. Az igen súlyos bűn az én olvasatomban.
– Szóval… Bántasz olyanokat, akik bántják a gyerekeket? – kérdezte bizonytalanul Harry, Louis viszont ezúttal nem érzett ítélkezést a hangjában, így azt sem gondolta, hogy meg kell védenie magát Harry szavaival szemben.
– Erős felnőttek – vont vállat egyszerűen. – Védtelen gyerekek ellen használják az erejüket, megérdemlik a büntetést.
– Nem tudok vitatkozni veled – felelte Harry néhány másodperc szünet után. Apró mosoly játszott a szája sarkában, Louis-nak tetszett, hogy így gondolja.
– Persze, hogy nem tudsz, hiszen igazam van – mondta büszkén, és amikor meglátott az út szélén egy szomorkás, nem túl szép hóembert, csak suhintott a botjával, és a helyén egy olyan mesebeli hóember született, amit Harry maximum a rajzfilmekben láthatott. Erre adott bizonyságot a csodálattól elnyílt szája. – Tetszik? Elnevezhetjük Harrynek.
– Basszus… – nevetett fel az említett, amikor a hóember megmozdult, és megemelte neki a kalapját. – Mindenre képes vagy a hóval, igaz?
– Nagyjából – mosolygott Louis büszkén, hogy képes lenyűgözni Harryt, pedig igazán még semmi különöset nem tett. – Mára azért akadnak határok…
– Szóval, olyan vagy, mint egy sötét hős – gondolkodott el hangosan Harry, látszott a tekintetében, hogy valahol mélyen a gondolataiban jár. Louis ebbe nem tudott belekötni. Még soha nem hívta senki sötét hősnek, de ez kifejezetten tetszett neki. Ő isten volt, már rég nem emlékezett az előző életére, hogy milyen embernek lenni, ezért sokaknak talán érthetetlen lehetett, mit miért tesz vagy gondol, mert az értékrendje különbözött az emberekétől, de ahogy Harry gondolkodott róla, ahogy ő faggatta és szólt hozzá kíváncsian, inkább érdeklődéssel és csodálattal, mintsem ítélettel, nagyon tetszett neki.
– Fázol? – kérdezte tőle, amikor Harry kicsit behúzta a nyakát, és próbálta szorosabbra húzni magán a kabátját.
– Egy kicsit – felelte zavarban, még az orcái is pirosak lettek. Sokkal pirosabbak, mint egy másodperccel azelőtt, ezért Louis tudta, hogy zavarba hozta ezzel. Azt nem értette, miért, de nem is annyira számított.
– Csupa víz a hajad, azért – magyarázta a hóisten, és a hóesés az akaratának eleget téve azonnal el is állt. Sajnos már éjszaka volt, ezért ha eloszlatta volna a hófelhőket, az sem segített volna felmelegedni, de azért megpróbált tenni valamit a fiatal férfiért. A hosszú, göndör fürtjei tényleg teljesen eláztak a heves hóesésben. – Nem volt szándékos, csak elvontad a figyelmem, nem tűnt fel, hogy még mindig havazik.
– Semmi baj! Nagyon szeretem a havat! – szabadkozott Harry, ez pedig olyan volt Louis-nak, mintha azt mondta volna, hogy őt szereti. Hiszen ő volt a tél. – Te soha nem fázol igaz? Nincs rajtad cipő, és csak ezek a vékony ruháid vannak.
– Nem, én soha – rázta a fejét Louis. Az út másik oldalán járókelők sétáltak, és először közelebb húzódott Harryhez, de aztán rájött, hogy sokkal jobb, ha inkább elrejti magát mások elől. Harry elől úgysem tudta többé. Ő már hitt benne. – Bár melegem szokott lenni. Frey néha nem örül neki, ha unalmamban szórakozom kicsit nyáron is, és olyankor mindig megszivat.
– Frey? – kérdezett vissza zavarodottan Harry.
– Ő… az egyik testvérem, szintén egy skandináv isten, a melegért felel – magyarázta Louis, és ahogy látta maga mellett sétálni az átfagyott férfit, úgy érezte, most az egyszer legalább hasznát is vehetné. Feltéve ha jóban lennének. – Nem vagyunk példa-testvérek.
– Pedig az ember azt hinné, az évszakok isteneinek össze kell tartania.
– Össze is tartanak, egyedül én lógok ki közülük – vont vállat Louis. Meg a hangja sem volt elkeseredett emiatt, mert egyáltalán nem érezte, hogy zavarná ez a tény. Ez mindig is így volt. – De unalmas lenne, ha minden aszerint működne, ahogy működnie kellene, nem?
– De, igazad lehet – értett egyet vele Harry. Néhány percig némán sétáltak egymás mellett, nézték a havas tájat, az ablakokból kiszűrődő fényt, és ahogy a családok már a vacsoráikat fogyasztottak, vagy éppen készítették. – Egyedül felelsz mindezért? – mutatott maga elé Harry, nyilvánvalóan a télre utalva, de amikor Louis válaszolni akart, félbeszakította egy járókelő, aki Harry mellett haladt volna el éppen.
– Jól érzi magát, uram? – kérdezte az idősebb hölgy aggódva, nyilván mert Harry furcsán viselkedett, Louis viszont nem tudta visszatartani a kuncogását. Még a kezét is a szája elé tette.
– Persze csak a barátomhoz beszélek.
– Ó… – A hölgy pillantása aggódóról zavarodottra váltott, aztán nem is mondott többet, gyors léptekkel magukra hagyta őket.
– Nem látott engem – mondta gyorsan Louis, és a nevetése azonnal kitört, amikor Harry hitetlenkedő, majdnem felháborodott pillantással nézett rá. – Ne haragudj, de annyira vicces volt!
– Hagytad, hogy azt higgye a képzelt barátommal beszélek! – csapta meg Harry Louis felkarját, aki ettől csak még jobban nevetett. – Ez nem vicces! – morogta Harry, de képtelen volt nem elmosolyodni, aztán ő is elnevetni magát. – Na jó, talán egy kicsit.
– Nagyon! – Louis tényleg borzasztóan élvezte, hogy bolondot csinált Harryből, és valamiért még csak hibáztatni sem tudta ezért. Túlságosan élvezte a hóisten társaságát. Egyáltalán nem ilyennek képzelte el gyerekkorában, valahogy mégis jobb volt, mint a fantáziáiban. Lassan sétáltak hazafelé, beszélgettek a hóról, pedig Harrynek állati sok kérdése lett volna, de úgy érezte, hagynia kell neki időt. Louis-nak, hogy érezze, megbízhat benne, mert azt látta rajta, hogy a személyesebb kérdésekre még nem annyira vidáman, feltétel nélkül válaszol.
– Itt lakom – mutatott oldalra Harry, amikor megérkeztek az apró kis családi házhoz, ahol lakott. Tényleg nagyon pici volt, és ezt is csak bérelte, de hát soha nem vetette fel a pénz, és ezzel teljesen rendben is volt. Már annak is nagyon örült, hogy berendezhetett egy vendégszobát is az apró házikóban, így a családtagjai, barátai bármikor kényelmesen nála aludhattak, ha szerettek volna.
– Kellemes.
– Neked van otthonod, Louis?
– Nincs rá szükségem – felelte neki mosolyogva, úgy ölelte magához a botját, mintha fázna, pedig Harry tudta, hogy nincs így. – Tudod, én nem alszom, és különösebben szükségleteim sincsenek, mint az embereknek. Vagyis… Oké, ez így nem teljesen igaz. Képes vagyok enni és inni, de nincs rá szükségem, ha viszont eszem, vagy iszom, a mosdót is használnom kell később. Érted?
– Értem – vigyorgott a fiatal férfi, és a kulcsaival játszott a kezében. Nagyon szerette volna beinvitálni Louis-t a házba, de fogalma sem volt, hogyan tegye, végül arra jutott, hogy nem is teszi meg. Jobb volt így. Talán a következő alkalommal, gondolta, és nyelt egy nagyot, hogy elnyomja a keserű érzést, ami feltört benne amiatt, hogy el kell köszönniük. – Ugye… Látlak még?
– Te vagy az egyetlen felnőtt, aki lát engem akkor is, ha nem akarom – kacsintott rá Louis, amitől érezte, hogy felforrósodik az arca. – Balga dolog lenne tőlem, ha nem térnék vissza. És élvezem a társaságodat is.
– Én is a tiéd – vágta rá Harry azonnal, aztán még egy pillanatig néztek egymásra, majd szerencsétlenül intett egyet, és a bejárat felé indult. Az utolsó pillanatban fordult meg, hogy mondjon még valamit. – Mikor találkozunk?
– Be kell havaznom New Yorkot – kiabálta Louis, amikor a hó éppen újra szakadni kezdett, Harry pedig mosolygott rajta. – Túlságosan szeretem hóval borítani a beton dzsungelt ahhoz, hogy ne tegyem meg. De utána visszajöhetek.
– Jól hangzik.
– Jól.
– Akkor… Jó havazást!
– Aludj jól, Harry! – ezzel pedig felfénylett Louis botja, és ahogy felrepült a magasba, fénylő, és hatalmas, gyönyörű hópihéket ontott magából, amik pillanatok alatt lettek semmivé, amikor a férfi is. Harry még percekig állt ott a ház előtt, és nézte azt a pontot, ahol Louis állt korábban, elhinni is alig tudta, hogy ez az egész tényleg a valóság és nem csak álmodik. Nehezen tudott elaludni, hajnalig csak forgolódott az ágyban, mire végre kényszerből elnyomta az álom.
Reggel arra ébredt, hogy hideg van, és a nyakáig kellett húznia a takarót, de semmi sem segített. Eszébe jutott, hogy este annyira befűtött, hogy éjszakára inkább lekapcsolta a radiátort, ezért bosszúsan ült fel az ágyban, hogy visszakapcsolja, de ledermedt, amikor szembe találta magát az ablakkal. Az egész - egyébként hatalmas, kétszárnyú - üveget gyönyörű jégvirágok borították, a közepén pedig ott volt Louis. Természetesen csak jégkristályokból megrajzolva, de azonnal felismerte, az alak pedig mozgott, neki integetett. Olyan hatalmas mosoly ült ki az arcára, hogy szinte már fájdalmat okozott vele magának, és azonnal az ablakhoz szaladt, hogy kinézzen rajta.
Louis ott ült az udvarában, az ujjait pont úgy mozgatta, ahogy előző este Jesse-ék házánál is tette. Harry “sajnos” már előző nap is látta, hogy Louis mennyire szép, amiben persze semmi meglepő nem volt, mégiscsak egy istenről volt szó, de nappali fényben, amikor a haja még ezüstösebben fénylett, a kék szemeit pedig még jobban kiemelte a vakító hó az udvarban… Csak káprázatos volt, Harry pedig nem tudta levenni róla a szemét. Órákig tudta volna nézni, bámulni a tökéletes vonásokat. Aztán eszébe jutott, hogy mielőtt Louis leült oda, valószínűleg benézett azon az ablakon, megkereste Harryt a házban, és amikor megtalálta, láthatta aludni. Csak abban reménykedett, hogy nem feküdt nyitott szájjal, a nyálát csorgatva, vagy horkolt hangosan. Ezen gondolkodva máris elszégyellte magát, mintha lett volna rá oka. Zavarban volt, ez pedig egyértelmű jele volt annak, hogy tetszett neki Louis, és emiatt… Bármekkora őrültségnek tűnt, hiszen mint már említve volt, Louis egy isten, Harry mégis maga is tetszeni akart neki.
– Szeretnél bejönni? – kérdezte, miután kinyitotta kicsit az ablakot. – Mert én ki nem megyek!
– Akkor nincs választásom – vont vállat Louis, de egy ravasz félmosoly ott játszott az ajkain. Azonnal besétált, amikor Harry kinyitotta neki a bejárati ajtót, amitől igazából egyből le is esett az álla. Louis fagyos foltokat hagyott a padlón minden lépése után, ami ugyan azonnal el is tűnt, mégis… Mesebeli volt. – Fázol.
– Igen, kicsit – húzta össze magán a vastag köntösét Harry, aztán visszazárta az ajtót, és a nappali felé indult, hogy bekapcsolja a kandallót. – Erre ébredtem fel.
– Le fogom hűteni az otthonod – mondta Louis akkor először olyan hangsúllyal, amiből Harry kiérezte a bűntudatot. Értékelte is.
– Ne aggódj, majd feljebb tekerem a fűtést – felelte egyből, aztán leült a kandalló mellé, hogy az majd melegen tartsa, mert tényleg azonnal érezte, hogy Louis-ból hideg árad. – Mióta ültél ott kint?
– Nemrég érkeztem. New York készen áll a karácsonyra – büszkélkedett a tettével, Harry pedig csak… Meg akarta ölelni. Ami elcseszett volt, mert nem is ismerte őt. Még nem volt huszonnégy órája annak, hogy találkoztak, ő pedig máris túl közel érezte magához, bár ebben egészen biztosan benne volt az is, hogy Jack Frostról volt szó. Akit bár személyesen nem, egyébként mégiscsak apró kora óta ismert a sok legendából és énekből. – Kérdezd meg!
– Mit? – zavarodott össze Harry, attól fél, túl mélyen járt a gondolataiban, és lemaradt valamiről, amit Louis mondott előzőleg.
– Azóta méregetsz ilyen furcsa tekintettel, hogy megláttál odakint, azt gondoltam, talán kérdezni szeretnél valamit, csak nem mered – válaszolta könnyedén, és váratlanul átszökkent a kanapé támláján, hogy végül törökülésben leüljön rá. Még ott volt benne a gyermek, tagadhatatlan volt. – Szóval csak kérdezd meg, bármi is az.
– Nincs egy kifejezett kérdés, amit tartogatok – intett nemet a fejével a fiatal férfi, aztán magára terítette a fotel támláján pihenő kötött pokrócot. Így végre kezdett felmelegedni még Louis társaságában is. – Vannak rokonaid, vagy… ilyesmi?
– Nem – válaszolta egyből Louis, és lassan a fejét ingatta hozzá. – Még ember koromban persze voltak. De az már nagyon régen volt. Egy idő után már nem követtem nyomon a családom leszármazottait.
– Hogy… Hogy haltál meg?
– Hűha, kemény téma a reggeli kávéd előtt – nevetett fel a félisten, és az ölébe húzta a botját, ami eddig mellette hevert, hogy piszkálhassa. – A falu, ahol éltem, egy völgyben volt. Egyik éjjel hatalmas lavina temette maga alá a hegyhez túl közeli házakat. Próbáltam kimenteni az embereket, sokat sikerült is, de aztán… Egy újabb lavina engem is ellepett. Belefulladtam a hóba, mielőtt megfagytam volna. De őszintén, már alig emlékszem az érzésre. Inkább csak a hidegre emlékszem, ami a csontomig hatolt. Pedig ezer éve nem éreztem olyat. Most már kávézhatsz.
– Igen, kellene, de most olyan jó így – utalt a tűz melegére, és a pokróc kényelmére. Na meg persze Louis-ra magával szemben.
– Ma nem mész a gyerekekhez?
– Csak később, nagyon korán keltettél.
– Mondanám, hogy ne haragudj, de kicsit sem sajnálom – vigyorgott ördögien Louis, amitől az ablakok körbe megint fagyossá váltak, ki sem lehetett látni rajtuk. – Inkább csak azt, hogy lemaradtál a műsor elejéről.
– Igazán sajnálom, hogy aludtam – nevetett Harry. – Mesélsz nekem arról, miből áll a munkád?
– Aha, de nem ingyen – húzta fel szemtelenül az egyik szemöldökét Louis. – Ne csak nekem kelljen beszélnem. Utána te is mesélsz, miért vigyázol gyerekekre.
– Legyen úgy.
És úgy is lett. Louis hosszan taglalta, hogy a bolygónak szüksége van a télre. A szántóföldeknek a hóra, ami alatt megfagynak, tavasszal pedig az olvadó hó lassan szivárog a földekbe, a lehető legjobb nedvességet biztosítva ahhoz, hogy tökéletes új élet születhessen a helyén. A fáknak pihenésre van szüksége, téli álomra, ami nem kivitelezhető, ha folyton meleg van, és termést meg leveleket kell produkálnia. Ha minden jég elolvadna a földön, a víz rengeteg várost, egyenesen országokat is maga alá parancsolhatna, és olyan állatfajok pusztulnának ki örökre, amik nem érdemlik ezt a sorsot.
– Például a jegesmedvék – mondta izgatottan Louis, mert bár úgy csinált, mint akinek nyűg beszélni, és szívesebben hallgatná Harryt, valójában látszott rajta, mennyire izgatott, hogy végre vele egykorú személlyel beszélgethet. Persze technikailag sokkal idősebb volt Harrynél, de ez részletkérdés. – Rengeteg jegesmedvémet vesztettem el az évek alatt. Alig maradt pár darab. Például Polly. Ő az egyik legkedvesebb jegesmedve az egész Északi-sarkon. Mindig hagyja, hogy a hátára üljek, és egyszer azt is engedte, hogy megsimogassam a medvebocsát.
– Tényleg kedvesnek hangzik.
– Nagyon az! – bólogatott lelkesen Louis. – Persze ott van Patrick is, aki mindig megkerget, és egyszer szándékosan belelökött a vízbe, amikor nem vettem észre magam mögött. Undok egy teremtés, de… Akkor sem érdemli azt, ami rá vár.
Harry nagyon szerette volna valahogy felvidítani Louis-t, ezért átvette a szót, és arról kezdett beszélni, gyerekként mennyire imádta a telet, és a hógolyó csatákat.
– Sose nyernél ellenem hógolyó csatát – ráncolta a homlokát Louis, és hangosan kinevette Harryt. – Jaj ne nézz így, akkor sem hagynálak nyerni! Már megbocsáss, de a hógolyócsata a specialitásom.
– Oké! Akkor valamelyik nap kihívlak egy hógolyó csatára – mutatott felé Harry, Louis pedig komisz mosollyal el is fogadta a kihívást. Harry a szíve mélyén persze tudta, hogy veszíteni fog, hiszen egy hóistennel volt dolga, aki a telet uralta, mégis… Valahogy a vereség gondolata is édes volt, ha cserébe Louis-val szórakozhatott.
3 Comments
Szia!
VálaszTörlésÓ de szerettem, hogy;
Ilyen mêlyen elbeszêlgettek majdnem mindenről,
Az ablakra varázsolt csodákat,
Ês úgy az egésszet! Nagyon szépen köszönöm, hogy olvashattam!
Sziaa
VálaszTörlésHarryről ez a kép olyan aranyooos. 🥰😊
Jaj, hogy én mennyire szeretem ezt a történetet. Mindig mosolyogva olvasom.
"Talán a tekintetében volt valami különös, mintha csodálta volna őt. Louis egy kicsit újra azt érezte tőle, hogy ő is számít, hogy végre újra foglalkoznak vele, pedig végtelennek tűnő ideje csak a gyerekek életében játszott fontos szerepet. " Persze, hogy számítasz Louis. jaj életem. 😭💙
Egyetértek Louisva, én is támogatom azt, hogy ha valaki bántja a gyerekeket az bűnhődjön meg. Megérdemlik akárki akármit is mondd.
"Tetszik? Elnevezhetjük Harrynek.
– Basszus… – nevetett fel az említett, amikor a hóember megmozdult, és megemelte neki a kalapját. – Mindenre képes vagy a hóval, igaz?
– Nagyjából – mosolygott Louis büszkén, hogy képes lenyűgözni Harryt, pedig igazán még semmi különöset nem tett. – Mára azért akadnak határok…" Ezen olyan jót mosolyogtam. Imádoom. Minden olyan varázslatos.
"Még soha nem hívta senki sötét hősnek, de ez kifejezetten tetszett neki. " 💙
"– Nem volt szándékos, csak elvontad a figyelmem, nem tűnt fel, hogy még mindig havazik.
– Semmi baj! Nagyon szeretem a havat! – szabadkozott Harry, ez pedig olyan volt Louis-nak, mintha azt mondta volna, hogy őt szereti. Hiszen ő volt a tél. " Aww, ez olyan édes. Hát megeszem őket. Persze, hogy szeret téged Louis. 🤍❄💙
"– Ő… az egyik testvérem, szintén egy skandináv isten, a melegért felel " Freyt nem kedvelem, túlságosan is meleget hoz. Nem vagyunk jóban. Igazán visszafoghatná magát nyáron...
"– Jól érzi magát, uram? – kérdezte az idősebb hölgy aggódva, nyilván mert Harry furcsán viselkedett, Louis viszont nem tudta visszatartani a kuncogását. Még a kezét is a szája elé tette.
– Persze csak a barátomhoz beszélek.
– Ó… – A hölgy pillantása aggódóról zavarodottra váltott, aztán nem is mondott többet, gyors léptekkel magukra hagyta őket.
– Nem látott engem – mondta gyorsan Louis, és a nevetése azonnal kitört, amikor Harry hitetlenkedő, majdnem felháborodott pillantással nézett rá. – Ne haragudj, de annyira vicces volt!
– Hagytad, hogy azt higgye a képzelt barátommal beszélek! – csapta meg Harry Louis felkarját, aki ettől csak még jobban nevetett. – Ez nem vicces! – morogta Harry, de képtelen volt nem elmosolyodni, aztán ő is elnevetni magát. – Na jó, talán egy kicsit.
– Nagyon! – " Ez a rész! Jaj istenem, most is olyan jót nevettem rajta! Louis hatalmas, imádom! 😂😂
"– Akkor… Jó havazást!
– Aludj jól, Harry! – ezzel pedig felfénylett Louis botja, és ahogy felrepült a magasba, fénylő, és hatalmas, gyönyörű hópihéket ontott magából, amik pillanatok alatt lettek semmivé, amikor a férfi is. " Varászlatos. Annyira látom magam előtt.
"Az egész - egyébként hatalmas, kétszárnyú - üveget gyönyörű jégvirágok borították, a közepén pedig ott volt Louis. Természetesen csak jégkristályokból megrajzolva, de azonnal felismerte, az alak pedig mozgott, neki integetett. Olyan hatalmas mosoly ült ki az arcára, hogy szinte már fájdalmat okozott vele magának, és azonnal az ablakhoz szaladt, hogy kinézzen rajta." Ezek a részek nagy kedvencek. Gyönyörű. És olyan aranyooos. 😊
Törlés"Harry “sajnos” már előző nap is látta, hogy Louis mennyire szép, amiben persze semmi meglepő nem volt, mégiscsak egy istenről volt szó, de nappali fényben, amikor a haja még ezüstösebben fénylett, a kék szemeit pedig még jobban kiemelte a vakító hó az udvarban… Csak káprázatos volt, Harry pedig nem tudta levenni róla a szemét. Órákig tudta volna nézni, bámulni a tökéletes vonásokat. " Megértelek Harry, nagyon is megértelek. Ugyanez van nálam is. Csak bámulom és nem tudom elhinni, hogy létezik ilyen csodálatosan gyönyörűséges ember a világon. ❤️
"Csak abban reménykedett, hogy nem feküdt nyitott szájjal, a nyálát csorgatva, vagy horkolt hangosan. " Pedig ez cukiiii 😂❤️
Louisnak nagyon is igaza van. Minden évszak fontos, ahogy a tél is! De ezt mi emberek nem fogjuk fel (tisztelet a kivételnek) mert csak azon nyafogunk, hogy jaj hideg van. A természetnek viszont ez nagyon is kellene. Manapság már sajnos nincsenek olyan mínuszok mint régebben. Sajnálatos dolog.
Annyira tetszett, hogy ennyi mindent megtudtunk, imádtam olvasni.
"– Oké! Akkor valamelyik nap kihívlak egy hógolyó csatára – mutatott felé Harry, Louis pedig komisz mosollyal el is fogadta a kihívást. Harry a szíve mélyén persze tudta, hogy veszíteni fog, hiszen egy hóistennel volt dolga, aki a telet uralta, mégis… Valahogy a vereség gondolata is édes volt, ha cserébe Louis-val szórakozhatott." Muhaha! Jön a hógolyó csataaa! Alig várom!!
Annyira aranyosak együtt. Varászlatos egy kis történet, ami megmelengeti a szívemet.
Köszönöm ❤️❤️