Sziasztok!

Egy icipicit késve, tudom, de megjöttem. És woah!!! Már a 40. résznál tartunk. Tudtátok, hogy már csak kicsivel több, mint 10 rész van vissza? Igen, ezt azt jelenti, hogy Lounak hamarosan vissza kell térnie a képbe. :P Azért még kicsit hagyjuk Damnek, hogy megpróbálja jó útra téríteni Harryt. Ti pedig mondjátok el, mit gondoltok, hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

40. fejezet

Az egész második félévünk villámgyorsan telt el. Túl gyorsan, ha engem kérdeznek, mert alig emlékszem, miket csináltunk. Dolgoztam, amikor csak tudtam, egyre többször jártam el a srácok kisebb bárokban meg klubokban tartott koncertjeire, és néha akkor is velük tartottam csak kísérőnek, amikor éppen valami forgalmasabb utcába álltak ki zenélni. Már akkor is kibaszott tehetségesek voltak, ezért egészen szép kis summát tudtak összeszedni utcazenéléssel is, amit persze mindig hangszerekre vagy legalábbis valamilyen módon a zenekarra költöttek.

Valahogy a kapcsolatom Dammel is megváltozott, de nem a rossz értelemben. Barátok maradtunk, amit ő is kikötött rögtön az elején, mert nem akart ennél többet. Élni akart, és tervezni, jövőt, karriert építeni, és azt vallotta, hogy ebbe nem fér bele egy folyamatosan karbantartandó kapcsolat is. Nekem pedig ez tökéletesen megfelelt. Néha jól éreztük magunkat, vagy egymást, de ennyi. Mégcsak le sem feküdtünk. Kósza kézimunkák, vagy éppen szájmunkák voltak csak. Kielégítette a szükségleteinket, elmélyítette a barátságunkat, szó szerint mindent tudtunk egymásról, és ennyi. Szóval Damiano tényleg a megmentőmmé vált, és életem legjobb barátjává.

Kész az új számunk!

Tetoválással ünneplünk, meg akarod ejteni te is végre az elsőt?

Grat! Majd hallani akarom

Persze, aztán megint beindulsz, és nyilvánosan rám veted magad…

Ühüm, ez a tervem

A tetkóra pedig igent mondok, már mióta könyörgök, hogy gyere el velem, de te sose érsz rám

Ó, te szegény elhanyagolt árva… Máris elkezdtelek sajnálni, de most mennem kell. Otthon majd folytatom a sajnálatod

Kapd be!

Oké, ez sértegetés, vagy ez a mai program, ha hazaértem?

…

Szombaton tetoválunk, a haverom ránk ér egész nap, így készülj

Oké

Ez is ránk ragadt valahogy attól az estétől kezdve. Vagyis… én soha nem hívtam vagy hívom őt Masternek, ez teljes egészében az ő keze munkája a telefonomban, de ő azóta is Puppetnek becéz. A mai napig.

*

Dam a mellbimbója köré csináltatott tetoválást, így már nem csak piercing volt benne, és még nagyobb figyelem irányult arra a pontra.

- Kérek rá gyógypuszit - gügyögte az ágyán fekve, én pedig a szemem forgatva heveredtem le mellé. Tényleg képes volt úgy irányítani, mint egy bábot a bábjátékos, mert ebben a formában én is függtem tőle, de soha nem használt engem, vagy használt ki.

- Jobb?

- Eddig se volt rossz - vigyorgott, aztán átkarolta a nyakam, és feküdtünk egymás mellett az ágyán. - Hogy állnak a vizsgáid?

- Jól, minden kilencven százalék felett, és már csak kettő van vissza.

- Tudod, te vagy az első stréber barátom életemben - gondolkodott el hangosan, közben pedig a feje fölé nyúlt az ablakba, hogy szerezzen magának egy szál cigit, meg a gyújtót. Valójában tilos volt a szobában dohányoznunk, de amióta néha én is rágyújtottam vele, úgy gondolta, talán már nem is zavar, ezért nem ült ki mindig az ablakba.

- Milyen érzés?

- Menő, de jobban értékeltem volna, ha az én gimimbe jársz, és segítesz - nevetett, aztán kifújta a füstöt a plafonra szerelt szellőző felé, majd az én számba adta a cigijét. - Akkor talán nem húztak volna meg másodikban kémiából. Évet kellett ismételnem. Sajnálsz picit?

- Nem is kicsit - játszottam meg a teljes együttérzésem, ő pedig hangosan nevetett rajtam. - És hogyan képzelted ezt? Megfenyegettél volna, hogy csináljak neked házit, különben…?

- Különben berángatlak a tesi zuhanyzóba, és megrontalak - válaszolta, de ezt nyilvánvalóan nem tudtam igazán komolyan venni. Ahogy felé néztem, gyorsan elfordult, hogy ne fújja rám a füstöt, de aztán egyből vissza hozzám.

- Miből gondolod, hogy az fenyegetés lett volna?

- Hah - hömmögött, aztán közelebb hajolt hozzám, hogy megcsókoljon. A csókjának dohány és mentolos rágó íze volt, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy az enyémnek is.

- Itt alhatok? - kérdeztem halkan, a szám az övén mozgott.

- Csak ha előbb levetkőztetsz - motyogta vissza, én pedig azonnal mozdultam. Ahogy lehúztam a nadrágját, már tisztán láttam a grafit színű alsóján át, hogy akar. Egyetlen pillanatig néztem csak fel az arcára. Engem nézett a párnájáról, közben szívott egy nagyot a cigijéből, ami már a végét járta, és kirajzolódtak a karakteres arcélei. Damiano tagadhatatlanul már akkor is nagyon szép pasi volt, azóta pedig kifejezetten démoni, bár ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Használja is, mint egy képességet.

- Igen, a szádat akarom - lehelte, amikor megpusziltam a belső combját, és az alsója korca alá nyúltam, hogy lehúzhassam róla, aztán megnyaltam az XXX tetoválását, ami olyan mélyre lett varrva, hogy az alsója legtöbb esetben takarja. - Ne húzz, Puppet…

- Csak türelem - fordítottam ellene a fegyverét, mert ő is pontosan ezt csinálta velem minden egyes alkalommal. Szépen lassan kergetett az őrületbe. Dam kibaszottul értett a játékokhoz, hogy hogyan tartsa vissza az orgazmusom addig, amíg már szinte fájt és könyörögtem a megkönnyebbülésért.

- Annyira megdugnálak - nyögött fel, amikor a kezembe fogtam, és végignyaltam a merevedésén. A hangja ilyenkor, és csak ilyenkor, olyan rekedt volt, mint amikor énekel. Azt hiszem, ez volt az egyik kedvencem a kéjben úszó Damianoban. - Annyira… Hogy a nevedet is elfelejtenéd…

- Ebben biztos vagyok - kuncogtam a lábai között, aztán eszembe jutott valami, amit még soha nem csináltam vele, de Louis velem igen, és pontosan tudtam, mennyire jó, ezért csak elengedtem magam. Benyálaztam az egyik ujjam, és miközben mélyen a számba engedtem őt, óvatosan kitapogattam a bejáratát, az eredmény pedig felbecsülhetetlen volt. Damiano szinte hörögve nyögött fel, az egyik végtelenül hosszú lábát pedig egészen a mellkasáig felhúzta, hogy helyet adjon nekem. Akarta, bízott bennem, és ettől büszkeség áradt szét a mellkasomban. Rávett, hogy folytassam, és így az egyik ujjam lassan használni kezdtem rajta. - Milyen?

- Szóval inkább te dugnál meg? - viccelődött lihegve, ahogy viszonylag hamar két ujjamat vetettem be, de egyből megálltam, amikor felszisszent. - Abban is benne vagyok.

Erre már nem tudtam válaszolni, mert közben a számba vettem őt, és azt hiszem, ez a kettős játék a nyelvemmel és az ujjaimmal repítették ezúttal sokkal hamarabb a csúcsra. Sokszor eszembe jutott, hogy mégis mi elől menekülök? Miért futamodok meg mindig, amikor arra utal, hogy igazán le akar feküdni velem? Csak azt tudtam, hogy minden alkalommal, amikor közel voltunk hozzá, görcsbe szorult a gyomrom, képtelen voltam rá. Talán, mert attól tartottam, hogy akkor már nem leszek képes komolyabb érzelmek nélkül gondolni kettőnkre. Talán Louis miatt, mert azt vele akartam, mert ezt a szüzességemet neki szántam másfél évvel ezelőtt. Közben persze tudtam, hogy idióta vagyok, mert annyi idő telt már el, biztosan Louis is szexszel másokkal. Ennek ellenére, én mégsem voltam képes rá. Valami szorosan tartott, visszarántott, amikor már igent akartam mondani. Mert amúgy nagyon is kívántam Damianot, főleg mert kibaszottul jó volt az ágyban. Tudtam, hogy abban a helyzetben is isteni lenne.

Dam akkor élvezett el az ajkaim között, amikor három ujjamat vetettem be ellene, ő pedig feladta a küzdelmet az elsöprő orgazmus ellen.

- Basszus, gyere ide! - súgta egy perccel később, én pedig a szám szélét törölgetve másztam a karjaiba. - Te hogy vagy? - kérdezte, aztán a nadrágomba nyúlt, és a forró ujjai azonnal elvették az eszem. Darabokra hullva élveztem, ahogy csókol, ölel, simogat, és közben tökéletesen módszeres mozdulatokkal taszít le a szikla széléről a mélybe.

- Énekelsz nekem olaszul? - kérdeztem, amikor már mindketten kielégülten feküdtünk, ő pedig a nyakam alatt átnyúlva ölelte a vállam. - Van valami szép és lassú számotok is? Valami romantikus?

- Van.

- Tényleg? - lepődtem meg, mert bár tényleg nagyon szerettem volna, ha énekel nekem valami szép, lassú, olasz számot, nem esküdtem volna, hogy van sajátjuk.

- Torna a casa.

- Miről szól?

- Az egyik elvesztett szerelmemnek írtam néhány éve - felelte halkan, és a hangja mélységére nyeltem egyet. Még akkor is érezni lehetett, hogy az a valaki nagyon fontos volt neki. - Talán tizennyolc lehettem, és… Na jó, nem szívatlak. Marlena, akit a dalban emlegetek, a zenekarunk múzsája. Egy képzeletbeli szenvedély? Nehéz körülírni.

- Nem hiszem - suttogtam. - Tökéletesen értem.

- Persze, mert okos vagy - horkantott fel, de erre már nem tudtam mit mondani, mert lassan énekelni kezdett. Ott, fekve, acapella, és gyönyörűen szólt a hangja. Akkor először hallottam, hogy teljesen kiengedi a természetes énekhangját egy érzelmes zenei ballada alatt, és kiszáradt tőle a torkom. Fogalmam sem volt, miről énekel pontosan, mert egyetlen szavát sem értettem, de nagy hatással volt rám.

- Nem tartozik a kedvenc dalaim közé - sóhajtott fel, amikor a végére ért, én pedig meg sem tudtam szólalni a gyönyörtől. - Valamiért mindig arra a félelemre emlékeztet, amikor úgy érzed, elfogytál, és nincs benned több művészet. Hogy kiégtél és a múzsád elhagy.

- Nagyon szép volt - másztam ki nagy nehezen az ágyból, csak hogy lekapcsoljam a lámpát, aztán visszabújtam mellé, ezúttal közelebb, mint előtte. - Köszönöm.

- Hogy van a madárkalitkád? - kérdezte az oldalamra csináltatott első tetoválásomra utalva.

- Kicsit fáj.

- Kicsit?

- Nagyon - nevettem fel, Damiano pedig nyakig betakart minket. - De megvagyok. Reggel be kell kenni. Ugye?

- Segítek majd kezelni, igen. Csak… Ígérd meg, hogy soha nem zárod magad abba a kalitkába - túrt az akkor már egyre hosszabb göndör tincseim közé, én pedig nem feleltem, csak közelebb simultam hozzá. - Mi a terved nyárra? Hazamész megbékélni a családdal?

- Dam… - szorult össze a torkom, mert egészen addig próbáltam nem gondolni erre, de tudtam, hogy szorít az idő, mert a vizsgák után ki kell költöznöm a koliból nyárra. - Nem tudom, hova menjek. Nem akarok haza.

- Pedig kellene, Göndörke - cirógatta hol a hajam, hol az arcom. - Csak egy családod van, és hidd el, nem éri meg ilyen rosszban lenni velük. Később meg fogod bánni, amikor már kevés időd lesz velük lenni.

- Te miért nem békélsz meg apáddal? - vágtam vissza, Dam pedig vett egy nagy levegőt.

- Az egész más helyzet. Ha te lennék, hazamennék - válaszolta, aztán felém fordult, és belepuszilt a fülembe. - De ha nem szeretnél, és nincs hova menned, hazavihetlek, van egy vendégszobánk. Anyám valószínűleg kihívásnak veszi majd, hogy felhízlaljon, de legalább egy hely, ahol biztonságban vagy.

- Komolyan mondod?

- Tudod, hogy igen.

- Fogalmad sincs, mennyire hálás vagyok - bújtam egészen hozzá, de miután kicsit megszorongatott, lelökdösött magáról, aztán a fal felé fordulva jó éjszakát kívánt. Már mélyen aludt és hangosan szuszogott, amikor óvatosan kimásztam az ágyából, és az enyémre ültem, hogy halkan elővegyem az altatóimat. Szükségem volt rá, mert nem akartam rémálmokat. Nem a vizsgák közben. Utána valahogy már nem mentem vissza mellé, hamarosan a saját ágyamon nyomott el az álom.

*

A nyarunk… Az egészen embertelenül jó volt, mert Damiano elhatározta, hogy a legjobb nyarunkat fogja biztosítani nekünk. Rosa, az anyukája félelmetesen jó fej volt velem az első pillanattól kezdve, és egészen kivételesen gyönyörű asszony, szóval legalább megértettem honnan is származnak Damiano szerencsés vonásai. Légiutaskísérőként dolgozott, ha jól tudom, még ma is, ezért nem sokat volt otthon velünk, mindig utazott valamerre. Rosa küldött annyi pénzt, hogy mindig legyen mit ennünk és fizethessük a számlákat. Felváltva főztünk, mert Dam is tehetséges a konyhában, és megmutatta nekem egész Új-Mexikót, ahol éltek. Előtte még sosem jártam abban az államban. Santa Fe nagyon hangulatos város, de a legbetegebb akkor is az volt, amikor július végén Damiano előállt az ötlettel, hogy Vegasba akar menni.

- Miből? - nevettem, de ő csak felhúzta a szemöldökét, aztán visszafordult a tükör felé, hogy befejezze a sminkjét. - Mondjuk, ott a motorom, de…

- Az drága, folyton tankolni kellene - legyintett, aztán a szobája sarkába hajított sporttáskámra mutatott. Mert ugyan persze, volt vendégszoba, de nyilván végül együtt laktunk, éjszakába nyúlóan beszélgetve. - Pakolj össze pár holmit mindkettőnknek. Stoppolunk odáig. Annyira nincs messze.

- Komolyan beszélsz? - kérdeztem összeszűkített szemekkel, Dam viszont nem viccelt. Megindultam, el is kezdtem bedobálni a tiszta ruháinkat, de még mindig szkeptikus voltam, hogy ez vajon jó ötlet-e. - És ha megölnek útközben?

- Jaj már, ne legyél ilyen drámai! - forgatta a szemét, aztán összepakolta a kis fekete sminkes neszesszerjét is, hogy elcsomagolja. - Az az én szerepem.

És akármennyire is szkeptikus voltam, mégis megcsináltuk. Teljesen spontán volt, Damiano felvett egy falatnyi, fekete bőr rövidnadrágot, valami fehér haspólóval, meg bakancsokkal, és basszus őrülten nézett ki. Őrülten jól. És persze ahogy az út mellett illegette magát ebben az öltözékben, egyből fel is vettek minket. Az elején még volt bennem egy kis félsz, de Damiano azt is tudta ránézésre, kikkel nem fogunk elmenni, és azoknak egyből nemet is mondott, hogy tovább stoppoljon.

Persze stoppolva nem kilenc óra volt az út, mint amúgy lett volna, ezért muszáj volt megszállnunk Arizonában valami istentelenül lepukkant motelban.

- Ez rendesen félelmetes - húztam el a számat, ahogy Dam becsukta mögöttünk az ajtót, és alaposan be is zárkózott, még a sötétítőket is behúzva, hogy senki ne lásson be. - Szerintem ilyen helyeken játszódnak a horrorfilmek.

- Meg a bűnügyi sorozatok is - kacsintott rám, de az elfehéredő arcomat látva csak felnevetett. - Megyek lezuhanyozni, velem tartasz?

- Láttad a zuhanyt? Szerintem te se férsz be - morogtam, aztán bekapcsoltam a tévét, hogy szóljon valami zaj. - Megyek utánad.

A víz persze legjobb esetben is langyosnak volt mondható, ezért a fürdést villámgyorsan lezavartuk, hogy aztán csak feküdjünk a teljesen egyértelműen undorító ágytakarón. Ugyanis eszünkben sem volt magunkra húzni. Azért sem, mert erősen kétes volt a tisztasága, meg azért se, mert nem működött a légkondi, és kibaszott forróság volt júliusban Arizonában a sivatag mentén.

Egymás mellett feküdtünk, a vállunk szinte összeért, és valami elbaszott vígjátékot bámultunk a tévében. A képernyő villogása volt az egyetlen fény a szobában, amikor Dam először a combom kezdte cirógatni, aztán játékosan elsétáltatta az ujjait az alsóm alatt pihenő farkamig.

- Lazulj el egy kicsit, elit diák - susogta, de nem mozdult, hogy közelebb bújjon, vagy felém forduljon. Lejjebb tolta a bokszerem, és teljesen nyugodtan, kellemesen masszírozta az éledező erekciómat. - Próbáld meg csak kis időre elfelejteni, hogy a Harvardon tanulsz, és ezelőtt csak szállodákban aludtál a milliomos exbarátaiddal. Élvezd kicsit az életet elvárások nélkül. Hidd el, az élet is meghálálja.

- Oké - sóhajtottam fel, és én is oldalra nyúltam az ő alsója alá. Szó szerint olyanok voltunk, mint a barátok némi extrával, és ezt mindketten nagyon élveztük.

Damianonak igaza volt. Csak az hiányzott, hogy elengedjem kicsit a sok magas elvárást a luxus felé. Amikor ez sikerült, iszonyúan élveztem, hogy stoppolunk, vagy épp órákig ülünk az út szélén valami hirdetőtábla árnyékában, Dam pedig gitározik, amíg chipsszel etetem magunkat. Lepukkant motelszobákban aludtunk, és amikor végre elértünk Vegasba, Damiano egészen megőrült. Táncolni mentünk, mindenhova felmászott a belvárosban, hogy fotót csinálhassak róla, készült sok közös képünk is, és egy csomó, az útiköltségen megspórolt pénzünket játszottuk el a casinokban.

Egyik este pedig a gitárját is előszedte a hatalmas belvárosi szökőkút mellett, felállt a peremére, és hangosan énekelni kezdte a legjobb dalaikat. Hiányoztak a többiek mellőle, de így is isteni volt. Ezt mások is így gondolták, mert pénzt kezdtek szórni a kalapjába, amit a földre dobott. Aznap este annyi pénzt szedett össze a zenével, hogy egy egészen jó kis étteremben vacsoráztunk belőle, és felültünk a hullámvasútra is. Tagadhatatlanul életem legjobb nyara volt.