Sziasztok!

Itt is a következő rész! A borítókép az... Az csak egy próbálkozás volt, ne is foglalkozzatok vele, de azért szexi az elképzelés, nem? Mit szóltok Louis akciójához? Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

A második egyetemi évem is hasonlóan alakult, mint az első. Rengeteget tanultam, sokat dolgoztam a bárban, mert Lilyék borzasztó megértőek voltak, hogy csak év közben tudtam a városban maradni, mivel akkor volt szállásom az egyetemen. A srácokkal abban az évben is rengeteget jártunk össze, pizzáztunk a szobánkban, próbáltuk kisegíteni Vickyt a szerelmi válság közben valami csajjal, akiről pontosan semmit nem tudtam. Aztán végül összejött valami sráccal, és volt bánat nincs bánat. Persze ma már nincsenek együtt, de abban az évben nagy volt a boldogság. Szerencsére a zenekarnak is egyre jobban gurult a szekere, egyre több helyre tudtak bejutni, hogy fellépjenek, és az iskolai stúdióban a számaikat is tudták rögzíteni.

Közben pedig... Damiano és köztem is változatlan maradt a kapcsolat, legjobb barátok voltunk, meg egy kis extra, amit mind a ketten élveztünk. Onnan tudtam biztosan, hogy Damiano más, hogy ő tényleg a legjobb barátom, nem valami fellángolás, hogy nem voltam féltékeny, amikor mással ment el, vagy épp a srácok közül csókolgatott, ölelgetett vagy fogdosott valakit. Louis annak idején egészen más érzéseket váltott ki belőlem, ott felrobbantam, tehetetlen düh és kétségbeesés uralkodott bennem, miközben meg tudtam volna ölni mindenkit, aki csak másképp nézett rá. Amikor elmondtam mindezt Damianonak, csak nevetett, hogy jobb is így, mert nagy bajban lennénk, ha beleesnék. Ő tényleg nagyon nem akart komoly kapcsolatot senkivel, bár mindig azt mondta, egyelőre, és hogy ez tudatos. Majd idővel. A zenélésből szeretne élni a jövőben, ez pedig rengeteg munkával járt az egyetem alatt. Néha persze neki is voltak gyenge pillanatai, azért Damiano sem volt acélból. A harmadéves vizsgái nagyon leterhelték, és egy kicsit el is vesztette a kontrollt. Sajnáltam érte, és ott akartam lenni neki, amennyire csak tudtam. Ő is mindig ott volt nekem.

- Hé, Dam! Basszus, nyugi! - kaptam el a kezét egyből, amikor suli után beértem a szobánkba, és felfogtam, mi történik. Bár addigra az egyik gitárját már ripityára törte. Dam sose volt részeges, drogos meg pláne nem, ezért nem is ezekkel vezette le a feszültségét, de hogy tönkretegyen egy hangszert, az sem igazán vallott rá, szóval tudtam, hogy valami nagyon nem a tervei szerint alakul. - Mit művelsz?

- Az a kibaszott faszkalap! - kiabálta, de ezzel sem voltam előrébb, még ha sejtettem is, hogy valamelyik tanárról lehet szó. - Mindig is utált, de ez akkor sem fair! Egyik tanár sem kedvel, de legalább korrektek!

- Mi történt? - kérdeztem, ahogy közelebb próbáltam húzni magamhoz, és bár először próbált elhúzódni, végül csak hagyta magát nekem. - Mondd el, mi van!

- Sokat éjszakázok, szarul alszom, gyakran előfordult, hogy késtem óráról - kezdett bele, és ezt tudtam. Láttam, milyen későn fekszik, milyen korán kel, és biztos voltam benne, hogy keveset alszik. - De csak öt-tíz percet. Az a fasz pedig soha nem mondott semmit, csak hogy üljek le. Ma előállt azzal, hogy nincs meg a kellő kreditem, ezért nem enged vizsgázni, mert részéről nem teljesítettem a kötelező órai jelenlétet. Minden egyes késésemnél levonta az órai kreditet.

- Milyen óra ez?

- Kibaszott karvezetés óra - morogta, és megint el akart lökni magától, de próbáltam erősebben tartani. Nem sok esélyem volt ellene, sokkal izmosabb volt nálam, de mindent beleadtam. - Soha nem is lesz szükségem ilyesmire... Ahh, büdös picsába!

- Dam! - rántottam meg őt, hogy rám figyeljen, de ő belemarkolt az akkor már egészen hosszú hajamba, és erőszakosan megcsókolt. Úgy voltam vele, ha erre van szüksége, nem fogok ellenkezni. Hagytam, hogy szó szerint letépje rólam a ruháimat, aztán az ágyára lökjön. Nem ez volt az első alkalom, hogy szenvedélyes volt, már-már durva, de mindig élveztem. Igazából akkor is, még ha nem is minden úgy történt, ahogy mindketten vágytunk rá. Egy ágya végébe hajtott vastag, téli sállal az ágykerethez kötötte a kezem, és talán soha nem voltam még olyan kiszolgáltatott Damiano előtt, mint akkor. Ezt ő is érezte, mert úgy nézett végig rajtam, mint egy éhes nagymacska. A saját ruháit már sokkal lassabban vette le, közben egy pillanatra se szakítva el a figyelmet tőlem. Minden pillanatban csodálatos volt. Igazán beleélte magát, erről árulkodtak a csókjai, az érintései, és a nyelve játéka a merevedésemen, aztán a bejáratom körül. Az egész varázslat valahol ott szakadt meg, és csöppentem vissza a sötét valóságba, amikor teljesen fölém mászott, tökéletes pozícióba helyezkedett, éreztem a nedves és meleg makkját a bejáratomnak feszülni, ő pedig hol a szemembe nézett, hol az íroasztala felé, ahol a táskája is pihent.

- Engedj be! - súgta, ahogy lejjebb hajolt, és finom puszikat hagyott az arcomon, aztán a nyakamon. - Annyira szeretném! Szükségem van rád...

- Dami... - vettem egy mély és reszketeg lélegzetet, neki pedig minden izma megfeszült, éreztem. Használta rajtam a nyelvét, az ujjait, készen álltam rá, meg voltam kötözve, és a lábaim között feküdt. Egyetlen mozdulatra lett volna szüksége. Csak akarnia kellett volna, igazán, jobban, mint amennyire tiszteletben tartja az én akaratomat, és talán egyetlen pillanatig azt éreztem, hogy meg fogja tenni, de végül csak egy morgással legördült rólam. Szörnyen éreztem magam, és legszívesebben azt mondtam volna neki, rendben, csinálja, mert mégis mi bajom volt, mi az istenre vártam? Damiano pedig igazán akart engem. - Dam... Gyere vissza, kérlek. Tudod, hogy bármi mást...

- Tudom, tudom, shh - furdult felém, és gyorsan megcsókolt. Onnantól nem is sokat beszéltünk, inkább csak a lehető legprofibb mozdulatokkal azon dolgozott, hogy mindketten kiengedhessünk magunkból minden feszültséget. Lassan, de tökéletes szenvedéllyel sodort minket az orgazmus felé, és a végén egyszerűen tudtam, éreztem, hogy ez segített neki, hogy tényleg szüksége volt arra, hogy egy kicsit uralkodhasson rajtam, és én legyek a játéka.

- È stato stupefacente, Puppet - suttogta nagyokat sóhajtva, miközben kioldotta a kezeimet. - Köszönöm, és ne haragudj. Nem szabadott volna elvesztenem a fejem. Szeretlek, Göndörke.

- Semmi baj, tudod, hogy én is - válaszoltam. Valamikor nyár végén mondta ezt így ki, és először nagyon fura érzés volt. Előtte soha nem mondta nekem egyik barátom se, attól még mert tudtam, hogy fontos vagyok Zaynnek, vagy ilyenek, sose mondtuk ezt egymásnak. Damiano egészen más karakter volt, és bár mindig húztam ezzel, valószínűleg tényleg az olasz énje felelt ezért a sok szenvedélyes érzelemért és közvetlenségért, amit felém mutatott. - Tudok neked segíteni bármiben is?

- Máris segítettél - ölelte át a vállam. - A többit majd megoldom valahogy.

- Ne hagyd magad, jó?

- Nem fogom - mosolyodott el, de láttam, hogy nincs minden rendben. Még mindig feszült volt, nyilván, és a sminkje is hatalmas rendetlenség volt a szemei körül.

Végül nem árulta el, hogy győzte meg a tanárát, de írt extra beadandókat, részt vett extra órákon, ezzel még kevesebb pihenőt hagyva magának, végül levizsgázott. Ezt meg is ünnepeltük mind, aztán elmentünk egy koncetjükre, ahova engem is magukkal vittek, és meg is ünnepeltük a sikert.

A második félév már sokkal kevesebb feszültséggel telt, még ha az év végi vizsgák megint stresszesek is voltak. Aztán... Ez volt az a nyár, amit bár nagyrészt szintén Új-Mexikóban töltöttem Damianoval, egy hétre hazamentem, hogy meglátogassam a családomat. Aria nagyon örült nekem, és igazából anyán is láttam, hogy azért hiányoztam neki. Apával alig találkoztam, nagyjából két mondatot beszélgettünk. Aminek a legjobban örültem, hogy Wyattel és Mateoval is sikerült megbékélnünk. Nyilván ott volt közöttünk egy olyan típusú távolság, ami előtte nem, de beszélgettünk, érdeklődtek, iszogattunk, jól is éreztük magunkat.

*

Valószínűleg abból, hogy mennyire jól alakult az egyetem első két éve, tudnom kellett volna, hogy ez nem tarthat örökké. Főleg az én életemben nem. Damiano és a banda mind végzősök voltak, egyedül nekem volt vissza még egy teljes évem, és ezért nem is tudtam maximálisan kiélvezni a készülődésüket a diplomaosztóra. Damiano elhatározta, hogy okos diákfiúnak öltözik, még kamuszemüveget is vett hozzá, amiben egyébként sokkal jobban nézett ki, mint sejtettem.

Mindenki jól hozta a vizsgákat is, és már nem volt vissza sok a végzősök hangversenyéig, ahol mindüket megnézhettem komolyabb zenét is játszani, és már nagyon izgultam miatta. De még a hangversenyük előtt szörföltem kicsit az interneten. A szokásos titkos kis kutatásomat végeztem minden elvesztett barátom neve után, és persze Louis után. Liam sikeres volt, ez egy cseppet sem lepett meg, Niall diplomaosztónk után esedékes esküvőjét is megírták, Zaynről nem igazán találtam híreket, csak a kórházi partik öltönyös fotóin szúrtam ki néha Gigivel az oldalán, és Louis...

A Forbes magazin interjúja volt, Louis pedig a címlapon mosolygott. Gyönyörű volt, elképesztően szép a jól fésült hajával, és tökéletes öltönyében, de a mosolya nem volt őszinte. Látszott rajta, hogy csak pózolt. Gyorsan lejjebb görgettem, hogy végigolvassam a cikket.

Sokkos állapotban ültem az ágyamon, és csak bámultam a képernyőt. Aztán elolvastam a cikket újra és újra és újra. Damiano közben végzett a gitározással, halkan énekelgetve el is pakolászott, majd visszaült az ágyára a laptopjával, hogy azon dolgozzon, én pedig még mindig a kijelzőre meredtem, mert én voltam az. Én voltam a sablonja azoknak a gyerekeknek és családjaiknak, akiket meg akart menteni. "...esetleg olyan útra lépnek, amire nem kellene, csak mert úgy érzik, nincs más választásuk." "Szívügyem, mert nagyon szerettem azt a személyt, aki igazán elszomorító dolgokat tett..." Egyértelműen rám gondolt, amikor ezt mondta, és ebben egy pillanatig sem kételkedtem. Louis megcsinálta. Sikeres volt, és még nekem is tudott adni egy éveken átívelő pofont a múltamért. Megint tehetetlennek éreztem magam. Elcseszettnek. Szerencsétlennek. És dühösnek az egész világra. Pontosan ugyanaz a düh munkált bennem, mint akkor, a gimnáziumban, pedig azóta nem éreztem.

- Minden rendben? - kérdezte Damiano a lehető legjobb pillanatban, mintha épp a fejemben olvasott volna. - Szerintem vagy egy órája semmit sem csinálsz, csak nézed a laptopod. De lehet több.

- Nem, semmi sincs rendben - ingattam a fejem, miközben lecsuktam a laptopom, aztán eldőltem az ágyon. - Semmi sincs rendben.

- Mi történt? - tette félre Dam is a saját gépét, aztán mozdult, és azt hittem mellém készül feküdni, de csak felült az ablakpárkányra dohányozni.

Elmeséltem neki mindent. Annyiszor elolvastam a cikket, hogy szinte fejből mondtam vissza neki. Dam csak bólogatott és hümmögött közben, de nem szólt semmit. Zsinórban szívott el két cigit.

- Hát, szerintem egyfelől túlreagálod, másfelől amúgy is valahol inkább bóknak venném ezt a lépést - kezdte el kifejteni a véleményét. - Ez olyan, mint amikor egy zenész dalt ír rólad. Akkor is, ha az egy szomorú, lemondó dal, rólad szól, neked íródott, és ez minden esetben egy bók. Persze hacsak nem küld el az anyádba, de Louis úgy látom nem tette. Nem elítélő, segítséget akar nyújtani, mert ez valami, ami őt is bántotta.

- Hát épp ez az! Nem érted? - förmedtem rá, ő pedig összeszűkített szemekkel nézett rám, aztán megrázta a fejét, hogy nem, tényleg nem érti, mi a bajom. - Azzal, hogy megint ilyen kibaszottul jó, ilyen kurva tökéletes, kifogástalan, most csak még nagyobb darab szarnak érzem magam! Soha nem fogok szabadulni ettől, mert mindig jön valami, ami emlékeztet rá. Arra, hogy ő tökéletes, és Damiano, Louis ennél is tökéletesebb volt korábban, de én tönkretettem mindent.

- Fasz vagy, ez a te nagy bajod - szakított félbe, pedig még nem végeztem az önsajnálattal. - Louis gyógyul, mégpedig úgy, hogy megpróbált megérteni, és ha neked nem is tudott, úgy döntött, próbál segíteni másokon. Ebben a mesében most nem te vagy az áldozat, babám. Engedd ezt el.

- Adj egy szál cigit! - másztam fel vele szembe a párkányra, bár így Damnek az egyik végtelen hosszú lábát ki kellett lógatnia az ablakon, hogy elférjünk. Akkor, ott, ez a cikk megint lerombolt valamit, amit egészen addig próbáltam építeni, és egyáltalán nem segített a stressz, amit Damiano elvesztése miatt éreztem. Bár megbeszéltük, hogy a diplomaosztója után a nyarat még vele töltöm, szeptemberben nélküle kellett visszatérnem az egyetemre. Új szobatárssal, teljesen egyedül. Egy pillanat alatt éreztem azt, hogy megint süllyedek, és a hullámok hamarosan átcsapnak a fejem felett. Nem akartam fuldokolni. Damianohoz bújtam az ablakban, és a mellkasán szuszogva igyekeztem megnyugodni, mert csak... Nem akartam újra lezuhanni.