The Prince of Ice - 2.
Sziasztok!
Meghoztam a történet második részét, itt végre találkozott is a két főhősünk, remélem tetszeni fog nektek. (: Holnap hozom a folytatást, addig is hagyjatok nyomot!
Puszi&Pacsi
.jpg)
Káprázat
Harrynek mindig sok idő kellett, hogy felébredjen. Szerette a telet, mégis fázós volt, imádott a meleg paplanok és párnák közé bújni, és csak lustálkodni, ha nem kellett időre kelnie. Így volt ez azon a reggelen is, legalább egy órát ágyban maradt még, mire sürgetővé vált meglátogatni a mosdót, onnan pedig egyből a konyhába indult. Nem nézett ki az ablakon, békésen elkészítette a reggeli tál müzlijét egy nagy bögre kávéval kiegészítve, és akkor sokkolta először a hófehérbe öltözött táj, amikor készült letelepedni a kedvenc foteljába, és bekapcsolni a tévét.
– Mi a fene? – suttogta, ahogy mindent lepakolt a dohányzóasztalra, aztán kinyitotta a terasz ajtaját, hogy könnyebben szétnézhessen. Előző nap még tizenkét fok volt, sütött a nap. Aznapra is ugyanezt ígérték, sőt szomorúan, de azt olvasta, hogy melegrekord dől meg azon a karácsonyon, nem havazási. Azonnal eszébe jutott, amit Jesse mondott neki, és mintha hevesebben vert volna a szíve a ténytől, hogy egyelőre ezt találta a legésszerűbb magyarázatnak. – Jack Frost?
Már ha az ésszerűnek mondható, hogy egy fiú, vagy Jesse szerint férfi, járja a világot és mindenhova havat varázsol. Valószínűleg nem. Hiszen az egész annyira abszurd volt! Kellett, hogy legyen valami magyarázat, ha már nem, hát ez is egy furcsa tünete a klíma katasztrófának, ami a világot sújtotta. Egyből a híreket kezdte lesni, hogy vajon mit mondanak, de sehol nem talált választ. Mindenki értetlenül állt a váratlan hó előtt, ami maga alá temette egész Holmes Chapelt. Az iskolákban és óvodákban emiatt természetesen szünetet rendeltek el, aminek nem csak a gyerekek örültek, hanem Harry is.
Volt egy kis ideje, hogy megejtse az utolsó nagy karácsonyi bevásárlást, és amikor hazaért, azonnal csomagolni is kezdte az ajándékokat, hogy a fa alá pakolja. Ez volt az első karácsony, amikor ő várta vendégségbe a családját karácsony reggelére, hogy mindenki nála bontson ajándékot, és úgy beszélték meg, hogy az ebéddel is ő készül, míg édesanyja és nővére csak némi extra süteménnyel járulnak hozzá a nagy naphoz. Ennél izgatottabb aligha lehetett volna, mert bár imádott főzni, a menü ezúttal különleges volt. Narancsos kacsát tervezett a vendégeinek. Az a két nap, amíg zárva volt az óvoda, tökéletes volt arra, hogy minden hozzávalót beszerezzen, és az ünnepek végéig már sehova se kelljen elmennie.
Éppen a gyerekeket fogadta a csoportban azon a hideg, hétfő reggelen. Mindenki boldog volt, hiszen szombaton már huszonnegyedike, egy telefonhívás, ami Jesse anyukájától érkezett, mégis kicsit kizökkentette.
– Jó reggelt, Nora! – köszönt a telefonba, és a gyerekeknek intett mosolyogva, hogy nyugodtan játszanak, aznap szabadfoglalkozással indítanak, hogy addig is lezavarhassa azt a telefonhívást. – Hogy van?
– Én nagyszerűen, köszönöm! – viszonozta a kedvességet a fiatal nő, udvariasságból ő is kifaggatta Harryt, hogy érzi magát, aztán rátért a hívása valódi okára. – Azért telefonáltam, mert Jesse ma nem tud óvodába menni. Nagyon megfázott, és ma reggel még láza volt. Szerintem pár nap alatt kipiheni, semmi igazán komoly.
– Szomorúan hallom – válaszolta Harry, és a fejét ingatta. Jesse mindig ilyen volt, könnyen megfázott, viszont nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy mi van ha megint kiszökött, hiába ígértette meg vele, hogy nem teszi. – Hogy fázott meg ennyire?
– Ismeri, imádja a havat, alig tudtam beimádkozni a minap – felelte Nora, és Harry szinte még a mosolyt és legyintést is maga előtt látta, ahogy elmondja ezt a mondatot. – Meg is lett az eredménye.
– Mondja meg neki, hogy sokat gondolunk rá, gyógyuljon meg hamar – üzente Harry a kisfiúnak. – Ma csinálunk pár apró kis ajándékot neki, ha nem zavarok, este elugrom vele és beköszönök.
– Persze! Az nagyon kedves lenne, Jesse biztosan nagyon örülne.
– Akkor este – köszönt el Harry a nőtől, és ahogy letette a telefont, azonnal a gyerekek felé vette az irányt. Mindenki hangosan játszott már, ki éppen a babákat itatta meg képzeletbeli teával a kis rózsaszín teáscsészékből, ki kalózosat vagy orvososat játszott a fából készült kellékekkel. Harry hagyta még, hadd játszanak úgy fél órát, addig is előkészítette az asztalokra a papírokat, apró kézműves dolgokat és festékeket, ceruzákat, amikkel majd ajándékokat gyárthatnak Jessenek.
Mindenki nagy boldogan ment bele az ötletbe, igazán persze fel sem fogták, hogy Jesse betegsége nem valami örömteljes dolog, de hát gyerekek voltak. Mit lehetett kezdeni velük?
Már sötét volt, amikor az utolsó gyereket is elvitték a szülei, és Harry is elkezdhetett kicsit kitakarítani a csoportban, aztán vehette a kabátját, hogy útnak induljon. Gondosan egy szép mappába rendezett mindent, amit Jesse-nek készítettek a kicsik, így a sűrű havazásban, ami azokban a pillanatokban is “sújtotta” a várost, nem eshetett bajuk. Áldotta az eget, amiért reggel úgy gondolta, jobb, ha nem autóval megy dolgozni, mert sosem szeretett hóban vezetni, a friss hó kifejezetten veszélyes volt. Inkább felugrott a helyi buszra, hogy megtegye vele azt az alig húsz perces pár megállót Jesse-ék házáig. A sűrű hóesésben az volt a legjobb, hogy minden elcsendesedett. Nem lehetett hallani a város zaját, se az utcán sétálok csevegését, a kutyák sem kiabáltak az udvarokban, mert mind bent melegedett a házakban. Csak Harry volt kint, az utcai lámpák sárgás fénye, és a hó megnyugtató ropogása a bakancsa talpa alatt. Tényleg élvezte, imádta, ami azt illeti, annyira békés volt az egész.
Talán pont ezért sokkolta olyan nagyon, amikor betért Jasse-ék családi otthonának a kertjébe, és a ház oldalában meglátta azt a furcsa férfit. Mosolyogva nézett fel az emeleti ablakra, az ujjai pedig… Harry először biztos volt benne, hogy képzelődik. Lehetetlen, hogy tényleg kékesfehér, csillogó szikrák hagyják el a férfi ujjait. Nem is szikrák voltak, de csak ahhoz tudta volna hasonlítani a látványt. Kristályok inkább? Varázslatos látványt nyújtott, abban az egyben biztos volt. Egészen elkápráztatta a férfi mozgása is, egy ideig nem is tudott felfigyelni arra, ami az ablakon történik, mert csak a hófehér mosolyra tudott koncentrálni, a világító kék szempárra, és az ezüst hajára. És akkor minden valósággá vált, amit Jesse valaha mesélt neki. Tudta, hogy Jack Frost áll az udvarban, és amikor végre, percek múlva, sikerült elszakítania a tekintetét a férfi arcáról, az ablak felé pillantott, amin fénylő jégvirágok mozogtak, két hóember és egy kiskutya képében, ahogy a havas tájban játszanak. A férfi dérből vetített mesét a beteg kisfiúnak, aki fáradt mosollyal, de csillogó szemekkel nézte, az ablakpárkányon ülve, egy meleg takaróba csavarva. Ettől pedig Harry torka valahogy elszorult. Nyelnie kellett, de alig volt rá képes, mert legszívesebben sírt volna a meghatottságtól. Mindig gyenge volt ezekhez, ha valaki teljes szívéből törődik egy szomorú vagy beteg gyerekkel, Jack Frost pedig ezt tette éppen.
Harrynek fogalma sem volt, mi történhetett, valami hangot adott ki, vagy esetleg a cipője alatti hó csikorgását hallotta meg az a furcsa hótündér, de hirtelen felé kapta a fejét, és a varázslat megszűnt. Nem az, amit Jack Frost gyakorolt Harryre, az ha lehet, még erősebb lett, csak az, ami az ujjaiból tört elő.
– Ne! – kiáltott fel Harry, amikor tudatosult benne, hogy a férfi megszorította a botot a kezében, ami felfénylett, és az egész látvány halványulni kezdett. Nem akarta, hogy örökre eltűnjön a szeme elől. Hisz egy bizonyíték volt, hogy léteznek csodák. Hogy vannak tündérmesék, amik igazak. Hogy vannak, irányítják ezt az őrült bolygót, még ha kezdett is eluralkodni rajta a káosz. – Kérlek, ne menj el!
– Ki vagy te? – szólalt meg a férfi egy kis idő múlva, de Harry képtelen volt megszólalni. Csak bámulta őt, szabályosan gyönyörködött benne, mert hát, Jack Frost nem volt mindennapi látvány a káprázatos ezüstfehér hajával, és szinte világító, jégkék szemeivel. A bőre is hófehér volt, Harry úgy érezte, szeretne az arcához érni, hogy tényleg olyan tapintása lehet, mint amilyennek elképzeli. – Nem tudsz beszélni?
– De… – krákogta ki Harry nagy nehezen, mert rájött, mennyire nevetségesen viselkedik. – De tudok, csak… Az agyam nem igazán van hozzászokva, mit kell mondani ilyen pillanatokban.
– Például a neved – nevetett fel halkan a férfi, és Harry még a hangjától is ámulatba esett, ha nagyon őszinte akart lenni. Épp olyan karcos, magas hangja volt, ami tökéletesen illett egy lényhez, aki a jeget uralja.
– Harry, Harry vagyok. Harrynek hívnak.
– Örülök, Harry, akit Harrynek hívnak – nevetett rajta továbbra is a furcsa idegen. – Te vagy Jesse tanára? Mert abban az esetben már sokat hallottam rólad.
– Rólam? Én… Igen, én vagyok. Vagyis, technikailag nem tanár, de igen, olyasmi – dadogta összeszedetlenül, és képes lett volna fejbevágni saját magát Jack Frost botjával, de hát közben meg ki hibáztathatná őt, amiért sokkolta a tény, hogy Jack Frost létezik? – Minden gyerekmese igaz? Minden mondóka? Minden olyan ének, amiben benne vagy? Tényleg te vagy? Jack Frost?
– Igen, az emberek ezen a néven ismernek – bólintott a férfi, Harrynek pedig azonnal eszébe jutott, amit Jesse mesélt neki, még úgy is, hogy a hótündér vagy mi lehetett ő, nem javította ki, és nem is tűnt úgy, hogy ezt tervezi.
– Louis…
– Honnan tudod a valódi nevem? – szűkítette össze a szemét az említett, és egy lépéssel közelebb is ment Harryhez. Bizalmas helyzetbe kerültek, Harryt pedig ez egy kicsit még kényelmetlenül is érintette, nem tudta miért… De azt igen, hogy lúdbőrözött Louis közelségétől.
– Jesse mesélt rólad, de… Nem hittem, hogy…
– Valóban létezem – fejezte be a mondatát Louis, és a tekintete mintha elszomorodott volna. Harry máris megbánta, hogy meggondolatlanul beszélt. – Persze, hogy nem. A legtöbb ember nem hisz bennem. Azt hiszik, a tél magától jön el, hogy a természet, ami körülveszi őket, önmaga ura. Hitetlen senkiháziak!
– Sajnálom! – vágta rá azonnal, mert valamiért úgy érezte, bocsánatkéréssel tartozik. Pontosan nem értette, miért, de az érzés kitörölhetetlen volt. Nem tudta elengedni. – Hinnem kellett volna. Amikor gyerek voltam, hittem benned.
– A gyerekek a legjobbak, ők még hisznek a csodákban.
– Harry! – kiáltott fel Jesse a ház bejáratából, Louis pedig azonnal a fejére húzta a hatalmas sötétkék kapucniját, a botját pedig magához szorította, hogy ne legyen túl feltűnő látvány. Így már egészen egy hétköznapi emberre hasonlított. Jesse feléjük szaladt, és megölelte Harryt, aztán éppen Louis felé lépett volna, de Harry elkapta a kezét, és a ház felé kezdte vezetni őt.
– Ne anyukád előtt, Jesse – suttogta neki, és hallotta, ahogy Louis azt mondja, igaza van, hallgasson rá, később találkoznak. – Gyorsan vissza a melegbe.
– Ne haragudjon, annyira be volt sózva, azt mondta, magát látta az ablakból – szabadkozott Nora, ahogy beljebb invitálta Harryt. – Nagyon kedves, hogy tényleg eljött. Megkínálhatjuk valamivel? Egy meleg tea, esetleg egy ital?
– Nem, nem! Köszönöm, nem kérek semmit – rázta a fejét Harry, és igazából még le sem tervezett vetkőzni, hiába csukódott be mögötte a bejárati ajtó. Csak átnyújtotta a mappát Jesse-nek, és leguggolt hozzá. – Ezt a többiek készítették neked, mindenkinek nagyon hiányzol.
– Nem hiszem – rázta a fejét a kisfiú, Harry szíve pedig összefacsarodott. Jesse egy annyira okos, különleges kisfiú volt, de igaza is volt, pont ezért nem lehetett mindenki kedvence a csoportban.
– Hidd csak el, mindenki rajzolt neked valami szépet, remélem kicsit jobban leszel majd tőle – mosolygott Harry, és muszáj volt magához ölelnie az apró fiúcskát, mert valahol megszakadt érte a szíve, még ha tudta is, hogy az erős személyisége még előre fogja vinni az életben. – Kérlek, pihenj sokat, és légy óvatosabb! Ne hagyd mindig annak a mihaszna Jack Frostnak, hogy megcsípje az orrodat!
– Rendben! – nevetett fel Jesse, és Nora is vadul mosolygott a lépcsőkorlátnak támaszkodva.
– Most pedig nyomás vissza az ágyba!
A kisfiú azonnal szót is fogadott, bólogatott, aztán felszaladt a hosszú lépcsőn az emeletre, és a szobája ajtaja is nagyot csapódott hevességében. Harry imádta ilyen vidámnak látni őt.
– Köszönöm, tényleg. Ez sokat jelent nekünk – mondta melegen az asszony, Harry viszont csak legyintett.
– Semmiség – ingatta a fejét. – Ne mondják el senkinek, de Jesse az egyik kedvencem a csoportban. Különleges fiú, sokat beszélgetünk.
– Igen, néha olyan, mintha nem is kisgyerek lenne.
– Igen – helyeselt Harry, de már menni is készült, mert túlságosan izgatott volt a jégtündértől, aki odakint várta. Legalábbis nagyon bízott benne, hogy megvárja, de amikor elköszönt, és kilépett a házból, hiába kémlelt többször is körbe, Jack Frostnak nyoma veszett. Akár azt is hihette volna, hogy az egészet csak képzelte, ha nem látja azt a sok lábnyomot a ház oldalától egészen addig a pontig, ahol utoljára beszélgettek egymással.
– Louis? – suttogta Harry, és mindenhova nézett, kémlelte az udvart, aztán kiment az utcába, és ott is körbefordult, de sehol sem találta a férfit. – Louis? – A hangja valamivel erősebben szólt, de még mindig nem kiabált, azt azért nagyon nem akart ezen a környéken. Elegáns negyed volt, csupa gyönyörű házzal, amikben mindenhol égtek a lámpák, az emberek már otthon voltak. Nem igazán akarta felhívni magára a figyelmet, de a szíve valahogy egyre hevesebben vert, ahogy tudatosult benne, hogy a csodája felszívódott, mintha soha nem is létezett volna, és mi van, ha soha többé nem láthatja őt? – Jack! Jack Frost! – Ez volt minden, kicsit megemelte a hangját, de ennél többet nem tehetett.
– Azt hittem, tudod, hogy nem ez a nevem – szólt hozzá a korábbról ismert érdes hang, Harry pedig azonnal felé kapta a fejét. Odafent ücsörgött az egyik fa ágán, a lábát lóbálta és mosolygott. Nem értette, miért van ilyen hatással rá. Talán ez is varázslat volt, hogy Harry ilyen könnyedén megnémult a közelében és csak nézni volt képes? – Mókás látványt nyújtottál, ahogy forgolódva engem kerestél. Imponált.
Louis leugrott a fáról, és egyenesen a járókelők által fényesre taposott hóba érkezett a járdára. Harry csak akkor figyelte meg, hogy a hó csúszóssága egyáltalán nincs hatással a férfira, egyszerűen uralja a havat. Azt is csak akkor vette észre, hogy nem visel cipőt, de nyilvánvalóan nem fázik, és valahogy még csak nem is koszos, patyolat tiszta, mint… Mint a hó.
– Nem vagy valami beszédes – mosolyodott el, és közelebb hajolt Harryhez, hogy elnyerje a pillantását. – Azt hittem, azért szólogatsz olyan kétségbeesetten, mert beszélgetni akarsz.
– Igen, tényleg így van – bólogatott Harry. Mindenre kíváncsi volt. Nagyon szerette volna kifaggatni a férfit, gyerekkora hősét, a legendát, amiben már rég nem hitt, és ezért kicsit még haragudott is magára.
– Akkor rajta, Harry! – noszogatta a férfi, és Harrynek el kellett mosolyodnia mert bár tényleg egy felnőtt ember állt előtte, azt kiérezte a viselkedéséből, hogy a gyermeki oldala még nem veszett a semmibe.
– Mi vagy te?
– A lehető legunalmasabb kérdés, amit feltehetsz – sóhajtott fel Louis, a fejére húzta a kapucniját, és elindultak az utcán. Harry a saját otthona felé irányította őket, ami gyalog akár negyvenöt perc is lehet innen, ha nem egy óra, de ezt akkor egyáltalán nem bánta. Fázott, mint a fene, de akkor sem akart hazaérni egyhamar. – De ha erre vagy kíváncsi, én vagyok a tél, Harry. A sötét napok, hideg és fagy ura.
– Hótündér vagy?
– Tündér?! – nevetett fel hangosan Louis, Harry pedig érezte, hogy felforrósodik tőle az arca. Attól a karcos, rekedtes nevetéstől. – Vádoltak már ilyesmivel, de sosem tartott sokáig. Félisten vagyok.
– Ó… – lepődött meg Harry hangosan is, mert hát, a legenda annyi felé ágazik, de mindent magától Jack Frosttól hallani egész más volt. – Igaz a sok monda? Tényleg gonosz vagy?
– Gonosz?! – háborodott fel Louis azonnal, még a tekintete is felizzott a sértettségtől. Harry máris tudta, hogy hülye volt, amiért ilyet mert kérdezni, más szót kellett volna használnia. – Én vagyok gonosz?! Az emberek felforralják a bolygót! Az emberek bántják az állatokat, nem érdekli őket, hogy fajok örökre eltűnnek a föld színéről! Az emberek bántják egymást is! Bántják a gyerekeket! És én vagyok gonosz?!
– Sajnálom, hogy ilyet mondtam – szólalt meg bűnbánóan Harry, és látta Louis tekintetében, hogy azonnal megnyugodott, ennek pedig nagyon örült. – Mindenben igazad van, amit mondtál.
– Inkább… Elmeséled, miért gondolod, hogy gonosz vagyok?
Harry nyelt egy nagyot. Volt rengeteg gyerekmese, és legenda is, amik arról szóltak, hogy Jack Frost nem éppen egy jó kisfiú, de ezek után fogalma sem volt, hogy kellene megfogalmaznia mindezt. Annyira nehéz volt kommunikálnia Louis-val, pedig mindennél jobban szeretett volna beszélgetni vele. Volt egy szűk órája, hogy megpróbáljon jó benyomást gyakorolni rá. Vagy netalán… megkedveltesse magát egy félistennel, Jack Frosttal, a gyerekkori hősével, akiben utoljára talán hatévesen hitt, azon a napon mégis ott sétált mellette, egy régi bottal a kezében, kapucnival a fején, cipő nélkül.
2 Comments
Sziaa
VálaszTörlésAww, a kép... 🥹🤍💙 Annyira szeretem ezt a történeted is. Engem totálisan elvarázsol mikor olvasom. Ott vagyok és csak ámulok, ahogy minden a szeme elé tárul. Imádom, hogy mindig valami komoly témát is belecsempészel a történeteidbe. Szuper vagy❤️
"Előző nap még tizenkét fok volt, sütött a nap. Aznapra is ugyanezt ígérték, sőt szomorúan, de azt olvasta, hogy melegrekord dől meg azon a karácsonyon, nem havazási." ez sajnos ismerős... Jó lenne ide is Jack Frost! Havat! Kérleeek!
Tudom, mondtam már, de egyszerűen imádom Harryt óvóbácsiként. Olyan édesen bánik a gyerekekkel. Megmelengeti a szívemet. 🥰
"– Ma csinálunk pár apró kis ajándékot neki, ha nem zavarok, este elugrom vele és beköszönök.
– Persze! Az nagyon kedves lenne, Jesse biztosan nagyon örülne." Ez annyira aranyos 😊
"A sűrű hóesésben az volt a legjobb, hogy minden elcsendesedett. Nem lehetett hallani a város zaját, se az utcán sétálok csevegését, a kutyák sem kiabáltak az udvarokban, mert mind bent melegedett a házakban. Csak Harry volt kint, az utcai lámpák sárgás fénye, és a hó megnyugtató ropogása a bakancsa talpa alatt. Tényleg élvezte, imádta, ami azt illeti, annyira békés volt az egész." Ez a rész. Imádom. Pontosan ezt imádom a hóesésben, ezért amikor havazik én kint vagyok és sétálok. Az a békesség, ami olyankor az utcákra rászáll, az valami hihetetlen megnyugtató. 🥹
Éééés igeeen, megérkezett Jack Frost alias Louis Tomlinson!! 🤍💙🥹
"Lehetetlen, hogy tényleg kékesfehér, csillogó szikrák hagyják el a férfi ujjait. Nem is szikrák voltak, de csak ahhoz tudta volna hasonlítani a látványt. Kristályok inkább? Varázslatos látványt nyújtott, abban az egyben biztos volt. Egészen elkápráztatta a férfi mozgása is, egy ideig nem is tudott felfigyelni arra, ami az ablakon történik, mert csak a hófehér mosolyra tudott koncentrálni, a világító kék szempárra, és az ezüst hajára. " Varázslatos. Aww. Annyira széééép. Átérzem Harry. Én is mindig elalélok Louistól.
Louis is olyan édes. Aww, ahogy Jessenek varázsolt az annyira... Szétolvadtam. Teljesen.
"Csak bámulta őt, szabályosan gyönyörködött benne, mert hát, Jack Frost nem volt mindennapi látvány a káprázatos ezüstfehér hajával, és szinte világító, jégkék szemeivel. A bőre is hófehér volt, Harry úgy érezte, szeretne az arcához érni, hogy tényleg olyan tapintása lehet, mint amilyennek elképzeli. " Szerelmes vagyok ismételten. Olyan gyönyörű. Látom magam előtt és *szerelmes sóhaj* Meghaltam. És hát ugye a karcos hangja is...
"– Harry, Harry vagyok. Harrynek hívnak.
– Örülök, Harry, akit Harrynek hívnak –" Ez annyira aranyooos és vicces 😂😍
Megszakadt a szívem Jesse miatt. Pedig olyan édes, okos gyerkőc. Én imádom. Harry meg... Olyan nagy szíve van neki is.
"Ne hagyd mindig annak a mihaszna Jack Frostnak, hogy megcsípje az orrodat!" Aww, ez a mondat most is mosolygásra késztetett. Imádoom.
Annyira imádom, ahogy Harry keresi Louis, Lou meg fent ül a fán a lábait lógatva.
"Nem értette, miért van ilyen hatással rá. Talán ez is varázslat volt, hogy Harry ilyen könnyedén megnémult a közelében és csak nézni volt képes? " Louis varázslatos. Én is ezt csinálnám, ha találkoznék vele. Csak nézném és azt se tudnám hirtelen, hogy fiú vagy lány vagyok.
Szeretem, hogy Louisban felfedezhető a gyermeki énje. Odáig vagyok érte.
Hótündér!
"– Én vagyok gonosz?! Az emberek felforralják a bolygót! Az emberek bántják az állatokat, nem érdekli őket, hogy fajok örökre eltűnnek a föld színéről! Az emberek bántják egymást is! Bántják a gyerekeket! És én vagyok gonosz?!" Ennyi. Ki is a gonosz? Persze, hogy mi, emberek. (tisztelet a kivételnek persze)
Annyira nagyon szereteeem! Köszönöm, hogy olvashatom! 🤍🥹
Szia!
VálaszTörlésDe szeretem azt a varázslatosságot ami körüllengi a törtênetet. Szeretemy hogy mindketten úgy szeretik a kisfiút.
Olyan jó, hogy találkoztak ês elbeszêlgetnek
Nagyon szépen köszönöm hogy olvashattam!