Mocskos elit - 36.
Sziasztok!
Kezdődik az egyetemi időszak. Itt már azért elkezdünk egy új időszámítást, Harry lelkiállapotán is látjuk majd, milyen hatással lesz rá az új környezet. Kvázi egy tiszta lap, amivel azt kezd, amit akar, de meglátjuk azt is, hogy tanult-e a hibáiból. Hagyjatok nyomot!
Puszi&Pacsi
36. fejezet
Szerettem volna azt mondani, hogy a fájdalom is pont olyan nyomtalanul múlt, mint a zúzódások az arcomon, de nem így volt. A hetek a barátaim nélkül ugyanolyan fájdalmasan teltek, Louis hiánya pedig elevenen falt fel. Látni őt minden nap, miközben nem érinthetem meg, nem ölelhetem magamhoz, még csak hozzá sem szólhatok, felért egy kínzással, de kénytelen voltam elviselni. Tűrni, mert mi mást tehettem volna? Tudom, hogy mindennél igazságtalanabb és undorítóbb húzás volt tőlem, de rimánkodtam azért, hogy legalább abban a pár hónapban ne lássam őt senkivel. Abba egészen biztosan belehaltam volna.
- Hogy vagy? - lépett mellém Zayn az ebédlőben, amikor mindenki sorba állt az ételért. Nem igazán beszélt hozzám, nem is lógtak velem, de Zayn néha váltott velem néhány szót. Ez sem volt kevésbé fájdalmas, mert éreztem a falat, amit magunk közé épített, amin pontosan tudtam, hogy esélyem se lett volna áthatolni. Ennél közelebb többé nem engedett magához.
- Megvagyok - vontam vállat, de ahogy a szemébe néztem… Emlékszem, hogy már ott se volt minden rendben. Tudtam, hogy van valami, de nem gondoltam rá, hogy akkora a baj. Nem akartam belegondolni. Sokkal inkább el voltam foglalva a saját gondjaimmal. - És te?
- Én is - felelte kedvtelenül, ahogy magához vett egy tálcát, és telepakolta kajával. - A héten meg kellene kapnunk a leveleket az egyetemekről.
- Igen, ideje.
- Akkor… Majd találkozunk - intett, miután mindent magához vett, amit enni szeretett volna, és leült a többiek asztalához, ahol már nem voltam szívesen látott vendég. Általában egyedül ettem az ebédlő egyik sarkában megmaradt kisebb asztaloknál. Az egyedüllét nem volt annyira zavaró, a többi diák pillantásai, és Louis-ék hiánya sokkal inkább. Ettől még persze túléltem. Nem is nagyon lett volna más választásom. Mégis mit tehettem volna? Tényleg csak egyre mélyebben magamba zuhanva, de kiüresedtem és így azt hiszem, könnyebb volt az egész. Túlélni a napok múlását.
Bár azon a héten nem, de az azt követőn megkaptam a levelemet is a Harvadtól. Csütörtök este volt, dolgoztam aznap a boltban, és viszonylag későn értem haza, de a családom se volt soha az korán fekvő típus. Még mind ébren voltak. Csak köszöntünk egymásnak, de azóta se igazán beszélgettünk. Azon az ominózus februári estén, amikor megismerhették Louis-t is, bár nem azt az oldalát, amiért mindenki annyira szereti, minden átköltözött ebbe a melankolikus hallgatásba.
- Megjött a levél a Harvardról, bontsd ki - sétált ki anya a nappaliból, be a konyhába, én meg mentem utána. - Fasírtot sütöttem, meg hasábburgonyát, ha éhes vagy. Ott van a hűtőben.
- Köszi - motyogtam, és a vékony boríték után nyúltam az asztalon. Bár a kapcsolatunk anyával is veszélyesen megromlott, azért jól esett, hogy ott állt mellettem, és érdekelte, mi áll a levélben, ezért amint kibontottam, hangosan olvastam fel az első sorokat. - Tisztelt Harry Edward Styles, örömmel értesítjük, hogy a felvételi bizottság a Collegiate Gimnáziumban elért eredményeit figyelembe véve ösztöndíjas helyet kínál önnek matematika, üzleti menedzsment és kommunikáció szakon.
- Gratulálok, Harry! - mondta anyu halkan, egy nem túl vad, de azért őszinte mosollyal az ajkain. - Mikor kell beiratkozni?
- Júniusban, amikor megkapom az érettségim - olvastam ki a szükséges adatokat a levél aljáról. - Június elején küldik ki a papírokat hozzá, meg a könyvlistát is. Azokat viszont meg kell majd vennem, de nem gond. Addigra simán összeszedem rá.
- Milyen napod volt?
- Tűrhető - mondtam kedvtelenül, aztán a levelet magamhoz véve az emelet felé indultam. - Nem vagyok éhes, ettem a melóban, viszont tanulnom kell holnapra.
- Jó éjt!
Csak intettem anyának, a lépcső aljában pedig Aria ácsorgott mosolyogva, aztán a nyakamba ugrott, amikor odaértem. Ha valaki valaha azt mondja nekem, hogy Aria lesz az egyetlen ember a családomból, akihez közel állok, valószínűleg az arcába röhögtem volna.
- Hallottam, gratulálok! - örvendezett, és együtt vettük be magunkat a közös, mégis elszeparált hálószobánkba. - Anyáék jobban vannak.
- Hm?
- Beszélnek rólad, azt mondják szeretnek, még ha haragszanak is, de jobban vannak, és szerintem ez azért van, mert minden más teher leszakadt a vállukról - magyarázta, de nem igazán tudtam hatalmas figyelmet szentelni neki. Nem is annyira érdekelt, hogy apám például hogy érez velem kapcsolatban. Úgy voltam vele, hogy örülök, ha ő megbocsátott, én még nem. És tudtam, hogy mennyire hülye voltam, mekkora hibát követtem el, és mennyire megbántottam őket, de apám öklét akkor is idő volt elengednem magamban. Aria szavai pedig már csak azért is kicsit elképzelhetetlenek voltak, mert az ultimátum, és az undorodó pillantásuk után, amit a szexuális irányultságom miatt kaptam, nem arra utaltak, mennyire határtalanul szeretnek a szüleim.
- Mitől lett jobb minden más és lettem én egyedül a gond?
- Nem mondták el részletesen, ha jól értettem, apa eladta a burgerező felét, így van egy befektető üzlettársa - fecsegett Aria az ágyamon fekve, miközben ledobáltam magamról az iskolai egyenruhám, amiben aznap dolgoztam is, aztán valami kényelmesebbe bújva előszedtem a tanulnivalómat. - Az a valaki kifizetett minden tartozást, és a részesedéséért fizetett összeg elég volt a ház jelzálogára. Szóval most… egyenesbe jöttünk.
- Ki lehet az az őrült, aki képes ennyi pénzt adni azért a lerobbant burgerezőért? - morogtam, és igazság szerint erre a mai napig nem tudom a választ. Valami pasi hajlandó volt minden plusz költséget magára vállalni, és fizetni a dolgozók bérének az ötven százalékát, sőt még promót is készíttetett a helyhez, hogy többen járjanak hozzánk, mindezt szinte csak jelképes részesedésért. - Mindenesetre váljon egészségére!
- Igen - helyeselt Aria. - Szóval… Akkor júniusban elköltözöl?
- Szerintem csak augusztusban - ráztam a fejem, de a figyelmem fele már az íróasztalomon heverő jegyzeteké és tankönyveké volt. - Amikor már beköltözhetek a kampuszra. Addig meg majd próbálok találni valami melót arrafelé.
- Nekem hiányozni fogsz ám - jegyezte meg halkan, ahogy felkelt az ágyamról, és elindult a saját kis részlege felé.
- Te is, hugi.
Már éjfél volt, amikor kimásztam a zuhany alól, Aria mélyen aludt, én pedig még ma is emlékszem az irigységem ízére, amiért ő képes volt erre a békességre az álmai között. Nekem szükségem volt a titkos gyógyszeremre hozzá, amit valahogy a mai napig nem neveznék függőségnek, mégis szükségem van rá. Gyógyszer a rémálom ellen.
***
Pillanatok alatt telt el a maradék három hónap a suliból. Egyetlen szempillantás volt, főleg a teljesen befásult hétköznapjaimmal. Nem csináltam semmi mást, csak tanultam a vizsgákra, iskolába jártam és dolgoztam. Ebből állt az életem, na meg persze a túlélésből, mert minden nap látnom kellett Louis-t, és bár az okosok ezt állítják, én pedig bíztam benne, mégsem éreztem, hogy az idő segítene. Valahogy… elmúlt a fájdalom, ami kezdetben a családom miatt kínzott, elmúlt a szenvedés, a gyötrődés, sőt, elmúlt a bűntudat is. Nem éreztem semmit. Szó szerint semmit. Mint egy szociopata, csak a céljaimat tűztem ki magam elé, amiket onnantól kezdve még jobban el akartam érni. Nem maradt semmi és senki, aki hátráltathatna benne, vagy elgondolkodtatna, hogy a helyes úton járok-e. Minden csak rólam szólt, és azt képes voltam kezelni. Egyedül Louis volt az, akiért továbbra is képes voltam rémálmokat látni, akinek a hiánya marta a lelkem, és akinek a képeit nem tudtam kitörölni a telefonomból, és egyedül akkor tűntem még mindig emberi lénynek, akinek van lelke, amikor azokat nézegettem. És többnyire meg is könnyeztem. Szerintem Louis maga is csúnyán meglepődne, ha tudná, hogy még ma is megvannak. Minden kép, amit készítettem róla, vagy magunkról. Azóta persze a sokadik telefonomat pusztítom, de ezek a képek örök lakóik.
- Alig hiszem el, hogy egy kurva hét, és vége - nyögte Louis, ahogy beállt a szekrénye elé. Niallhöz beszélt, egymás mellett volt a szekrényük.
- Előbb túl kell élni a vizsgákat - válaszolta neki Niall. - Nem akarsz végzős, ballagó, mindenki bassza meg partit se?
- Nem, csak el akarok húzni végre ebből a városból - morogta, nekem pedig nyelnem kellett egyet a szavaira. Végignéztem, ahogy meglazította a nyakkendőjét, aztán egy laza mozdulattal hátratúrta a haját, és a füle mögé simított egy szál cigit. Legszívesebben hozzászóltam volna akkor. Üvöltöttem volna, hogy ne tegye ezt magával, ne értem, nem érek ennyit, de nem tettem. Csak néztem, ahogy becsapja a szekrényajtót és elszelel.
- Helló, Harry! - köszönt halkan Niall, és az előző jelenet után kellett egy pillanat, hogy felfogjam a hangját, a szavai jelentését. - Minden oké?
- Igen, csak…
- Még mindig szereted - fejezte be halkan a gondolatom, bár egyértelműen nem ezt akartam mondani, és valahol az is sokkolt, hogy Niall tud erről. Erről is. Persze fogalmam sem volt, hogy Louis mennyire részletesen avatta be őket az egész hazug életembe. - Sajnálom, ami történt. Hova mész ezután?
- Harvard. Te?
- Én is, szóval… - mosolyodott el lágyan, bár sehol nem volt az az igazi Niall féle lazaság belőle. - Akkor, gondolom ott találkozunk.
- Igen - bólintottam, aztán én is kivettem minden otthonra szükséges tanulnivalómat. Péntek volt, hétfőtől pedig kezdődtek a vizsgáink. Az utolsók. Érdekes, akkor már nem féltem tőlük úgy, mint félévkor. Tényleg elvesztettem az érzelmeimet.
Niall csak intett, és magamra hagyott. Azon a hétvégén nem csináltam semmi mást, csak kint ültem a kertben és tanultam. Június közepe volt, végre meleg és száraz idő, így tényleg csak akkor mentem vissza a házba, ha enni kellett vagy mosdóba menni. Azt hiszem, egy furcsa módon élveztem ezt. A csendet és magányt. Vagy csak az érzést, hogy hamarosan vége és nincs tovább. Új életet kezdhetek, új esélyekkel. El voltam telve a gondolattal, hogy ezúttal nem baszom el. Hogy nem hagyom elterelni a figyelmem semminek. Elhagyom a múltam, és csakis a jövőmre fogok koncentrálni. Még egy olyan hülye gondolatom is volt, hogy talán elfelejthetem a múltam és azt, ahonnan jöttem.
Valószínűleg ezek a gondolatok kísértek végig az elkövetkező egy héten. Az írásbeli vizsgákon igyekeztem első sorokba ülni, így nem láttam Louis-t és nem is terelte el a figyelmem. A szóbeli vizsgáimon pedig egyedül voltam, esély sem volt figyelemelterelésre. Sosem hittem volna, ha nem görcsölök rá a dologra úgy, mint félévkor, akkor ennyire simán teljesíthetem a vizsgákat.
- El akartok jönni a ballagásomra? - kérdeztem anyától és Wyattől az utolsó tanítási napom estéjén, amikor csak hárman voltunk otthon. Majdnem teljes némaságban vacsoráztunk, és szerettem volna azt is megtörni, még ha sokszor túlságosan bele is kényelmesedtem. Ráadásul kíváncsi is voltam, hogyan tervezik. Hogy ők mit szeretnének. - Nem muszáj, csak… Érdekelt.
- Persze - válaszolta Wyatt, anya pedig vele egyidőben bólintott.
- Valamelyik nap megérkezett a ballagó talárod is, az ajtódra akasztottam, láttad? - nézett rám anya, én pedig bólintottam. Ennyi volt az egész. Azt hiszem, tényleg nem várhattam volna ennél jobban, hogy elköltözzek otthonról. Az egész annyira… Kényelmetlen és kellemetlen volt. Senki nem akart enyhülni a másik irányába, és ez egyáltalán nem könnyítette meg se a kommunikációt, se az egy fedél alatt létezést. Pedig valahol a lelkem mélyén talán bíztam abban, hogy Wyatt vagy Mateo megbocsájt, vagy legalábbis újra beszél velem, és testvérként működhetünk, de ez nem történt meg.
Ennek ellenére nem csak anya és Wyatt, de Mateo, a barátnője és Aria is ott volt a hétfői ballagásomon. Az összes tanár a színpadon ült egy sorban, a végzősök pedig a bordó talárokba és sapkákba bújtatva a közönség első soraiban. Louis mindössze két embernyire ült tőlem, mert ott nem mi választottuk a helyünket. Ettől még nem ez volt a furcsa, érthetetlen számomra, hanem, hogy úgy volt, az osztályunkból ő fogja mondani a búcsúztató beszédet, mégse ő lépett fel a pódiumra ehhez, hanem Liam.
- Egészen biztosan mindenki érzi a mai nap súlyát. Eddig csak diákok voltunk. A szüleink segítettek minket, hittek abban, hogy kihozhatjuk magunkból a legjobbat, igyekeztek megkönnyíteni az életünket, hogy kizárólag a tanulásra összpontosíthassunk. Ennek a kényelemnek mostantól valószínűleg örökre vége, és egyetlen nyarunk van, hogy felkészüljünk erre, de egy egész életünk, hogy megháláljuk, és igazán büszkévé tegyük őket - kezdett bele egy, valójában nagyon is szép és szívhez szóló monológba Liam. Megható volt, tökéletesen megkomponált, de mégsem Louis. Tudtam, hogy Louis lett volna a legjobb azon a pódiumon, és azt is, hogy miattam nem állt ki. Tudom, hogy megtette volna, ha nem történik kettőnk között az, ami történt. Louis volt életem szerelme, és ő volt életem legnagyobb büntetése is. Amíg a közelemben volt, szünet nélkül kaptam az ostorcsapásokat. És mit is csinálhattam volna? Tűrtem, és elfogadtam, mert megérdemeltem, meg mert nem tehettem mást.
Mondani akartam Louis-nak valamit, amikor vége lett. Amikor mindenki a kezében tartotta az érettségijét, és megvolt az osztálykép is, ahogy mind feldobjuk a kalapunkat. Oda akartam menni hozzá, hogy mondjak bármit, de végül képtelen voltam rá. Csak néztem őt, ahogy a családja büszkén ölelgeti, a húgai körülrajongják, az apja a hátát paskolja, aztán beszállnak egy hatalmas limuzinba, amibe minden családtag befért, és elhajtanak. Hosszú évekig azon a napon láttam utoljára Louis-t, és még most sem tudom, jó, vagy rossz, hogy a napokban újra találkoztunk. Hogy segíteni fog rendbe tenni az életem, vagy teljesen romba dönti, és nem lesz több esélyem.
2 Comments
Sziaa
VálaszTörlésEgyszerűen imádtam, mint mindig! Ezek a részek nagyon nehezek. Annyira jól megírod az érzéseket, hogy mindig teljesen beleélem magam. És átérzem őket. Szenvedek, mint ahogy Harry is. Szóval kicsit levisz az életről, de én ezt is szeretem.❤️
Hát igen Harry... a zúzódások elmúlnak, de a szívfájdalom az megmarad sajnos. Az nehezebben múlik, talán majd az idő múlásával picit könnyebb lesz. Vagy nem.
Hiába vagyok mérges Harryre, és tudom ő csinálta ezt az egészet magával és annyira megcsapkodnám az egész hülyesége miatt, akkor is fáj a szívem érte. Lehet mások nem így gondolják, de én már csak ilyen vagyok.
"A hetek a barátaim nélkül ugyanolyan fájdalmasan teltek, Louis hiánya pedig elevenen falt fel. Látni őt minden nap, miközben nem érinthetem meg, nem ölelhetem magamhoz, még csak hozzá sem szólhatok, felért egy kínzással, de kénytelen voltam elviselni." Az élet úgy büntet... Ez fájdalmasabb mint bármi más😞💔
Zayn... Hiányzik a barátságuk. Hiányzik mindenük ami volt... Szerettem őket együtt. De megértem Zaynt is. Lehet én ennyire nem akadtam volna ki, de nem vagyunk egyformák. Mindenki máshogy reagál, másként teszi túl magát a dolgokon.
"Tényleg csak egyre mélyebben magamba zuhanva, de kiüresedtem és így azt hiszem, könnyebb volt az egész. Túlélni a napok múlását." Amikor eljutsz a kiüresedéshez, akkor kicsit már könnyebb. Ez az ami segít túlélni.
Örülök, hogy Aria ott van még neki.❤️ Az apjának én se tudok megbocsátani... Nagyot hibázott Harry, hülye volt, de akkor se így kellett volna ezt kezelni. Elég fájdalmas így is neki. A szívfájdalom. Ez nagyobb büntetés.
"- Ki lehet az az őrült, aki képes ennyi pénzt adni azért a lerobbant burgerezőért? -" nem mondok semmit❤️😭
"Szerintem Louis maga is csúnyán meglepődne, ha tudná, hogy még ma is megvannak. Minden kép, amit készítettem róla, vagy magunkról. Azóta persze a sokadik telefonomat pusztítom, de ezek a képek örök lakóik." Hagyjál jó? 😭❤️💔 Ez nem fair... Ez... A szívem téped ki állandóaaaan. Nem is értem, hogy doboghat még...
"...a füle mögé simított egy szál cigit." Csak így halkan megjegyzem, hogy bár a szívem megszakad, de ez... akkor is szexi...
Új élet, új lehetőség, de a múltad mindig ott lesz Harry. Reméljük tényleg nem baszod most már el. Talán tanúltál a dolgokból.
Mindig eszembe jut ezeknél a részeknél, hogy vajon mi lett volna, ha nem így alakul, ahogy alakult. Ha Harry nem hazudok, ha mindent elmond mindenkinek. Nyilván Liam eltűnt volna, de az nem érdekel, Louisval együtt lennének, Zayn és Niall is ott maradt volna. Megmarad a barátsáv. Mennyivel jobb lett volna. Louis ugyanaz az energiabomba, boldogságcsomag maradt volna. Nagy bulit csaptak volna, tervezték volna együtt a jövőjüket... Miért fájdítom az ilyen dolgokkal még jobban a szívem??...
"Hosszú évekig azon a napon láttam utoljára Louis-t, és még most sem tudom, jó, vagy rossz, hogy a napokban újra találkoztunk. Hogy segíteni fog rendbe tenni az életem, vagy teljesen romba dönti, és nem lesz több esélyem."
Én meghaltam💔😭
Köszönöm! Imádtam, mint mindig!❤️❤️ Fájdalmas rész, de imádom! Szeretek szenvedni😅
Alig várom a folytatást.
😘
Szia!
VálaszTörlésZayn...annyira bajlós érzéseim vannak veled kapcsolatban és annyira remélem, hogy nem válik be.
Ni kíváncsi vagyok milyen lesz a továbbtanuláskor a kapcsolatotok Harryvel ha lesz egyáltalán...én remélem, hogy kicsit újra nyittok egy más felé. Mindkettőtökre rá férne.
Harry remélem, hogy javul a kapcsolatotok a két testvéreddel. Sok itt a remélem, de nem igazán tudok mást csak remélni, remélni, hogy minden jobbra fordul.
Nem igazán tetszik az utalás miszerint a mai napig szeded azt a gyógyszert aminek "nem vagy függője"
Szerintem Lou segített a családi vállalkozással kapcsolatban ês ebbe így bele gondolva....egyem a hatalmas szívét !
Újra találkoztatok....hajaj...
Nagyon szépen köszönöm, hogy ezt a részt is olvashattam! Minden szava maga a csoda! Fantasztikusan formálod a történetet Sophie, elképesztően tudod közvetíteni, átadni az érzelmeket! Nagyon szépen köszönöm! Kíváncsian várom a folytatást!