Sziasztok!

Én már naaaaaagyon vártam ezt a részt, borzasztóan izgulok, mit szóltok Damianóhoz. Szóval ne tartsátok magatokban. (Mindenki tudja, ki ő? Ha nem, akkor ér utánakeresni :P) Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Nem tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy sokkal jobb lesz nekem az egyetemen. Motorral jöttem, anya és Aria pedig autóval mögöttem, hogy elhozzák minden cuccom a beköltözéshez. Fogalmam sem volt, hogy a Harvard kollégiumai ennyire nagyok, hogy ilyen sok diák veszi igénybe, és közel sem csak az ösztöndíjasok. Minden beköltözés koordináló egyetemi munkás segítőkész volt és kedves, mosolyogva adták át a papírokat, amikre szükségem lesz, a tankönyveket, és mutatták meg, hogy hol kaptam szobát. A Leverett Ház lett az enyém, és a második emeleten költözhettem be egy kétágyas hálóba. Az ajtón már kint volt a nevem, amikor odaértünk.

- Úgy néz ki, máris lesz szobatársad - szólalt meg Aria az ajtót figyelve, amíg én és anya a dobozokat és utazótáskákat tettük le. - Damiano David, és Olaszországból jött. Majd kérd meg, hogy tanítson meg olaszul, azt a csajok imádni fogják.

Viszont ahogy kimondta ezeket a szavakat, egyből lehűlt a levegő, és mindenki elhallgatott. Kényelmetlenül nézelődtünk körbe, próbálva elrejteni a tényt, hogy pár hónapja még egy sráccal voltam együtt. Ezt egyébként az egész családom így kezelte. Még Aria is. Csendben és némán. Nem beszéltünk róla, próbáltak úgy tenni, mintha nem az lenne a valóság. Abban a hamis tudatban nevelni minket továbbra is, hogy ez csak valami furcsa botlás volt, netán buta kíváncsiság, amit olyan gyorsan el is hessegetünk, amilyen hirtelen felütötte a fejét.

Anya még segített nekem felhúzni az ágyneműmet, aztán el is köszöntek Ariaval, mert még vissza kellett vezetnie Jerseybe. Így viszont nem maradt más dolgom, mint kipakolni, berámolni a ruháimat a szekrénybe, aztán kicsit körbejárni a környéket. Rengeteg diák érkezett még akkor is, keresték a helyüket, hatalmas dobozokat meg bőröndöket cipelve. Gondoltam, ha már ennyi időm van, elmentem a Business Kampuszig, amihez ugyan át kellett kelnem a Charles folyón, de szerencsére nem volt messze, összesen tizenöt perc séta az egész. Valahogy máris sokkal kevesebb súly nehezedett a mellkasomra úgy, hogy ott voltam. Tudtam, hogy senki nem ismer. Hogy teljesen tiszta lappal indulhatok, és ez tényleg megnyugtató volt.

Már vacsoraidő volt, amikor kiértem az egyik közeli Targetből a rengeteg előre gyártott dobozos kajával, amit majd bepakolhatok a hűtőmbe. Viszont, amikor beértem a szobámba, egészen ledermedtem az ajtóban. Egy magas, valamiért félmeztelenre vetkőzött, agyontetovált srác ragasztgatott őrült rockzenekarokat ábrázoló posztereket az ágya melletti falra, és egy olasz zászló is ott díszelgett mellette, mint egy falvédő. Három hatalmas gitártok és négy bőrönd várakozott a szoba közepén nyitva arra, hogy mindent elpakoljon belőle.

- Harry Styles! - nevetett fel Damiano, ahogy meglátott, könnyedén leszökkent az ágyról, aztán a kezét nyújtotta felém. - Reméltem, hogy olyan menő vagy, mint a neved. Aztán ahogy benéztem a szekrényedbe, láttam az olcsó és méregdrága ruhák keverékét, ezért elbizonytalanodtam, vajon milyen is lehetsz.

- Örvendek! - morogtam, és egy villámkézfogás után a saját ágyam felé indultam, hogy elpakoljam, amiket vettem. - És örülnék, ha nem turkálnál a cuccaim között.

- Uuuu, de tüskések vagyunk - nevetett fel Damiano, aztán újra a szoba dekorálásával volt elfoglalva, nyilvánvalóan közben egyetlen nyugodt pillanatot se hagyva nekem. - Hányadikos vagy, Morgó? Első évesnek saccollak.

- Elsős, idén kezdek.

- Milyen szakon? - faggatott tovább, és addigra már tudtam, hogy a srác nem fogja hagyni, hogy lerázzam. Nem fog csak csendben ücsörögni a szoba másik felében, teljes nyugalmat biztosítva nekem az egyetemi évem alatt. Vagy három évem... Mert bár akkor még nem tudtam, mennyire jóban leszünk később, és bár ő már másodikos volt, onnantól minden évben egy szobába kértük magunkat. - Ne kelljen már minden infót kierőszakolni belőled! Mesélj kicsit magadról!

- New... New Jerseyben nőttem fel - kezdtem bele egy kis gondolkodás után, és azon voltam, hogy zsigerből kimondjam New Yorkot, de azt mondtam magamnak, hogy tiszta lap. Igazat kellett mondanom, még ha az nem is volt megszokott tőlem. - Van három testvérem, és a Collegiate-ben voltam ösztöndíjas, onnan vettek fel. Matek és business szakos vagyok.

- Ú, izgi szak - dugta ki a nyelvét Damiano, de valójában látszott rajta, hogy csak hülyéskedik velem, én pedig szerintem hosszú hónapok óta először mosolyodtam el őszintén. - De ne aggódj, ha rajtam múlik, nem fogsz meghalni unalmadban ebben a szűkös kis koliszobában. Mivel itt laksz velem, gondolom itt is ösztöndíjas vagy.

- Aha.

- A gazdag söpredék sokkal szebb szobákban lakik - húzogatta a szemöldökét vigyorogva. - Voltam párszor arrafelé, amikor valami pénzes pinát szedtem fel. De előre szólok, csak dugásra jók, az agyuk akkora mint egy mazsola. Olyan aszott is.

- Tulajdonképpen épp ez lesz a jó bennük - gondolkodtam el, Damiano pedig felnevetett, pedig nyilván akkor még nem tudhatta pontosan, hogy mire gondoltam, vagy miért mondtam ezt.

- Máris bírlak - hajolt az ablak felé, hogy kinyissa, aztán felült a párkányra. - Nem zavar, hogy itt dohányzom az ablakban, ugye?

- Nem, ha nem lesz füstszagú az egész szoba - vontam vállat, aztán elkezdtem kibontani az egyik mirelit paradicsomos tésztát, amit vettem.

- Nyugi, talán kicsit kiállhatatlan alak vagyok, de nem vagyok vérparaszt - gyújtott rá, aztán egyből a kajám felé mutatott. - Azt akarod vacsorázni az első estéden? Ne már, haver!

- Hm?

- Már rendeltem egy óriás pizzát, és ha nem zavar, nemsokára átjön pár barátom - magyarázta. - Egyél velünk.

- Ó, hm... Oké - motyogtam, aztán visszahajtogattam a nejlont a dobozra, és betettem a hűtőbe. Ahogy felnéztem rá, egyből zavarba jöttem, mert csak azt láttam, hogy félredöntött fejjel mosolyog rám.

- Mi az?

- Édes - mondott csak ennyit egy kacsintás kíséretében, aztán kidugta a fejét az ablakon, hogy szívjon egy slukkot a cigijéből. Fogalmam sincs, mennyire pirulhattam el akkor, de eléggé biztos vagyok benne, hogy azt is imádta. Damianoban viszonylag hamar kialakult ez a furcsa ragaszkodás és nagytesós védelmező viselkedés az irányomba, amit nem bántam, mert legalább végre volt valaki, akit a barátomnak mondhattam. Szinte az első esténktől kezdve.

- És, öhm... Te mit tanulsz? Mesélj te is! - próbáltam elterelni a figyelmet magamról.

- Anyámmal költöztünk Amerikába úgy... tíz éve? Talán... - kezdett bele, és tényleg sikerült teljesen elmerülnöm a történetében, ahogy mesélt magáról. - Apám egy fasz volt, ivott, nem dolgozott, adósságokat csinált. Anyám egyik nagynénje meg itt élt már évek óta, szóval segített nekünk kijutni. Nem volt könnyű, de összehoztuk.

- És mit tanulsz? Vagy... Hogy kerültél be a Harvardra?

- Úgy, hogy jó vagyok, seggfej! - nevetett, mert a kérdésem nyilván sértően hatott volna bárkinek is, de valahogy neki mégsem. Örültem, mert egyébként nem is szántam annak, csak... Így csúszott ki. - Zeneművészet és zenetörténet szakos vagyok, ahogy láthatod is - mutatott a három gitártokra a földön. - Remélem szereted az alter rockot egy kis csillámmal.

- A gimis barátaim általában bulizós számokat szerettek, szóval azt hallgattunk többet, de én klasszikus rock párti vagyok - gondolkodtam el, mert valójában tényleg nem az volt a kedvenc zenetípusom, amit a bulikban, vagy épp Zayn kedvéért hallgattam mindig. A klasszikus rockról viszont eszembe jut Louis, és a hatalmas bakelit lemez gyűjteménye, amit Miamiban láttam a szobájában. Tele igazi ikonokkal. - Az... Ex... exemmel hallgattam leginkább. Ő ilyesmit szeret, amit te.

- Nem mondod! - hangsúlyozta túl a mondatot, és felhúzott szemöldökkel nézett rám. - Remélem nem te dobtad a csajt! Tudod milyen kurva ritka egy jó csaj, aki szereti a klasszikus rockot?

- Aha, de ő srác volt - vallottam be, és bassza meg, a mai napig nem tudom, miért nyíltam meg Damiano előtt ennyire már az első pillanattól. Valahogy, volt egy olyan kisugárzása, hogy az ember csak beszélni akart és beszélni. Ez ma is megvan neki.

- Nocsak, Harry Styles! Mégsem vagy olyan unalmas, mint amilyennek első pillantásra tűntél, nem igaz? - szívott még egy utolsót a cigijéből, elnyomta a párkányon, és egy egyszerű mozdulattal kihajította az ablakon, aztán visszamászott az ágyra. - Szóval meleg vagy?

- Nem tudnám megmondani - ingattam a fejem, és ebben semmi félrebeszélés nem volt. - Mindig csajokkal randiztam, vagy csak... feküdtem le. Aztán a végzős évem elején összejöttem az egyik legjobb barátommal. Fogalmam sincs, mi a franc történt a fejemben.

- Szeretted?

- Még mindig szeretem.

- Miért szakítottatok?

- Hm... - sóhajtottam fel, mert nem voltam biztos benne, hogy tényleg mentálisan pucérra akarok vetkőzni Damiano előtt az első ott töltött estémen. - Ez egy iszonyú hosszú történet, talán valamikor elmesélem.

- Oké, ez így elég fair - vágott egy beleegyező grimaszt, miközben bólintott. Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, amikor nyílt az ajtó, és két másik őrült rocker külsejű srác, meg egy szőke rocker lány robbant be a szobánkba. Két hatalmas pizzás dobozt tartottak, ahogy levetették magukat a padlószőnyegünkre. Mindenki illedelmesen bemutatkozott, Ethan, aki egy gyönyörű indiánra emlékeztetett a porcelánbabára hajazó vonásaival és szinte derékig érő, sötét hajával. Thomas, aki kicsit egy nyolcvanas évekbeli zenésznek tűnt, talán picit túlságosan sok sminkkel. Végül Victoria, aki sokkal kedvesebb volt, mint az a három őrült bandatársa. Mert mint ezt is megtudtam, ők együtt egy zenekart alkottak.

Sokkal gyorsabban oldódtam fel a társaságukban, mint amire számítottam, és kifejezetten jól éreztem magam velük úgy, hogy egyáltalán nem is ittunk alkoholt, vagy használtunk bármilyen drogot. Csak hemperegtünk a szobában, teleettük magunkat pizzával, és mindenki mesélt a nyaráról. Azt éreztem, hogy sínen vagyok. Jó úton haladok. Nem hazudtam nekik semmiben, ott voltam a Harvardon, és eldöntöttem, hogy minden sikerülni fog, amit szeretnék.

Már egy hete tartottak az előadások, és kezdtem beleszokni az egyetem ritmusába, amikor az ősz igazán beköszöntött Cambridge-be. Bőrig ázva estem be a szobámba, Damiano pedig az ágyán ülve röhögött rajta.

- Nedves lett a göndörke - gügyögte, de nem is igazán figyelt rám, a falnak támaszkodva játszott a gitárján, és néha leírt egy-egy hangjegyet a párnáján nyitva heverő kottafüzetbe. - Legközelebb vigyél magaddal esernyőt.

- Reggel még sütött a nap - puffogtam a szekrényem előtt, ahogy minden vizes ruhámat szárazra cseréltem, aztán a hajamat dörzsöltem egy törölközővel.

- Ez Cambridge.

- Most már tudom, hogy ez a város röhög rajtad, ha nem vagy elég felkészült.

- Merre jártál egyáltalán? Az órarended szerint már rég végeztél - bökött a fejével a szekrényajtómra ragasztott órarendem felé. - Csak nem randid volt, szépfiú?

- Nem - forgattam a szemem, és bebújtam a takaróm alá, hogy elmélyedjek a nyári fizetésemből vett használt laptopomban. - Próbáltam valami munkát találni. Leadtam a jelentkezésem néhány helyre, de nem tudom, visszahívnak-e. Muszáj találnom valamit, de nem működik bármi. A suli a legfontosabb.

- És mi a picsáért nem szólsz Damiano barátodnak, hogy segítség kell? - tette le a gitárját, hogy a telefonjáért nyúljon. Nem mondott mást, egyből tárcsázott valakit, és a füléhez emelte. - Drága Lily, még mindig pultost kerestek? - kérdezte, de közben végig tartotta velem a szemkontaktust. - Nagyszerű! Tudok valakit. Fiatal, csini, és elit suliból jött, biztosan gyorsan tanul. Legalább olyan gyorsan, mint ahogy hagyta a bandának, hogy megrontsuk.

- Farok - vigyorogtam a szavain, amiket szinte dalolt a vonal végén figyelő Lilynek.

- Holnap beviszem magammal, örök hálám Lily! - csókolta meg a mobilja mikrofonját, aztán csak lehajította az ágy végébe. - Tessék, ilyen nagyon egyszerű, ha nem magadban szenvedsz, hanem szólsz nekem.

- Észben tartom, Keresztapa - kuncogtam, és a jegyzeteim füzetlapjaival játszottam. - És milyen munkát is intéztél nekem?

- Van egy bár az utca végén, vetkőző pultos fiút keresnek - mondta teljes lazasággal, aztán újra pengetni kezdett. Szerettem, ahogy játszik, miközben tanulok. Nagyon jót tett a szinte némaságba burkolózó lelkemnek.

- Szuper, de táncolnom nem kell, ugye?

- Csak nekem - kacsintott egyet, aztán újra a gitárját figyelte. Szenvedélyesen játszott, a mai napig szenvedélyes zenész. - Gondolom nem ismered a The Plough and Stars pubot néhány utcányira innen. Nem nagyon mászkálsz el sehova.

- Jól mondod.

- Majdnem minden hétvégén ott játszunk a bandával - motyogta, aztán megakadt, leírt néhány hangjegyet a füzetébe, és újra felnézett rám. - Nagyon családias, vidám hely. Éjszakai csapost keresnek egy ideje, neked meg főképp tíztől vagy délután vannak óráid, szóval szerintem tökéletes lehet nem? Éjjel kettőig vannak nyitva, és nagyjából tíz perc innen gyalog. A motoroddal három.

- Ez tényleg tökéletesnek hangzik - gondolkodtam el, mert amúgy se voltam korán fekvő típus soha, nem fog kiborítani, ha fél három körül kerülök ágyba, akkor is fent lennék tíz körül.

- Két feltétellel kenyerezem le a kedvedért Lilyt - nyalt végig az ajkain Damiano, és abban a pillanatban, a fekete sminkjével kifejezetten úgy nézett ki, mint egy vadállat, aki fel akar falni. - Valamikor tényleg mesélsz végre Louis-ról, akinek rendszeresen szipogod a nevét álmodban, és ha nem dolgozol, akkor is eljössz a pénteki koncertünkre.

- Ez nem is kérdés, ott leszek a koncerten - egyeztem bele egyből, Louis nevét hallva viszont elszorult a torkom. Csak abban az egy hétben fordult elő, hogy annyira sikerült elterelnem a figyelmem a sulival, hogy voltak olyan óráim is akár, amikor nem gondoltam rá. A rémálmokról tudtam, de mivel minden este bevettem egy altatót, amit még azelőtt szereztem, hogy beköltöztem volna, nem éltem meg őket. Fogalmam sem volt, hogy beszélek álmomban. - Ha tényleg érdekel... Most van időm mesélni.

- Figyelek - mosolyodott el Damiano, és becsukta a kottafüzetét, de a gitáron továbbra is halkan pengetett a történetem aláfestése gyanánt.