Mocskos elit - 48.
Sziasztok!
Azt kértétek, legyen rész, szóval hoztam is részt. (: A kommentek között annyit találgattatok, mikor érjük utol a jelent, hol tarthatnak a karakterek a jelenben, nos... Itt tartanak. Ez egészen jó, hogy pont ma értük el a jelent, és innentől minden a remény jegyében telik majd, minden a jelenlegi tetteiken és döntéseiken fog alapulni. Szertintetek van esélyük egy boldog jövőre? Hagyjatok nyomot!
Annak, aki nem olvassa a karácsonyi történetet, itt szeretnék nagyon kellemes ünnepeket kívánni! Remélem mindenki degeszre eszi magát, és boldogan, varázslatosan telik a karácsonya azokkal, akiket szeret!
Millió puszi!
48. fejezet
Zora hozzám se szólt a repülőn, de ezt valahogy nem is bántam. Fülhallgatóval a fülemben ültem az ablak mellett, és azon agyaltam, mit kellene mondanom Louis-nak. Mert valamit muszáj. Ki kellett adnom magamból mindent, ezt az egyet biztosan tudtam.
- Hová mész? - kérdezte Zora azonnal, ahogy hazaértünk, de látta, hogy nem veszem le a cipőm, csak leteszem a bőröndöket, és magamhoz veszem a kocsikulcsot. Azt is Jamie-től kaptam, amikor eljegyeztem Zorát. - Harry!
- Csak el kell intéznem valamit - morogtam, aztán közelebb léptem hozzá, hogy adjak egy puszit a homlokára, mielőtt magára hagyom. Ő már nem volt annyira ideges, sokkal inkább kétségbeesett, hogy mégis mi történik közöttünk, én meg nem hibáztattam érte. Tényleg őrülten viselkedtem. - Sietek haza, és… Bízom benne, hogy utána jobban leszek. Ne aggódj, oké? Szükségem van egy kis levegőre, ennyi.
- Rendben - egyezett bele, és halványan rám is mosolygott, mielőtt kiléptem az ajtón.
Igazából… Gyalog is mehettem volna, mert az a bizonyos upper east side-i luxus apartman mindössze hét utcányira volt a Zorával közös lakásunktól. Legalábbis bíztam benne, hogy az még mindig Louis családjának a tulajdonában van, és nem adták el azóta.
- Mr. Styles! - üdvözölt a tinédzser koromból ismert idős portás egy hatalmas mosollyal, én pedig furcsán éreztem magam. Újra abban a házban, újra Louis közelében… Rengeteg érzelem kavargott bennem. Túl sok. - Ezer éve nem láttam itt!
- Igen, én… Máshova jártam egyetemre - vallottam be, mert bár a legkevésbé sem vágytam idelent cseverészni a recepcióssal, jó benyomást kellett keltenem, hogy felengedjen. - Csak pár hete tértem vissza. Louis-hoz jöttem.
- Mr. Tomlinson nincs itt - ingatta a fejét, én pedig megint meg tudtam volna ütni valamit. Fogalmam sem volt, hol él jelenleg, Miami, vagy álmai szerint talán San Francisco, eleve nyár volt, egyből eszembe jutott Párizs, de még mielőtt felrobbantam volna, az öreg folytatta. - Korán reggel elment, de ilyen időben haza szokott érni. Ha gondolja, felmehet addig, és akkor nem kell idelent vagy az autóban várakoznia.
- Ó, köszönöm, én… - kezdtem, mert úgy éreztem, nem lenne etikus felmennem Louis üres lakásába, de aztán eszembe jutott, mi van, ha meglát idelent, és egyből elküld, vagy valami, ha esélyt sem ad, hogy beszéljek? Az volt a legjobb lehetőségem, ha már eleve a lakásban várok rá. - Akkor megvárom fent. Meglepem őt, rég találkoztunk.
- Biztos örülni fog, nagyon sokat dolgozik manapság az a fiú - ingatta a fejét, ahogy kinyitotta a liftet, és a biztonsági kódot beütve engedélyezte, hogy Louis lakásában szálljak ki. - Ráférne egy kis kikapcsolódás a barátaival. Régen láttam nála vendéget.
- Köszönöm a segítséget - mosolyodtam el a liftbe lépve, ő pedig bólintott felém.
A szívem a torkomban dobogott a lakás felé közeledve, amikor pedig nyílt a liftajtó, alig kaptam levegőt. Louis nappalija tárult elém, és amint kiléptem a liftből, millió emlék rohamozott meg. A rengeteg buli, amit éveken át tartottunk ebben a lakásban a gimi alatt. Aztán ahogy beljebb sétáltam, és megláttam a kanapét az üvegasztallal, eszembe jutott minden különóra, amit Louis tartott nekem ott ülve. A konyhapulton végigsimítva lehunytam a szemem, és ott volt minden előttem. Louis, ahogy a márványpultra ül, lóbálja az egyik lábát, miközben beszél hozzám, amíg főzök neki. A lábam magától vitt körbe az egész lakásban, és valahogy kilyukadtam Louis hálószobájában. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint annak idején, bár eltűntek a poszterek, helyette a falak üresek voltak. Ridegek. Kivéve az ágya feletti hatalmas festményt. Zöld, barna és fekete árnyalatai. Semmi minta, csak a színek összemosódása a törtfehér falon. Az ágya nem volt bevetve, és ahogy mellé léptem… Elbaszott volt tőlem. Nem is értettem, miért csináltam, de már csak akkor eszméltem fel, amikor az egyik párnája a kezemben volt, és mélyen beleszagoltam. A szemem megtelt könnyel, és azonnal dühösen hajítottam vissza az ágyra, ki akartam rohanni a szobából, de megakadt a szemem az éjjeliszekrényre tett fotón. Ezüst keretben volt. Egy fénykép Louis-ról a diplomaosztóján, ahogy minden kisebb testvére körbeállja őt. Meg akartam nézni közelebbről, már nyúltam érte, amikor ijedten összerezzentem.
- Mit keresel itt? - Louis az ajtóban állt, összevont szemöldökkel meredt rám. - A lakásomban, a hálószobámban?
- Én… Vártalak - nyögtem ki cseppet se összeszedetten. - Beszélnünk kell!
- Miről? - horkant fel, és elindult vissza a nappali felé, hogy levegye a cipőjét. Még most sem tudom, hogy a mélygarázsból ment-e fel, és nem sejtette, hogy ott vagyok, de valahogy megérezte, vagy találkozott az öreggel, aki elárulta neki.
- Arról, ami történt, a múltban és a közelmúltban is, rólunk, mindenről! - követtem őt, és már akkor fordult velem szembe, amikor mezítláb állt a kandalló melletti bárszekrény előtt, kezében egy pohár itallal.
- Úgy látom, még házas vagy - mutatott a jegygyűrűm felé, aztán ivott egy kortyot. - Szóval nem hiszem, hogy bármiről is beszélnünk kell.
- Házas vagyok, és házas is szeretnék maradni…
- Akkor mi a faszt keresel itt?! - kiáltott rám, félbeszakítva a mondandómban. - Feltételezem, hogy nem fogod elmondani a feleségednek, mit műveltél az esküvőtök napján, nagyszerű házasságnak ígérkezik!
- A te kurva hibádból, Louis! - emeltem fel én is a hangom. Egy pillanatig se gondoltam, hogy meg fogjuk úszni kiabálás nélkül, szóval nem is voltam csalódott miatta. - Miért kellett odajönnöd? Miért csináltad?
- Először nem akartam elmenni - rázta meg a fejét, és meglepett a nyugodtabb hang, amivel hozzám szólt. - A haverod megkeresett, és közölte, hogy segítenem kell, mert bajban vagy. Egyből lemondtam a kezdődő megbeszélésemet, mert megrémültem a kétségbeesésétől, nem tudtam, mi történhetett, hallani akartam, de amikor a mese végére ért… Úgy voltam vele, ez a te dolgod. Megint magadnak csináltad, edd is meg amit főztél. Aztán… Azt mondta, félreértem, és hogy te tényleg hiszel ebben a házasságban, komolyan a Dimonokhoz akarsz tartozni, mert bennük látod a jövődet. Használod őket. Ez felbaszott - vont vállat.
- Semmi közöd nem volt hozzá! - vágtam rá, ő meg felhúzta az egyik szemöldökét. - Miért jöttél oda?
- Bizonyítani akartam - felelte ő is keményen. Éreztem rajta, hogy mennyire komoly, még ha sokkal nyugodtabb is volt nálam. - Megmutatni neked, hogy hülye vagy, és bebizonyítani, hogy Zora csak egy eszköz számodra, de valójában semmit se jelent. Hátha elgondolkodsz ezen a házasságon. Talán túl dühösen, de ezt akartam. Viszont úgy látom, kevés voltam hozzá. Ehhez is…
- Megaláztál! Erőszakkal vettél el valamit, amit amúgy is…
- Erőszakkal?! - nevetett fel, amitől megfeszült az állkapcsom. - Az első ellenkező szavadra elengedtelek volna! Kértelek, hogy mondd ki! De te egészen másért könyörögtél!
- Volt olyan valaha is, hogy nemet tudtam mondani neked, Louis?! - üvöltöttem, zengett a hangomtól az egész lakás. - Mindent tönkretettél! Tudatosan! Az egész kibaszott életem!
- Hát akkor üdv a klubban, Harry! - kiabált vissza, és megremegett a poharat tartó keze. A tekintete megtelt fájdalommal, szenvedéssel, na meg dühvel, és ledermedtem tőle. - Na mi van? Nem gondoltad, hogy vannak rajtad kívül is emberek, akik szarul érzik magukat a bőrükben?! Én speciál miattad! Az én életemet te tetted tönkre! Te vagy, aki miatt képtelen vagyok megbízni bárkiben is! Miattad nem hiszek többé a kibaszott szerelemben! Az én szememben te tehetsz mindenről! Miattad lettem az az ember, aki ma vagyok, és nem kedvelem magam! Erre mit lépsz?! Vagy még mindig azt szereted, ha te vagy az egyetlen szenvedő alany?!
- Tudod, hogy mennyire szerettelek - csuklott el a hangom, amikor megláttam legördülni az első könnycseppet Louis arcán. - Ha akkor, ott… Ha meg tudtuk volna oldani valahogy…
- Látod, mit csinálsz? - kérdezett vissza sokkal gyengébb hangon. - Megint minden rólad szól, a te érzéseidről, a te életedről. Önző vagy, és mindig te vagy az első. A te jövőd, a te álmaid, a te vágyaid, a te lelked! De én hol voltam?! A szemembe hazudtál minden pillanatban arról, hogy ki vagy! A te szemedben minden fontosabb volt nálam!
- Ez nem igaz… - ráztam a fejem. - Heteket töltöttem belső szorongással, mert azt akartam, hogy mindenről tudd az igazat, de féltem.
- Mitől?! - tárta szét a kezét, és már a hangján is egyértelmű volt, hogy sír, de a könnyei is potyogtak hozzá. - Meghaltam volna érted! Biztos voltam benne, hogy… A picsába is, fogalmam sincs, miért, de ma is tudom, hogy te voltál nekem az egyetlen és igazi! Soha nem fogok többé úgy szeretni! Ha tőled tudom meg… Van egyáltalán elképzelésed róla, mennyire szeretlek? Mindent veled képzeltem el. Hittem bennünk! Láttam magunkat tíz, húsz év múlva a közös otthonunkban! És tudod, mi fáj a legjobban? Hogy tudnod kellett, hogy nem hazudhatsz a végsőkig, tudnod kellett, hogy hamarosan vége lesz, és te inkább azt választottad, annyira sem számítottam neked, hogy legalább megpróbálj mindent megtenni értem. Annyira sem érdekeltelek, mint Zora, hogy kihasználj a jobb jövőért!
Ahogy könnyek között az arcomba vágta a szavakat, dühösen a falhoz csapta a kezében lévő poharat. A kristály apró szilánkokra robbant, a sötét ital pedig megszínezte a nappali fehér tapétáját.
- Arra képtelen lettem volna… - leheltem, mert túl sok volt. Az érzelmek, a düh, Louis könnyei. - Veled nem tudtam volna megtenni.
- Miért? - nézett a szemembe elszántan. - Mert az egy melegházasság lett volna? Mert az neked nem volt olyan kényelmes, mint ez az elfogadott, támogatott nász Zora Dimonnal?!
- Azért mert téged őszintén szerettelek! - kiabáltam rekedten. - Miért nem érted már meg?
- Nem a felfogásommal van a baj - ingatta a fejét. - Hinni nem tudok neked! De tudod mit? Nem is kell megtennem! Bocsáss meg azért, ahogy bántam veled az esküvődön, durva voltam, és annak ellenére tettem meg, hogy tudtam, neked az az első. Hiba volt, amit megbántam, és szégyellem magam a viselkedésemért. De azt egy cseppet sem bánom, hogy szarul érzed magad, és hogy megcsaltad a feleséged. Ideje lenne kurvára leülnöd, és számot vetned az életedről. Megszámolni, hány embernek okoztál fájdalmat, vagy okoznál a mai hazugságaiddal. Hány embert vesztettél el, és veszíthetnél el a lebukással. Elképzelni az életedet úgy, hogy egyszer végre nem csak magadra gondolsz. Hogy egyszer végre nem te vagy a világ közepén, hanem valaki más. Te pedig áldozatokat hozol. Nem kell megtenned, csak képzeld el. Ezt mind! Gondolj egy kicsit mindenkire, akiről azt állítod, szereted. És ha azok után is úgy gondolod, hogy jó úton haladsz, hogy a Dimon család a jövőd, és tökéletesen azon az ösvényen vagy, amin lenned kell, akkor egyetlen szavam se lesz, és akkor csak engedjük el egymást.
- Én már ma is azért jöttem, hogy elengedjelek - folyt végig egy könnycsepp az én arcomon is.
- Rendben - egyezett bele halkan. - De ezt az egyet még tedd meg nekem. Csak ülj le, és gondolkodj egy kicsit, mert nem vagy hülye, Harry. Sokminden vagy, de hülye nem, és valamiért Damiano is így gondolta.
- Bárcsak képes lennél elhinni, hogy szeretlek - mondtam halkan, ahogy hátrálni kezdtem, és menekülni készültem. Nem volt mit mondanom tovább. Louis sokkal erősebb volt nálam. Mindig is, de azokban a pillanatokban különösen.
- Én is szeretlek - mondta ki halkan, és megfogta a kezem, hogy közelebb húzzon magához. Az egész túl gyors volt. Éreztem, ahogy megsimogat az ajka, de már el is húzódott tőlem. - Bárcsak képes lennél felfogni, hogy a szerelem nem mindig elég. Néha sokkal többre van szükség.
Nem szóltam semmit, nem válaszoltam erre, némán hagytam őt hátra, és siettem a lift felé, Louis pedig meg sem próbált megállítani. Tudtam, már abban a pillanatban, ahogy a mélygarázsba tartottam, hogy talán ez volt az utolsó beszélgetésem Louis-val. Hogy ha nem teszek valamit, amivel bizonyíthatok neki, akkor ennyi volt. Elvesztettem örökre, ez a gondolat pedig a padlóra küldött. Semmi másra nem vágytam, csak vergődni valahol a földön, üvölteni, és a világba kiabálni a fájdalmamat, amiért ez tényleg ennyire kibaszott nehéz. Amiért ennyire összetett. Hogy úgy érzem, senki mást nem tudnék szeretni a világban, csak Louis-t, de közben nyitva áll előttem az álmaimba vezető aranyozott kapu, amin csak be kell sétálnom. Már be is sétáltam addigra. Minden ott volt a kezemben, csak ki kellett volna bontanom az ajándékdobozt a szárnyaló karrierrel, a manhattani hírnévvel, én pedig üvölteni akartam, mert Louis nem lehet az enyém. Telhetetlen voltam, ez egyértelmű, de egész életemben az voltam, szóval nem volt meglepő, hogy mindent akarok. Louis pedig összezavart.
Egész hazaúton potyogtak a könnyeim, mert nem tudtam, mit kellene tennem. Azt sem tudtam, mit kellene mondanom Zorának, ha hazaérek, el voltam veszve. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Zora nem is volt otthon. Lehet, hogy az első pillanattól aggódnom kellett volna azon, merre jár, mit csinál, de nem tettem… Nem is érdekelt. Annyit csináltam, hogy töltöttem magamnak egy pohár vizet, mert ma még alig ittam.
Azóta pedig… csak itt ülök a közös hálószobánkban az ablak elé tolt fotelban, és nézem a várost. Órák óta. A távolban magasodó toronyházakat és az épület lábánál elterülő Central Parkot. Teszem, amit Louis mondott, mert a mai napig képtelen vagyok ellentmondani neki. Hiszek abban, hogy arra van szükségem, amit ő javasol nekem. Ezért hát nézem a várost, amiben felnőttem, és átgondolom az életem.
Attól a pillanattól kezdve, hogy Louis valamilyen furcsa sugallat folytán olyan fontos lett számomra a gimnáziumban. Most sem értem, hogy történt, miért történt. Hogy lett három év egyszerű és ártatlan barátságból lángoló szerelem egyetlen pillanat alatt. Mi történt, ami átfordított mindent. Igyekeztem megtalálni, melyik volt a fordulópont, amikor az a srác, azokkal a csábítóan dögös selyemsálakkal a végzetemmé vált, de nem tudok rábökni csak egyetlen ilyen másodpercre. Talán Louis mindig is a végzetem volt, és nekem lett teremtve, különben nem lehetne ekkora hatalma felettem. Ha belegondolok, ott volt minden pillanat az egyetem alatt. Minden alkalom, amikor senki sem látott, én meg a képeit nézegettem a telefonomban. Vagy amikor Damianoval voltam, és akartam őt, mindig is kívántam Damet, mégsem voltam képes tovább menni vele, olyat tenni, amit előtte ne csináltunk volna Louis-val, mert azt éreztem, vele akarom először csinálni. A fiúval, aki elhagyott engem. Még akkor is rá gondolok, amikor Zorához kell érnem, mert ez az egy olyan módja van, hogy igazán örömet tudjak okozni a nőnek, aki örök hűséget fogadott nekem. Aki szeret engem, és velem tervezi az egész életét.
Átgondoltam mindent, és most… Most azt, amit néhány órája mondott nekem a lakásban. Hogy szeret. Nem szeretett, hanem szeret. Még mindig. De azt is mondta, hogy tönkretettem az életét, és miattam nem lehet boldog többé senkivel. Nem bízik senkiben, bennem a legkevésbé, és ez tényleg az én hibám. Megcsókolt. Sírt. Értem. Ha kibaszott nehéz is elhinnem, Louis nem hazudna soha. Nem mondana ilyet, ha nem úgy lenne, én pedig… Nem tudom, mihez kezdjek. A múltam egy hatalmas káosz, és erre istenigazából csak most döbbentem rá, ahogy mindent végigvettem pontról pontra. Mindent, ami közrejátszott abban, hogy ma az vagyok, aki vagyok.
Louis-nak mindenben igaza volt. A könnyei, amit még akkor sem engedett látni, amikor minden kiderült rólam, nem hazudnak. Azok tökéletesen megmutatták nekem, hogy mit tettem. Mit művelek évek óta mindenkivel magam körül. Túl sok embert martam el magam mellől a viselkedésemmel. Túl sok szerettemet bántottam, pedig nem akartam. A barátaimat, a családomat. Nem ellenük tettem, amit tettem. És ez az, amire Louis próbált rámutatni. Arra, hogy mindig csak magamra gondolok. Egész életemben mást sem csináltam, csak a jövőre koncentráltam, amiben azt gondoltam, boldog lehetek, de itt vagyok... Itt vagyok, az elképzelt jövőmben, és Louis azt is elérte a puszta megjelenésével, hogy ne legyek elégedett. Ha visszagondolok, mikor voltam igazán az, árnyékok és aggodalmak nélkül, Damiano képe kúszik be a szemem elé, és a pub, ahol dolgoztam. Azokban az években igazán gondtalan voltam, boldog, és Damiano akkor szeretett meg, annyiszor elmondta már, hogy azt az énemet szereti. Damiano képes önfeledten élni, mindig is képes volt. Tudom, hogy Louis-nak is menne, akkor is, ha csak száz dollár lenne a számláján. Nekem miért nem megy? Miért vagyok képtelen értékelni a kis dolgokat? Az átlagos életet? Keresem a válaszokat arra, hogy miért vagyok ennyire elbaszott, mert ez az igazság. Én vagyok az, és bár mindenki mást hibáztattam a saját elcseszett életem romjaiért, egyedül én tehetek mindenről, erre pedig ma jöttem rá, ahogy a könnyekkel küszködő Louis-t hallgattam. Louis… Nem értem, mit szeret bennem. Már azt sem értettem, hogy a gimiben mit szeretett, de hogy a mai napig…
Gondolkodás nélkül veszem elő a telefonomat, és kezdem végigpörgetni a fotókat, videókat. Mindent, amin Damianoval és a bandával szerepelek, aztán mindent, amit Louis-ról őrizgetek. Azok a legféltettebb kincseim. Egymilliószor megtettem már ezelőtt, most mégis valami más. Valami megváltozott. Vágyom rá. Újra. Louis-t akarom, és hogy megint magához öleljen, hogy mosolyogjon egy viccemen, hogy megcsókoljon.
Louis-nak igaza volt. Nem csinálhatom ezt. Nem bánthatok még több embert, és főleg nem úgy, hogy tudom, képtelen lennék igazán boldoggá tenni Zorát. Nem ezt érdemli. Nem engem érdemel. Csak azt nem tudom, hogy mondom el neki mindezt. Két hete sincs, hogy elvettem, most pedig felpattanok, és bőröndökbe gyömöszölöm a ruháimat, hogy elhagyjam őt. A tervem, hogy megpróbáljak életemben először jobb ember lenni, eleve bedőlni látszik, mert képtelen leszek ezt úgy csinálni, hogy Zorát ne törjem darabokra, de csak azért, hogy ne bántsam meg, nem folytathatom ezt. Semmiképpen sem folytathatom ezt.
Két hatalmas bőröndbe belefért az egész életem. Itt várakoznak mellettem a nappali kanapéja mögött, miközben Zorát várom, és összeszorul a torkom, amikor hallom nyílni az ajtót.
- Zora? - kérdem, ahogy felé fordítom a fejem, és nyelek egyet, hogy elég erőt tudjak gyűjteni. - Kérlek… Gyere ide. Muszáj elmondanom valamit.
- Jól vagy? - sétál közelebb, a hangja pedig tele van kétségekkel. - Aggódom érted, édes.
- Mielőtt belekezdek, tudnod kell, hogy nagyon sajnálom - sóhajtok fel. Zora leül mellém, de egyértelműen teljesen össze van zavarodva. - Nem is tudom, hol kezdjem… Damiano… Neki nem veled van baja, hanem velem. Mert… Ő tud rólam valamit, amit te nem, és… Nem volt fair, hogy eltitkoltam előled. Ez pedig nagyon úgy fest, hogy most visszaütött. Én magam sem értem, miért gondoltam, hogy nem fog. Mindig megfizettem azért, ha nem voltam korrekt. Előbb vagy utóbb… Most épp előbb.
- Oké, Harry - ingatja a fejét. - Semmit nem értek, de rám hozod a frászt. Kérlek!
- Én… Nem teljesen vagyok… hetero - mondom ki végül, Zora pedig pislog rám, a száját rágja közben, próbálja kibogozni a szavaimat. - Persze, régebben is volt dolgom lányokkal, de… Valahogy sose volt fergeteges. Szóval… biszexuálisnak mondanám magam, mert természetesen gyönyörű és vonzó vagy! Szeretek veled lenni! De… Azt érzem, hogy valami mindig hiányzik.
- Jézusom…
- És ez nem a te hibád! - folytatom gyorsan, mert látom rajta a kiborulás jeleit. - Megpróbáltam elnyomni, mert el akartam nyomni. Veled akartam lenni. Talán nem olyan mélyen, mint te engem, de szeretlek. Fontos vagy nekem. Viszont én… Louis…
- Louis? - néz rám összeszűkített szemekkel.
- Louis életem szerelme - vallom be nagyon halkan, az is meglep, hogy egyáltalán hallotta. - Együtt voltunk a gimnáziumban, de én… Hazudtam neki. Mindenről, hogy menőbbnek gondoljon, és gyáva is voltam, mert nem vállaltam fel őt. Szégyelltem és előnytelennek gondoltam, ha egy sráccal randizom, hiszen az én hátteremmel sokkal többet kell küzdenem az elismerésért a te világodban. Szóval, nagyon megbántottam őt, amikor mindez kiderült. Nem hittem, hogy valaha megbocsát, és valószínűleg nem is tette…
- Miért volt ott az esküvőn? - kérdi teljesen értetlenül, mint aki már egyetlen szálat se tud igazán kibogozni. - És miért veszekedett Damianóval?
- Dam mindent tud rólam - folytatom, még ha ez egy bonyolult mese is, és tudom, hogy tartozom a teljes magyarázattal Zorának, de legszívesebben már a végén tartanék, hogy elmenekülhessek. - Igazából… Dammel van is egy kis múltunk, és azt hiszem, soha nem értette, miért alkuszom meg egy félboldog házasságban egy nővel, amikor valójában… Másra vágyom. Így, tudva, mit érzek Louis iránt a mai napig, elhívta az esküvőre, hátha megakadályozhatja.
- Egy megalkuvás vagyok? - leheli, és megremeg az ajka. Tudtam, hogy sírni fog, nem lep meg, csak azt kívánom, bárcsak egyszerűen gyűlölne, vagy undorodna tőlem ahelyett, hogy darabokra törik. Ő is.
- Annyira sajnálom, hogy ezt tettem veled, de tényleg… fontos vagy nekem, Zora - nyúlok a keze felé, ami a combján pihen, de elhúzza tőlem. Nem mozdul, de akkor sem akarja, hogy hozzáérjek. - Amikor megismertelek, az egész annyira jó tervnek tűnt, és kedveltelek is. Úgy éreztem, csekély ár egy élet veled, cserébe azért, amire mindig vágytam. Elismerés, rang, vagyon… De…
- Úristen…
- Boldoggá akartalak tenni, amennyire tőlem telik, hűségesen, valódin, még ha a kezdeti terveim nem is voltak tiszták - hadarom szinte, hogy tisztába tegyem a dolgot, és megértse, nem használtam ki őt érzelmek nélkül. Nem teljesen. - De aztán… Louis valamiféle bizonyítási vágyból elhatározta, hogy megmutatja nekem, mi az, amire valójában vágyom, de mindennél jobban. Abban az egy órában, amikor eltűntem, mi… én… lefeküdtünk.
- Ezt nem hiszem el - rázza a fejét kétségbeesetten, a könnyei már záporoznak, ahogy felpattan a kanapéról. - Nem tettél volna ilyet… Ugye nem?
- Nagyon sajnálom! - lépek felé, de nem is próbálok túl közel menni hozzá. Tiszteletben tartom, hogy egyértelműen nem szeretné. - Nem akartam, nem ezt akartam. Tényleg hittem ebben a házasságban, pont ez dühítette mindkettejüket annyira. Ha Louis nem jön el, ha… Louis-nak hatalma van felettem. Mindig is volt, és mindig is lesz. Vágytam rá, és azóta, hogy újra felébresztette ezt bennem, folyamatosan vágyom rá. Éppen ezért nem tehetem ezt veled. Elbasztam, Zora, elbasztam ezt magunknak, annyira sajnálom! De nem akartam hazudni neked, nem ment. Nem megy tovább. Ma délután Louis segített megérteni, hogy nem csinálhatom ezt tovább, és én is belefáradtam abba, hogy mindig próbáljam menteni a menthetőt. Csak őszinte akarok lenni veled, mert megérdemled. És hogy tudd, itt nem egészen két héttel ezelőttig tényleg nem volt semmi probléma. Éppen annyira akartam ezt, mint ahogy gondoltad, ahogy mondtam.
- Értékelem, hogy elmondtad - mondja ki halkan, percekig tartó némaság után. Frusztráltan a hajába túr, aztán saját magát átölelve, olyan kibaszott elveszetten áll a nappali szélében, hogy legszívesebben magamhoz ölelném. - De… Ez… Túl sok. Túlságosan sok. Nem is tudom, mit mondjak. Nem tudok semmit se…
- Tudom - értek egyet azonnal. - Nem is várom, hogy megbocsáss vagy ilyesmi… én… - veszek egy mély levegőt, ahogy lenézek a kanapé melletti bőröndökre. Zora is most veszi észre, a könnyei pedig újra megindulnak. - Elmegyek, és nem kérem, hogy maradhassak, de… Sajnálom. Ezt el kell hinned.
- Elhiszem - szipogja halkan, és az asztal felé indul egy papírzsebkendőért. - El akarom hinni, hogy ennyire nem ismertelek félre, csak… Nem tudom felfogni, hogy ez mind igaz, miközben annyira egyértelmű most már. Minden.
- Tudom.
- Hová mész?
- Azt hiszem, ki kell békülnöm Damianóval. Szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez - gondolkodom el a számat rágva, mert a hova tovább ezutánt tényleg nem terveztem meg. Csak az járt a fejemben, hogy túl legyek ezen a beszélgetésen Zorával. - Talán megengedi, hogy meghúzzam magam a kanapéján. Aztán… Meglátjuk.
- Egy részem gyűlöl most mindenért - mondja a szemembe nézve, és látom. El is hiszem. - De egy részem csak nem érti… Nem ért semmit…
- Jobb, ha megyek - lépek a bőröndök mellé. - Ha egy kicsit lenyugodtunk mindketten… Beszélnünk kell még. A házasságunkról.
- Szólni fogok, ha szükségem lesz az aláírásaidra - bólint, és tudom, hogy a válási, vagy jobb esetben érvénytelenítési papírokra gondol. Ő is olyan jól tudja, hogy nekünk innentől kezdve nincs közös jövőnk, mint én.
- Nem tartok igényt semmire, Zora - fordulok még felé, amikor már rajtam a cipőm, húzok egy kalapot a fejemre, és az előszoba komódjára teszem a kulcsaimat. Egyedül a hónapok óta a mélygarázsban pihenő motorom kulcsait tartom a kezemben. - Itt semmi se az enyém, tisztában vagyok vele, és tisztellek is ennyire.
Nem mond semmit, csak bólint, én pedig kilépek az eddig közös lakásunk ajtaján. Eléggé biztos, hogy örökre, és valahogy máris könnyebb a lelkem. Hallom hangosabban sírni őt, amikor beszállok a liftbe, meg hogy csapkod valamit, talán össze is tör egy vázát, vagy ilyesmi, de nem megyek vissza. Nem mehetek vissza, mert már így is eleget tettem a fájdalmáért.
Puppet
Dam? Manhattanben vagy?
Master
Igen
Puppet
El tudnál jönni a cuccaimért?
Motorral nem tudom elvinni őket
Master
Költözöl?
Puppet
Igen
Master
Hova?
Puppet
Ha hajlandó vagy meghallgatni és elfogadni a bocsánatkérő monológom amiért egy barom voltam, remélem néhány napra hozzád
Master
Jobb később, mint soha, de majdnem túl sokáig tartott észhez térned, Puppet
Szerintem fél óra és ott vagyok
Puppet
Várlak
És köszönöm!
Master
Csóközön
3 Comments
Szia!
VálaszTörlésKöszönöm szépen, hogy ma is kaptunk részt ebből!
Harry már készültem, hogy le vegyelek a tíz körmödről, hogy megint csak Te Te Te...és mindenki más hibás merthát, Te igen is tudtál volna így élni...Lou tehet az egész felfordulásról mert megjelent, meg Dam mert szolt Neki. És az a baj, hogy ez nem csak felindulásból jön hanem valahol így is gondolod ( szögezzük még azt le gyorsan, hogy Damnak és Lounak igaza van )és..lényeg a lényeg...ezzel ugrottam volna Neked...tudom nem szêp tőlem ..meg a partvonalról könnyű magyarázni ..
De ahogy végig gondoltad az egésszet és döntésre jutottál úgy éreztem kaptál mar eleget nem ugrok neked én is.
Nagyon gyanús még sz előző részből kiindulva, hogy Zora babát vár...
Dam egy csodás barát!
Lehetnek boldogok ...kérdés kinek mi a boldogság...mert Harrynek valamilyen elfuserált módon ez is az lett volna...Lou is mélyen betemetett volna mindent...eléldegél szemléli a szép világot...lehet így is boldog...de igen szerintem együtt igszán lehetnek mêg boldogok, ha Harry tênyleg nagyon de nagyon összeszedi magát!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvashattam! Boldogságban Békességben Egészségben Teljes Szeretetben Gazdag Karácsonyi Ünnepeket Kívánok Neked!
Hello
VálaszTörlésElgondolkodtam, hogy melyikkel is kezdjem, de lehet ezzel kellett volna és utána a karácsonyi mesével, mert tudtam, hogy megint nem fogom kibírni könnyek nélkül ezt a részt. 💔😭
Már az elején kikészültem. Esküszöm annyira gyomorgörcsöm volt, ahogy Harry Louis lakásához tartott, ahogy ott volt a liftbe, ahogy ment felfelé. Tiszta idegbe voltam.
"A konyhapulton végigsimítva lehunytam a szemem, és ott volt minden előttem. Louis, ahogy a márványpultra ül, lóbálja az egyik lábát, miközben beszél hozzám, amíg főzök neki. " Miért csinálod ezt velem??? Miért? Az emlékek... Annyira durva, mert előttem is minden itt van és nem vagyok jól... De ez a konyhás, főzős rész volt mindig a kis kedvencem. Szóval összetörtél rendesen megint.
Rendesen berezeltem mikor Louis megjelent. Én annyira féltem, pedig már olvastam, de most is ugyanolyan hatással volt rám, mint először. Ahh, annyira brutál jól írsz! Megölsz!
"Viszont úgy látom, kevés voltam hozzá. Ehhez is…" Tönkre fogok menni megint. Annyira fáj a szívem Louisért...
"- Mindent tönkretettél! Tudatosan! Az egész kibaszott életem!" Hú itt nagyon kiakadtam Harryre... Ő mit is csinált??
"- Hát akkor üdv a klubban, Harry! - kiabált vissza, és megremegett a poharat tartó keze. A tekintete megtelt fájdalommal, szenvedéssel, na meg dühvel, és ledermedtem tőle. - Na mi van? Nem gondoltad, hogy vannak rajtad kívül is emberek, akik szarul érzik magukat a bőrükben?! Én speciál miattad! Az én életemet te tetted tönkre! Te vagy, aki miatt képtelen vagyok megbízni bárkiben is! Miattad nem hiszek többé a kibaszott szerelemben! Az én szememben te tehetsz mindenről! Miattad lettem az az ember, aki ma vagyok, és nem kedvelem magam! Erre mit lépsz?! Vagy még mindig azt szereted, ha te vagy az egyetlen szenvedő alany?!" Olyan vagy... Ez nagyon kegyetlen volt... Annyira nagyon fájt. Szegény Louis, megszakadt érte a szívem. (De közben meg örülök, hogy végre mindent is kimond Louis, mert ez nagyon is kellett!!)
Teljes mértben igaza van Louisnak mindenben is! Harry csak magára tud gondolni. Csak ő és ő, mintha senki más nem létezne körülötte.
"Meghaltam volna érted! Biztos voltam benne, hogy… A picsába is, fogalmam sincs, miért, de ma is tudom, hogy te voltál nekem az egyetlen és igazi! Soha nem fogok többé úgy szeretni! Ha tőled tudom meg… Van egyáltalán elképzelésed róla, mennyire szeretlek? Mindent veled képzeltem el. Hittem bennünk! Láttam magunkat tíz, húsz év múlva a közös otthonunkban! És tudod, mi fáj a legjobban? Hogy tudnod kellett, hogy nem hazudhatsz a végsőkig, tudnod kellett, hogy hamarosan vége lesz, és te inkább azt választottad, annyira sem számítottam neked, hogy legalább megpróbálj mindent megtenni értem. Annyira sem érdekeltelek, mint Zora, hogy kihasználj a jobb jövőért!" Ez nem fair... Miért kell kitépni a szívemet? Jézusom. Nekem ez annyira nagyon fáj. Látta a jövőjüket... hagyjál békén... 😭💔
"Ideje lenne kurvára leülnöd, és számot vetned az életedről. Megszámolni, hány embernek okoztál fájdalmat, vagy okoznál a mai hazugságaiddal. Hány embert vesztettél el, és veszíthetnél el a lebukással. Elképzelni az életedet úgy, hogy egyszer végre nem csak magadra gondolsz. Hogy egyszer végre nem te vagy a világ közepén, hanem valaki más. Te pedig áldozatokat hozol. Nem kell megtenned, csak képzeld el. Ezt mind! Gondolj egy kicsit mindenkire, akiről azt állítod, szereted. " Végre. Köszöntem! Jó lenne, ha elgondolkodnál ezen Harry, mert Louis minden szava fontos! És nyilván nem volt szép amit tett Lou, de basszus, meg amúgy is bocsánatot kért, és tudja jól ő is hogy nem így kellett volna.
TörlésJaj, végem van. Totálisan kész vagyok. Egyszerűen annyira szeretem az írásodat, annyira át tudsz adni mindent, hogy minden mondatába belehalok. És nem, nem könnyezek ám. Én nem. Összetörtem.
"Tudtam, már abban a pillanatban, ahogy a mélygarázsba tartottam, hogy talán ez volt az utolsó beszélgetésem Louis-val. Hogy ha nem teszek valamit, amivel bizonyíthatok neki, akkor ennyi volt. Elvesztettem örökre, ez a gondolat pedig a padlóra küldött." Szedd össze magad fiam, mert velem gyűlik meg a bajod, ha nem változtatsz és csinálsz végre valamit!! Nem vesztheted el, mert megcsaplak!!
"Hogy szeret. Nem szeretett, hanem szeret. Még mindig." Persze, hogy szeret. ajj, a szívem, nem bírja már ezt a sok megpróbáltatást egy részben...
Örülök annak, hogy Harry végre átgondolt mindent, így nem kell megvernem. Végre rájött mi is a jó döntés. Annyira jó volt végigkísérni, ahogy rájön a dolgokra, ahogy megvilágosodik hogy ez nem a jó út. Köszönöm Louis, hogy elindítottad ezt Harryben. Nagyon kellett neki ez a fejmosás. És nyilván ehhez maga Harry is kellett. Ezek után csak kicsit haragszom rá, mert nyilván a múltat nem tudod eltörölni, megtörtént és az örökre ott marad. De a jövőt még szebbé lehet tenni. Kijavítani a hibákat és jobb emberré válni.
Nagyon sajnáltam Zorát is, nem ezt érdemelte... De örülök annak, hogy végre ezt is meglépte Harry és mindent őszintén elmondott Zorának. Én is megkönnyebbültem, még ha nem is volt valami kellem ez a beszélgetés. A legjobb az fájt, mikor Harry kilépett és hallotta, ahogy Zora sírt...Remélem minden rendben lesz vele is majd idővel és megtalálja az igaz szerelmet.
És hát Dam. A legjobb barát! Szeretem őt is nagyoon!
Jaj te, kicsináltál ezzel a résszel nem is kicsit. De nagyon szerettem. Brutál jó rész lett! Csodálatosan írsz! Egyszerűen... végem...
Köszönöm! ❤️
Ui: Igyekeztem nem mindent kiemelni még ha mindent is ki szerettem volna emelni. XDD
Ja és... A képeeeek... ahhhh