Sziasztok!

Ez most egy sokkal hosszabb rész, mint a többség, de imádtam Damianoval írni. Remélem nagyon, hogy ti is szeretitek a karakterét, és kitartááááás, amíg Lou újra fel nem tűnik. Ígérem fel fog! Addig is... Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Damiano egy percig csak némán ült az ágyán, és próbálta feldolgozni mindazt, amit elmeséltem neki. Semmit nem hagytam ki, mert úgy gondoltam, ő egy esély lehet számomra, hogy ezúttal mindent jól csináljak.

- Hát ez nem semmi, haver - sóhajtott fel, én pedig a számat rágcsálva néztem rá. Vártam, mi mindent tud mondani erre. - Jó nagy szart kevertél magadnak, egy méretes fasz voltál, de közben valahol értelek is.

- Tudom, hogy hibáztam.

- Igen, ami jó - bólogatott a szavaimra. - És talán meg is tanultad a leckét, de azért előre szólok, ha nekem hazudozol, kivágom a nyelved - jelentette ki, és olyan komoly volt a hangja, hogy el is hittem, a fenyegetés valós. Valahol el is tudtam képzelni, hogy ezzel tulajdonképpen máris elvágtam magam nála, mert azt gondolja majd, bennem nem lehet megbízni. Csak akkor nyugodtam meg kicsit, amikor felnevetett és folytatta. - Viccet félretéve, sajnálom, hogy valahol ilyen befolyásolhatatlanul tetted tönkre a kapcsolatotokat. Apád meg… Én is ismerek egy hasonló apát.

Nem mondott ennél többet, igazából azóta sem, mert kifejezetten keveset beszél az apjáról, de ebből eléggé biztosan tudtam, hogy ott se csak az alkohol és anyagi gondok volt a probléma.

- Azóta megfogadtam, hogy túllépek a múltamon, magam mögött hagyom és elfelejtem - magyaráztam megtörten, Damiano pedig minden rezdülésemet figyelte. Értékeltem, hogy ennyire érdeklem, és hallgat engem, hall engem. Szerintem soha nem köszöntem még meg neki kellően, hogy akkor belépett az életembe, mert nyugodtan kimondhatjuk, megmentett. A démonaimtól, az emlékeimtől, saját magamtól. - Elhatároztam, hogy új életet kezdek, tiszta lappal, hazugságok nélkül.

- Ennek örülök, és támogatom, de azt ugye tudod, hogy soha nem hagyhatod hátra a múltad? - nézett rám kérdőn. Damianoban ez volt a legcsodálatosabb. Mindig is őrült volt és kegyetlenül szórakoztató, de képes volt komolyan venni engem, és olyankor a legjobb barát. Egy hete ismertem, mégis azt éreztem, nem is kaphattam volna nála jobb szobatársat, még akkor sem, ha ez azzal járt, hogy állandóan félmeztelenül flangált a szobánkban. - Ne is próbáld elfelejteni, honnan jöttél, és mit éltél meg, mert attól vagy az aki, és ha el akarnád törölni… Egy házat se építhetsz fel a tetővel kezdve. Szükség van az alapokra, hogy ráépíthess. Érted?

- Sajnos - motyogtam, aztán amíg ő felült az ablakba, hogy rágyújtson, lekászálódtam az ágyról, és felmelegítettem egy óriás burritót, ami még előző napról maradt meg. Azért emlékszem erre ennyire, mert talán az volt az első pillanat, amikor tényleg elpirultam, és egészen zavarba jöttem Damiano miatt. Most is előttem van a kép, ahogy elnyomta a cigije csikkjét, leugrott az ablakból, és megragadta a kezem, hogy olyan erotikusan harapjon bele a burritomba, hogy lélegezni is elfelejtettem egy pillanatra tőle.

- Finom, csak kicsit több chilivel és kevesebb avokádóval szeretem - hümmögött, ahogy a falatot megköszönve még az arcomon is végigsimított. - Elmegyek zuhanyozni, mostanra talán nincsenek millióan a fürdőkben - jelentette ki, aztán magához vette a törölközőjét, egy tiszta alsót meg a tusfürdőjét. - És próbáld nem túl szigorúan emészteni magad, Göndörke. Most szar. Nagyon. És még mindig hiányzik Louis, mert szereted, megértem. Én már a fotókba is beleszerettem, amiket mutattál róla, dögös srác, de… Nekem sírhatsz, meghallgatlak bármikor, viszont túl kell lépned ezeken. Mindenen. Rengeteg lehetőség áll előtted. Ne felejtsd el a múltad, de azt se hagyd, hogy mindenben befolyásolja a jelened.

- Kösz, Dam - motyogtam, ahogy egy falat húst rágtam a burritomból. Egészen meglepett, amikor Damiano még magához is rántott, hogy megöleljen, de lehetetlenül jó érzés volt. Szóval azt hiszem, már az első perctől így volt, de innen indult a mi megtörhetetlen barátságunk.

Damiano végül tényleg segített nekem, így sikerült munkát kapnom a közeli pubban, és nagyon úgy tűnt, hogy kezd a megfelelő sínre kerülni az életem. Sokkal jobb volt a fizetésem, mint amire számítottam az egyetem melletti munkámból, így egyáltalán nem volt gond az sem, ha Damianoval és a bandával kicsit kimozdultunk. Kényelmesen volt pénzem mindenre, a srácok a legjobb barátaim lettek, és kezdtem egyre jobban érezni magam. Mindemellett, kibaszottul élveztem, hogy hétvégéken milyen elsöprő bulit csinált a banda a pubban. Mindenki imádta őket. Én is.

- Úristen! - kiáltottam fel a pult mögül egyik este, valamikor a féléves vizsgáinkat követően, amikor hála a jó eredményeinek, Damiano igazán ki akarta üvölteni magából a feszültséget. Előtte talán soha nem szólt olyan jól a hangja, mint akkor. - Ez eszméletlen volt!

- Köszi, Göndörke! - hajolt át a pult felett, hogy adjon egy puszit az arcomra. Lily, aki egyébként egy idős hölgy volt, hiába számítottam valami fiatalabb macára Damiano szavai után, mindig csak a fejét rázta, hogy tudom elviselni ezt az őrült és pörgősen közvetlen srácot. Senkinek, leginkább magamnak se akartam bevallani, hogy azért volt már idő korábban, amikor alapos kiképzést kaptam egy pörgős és közvetlen srác közelségéből. Próbáltam lehetőleg egyre kevesebbet gondolni Louis-ra, de szaván fogtam Damianot, és néha panaszkodtam kicsit a szenvedésről, és hogy miért nem múlik már a hiánya. - Akkor csapolj nekem egy sört, légyszi!

- Harry? - hallottam meg egy ismerős hangot, amitől egy kicsit le is fagytam. - Nem is tudtam, hogy itt dolgozol. Pedig sokszor járunk ide órák után.

- Szia Niall! - mosolyogtam rá. Sokszor eszembe jutott, hogy végül ő is a Harvardra jött, de a kampuszok szinte egész Cambridge területén szétszórva, nem volt furcsa, hogy nem sikerült addig összefutnunk. - Befestetted a hajad! Jól nézel ki.

- Igazából, ez az eredeti, nem festettem újra nyáron, azóta lenőtt a szőke - vigyorgott, és örültem a jókedvének. - Nagyon jók voltatok srácok! - pacsizott le Damianoval aztán a többiekkel is, mielőtt újra rám figyelt. - Miújság? Hogy mentek a vizsgák?

- Mindenből kitűnő lett a mi kis büszkeségünk! - hajolt át megint a pulton Dam, hogy ezúttal a hajamba borzoljon. - Még egyszer meg kell ünnepelnünk úgy is, hogy nem dolgozik. Talán velünk tarthatnál.

- Hm… - gondolkodott el Niall, az én vészharangom viszont azonnal üvölteni kezdett. Nem akartam visszatérni elit gimis múltamba, Niall pedig azt szimbolizálta. - Jól…

- Nem muszáj - ráztam a fejem, akaratlanul a szavába vágva. - Elég az is, ha valamikor összefutunk egy Starbucksban, vagy valami.

- Igazából a bulival se volt bajom, de persze - mosolygott gyengéden rám. Ő is érezte ugyanazt a kényelmetlenséget, amit én. - Szerdán a könyvtár melletti Starbucks? Dél körül?

- Benne vagyok - bólintottam, aztán csapoltam Niallnek is egy sört, mielőtt illedelmesen elköszönt, mert várták a barátai.

- Ne félj ennyire - szólalt meg Dam, amikor már percek óta hallgattunk. - Csak add önmagad, tök normális srácnak tűnik.

- Így van, mi is imádunk, nem lesz gond - helyeselt a megnyugtató, búgó hangján Ethan is. Azóta már mindenki ismerte a sötét múltam a csapatból. Dam azt mondta bízhatok bennük, és annyit lógunk mind együtt, hogy tényleg az volt a legjobb, ha beavatom őket is. Jobban éreztem magam tőle, és Ethan emberfeletti megértést, támogatást mutatott az irányomba. Nem vártam, hogy ennyire elfogadják majd az elcseszett döntéseimet a múltban.

- Jól mondja a hajasbaba, elbaszottan szeretünk - biztatott tovább Damiano, de ezen már fel kellett nevetnem. - És ha akarod, még egy csókot is adok, csak töltsd újra a söröm.

- Vigyázz, mert még a végén behajtom - öltöttem ki rá a nyelvem, ahogy elvettem tőle az üres poharat, és újra telecsapoltam neki.

- Uhhuuuuu! - ujjongott mindenki, mert ez volt az első alkalom, amikor igazából egyáltalán reagáltam valamelyik hülye beszólására, amit egyébként imádtam. Damiano csak felhúzott szemöldökkel beharapta a száját, mindenki más pedig röhögött, velem együtt. Az egész helyzet egy puszival végződött, amit Dam küldött nekem a távolból.

*

- Na mi a helyzet? - kérdezte egyből Damiano, ahogy hazaértem a suliból. - Milyen volt a randi Nilallel?

- Kellemetlen? Csendes? Kényelmetlen? Felesleges? - soroltam szinte egy levegővel. - Válassz melyik szó tetszik a legjobban.

- Pillanat, Morgó - tartotta fel az egyik ujját. A körmei frissen lakkozva feketére. Kettő becenevem volt Damtől, az egyik a Göndörke a másik a Morgó, és tökéletes érzéke volt ahhoz, mikor melyiket használja, és mikor hívjon egyszerűen Harrynek.

Amíg ő vészes sebességgel gépelt valamit, valószínűleg beadandót, én lepakoltam a cuccaimat, és csináltam magamnak egy kávét, mert hamarosan dolgozni kellett mennem. - Na, most már figyelek. Nagyon nehéz ám mindennel végeznem, mire hazaérsz esténként, hogy büntetlenül élvezhessem a társaságod.

- Tudom, hogy ironizálsz, de azért is bóknak veszem - jegyeztem meg, aztán leültem az ágyamra, és ugyanúgy a falnak támaszkodtam, ahogy ő is, így egymással szemben ültünk. - Először csak ketten voltunk, és… Beszéltünk néhány dologról. Hogy milyen volt az első félév, aztán mesélt a karácsonyáról, sajnálkozott egy sort, hogy én nem mentem haza, mondtam, hogy semmi baj ezzel, én döntöttem így, és legalább volt időm plusz műszakokra, meg tanulni, ilyesmik. Aztán csak ültünk kukán egymással szemben.

- És még?

- Megérkezett a menyasszonya - mondtam ki a számomra is legsokkolóbb dolgot az egész találkozás alatt.

- A mi a picsa?

- A menyasszonya.

- Nem fiatal még kicsit ehhez? Baszki, még csak az egyetem elején vagyunk. Ti pláne! - akadt ki Damiano teljesen, hiszen ő még igazán ma sem érzi, hogy képes lenne lekötni magát egyetlen ember mellé. - Mi az isten bajuk van ezeknek a gazdag faszkalapoknak?

- A szülei erőltetik rá, elmondása szerint is és amúgy is tudom - vontam vállat, és lassan kortyolgattam a kávémat. - A csaj, Marie, viszont nem jött egyedül. Hozta az egyik legjobb barátnőjét is, Caroline-t.

- Naaa, azt ne mondd, hogy fel is szedted! - nevetett fel Damiano, nem is sejtve, mennyire beletrafált. A komoly arcomat látva, ahogy a számat rágcsáltam, egyből rájött, hogy igaza volt. - Baszki, tényleg felszedted! Nem rossz! Legalább ő is kőgazdag?

- Mondjuk - motyogtam halkan. - Valami los angelesi cég elnökének a lánya.

- Mennyi pénz lehet ott... Vedd el! - viccelődött, de persze tökéletesen lehetett látni rajta, hogy nem gondolja komolyan. Egyértelműen nem tudta, hogy az én fejemben valami ilyesmi forgott. Még ha nem is tudtam biztosra, hogy az lesz az a lány vagy sem, annyit tudtam, hogy valószínűleg ez az egyik legjobb esélyem, hogy valami jó pozícióra tegyek szert. Nem éreztem rosszul magam, amiért ilyet terveztem. - Na és mikor viszed el valami fényűző randevúra a libát, amiért majd kifizeted az összes eddigi megspórolt kereseted, csak hogy közepesen jól érezze magát?

- Tudja, hogy nem vagyok gazdag - forgattam meg a szemem. - Úgy tűnt, nem is zavarja. Egészen elcsábítottam a természetes bájommal. Holnap este szabad vagyok, szóval elviszem vacsorázni, de semmi fényűzés.

- A természetes bájoddal fogsz a sírba vinni - nevetett, ahogy a szekrényéhez lépett. - Inkább gyere velem zuhanyozni, mielőtt mész dolgozni, régen láttam a formás segged.

- Oké.

- Jövő hónapban lesz Ethan szülinapja, nagy bulit szervezünk, szóval készülj.

- Az enyém is.

- Mi?! - fordult felém hirtelen az ajtóból. - Akkor pláne őrült buli lesz.

- Alig várom.

*

Nagyjából öt hosszú perce állhattam a tükör előtt, holott egyáltalán nem öltöztem ki. Az egyik közeli pizzériába készültünk, szóval nem is volt szükség rá, mégis képtelen voltam levenni a szemem a tükörképemről. Hol szánalmasnak találtam, hol ambiciózusnak, aki a sikerért bármire képes, és büszke rá.

- Biztos Louis is randizik, Göndörke - lépett mögém Damiano, és úgy karolta át a derekam, mintha egyébként mi ketten lennénk együtt, és nem pedig éppen randevúra készültem volna. - Engedj fel, hagyd magadnak, hogy élvezd. Nem csalod meg ezzel Louis-t.

- Az emlékét sem? - kérdeztem halkan, elszorult torokkal, és bár hónapok óta nem, akkor mégis úgy éreztem, hogy képes lennék sírni.

- Nem, azt sem - temette a nyakamba az arcát, és éreztem, ahogy ellazulok tőle. Ahogy az arcomat csiklandozó haja illata megnyugtat, és lehunyt szemmel élveztem az apró puszikat, amiket adott. Ma sem tudnám megmondani, hogy miért nem volt furcsa és riasztó. Bíztam Damianoban, vágytam a közelségére és a védelmére. Akartam, hogy néha megérintsen, mert azonnal hatással volt rám. Iszonyú erős volt a kisugárzása, és amikor azon volt, hogy megnyugtasson, nem tartott tovább perceknél.

- Akkor indulok - fordultam meg az ölelésében, és… Fogalmam sincs, miért érezte, hogy az a pillanat a legmegfelelőbb egy első csókhoz, de már csak akkor eszméltem fel, amikor összeért az ajkunk. Egy másodperc volt. Talán nem is csók, csak egy szájra puszi, és én reagáltam túl. Ethant és Thomast is rendszeresen csókolgatta, vagy fogdosta. Sőt, ha visszaemlékszem, még Vickyt is néha. Valószínűleg az olasz vére és közvetlen stílusa, bennem mégis mindent felkavart vele, és nemhogy megnyugtatott, végül megint ideges lettem. Mert egyébként tetszett, és valószínűleg ez volt a legnagyobb bajom. Felkorbácsolta bennem ezt a másik nem iránti furcsán gyomorgörcsös vonzalmamat, amit előtte csak Louis váltott ki belőlem, de azon az estén Dam miatt is ökölbe szorult a gyomrom.

- Sok sikert! - mosolygott, és vissza is mászott az ágyára, ezért csak egy sóhajjal végül elindultam.

Már a pizzázó előtt vártam, amikor megint felötlött bennem a gondolat, hogy mit művelek, amikor ott van Louis. Pedig nem volt ott. Elvesztettem és ezt jól tudtam, valamiért mégis bűntudatom volt. Caroline miatt és akkor már Dam miatt is, amiért megpuszilt. Fél éve nem tettem ilyet, de akkor muszáj volt.

Megnyitottam Louis Instagram fiókját, és megnéztem minden képet, amit az elmúlt hónapokban töltött fel. Nyáron Párizsban volt, mint mindig, aztán ő is beköltözött a Yale-re, egy egyszerű kétágyas koliszobába, pont úgy mint én, pedig nyilván lakhatott volna saját lakásban is. Louis, bármennyire is nem volt többé az a Louis, aki előttem, egy bizonyos módon mégis önmaga maradt. Fotózkodott új egyetemi barátokkal, néha lefotózta a jegyzeteit egy Starbucks kávé társaságában, néha saját magát, ahogy grimaszolva ül a tanulnivalója felett. Megmosolyogtatott, mégis elkeserített, mert Damianonak igaza volt. Louis élete is folytatódott nélkülem, és még ha nagyon más is volt, mégis úgy tűnt, jobban van. El kellett végre engednem őt magamban is. Ehhez lehetett volna Caroline a tökéletes személy, de… Mégsem éreztem így.

Nem állok készen, Dam

Akkor gyere haza

Nem akarok paraszt lenni…

Ott van már?

Nincs

Várd meg, aztán mondd meg neki, hogy sajnálod, de nem akarod hülyére venni, pápá!

Meg fog sértődni

Kit érdekel??

Össze akarsz jönni vele csak azért, hogy ne sértődjön meg?

El is fogod venni és gyerekeket csinálsz neki, hogy ne sértődjön meg?

Aztán majd fellélegzel a temetésén 100 évesen, hogy huh, túl vagy rajta, sokáig tartott, de legalább nem sértődött meg?

Jézusom, de drámai vagy…

Olasz vagyok, szívecském

Kapd be! Nem segítesz…

Dehogynem, beszélj vele, aztán gyere haza

Oké, igyekszem

Megpróbállak megvárni, de nem ígérem

Leragad a szemem

Jó éjt!

Csók, Göndörke!

- Szia, Harry! - köszönt végszóra a lány, ahogy mellém ért. Gyönyörű volt, még ha nem is az a fajta természetesen vonzó gyönyörűség, mint Louis. Szőke haja volt, és zöld, igéző szemei. Sokkal alacsonyabb volt nálam, és egyértelműen szeretett csinosan felöltözni akkor is, amikor nem volt muszáj.

Megöleltem őt futólag, ahogy én is köszöntem neki, aztán beléptünk az étterembe, hogy rendeljünk magunknak vacsorát. Már az első pillanatban szólnom kellett volna, hogy nem megy, hogy nem akarom ezt, de azt hiszem, egyszerre voltam gyáva hozzá a boldog mosolya miatt, és egyszerre akartam is adni ennek egy esélyt. Hátha feloldódom, de ez nem történt meg, hiába küzdöttem annyira.

- Ne haragudj… Én… - kezdtem, amikor kifizettem a vacsorát, és már csak ültünk egymással szemben. Bármelyik pillanatban indulhattunk volna, és azt sem tudtam, ő vajon mit várt tőlem. Csókot, vagy hogy felmenjek hozzá… Nem tudom, de nem várhattam addig, amíg kiérünk onnan és kiderül. - Nem akarlak megbántani, mert úgy gondolom, hogy csodálatos lány vagy, de…

- Mi a baj? - kérdezte meglepetten, összehúzott szemöldökkel.

- Nagyon szimpatikus voltál, megkedveltelek egyből, és akartam adni ennek egy esélyt, de… Nem olyan régen szakítottam valakivel, akit nagyon szerettem. Szeretek… - hazudtam egy kicsit, mert bár a történet igaz volt, azért már eléggé régen történt ahhoz, hogy ott, közel egy évvel a szakítás után azt mondjam, nemrég. Azt hiszem, én sem egészen fogtam fel, hogy már egy éve volt. - Nem állok készen, és nem szeretnélek bántani.

- Ó… Hm… - motyogta, de aztán egy együttérző félmosollyal nézett fel a szemembe. - Hát, sajnálom. De azt köszönöm, hogy őszinte voltál.

- Én pedig a megértésedet - lélegeztem fel, hogy sokkal könnyebben ment, mint amire számítottam.

Igyekeztem nagyon halkan mozogni a szobában, mert már teljesen sötét volt, amikor megérkeztem, de majdnem szívrohamot kaptam, amikor Damiano megszólalt a takarója alól.

- Hát ez jó sokáig tartott, végül mégis elveszed?

- Nagyon vicces… - morogtam, ahogy ledobáltam a ruháimat, hogy felvegyek egy tiszta alsót, és az alvós pólóm. - Csak azért mindenek ellenére meghívtam egy vacsorára.

- Úriember vagy - motyogta álmos hangon.

- Miért vártál meg, ha ilyen álmos voltál?

- Nem vártalak, felébredtem a kulcszörgésre - ásított egy nagyot, aztán láttam a sötétben is, ahogy a fal felé fordul, és nyakig húzza a takaróját. Már azon voltam, hogy bemászom az ágyamba, de valahogy megakadtam a mozdulatban, és megint Damiano alakjára pillantottam. Megmagyarázhatatlan, hogy mi vonzott, milyen természetfeletti erő mozgatta a végtagjaimat, amikor végül felé indultam, és kérdés nélkül felemeltem a takaróját, hogy alá másszak. Damiano nem kérdezett semmit, egyszerűen megfordult, és átölelve magához húzott.

- Túl leszel rajta, Harry - suttogta a hajamba. - Mindig mindenen túl leszünk, csak van ami kevesebb, van ami több időt igényel.

- Többnyire már jól vagyok, de van, amikor rám tör a hiánya, és akkor…

- Tudom - puszilt finoman a hajamba, és olyan megnyugtatóan ölelt, mozdulni sem akartam. Még ha félmeztelen is volt, mint mindig. - Szépen lassan teljesen jól leszel. Itt vagyok.

- Köszönöm.

- Két hét múlva bulizunk egy hatalmasat, és azon leszek, hogy életed legjobb partija legyen, ígérem - ásított újra a tincseim közé. Felé fordítottam a fejem, ahogy folytatta. - Kikapcsoljuk majd kicsit az agyad.

- Oké - leheltem, ő pedig újra közelebb hajolt, és egy ugyanolyan futó puszit hagyott a számon, mint a randim előtt.

Nem mondott semmi mást, lehunyta a szemét, és szerintem pillanatok alatt elnyomta az álom. Tényleg nagyon álmos lehetett, de én nem tudtam aludni. A karjai között jutott eszembe, hogy elfelejtettem bevenni az altatóm, és valahogy annak a görcse szorongássá alakult, és még hosszú ideig feküdtem a plafont bámulva, mire valahogy én is álomba merültem. Cseppet sem nyugodt és vidám álomba.