Téli Csókok - 1.
Sziasztok!
Elérkezett ez a nap is. Ma virtuálisan átnyújtom nektek a karácsonyi ajándékom.
Már annyira nagyon vártam. :)
Nos, igazából ez csak az ajándékom egy kicsi részlete, ugyanis egy 10 részes történetet fordítottam nektek. Nagyon sokat kutakodtam, sokat elolvastam, és végül emellett döntöttem.
Valahogy elragadott a varázsa. :)
Elöljáróban annyit, hogy ez nem egy komoly és nagyon sokat mondó, tanulságos történet, csak egy édes - komolyan nagyon édes, olyan csokiba mártott és ehető csillámporba hempergetett pillecukor szinten édes - kis karácsonyi mese.
Én sem vagyok ez a nagyon ömlengős fajta, de ez most megfogott. Talán mert közeleg a karácsony. :)
Szóval a játékszabályaim a következők; minden nap feltöltök egy részt, így pedig 23-ára eljutunk az utolsó részhez. Az egészet, amolyan megkésett adventi naptár gyanánt képzeltem el.
A történet twc, aki ezeket annyira nem szereti, annak tartogatok egy meglepit még, amit az utolsó napon szintén posztolni fogok. :)
Lassan befogom, még csak annyit, hogy a könyvek elejében sokszor van ajánlás a szerző által, és bár nem én írtam a sztorit, csak fordítom, de szeretném sok szeretettel xxslashxx blogger barátnőmnek ajánlani, ha nem haragszik meg érte, hogy így hívom. :)
Remélem tetszeni fog, és mindenki másnak is.
Jó olvasást hozzá! Merüljetek el ti is egy kicsit ebben a varázslatos mesében. :)
Puszi&Pacsi
A történet twc, aki ezeket annyira nem szereti, annak tartogatok egy meglepit még, amit az utolsó napon szintén posztolni fogok. :)
Lassan befogom, még csak annyit, hogy a könyvek elejében sokszor van ajánlás a szerző által, és bár nem én írtam a sztorit, csak fordítom, de szeretném sok szeretettel xxslashxx blogger barátnőmnek ajánlani, ha nem haragszik meg érte, hogy így hívom. :)
Remélem tetszeni fog, és mindenki másnak is.
Jó olvasást hozzá! Merüljetek el ti is egy kicsit ebben a varázslatos mesében. :)
Puszi&Pacsi
Beleszeretni valakibe, aztán rájönni, hogy ikertestvérek vagytok, a lehető legrosszabb dolog, ami történhet.
Megtudni valakiről, hogy az ikred, aztán beleszeretni, szintén elég ijesztő.
Eredeti szerző: firelucy
Korhatár: +18
Kategória: Slash
Szereplők: Bill Kaulitz, Tom Kaulitz, Georg Listing, Gustav Schäfer, Andreas
Műfaj: Alternatív univerzum, Fluff, Romantikus, Twincest
Fő párosítás: Bill/Tom
Mellék párosítás: nincs
Figyelmeztetések: Felnőtt tartalom, Enyhe perverzió, OOC
Részek száma: 10 Teljes
„Legyen hó, legyen hó, legyen hó…”
Bill lelkesen csapta össze kesztyűs kezét, miközben egy csapat gyerek társaságában állt, akik karácsonyi dalt énekeltek. A zsebébe túrt és előhalászott néhány érmét, hogy beledobja a kis piros szánba, amit a gyerekek körbe húztak. Az apró piros kabátkáikba és kipirult orcáikkal nagyon helyesek voltak. Bill elvarázsolva mosolygott, és szédületes érzés áradt szét a gyomrában.
A park fehérbe borult, és különböző méretű lábnyomok vonulták át a tájon minden irányba. Bill elindult a befagyott tóhoz, a nagy fűzfa alá, ez volt a kedvenc helye. Néhány lány korcsolyázik rajta, és ahogy elért hozzá a nevetésük, az valahogy még szélesebb mosolyra késztette. Gyorsan letörölte a havat a padról, aztán lejjebb húzta a kabátja alját, hogy rá tudjon ülni és ne ázzon át a nadrágja.
Istenem, mennyire szerette a telet.
Nem csak azért, mert ilyenkor egészen újévig tartott a téli vakáció - mindent imádott benne: a havat, a boldog embereket, a karácsonyi dalokat és a forró csokoládét. Mindent szeretett a télben, de ami különösen kiemelt helyet foglalt el a szívében, az a hó - ilyenkor minden annyira… fehér! És annyira puha és szép és… Billt egy hatalmas jegesmedvére emlékeztette, ami épp elfeküdt London tetején, bundáját pedig bérbe adta az embereknek, hogy játszhassanak benne. Végtelenül aranyos.
Bill szerette a jegesmedvéket.
Bár ma éppen nem havazott. Így tiszta kilátás nyílt az egész utcára, ami a park mellett futott végig, ez pedig pont tökéletes volt a kis hobbijához. Tele volt az utca emberekkel, akik épp a karácsonyi bevásárlást bonyolították le, vagy olyanokkal, akik pont az olyan embereket próbálták elkerülni, akik a karácsonyi bevásárlásból jönnek, és tetőtől talpig beborítják az ajándékok, miközben nekimennek mindenkinek. Bill szerette az embereket nézni, szerette megfigyelni és elemezni őket. Órákig tudott ülni egy padon valahol, és csak nézni őket, ahogy sétálnak. Megfigyelte, hogyan sétálnak, kivel sétálnak, és persze merre sétálnak. Különösen figyelt arra, hogy mit viseltek, milyen ápolt volt a kezük, vagy épp mennyire drága cipőben rótták az utcákat.
Így látta meg most a raszta hajú fiút is. Észrevette őt, mert nem tudta megnézni a cipőit, és így azt sem tudta megmondani milyen márkájú és mennyire régiek. Ez amiatt a bő nadrág miatt volt. Bill szemei végigfutottak a hosszú lábain. A nagy, meleg puffi kabátja okkersárga volt, és épp olyan hatalmas volt rá, mint a nadrágja. Bill szerette ezt a színt. Magán még soha nem viselte, de tetszett neki mégis. A haja olyan színű volt, mint az övé, mielőtt még feketére festette volna. A fiú hajszíne is olyan volt mint a kabát, azok a hosszú tincsek mély okker színűek voltak. Bill szemei teljesen elmerültek a fiú megjelenésében, a bézs sapkán és sötét kendőn, ami alatta volt. A ruháin látszott, hogy drágák és márkásak, a stílusa pedig igazán pasis volt. Azután a szemei valami máson akadtak meg.
Még ebből a távolságból is, ami a rasztahajú fiú és Bill között húzódott, Bill tisztán ki tudta venni az arcát. Látta a magas arccsontját, és határozott állkapcsát. A bőre kicsit kipirult a hidegtől. Tekintete a fiú orrára tévedt, és látta annak ismerős görbéjét a homloka felé, ami pedig eltűnt a fejpánt alatt. Aztán meglátta a fiú szemeit.
Mikor Bill reggelente sminkelt, gondosan tanulmányozta a szemeit, és észrevett bennük mindent. Megjegyezte a színét - ragyogó barna volt. Megvizsgált minden arany szálat, ami díszítette és megcsodálta a sötét gyűrűt is, ami körbevette az íriszét.
Belenézni ennek a fiúnak a szemeibe olyan volt, mintha tükörbe nézett volna.
Bill nem tehetett mást, muszáj volt a távolból már integetnie, és felkelteni az ismerős fiú figyelmét. Tudta, hogy ki a személy, már akkor tudta, ki ő mikor a második pillantást vetette rá. Bill keze lustán integetett a levegőben, minta a tulajdonosa egy kissé kábult lenne.
Bill meglehetősen szédülni kezdett.
Tom azon töprengett, hogy a fiú a padon vajon tényleg intett-e neki. Úgy nézett ki, mintha azt tette volna. Hunyorognia kellet a hó ragyogása ellen, hogy ki tudja venni azt a személyt, aki törökülésben pihent a hatalmas fa árnyékában. A fiú már határozottan integetett neki, Tom pedig döntött, mivel senki más nem volt, aki felfigyelt volna erre. Lassan elindult a padon ülő fiú irányába. Nem volt benne biztos, hogy ismeri-e a srácot vagy sem.
Ahogy közelebb ért, egyre többet látott a megjelenéséből. Hosszú fekete haj terült szét a fiú sápadt nyaka körül, amit fehér tincsek díszítettek. Látta a szűk nadrágot a kabátja alatt és a fekete bőrcsizmákat a lábán. Tom szemei a fiú arcát mustrálták és ő is észrevett mindent, amit a fekete hajú is, míg őt tanulmányozta.
Tom szemei megakadtak, mikor újra szembenézett vele.
Mindössze öt méterre volt már csak tőle, és egyszer csak megtorpant, mert rájött ki volt a fiú. Egy örökkévalóságig csak néztek egymásra és úgy tűnt egyikük sem mozdul egy centit sem a helyéről. Mindketten tudták, mindketten érezték, de egyikük sem merte kimondani. El sem merte hinni.
Tom csak azért volt itt, hogy a karácsonyi vakációban meglátogasson egy régi barátot. Georg megkérte, hogy jöjjön és Tomnak nem kellett kétszer mondani. Igaz Georg most dolgozott, Tom meg addig a várost járta, hogy csillapítsa unalmát. Soha nem gondolta, hogy míg járja a világot és találkozik új emberekkel, végül találkozik ezzel a személlyel is. Tény, hogy már sok évvel ezelőtt fel is adta a reményt erre.
Mikor fiatal volt, a szülei beszéltek neki erről a fiúról. Ez volt minden vágya, hogy végre találkozzon a fiúval, akiről mindig is álmodozott. Egymillió év alatt sem gondolta volna, hogy az a nap, mikor ez meg fog történni, pont ez a nap lesz. És az a bizonyos fiú, most mégis itt ült, egyenesen előtte.
Bill soha nem hallott a srác felől, aki előtte állt, de mindig tudta, hogy valahol kint van a nagyvilágban.
Egyetlen kép, ennyije volt a fiúról, ez volt minden, ami megadatott neki. Ebből tudott meríteni egy kis reményt, ezért tudott kitűzni egy célt: meg kell találnia azt a gyereket. Éveken keresztül kereste, de soha semmi nyomra nem bukkant. Mikor nyár végén betöltötte a tizennyolcat, és elfújta a gyertyákat a tortán, amit Andreas sütött neki, az az egy kívánsága volt, hogy találkozzon vele.
A vágya valóra vált. Itt volt.
Bill lassan, szinte óvatosan felállt. Annyira közel voltak, mégis olyan távol egymástól. Bill várt, hogy mire, azt nem tudta, de várt. A város zaja elhalkult körülöttük, és nem létezett többé más kettőjükön túl. Egy örökkévalóság volt, amíg a fiúk ott álltak.
A rasztahajú egy kicsit megmozdult, annyira apró mozdulat volt, hogy Bill észre sem vette volna, ha nem keresi azt olyan kétségbeesetten. Lehet, hogy ott sem volt, de ez most nem számít. A fiú egy kicsit széttárta a karját, és Bill észre sem vette, hogy ő volt, aki először mozdult, lendületből a fiú nyakába vetette magát és úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta.
Érezte, hogy a fiú visszaöleli őt, erős karjai körülveszik Bill testét, és erősen a mellkasához szorítja. Remegve ölelte őt, egyik kezével a nyakába másikkal pedig a hatalmas kabátba kapaszkodott. Reszketve fújta ki a levegőt, amit mélyen beszívott és elemezte magában. Az illata olyan volt, mint a meleg kandallónak, a puha téli takaróknak és az… otthonnak.
- Hogy hívnak? – suttogta Bill a fiú bőrébe, ahogy arcát beletemette a nyakába. Ugyan olyan magasak voltak, Bill érezte a kissé egymásba gabalyodott lábaikat is.
A fiú hangjában minden benne volt, aminek benne kellett lennie. Enyhén mély volt, érzelemmel és szeretettel volt tele, ebben az intenzív pillanatban, ahogy erősen tartotta Billt és a hajába beszélt.
- Tom.
Tom nem tudta, hogy ezt a gyakorlatilag vadidegen embert, miért olyan érzés megölelni, mintha mindig is ismerték volna egymást. De ahogy szorosan tartotta, miközben végigsimított a hátán, a fiú pedig szintén ezt tette, rájött, hogy ők sosem voltak idegenek. Beszívta a vanília és csokoládé illatot, ahogy arcát szorosan a másikénak nyomta. Érezte, ahogy a körmei a kabáton keresztül is a vállába mélyednek, nem fájdalmasan, de követelőzve. Nem bánta, Tom már tudta, hová tartozik.
- Bill vagyok. – Bill hangja lágy volt és remegett egy kicsit.
Sokáig nem szakadtak el, és mikor mégis, akkor megfogták egymás kezét, és ujjaikat szorosan összekulcsolták. Tom Bill arcát bámulta és azt kívánta, hogy érezhesse kezének melegét a kesztyűkön keresztül. A fiú igazi volt, végül megtalálta, amit keresett.
Testvérek voltak, ikrek, és még soha nem volt ennél boldogabb.
***
- Szóval Németországban élsz? – kérdezte Bill a bögréje fölé hajolva, aztán ivott egy kortyot a forró kakaóból és elmosolyodott, ahogy érezte, hogy melengeti a torkát. Az a szédítő jóérzés volt a belsőjében, amit akkor érez az ember, mikor kinyitja a karácsonyi ajándékát. Tom volt a legjobb ajándék, amit valaha megkaphatott volna, így érthető volt, hogy a gyomra úgy ugrált, mint valami őrült.
- Igen, egész életemben. – dőlt hátra Tom a székében és visszamosolygott Billre. Igazából ők csak annyira boldogok voltak most, hogy képtelenek leállni a folytonos mosolygással. – Tudod, valójában te szintén német vagy.
- Ez furcsa. – Bill elnevette magát és megrázta a fejét. – Még soha nem voltam Németországban. Leszámítva, hogy tényleg ott születtem, de nem emlékszem semmire, szóval…
- Azt hiszem én emlékszem rád. – Bill felnézett az italából és találkozott a tekintetük. Sugárzott belőlük a szeretet és Bill szinte érezte, hogy fürdik az imádatban, ami a fiúból áradt felé. – Valamennyire. Ez őrülten hangzik?
- Nem. Tudom, hogy mire gondolsz. – Bill előre nyújtotta a kezét, és most kesztyű nélkül is meg akarta fogni a kezét. Átnyúlt az asztalon, megragadta Tom ujjait és érezte a meleg bőrét a sajátján. – Azt hiszem, mindig is éreztem, hogy valami hiányzik. Mintha a szívemből hiányozna valaki, és képtelen lennék emlékezni rá pontosan, hogy ki. És most hogy megtaláltalak… mintha mindig is ismertelek volna.
Tom megszorította a kezét, és hüvelykujjával az kézfejét simogatta, miközben egy kis pír futott végig az arcán.
- Mindig is tudtam, hogy létezel, a szüleim soha nem tagadtak semmit. Sajnálom, hogy nem… Úgy értem, nekem meg kellett volna keresnem téged…
- Tom. – Bill megrázta a fejét. – Most itt vagyunk, és ez minden, ami számít. Most megkaptalak, és higgy nekem, nem engedem, hogy elmenj.
- Kérlek, ne. – Tom megint elpirult a szükségtől a hangjában, de Bill értette. Elég ragaszkodónak érezte magát. Azon töprengett, hogyan is tudott megbirkózni az eltelt évekkel az ikertestvére nélkül, de most már nem akarta elengedni őt.
- Oh, csak eszembe jutott. – vigyorodott el Bill és elengedte Tom kezét, aztán mélyen a zsebében kezdett kutatni, majd előhúzta a pénztárcáját. Észrevette, hogy Tom erősen figyeli őt, a keze pedig ugyan abban a pozícióban maradt az asztalon, arra várva, hogy Bill visszatérjen. – Ezt itt anyu adta a tizenharmadik szülinapomra. Akkor szereztem tudomást rólad.
Bill kitartotta a képet és Tomot figyelte közben, ahogy közelebb hajol, hogy megnézze. A képen két kisbaba volt egy kiságyban, világoskékbe öltöztetve, és olyan közel feküdtek egymáshoz, hogy könnyen lehetett azt hinni, sziámi ikrek. – Nem tudom, hogy ki kicsoda, annyira hasonlítunk itt.
- Még mindig. – nevetett melegen Tom és újra megnézte a képet, mielőtt elővette a saját tárcáját. – Én is kaptam egyet.
Bill szinte gügyögött, ahogy nézte a képet, amit Tom maga előtt tartott. Két csecsemő volt egy nő karjában, és a kicsik teljesen hozzábújtak, hogy megpróbáljanak elrejtőzni a világ elől.
- Ő az anyánk?
- Igen. – fogta meg a kezét Tom, Bill pedig jólesően fogadta újra a gesztust. – A neve Simone.
Bill szipogott egy kicsit és visszaadta a fényképet Tomnak. Mindketten tudták, milyen kérdés égeti épp belülről Billt. – Miért?
- Azt mondta azért, mert nagyon fiatal volt. Egy gyerekre sem voltak felkészülve, nem hogy kettőre. – Tom lehajtotta a fejét szégyenében, Bill pedig megszorította a kezét sürgetésképp. – Úgy döntöttek, hogy egyet örökbe adnak olyan embereknek, akiknek nem lehet saját gyerekük…
- Hé. – Bill szabad kezével megfogta Tom arcát és felemelve, látta, hogy könny csillog a szemeiben. – Nem kell elmondanod nekem most itt, én nem tudtam, hogy ez neked… Sajnálom!
- Nem, minden rendben, csak egy kicsit bűnösnek érzem magam. – Tom vett egy reszkető lélegzetet és arcát belesimította Bill tenyerébe. – Azért tartottak meg, mert én voltam az első.
Bill majdnem sírt, attól a bűntudattal keveredett szeretetteljes pillantástól, ami Tom szemében úszott. – Tom, te vagy a nagy tesó?
- Igen. – vigyorodott el Tom. – Igen, én vagyok a nagy tesó.
- Te vagy a legjobb nagy tesó a világon.
Bill előrehajolt az asztal fölött, és mielőtt leállíthatta volna magát, ravaszul két ujja közé csípte Tom orrát. - Haza viszlek magammal vacsorára. Ha ez neked is rendben van, persze.
Tom először egy kicsit meglepődött, de aztán hamar újra gyengéden mosolygott Billre.
- Szeretnék, de remélem, hogy a konyhai képességeid jobbak, mint az enyémek, mert én elég szar vagyok.
- Simone milyen szakács? – állt fel Bill az asztaltól és kezébe vette a kabátját.
- Ő nagyszerű! – meglepetésére Tom elvette tőle, és felsegítette rá.
- Nos, akkor ezt örököltem tőle, mert én kibaszott elképesztő vagyok! – Bill gondolkodás nélkül csúsztatta a kezét Toméba, kiléptek a szikrázóan fehér londoni utcára, és kéz a kézben indultak el.
Tom nevetett mellette, ahogy beleszédült ujjaik egybefonódásába. Bill mosolyogva nézett a nagy tesójára. A legjobb karácsonyi ajándék volt.
***
Tom leült az pulthoz, Bill apró konyhájában. Nézte ikertestvérét, ahogy a levegőben forgatja a palacsintát, és el kellett ismernie, hogy nagyon meg volt elégedve vele. Bill lakása teljesen lenyűgözte.
Tom szeme szinte kiugrott, mikor Bill bejött vele ebbe a házba és a lifthez vezette, aztán megnyomta a gombot, ami a tetőtéri lakásba repíti őket. Kicsi volt, de nagyon szép. Billnek nyilvánvalóan lehetett egy kevés pénze, mert a lakás gazdagon bútorozott volt, a kilátás a nappali hatalmas ablakain bámulatos, a szanaszét heverő ruhadarabokból pedig Tom meg tudta állapítani azt is, hogy Bill nem hord olcsó ruhákat.
Ez volt a másik dolog, ami megdöbbentette Tomot, Bill ruhái. Mikor a kávézóban voltak, nem szentelt neki túl nagy figyelmet, a feje tele volt azzal, hogy épp megismerje testvérét. Most viszont a kényelmes csendben, amíg Bill főzött, Tomnak volt lehetősége jobban megnézni ikertestvérét.
És Bill… gyönyörű volt. Nem volt más módja, hogy kifejezze ezt. Ugyan olyan sovány volt, mint Tom, bár a vállai nem voltak olyan szélesek és az izmai is kevésbé kidolgozottak. Az arca Tom tükörképe volt, és abban is biztos volt, hogy egymagasak. De valami más is volt Billben, ami Tomból hiányzott. Ahol Tom világos volt, ott Bill sötét. Amíg Tom hatalmas ruhákba öltözött és úgy nézett ki, mint egy bandita, addig Bill inkább egy modellhez hasonlított. A szűk farmer és testhezálló pulóver, minden a legjobb módon emelte ki Bill vonalait. Még az ékszerek is, és a smink, ami szebben volt megcsinálva Tom szerint, mint bármelyik lányon. Bill minden téren tökéletes volt.
- Fested a hajad? – rázta ki magát a gondolataiból Tom.
- Igen, látnod kell majd azt is, hogyan szoktam hordani. Most épp nincs megcsinálva rendesen. – vigyorgott át a válla fölött Bill, miközben megfordított egy palacsintát. – Szeretem a rasztákat, de a sapka miért?
- Mi baj a sapkámmal? – kérdezte, ahogy végighúzta kezét drága fejfedője peremén. Egyikük sem öltözött olcsón.
- Semmi. – nevette el magát Bill. – Illik hozzád, meg a gengszter stílushoz, amit kialakítottál.
- Mondja a díva. – vigyorodott el Tom.
- Hé, nem vagyok díva. – nézett rá ál morcosan Bill, miközben a mosogatóba tette az edényt. – Történetesen csak tudom, hogyan kell jól kinézni.
- Tudod! – nézett megint végig Billen. – Tényleg nem tetszik a sapkám?
- De tetszik, ne aggódj. – kuncogott Bill és tányérra tette a palacsintákat. – Láthatlak nélküle? Látni akarom, hogy ugyan olyan fülünk van-e. Az enyém pokoli furcsa.
- Úgy néz ki, mint egy manónak, igaz? – vigyorodott el Tom, ahogy lehúzta a sapkáját és a kendőjét.
- Tényleg olyan! – Bill izgatottan tapsikolt, ezzel arra késztetve Tomot, hogy nevessen rajta. Átnyúlt az asztal fölött és kitapogatta Tom fülét, miközben úgy mosolygott, mint egy hibbant kisgyerel. – Itt, látod?
Tom bólogatott, ahogy Bill elhúzta a haját a füléről és megmutatta, hogy tényleg ugyan olyanok.
- Tényleg nagyon ikrek vagyunk, mi?
Bill kuncogott és elé rakott egy palacsintát. – Azok vagyunk!
Tom tanulmányozta Billt, miközben ettek, és minden alkalommal összemosolyogtak, amikor találkozott a tekintetük. Teljesen elveszett a testvérében. Sosem gondolt erre, hogy majd szemben ül vele és palacsintát esznek. Egyszer evés közben kinyúlt, és tenyerébe fogta Bill arcát, közben pedig lágyan simogatta hüvelykujjával a selymes bőrét. Bill édesen elpirult, és a tenyerébe szaglászott, szemében nem volt más, csak tiszta szeretet és ragaszkodás.
***
- Nem akarom, hogy hazamenj. – ez már néhány órával később volt, mikor Tom elindult vissza, mert kapott Georgtól egy nagyon bosszús telefonhívást, hogy mégis hol a fenében van. Evés után Bill és Tom a kanapéra költözött és egy meleg takaró alá bújva beszélgettek, de annyit, hogy Tom feje már beleszédült.
Bill a gyerekkoráról kérdezte, és Tom elmesélte, hogy többnyire úgy nőtt fel, mint a többi gyerek, eltekintve a válástól, amin Simone és Jörg átmentek, amikor még csak hét éves volt. Tom nem az a srác volt, aki szívesen beszélt az érzelmeiről, de Billel teljesen kényelmesen érezte magát, miközben elmesélte, hogy milyen rémült és zavaros gyerek volt, egészen addig, míg Gordon az életükbe nem toppant, és lett egy új apja.
Aztán Bill elmesélte, hogy nevelték fel a szülei és rontották el őt, jobban, mint kellett volna, mert meglehetősen gazdagok voltak, miután az apja tulajdonában állt jó pár nagyvállalat. Elmesélte milyen volt felnőni a vidéki Angliában, és miként költözött Londonba, hogy egy művészeti iskolában tanuljon.
Már nem is csak testvérek voltak, a ma este után már legjobb barátok is.
- Én tényleg, komolyan nem akarom, hogy hazamenj. – biggyesztette Bill az ajkait, amit Tomnak tényleg nagyon nehezére esett figyelmen kívül hagyni. Amikor Bill úgy vetette magát a nyakába, hogy az ölelés azt sugallta ez az utolsó alkalom, hogy találkoznak, Tom nem tudott mit tenni, de olyan szorosan tartotta őt, hogy már attól félt eltöri a bordáit.
- Holnap átjövök. Ígérem. – azt tervezték, hogy együtt elmennek karácsonyi bevásárlásra, aztán Tom el akarja vinni Billt Georghoz, hogy bemutassa neki a testvérét. Alig várta, hogy elmeséljen Georgnak mindent, ami történt. Hogy elmesélje neki Billt.
Bill Tom nyakába temette az arát, orrával pedig befurakodott a kapucnija alá, és leheletével melegítette a nyakát. – Ne menj.
- Mmm. – Tom erősen fogta Billt és kissé felemelte a padlóról, miközben egy hirtelen érzéstől vezérelve az arcára tapasztotta az ajkait. – Nem akarok menni.
- Akkor ne. Maradj itt, van egy vendégszobám. – Bill szavai Tom ruhájába vesztek el, kezével pedig befurakodott a kabát alá, és alatta ölelte át.
- Nem tudok, már így is elkéstem, megígértem Georgnak, hogy megnézem vele este a meccset. – Az utolsó dolog, amit Tom tenni akart, az, hogy itt hagyja Billt, még ha csak néhány órára is. – Ki lesz akadva, ha nem megyek vissza.
- Ha sportnézéssel rontja meg az agyad, és sörhasat növeszt neked, szétrúgom a seggét. – kuncogott Bill, miközben még utoljára megszorította Tomot. A beszélgetésükből kiderült, hogy mindenekfelett szeretik a zenét mindketten, és Tom megígérte neki, hogy következő nap játszik Billnek a gitárján.
- Nem fog. – nevetgélt Tom, és minden erejét összegyűjtötte, hogy el tudja engedni Billt, de azért még egy utolsó puszit adott az arcára. – Oké, megyek, mielőtt még előveszed az őzike szemeket és kényszerítesz, hogy maradjak.
- Hiányozni fogsz! – Bill fogta a kezét, egész addig, míg Tom ki nem hátrált az ajtón.
- Máris hiányzol. – még utoljára vágyakozva nézte öccsét, aztán gyorsan megfordult és kiszáguldott az ajtón egész a liftig. Billt nagyon nehéz volt itt hagyni. Tényleg rohadt nehéz.
***
- Akarom tudni? – emelte magasba mindkét kezét Georg a kanapén heverészve, mikor Tom megjelent az ajtóban és leverte a havat a cipőjéről.
- Igen, minden bizonnyal akarod! – Tom gyorsan lekapta a kabátját és a tenyerét dörzsölgette, hogy egy kis meleget csiholjon rózsaszín átfagyott kezeibe. Nevetett mikor meglátta Georg fejét felbukkanni a kanapé támlája mögül és szemeiben csillogott a kíváncsiság. Tom a fotelhoz sietett, maga köré tekert egy takarót és lerogyott.
- Milyen volt a csajjal? – annyira tipikus Georg.
- Nem lánnyal voltam, te idióta. – rázta a fejét vigyorogva Tom. Úgy tűnt, képtelen abbahagyni a mosolygást, Bill tűzként világította be az egész belsőjét, hogy felmelegítse őt, különösen a szívét. Azon töprengett, hogy vajon Bill is érezte-e az a dolgot a gyomrában, ami teljesen felkavarta Tomot.
- Hello! Föld hívja Tomot! – legyintett Georg Tom arca előtt, és a meccsnézés teljesen feledésbe merült. Visszarántotta Tomot a valóságba. – Kérdeztem, hogy akkor a fiúval volt-e olyan jó.
- Mi van? – Tom egy tizedmásodpercig elgondolkodott, hogy Georg milyen beteg módon gondol rá és Billre…? Aztán eszébe jutott, hogy Georg nem is tud Billről és egészen a füléig pirult. – Nem, nem fiúval voltam, vagyis de, de nem úgy.
- Akkor hogy? – nevetett Georg és megbökte Tom arcát. – Mert pokolian elpirultál.
- Ez csak a hideg. – legyintett Tom elutasítóan. – Billel lógtam.
- És kicsoda Bill? – dőlt hátra vigyorogva Georg a kanapén, nyilvánvalóan készen állva a pletykára.
- Bill az én… - megint ott volt az az érzés. Valahogy a gyomrában legbelül megint feléledt az a tűz, a melege pedig eljutott még fagyos ujjaiba is, ahogy készült kimondani azt az egy szót, amire egész életében vágyott. – Testvérem. Bill az én kisöcsém.
A barnának a kanapén kihagyott egy ütemet a légzése. – He?
- Hát tulajdonképpen ő az ikrem, de tíz perccel idősebb vagyok. – Tom elmosolyodott, ahogy Bill vigyorgó arca úszott be a szemei elé. – Az arcunk pontosan ugyan olyan, de egyébként egyáltalán nem hasonlítunk.
- Van egy ikertestvéred? – Georg eltátotta a száját, a szemei pedig hatalmasra tágultak. – Van egy kibaszott ikertestvéred és csak most mondod?
- A mai napig nem találkoztam vele. – Tom tudta, hogy még mindig ott van az az ostoba vigyor az arcán. – Úgy értem, tudtam róla, a szüleim mondták régen. Csak tudod, nem nálunk nevelkedett. Ő volt, aki hiányzott belőlem, és soha nem gondoltam, hogy megtalálom.
Georg tekintete egyszerre tűnt zavarosnak és meglepettnek.
- És ma, ő csak ott ült közvetlenül előttem a padon. – Tom lejjebb csúszott a takaró alá, és egész az orráig húzta. Kuncognia kellett a szédítő érzésektől.
- Van egy ikertestvéred. – ez már nem kérdés volt, Georg épp felfogja miről is van szó. – Van egy ikred és itt él Londonban?
- Igen, két éve költözött ide. – Tom egy kicsit kijjebb bújt a takaróból és annyira boldog volt, hogy az már szinte fáj.
- Van egy ikertestvére. – Georg megrázta a fejét és végül egy mosoly terült szét az arcán. – Azt mondtad, hogy a neve Bill?
- Aha, az én kis Billem. – Tom szinte felsikított. Istenem, Georg az egyetlen, aki láthatta most, hogy mennyire boldog. Annyi lenne a hírnevének, ha valaki látná, hogy most úgy visítozik és vihog, mint egy iskolás lány.
Georg felhúzta a szemöldökét és mosolya még szélesebbre húzódott. – A te kis Billed?
Tom egész a takaróba hajtotta a fejét és úgy vihogott, mint egy őrült. Mi a fene történt vele? Georg hatalmas nevetésben tört ki és csak hallgatta, ahogy barátja egy levegővel próbál meg mindent elmondani neki, amit csak megtudott aznap Billről.
Amikor végül Georg ágyba tessékelte, mondván hogy ideje kipihennie a megismerkedést az ő kis Billjével, ha holnap is emberien akar kinézni, Tom boldogan ment. Pokoli fáradt volt.
De az ágyban fekve és a plafont bámulva Tom rájött, hogy addig nem fog tudni elaludni, míg el nem intéz valami nagyon fontosat. Valamit, amire már azóta gondolt, hogy kilépett Bill lakásából. Tom megint megengedett magának egy lányos visítást, ahogy átfordult és felkattintotta az éjjeli lámpát Georg vendégszobájában. Bill a második csörgés után felvette.
- Szia. Hiányoztál.
- Te is hiányoztál. Mit csinálsz?
- Aludni próbáltam, de nem tudok, mert annyira hiányzol.
- Igen, te is nekem. 
4 Comments
Ohh...most tényleg meghatódtam. Megtisztelő, hogy blogger barátnődnek tekintesz :) És nagyon jól is esik, köszönöm szépen :) Ahogy ezt a sztorit is. Nagyon jól indul és felkeltette az érdeklődésemet. Ez tényleg egy igazi karácsonyi mese, pillecukorszerűen édes és csillámosan fénylő. De ilyenkor karácsony közeledtével ez pont így van rendjén. Igazán nagy fába vágtad a fejszédet, hogy minden nap akarsz új részt posztolni. De tudom, hogy neked sikerülni is fog! Te vagy a legaktívabb blogger, akivel találkoztam! Nagyon nagyon várom az új részt és köszönöm még egyszer <3
VálaszTörlésAkkor büszke vagyok magamra, a meglepetés első fele sikerrel indított. Nekem megtisztelő, hogy ilyen kedvesen és hűségesen kitartasz, és mindent véleményezel. Ez a legkellemesebb érzés azt gondolom, egy írkálónak. Szóval ez csak egy aprócska köszönet, meg azért is természetesen, mert a te blogod is csodálatos pillanatokat szerzett/szerez nekem. :)
TörlésSzerintem is kis édes, de azért a +18as karika is kikerül néha. ;) Bevallom, sokat gondolkodtam, hogy bevállaljam-e a napi visszaszámlálós posztolást, de menni fog, mennie kell. Kihívás elfogadva alapon. :D
Örülök, hogy sikerült a meglepim, "fogyaszd" szeretettel. :)
Édes jó istenem, de édes ez a történet! Végigmosolyogtam az egészet. Nagyon várom a mai részt, biztos és állati cuki happy end-es sztori. Remélem! :D Az én állam is leesett, hogy minden napra tervezel egy részt, de te tudod, mi olvasók, csak boldogan fogadnánk! :)
VálaszTörlésFurcsa lenne, ha egy ilyen porcukros történet nem happy end-el végződne, na de hát az írói szabadság mindent megenged ugye. :D majd meglátjuk. :) Örülök, hogy tetszik. Azért azt sem hagytam figyelmen kívül, hogy te mit szeretsz a karácsonyban, és így a másik blogra valami igazán "fogadra való" készül. :)
Törlés