Sziasztok!

Meghoztam az új részt, csak... Kicsit tartsatok még ki, oké? Ez most még padló, meg 1-2 rész még az lesz, de aztál Harry elkezd felkelni onnan. Ígérem! És jön majd egy új szereplő is, akit imádni fogtok, ígérem, és segít majd ő is neki sokat. Szóóóóval, picit még tartsatok ki. És mondjátok el, hogy mit gondoltok. Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Valamikor hajnalban nyomott el a nyugtalan álom, amiből újra és újra fel is riadtam, Louis arcát, vagy apám közeledő ütéseit látva. Képtelen voltam nem álmodni, az álmok pedig kínoztak. Kegyelmet nem ismerve. Utoljára akkor riadtam fel, amikor elkezdett világosodni. Akkor már nem is akartam visszaaludni. Inkább kimentem a fürdőbe, és alaposan lezuhanyoztam, a még mindig a kezemen lévő gipsz ellenére is. Az sem érdekelt, úgyis már csak pár nap választott el, hogy végre levegyék, hagytam, hogy áztassa a víz.

Legalább egy órát álltam a zubogó forró víz alatt. Vártam, hogy kimosson belőlem mindent. A fájdalmat, a szégyent, a megalázottságot… Louis hiányát. Leginkább azt, mert azon a reggelen rámszakadt a felismerés, hogy előző este örökre elvesztettem őt.

A gondolattól elszorult a torkom, és a párás csempének döntöttem a homlokom, próbáltam mélyeket lélegezni, de nem segített. Egy cseppet se lettem jobban, de nem mozdultam. Szerintem nem is tudtam volna. Aztán ahogy a lehunyt szemhéjam elé bekúszott Louis arcának képe, a lágy vonásai, a szépen ívelt ajka, a bozontos haja… Eszembe jutott, hogy néhány órán belül elkerülhetetlen lesz, hogy újra találkozzak vele. Abban a pillanatban azt éreztem, képtelen lennék valaha is a szeme elé kerülni, és bár tudtam, hogy ezt nem tudnám kivitelezni, azonnal eluralkodott rajtam a pánik az iskola gondolatától. Féltem. A pillanattól, amikor szembe kell néznem Louis-val azok után, amit tettem vele, az érzésektől, amit kivált majd belőlem a látványa. A szavaitól is féltem. Tudtam, hogy el fog árulni a többieknek, mi a fenéért ne tette volna meg? És attól is rettegtem. A gondolat, hogy ténylegesen mindenkit elveszítsek, akik addig bizonyos formában az életem részei voltak… kiborító volt.

Szaporán vettem a levegőt, és mégis úgy éreztem, hogy fulladozom, ezért végül leültem a zuhanytálcára, és a falnak támasztott fejjel igyekeztem mélyeket lélegezni. Nem tudtam, mihez kezdjek, csak azt, hogy nem mehetek be a suliba. Legalább egy napot, de muszáj volt nyernem, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Ha egyáltalán össze lehet szedni magad egy ilyen után.

Még sokáig ültem a zuhany aljában, átöleltem a térdeimet, a víztől már alaposan elvékonyodott, sikamlós gipszemmel együtt, és lehunyt szemmel csak próbáltam… lélegezni. Ennyire voltam képes. Még sírni sem. Valahogy ahhoz is túl üresnek éreztem magam, a könnyeim elfogytak az éjszaka. Nem maradt bennem semmi más csak a félelem és a fájdalmas hiány. Ez volt minden érzelmem. Na és a szerelem, amit Louis iránt éreztem. Tulajdonképpen minden létező érzésem Louis felé irányult. Minden más eltompult, a baj csak az volt, hogy még ezek is túl erősnek bizonyultak ahhoz, hogy képes legyek kezelni.

Amikor egy kicsit rendbe szedtem magam, és sikerült lábra állnom, elzártam a vizet, aztán visszamentem a szobámba. Dühös voltam a kezemet bénító gipszre, ezért szapora, meggondolatlan mozdulatokkal nyúltam az egyik polcon lévő nehéz könyvtámaszhoz, és azzal vágtam rá a kezemre, hogy sikerüljön eltörnöm a gipszet és levennem végre. Valahol azt is hibáztattam, mert amiatt is aggódott értem annyira Louis, hogy utánam jöjjön.

Miután egy kicsit megmostam a frissen felszabadult kezem, szárazra töröltem magam, felöltöztem, és a táskámat a vállamra véve anélkül mentem ki a házból, hogy bárkihez is hozzászóltam volna. Talán egy leheletnyi felszabadult érzéssel töltött el, hogy tudtam, aznap kihagyom az iskolát, és a családom sincs a közelben. Csak a nem túl messzi, teljesen kihalt parkba mentem, mert pontosan tudtam, hogy ott nem lesz senki. Legalábbis nem olyan, aki zavarhatna.

Egy férfi ült az egyik padon, kezében egy reggeli újság, de épp elég ideje éltem azon a környéken, hogy pontosan tudjam, ő az, akit keresek.

- Helló, öhm… - motyogtam a fekete bőrkabátos, sapkás pasasnak, akinek az egész száját elfedte a sálja, és még napszemüveg is volt rajta, hogy biztosan senki ne ismerhesse fel egyből.

- Mi kell?

- Valami… ami megnyugtat - válaszoltam halkan, és bár folyton körbekémleltem, hogy felénk tart-e valaki, de persze a park ezekben a kora reggeli órákban teljesen üres volt. - Akár gyógyszer… Ami kiüt, és nem érzek semmit. Valami… Amitől nem álmodok.

- Valium vagy Tranxene?

- Melyik az olcsóbb? - kérdeztem vissza, szinte suttogva, ő pedig további szavak nélkül az egyik belső zsebébe nyúlt, aztán egy narancssárga, műanyag gyógyszeres üvegcsét vett elő.

- Harminc milligrammos, ne vegyél be egy nap többet kilencven milligrammnál, ha nem akarsz halálközeli élményt - darálta el, de nem adta a kezembe. - Kétszáz.

- Baszki… - morogtam, de talán még ő se hallotta meg mellettem, olyan halkan, végül kiszámoltam, és átnyújtottam neki a pénzt. Nem volt más választásom. Szükségem volt valamire, ami legalább csak azon az egy napon kiüt, és képes leszek nem az elbaszott életem miatt rimánkodni. Elegem volt. Ma már tudom, hogy hiba volt, amit azon a reggelen műveltem, de még innen visszatekintve is úgy érzem, követtem el ennél jóval nagyobb hibákat is.

A faszi nem foglalkozott velem tovább, miután az újság takarásában leszámolta a pénzt. Kettőnk közé tette a gyógyszert a padra, és tovább olvasott. Még egyszer körülnéztem, csak a biztonság kedvéért, mielőtt zsebrevágtam, és köszönés nélkül indultam vissza a motorom felé. Tudtam, hogy mikor fog mindenki lelépni otthonról, már nem kellett sokat várnom, hogy hazamehessek, és senki ne tudjon arról, hogy lógok. Ha apám megtudta volna, lehet, hogy meg is fojt az előző napi fenyegetése után.

Ahogy hazaértem, egyből felrohantam a szobámba, magamra csuktam az ajtót, és elterültem az ágyamon. Még éreztem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben, de meg se néztem. Azonnal kivettem egy tablettát az üvegcséből, és az éjjeliszekrényemen heverő negyed üveg ásványvízzel le is nyeltem. Tudtam, hogy fasz vagyok, amiért éhgyomorra művelem ezt, de nem érdekelt. Egyébként se lettem volna képes lenyelni egy falatot sem.

Ezek előtt soha nem szedtem erősebb gyógyszereket. Még fájdalomcsillapítót se nagyon, mert nem szenvedtem semmitől. Ha buliban kiütöttem magam, az pedig mindig alkohol vagy fű volt. Az viszont nem lett volna elég azon a reggelen. Sajgott az arcom az előző napi pofonoktól, és a lelkem Louis fájdalmától. Nem bírtam tovább. Kellett valami enyhülés, és a Tranxene hamar elhozta. Percek kellettek csak, hogy úgy érezzem, a tagjaim egyre könnyebbek lesznek, az elmém pedig egyre ködösebb. Elnyomott egy sötét, fekete álom, ami sokkal pihentetőbbnek ígérkezett, mint az előző éjszaka.

- Harry… - kúszott be az elmémbe egy hang, de a szememet még mindig képtelen voltam kinyitni. Minden annyira nehéz volt, mégis könnyű. Aria volt az, ma már tudom, mert később elmondta, de akkor képtelen voltam felismerni, vagy egyáltalán felébredni. Visszazuhantam egy mély és álomtalan álomba.

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, akkor már magamtól ébredtem, és sötét volt az egész szobában. Muszáj volt kimennem a mosdóba, csak akkor láttam, hogy Aria már ágyban van, és nagyon igyekeztem csendes lenni, de tudtam, hogy nem sikerült. Még mindig az iskolai egyenruhám volt rajtam, mintha bementem volna aznap, ezért mielőtt visszamásztam az ágyba, még a székem támlájára dobáltam. Gondoltam, tökeletes lesz másnapra, még egy napot nem lóghattam el, és ahogy ebbe belegondoltam, egyből görcsbe rándult a gyomrom. Ez persze azzal járt, hogy azonnali hányinger tört rám, és a fürdőszoba ajtót hangosan a falhoz csapva rohantam, és térdeltem a vécé elé, hogy kihányjam a nagy semmit, amit aznap ettem.

Tudtam, hogy felvertem Ariat, már a korábbi mozgolódásommal is, de ezzel aztán pláne, viszont nem érdekelt. Lámpát is kapcsoltam, és fogat is mostam, mielőtt visszamásztam az ágyamba. A telefonomat az éjjeliszekrényre tettem, amikor levetkőztem, és mivel egész nap aludtam, valahogy nem sikerült egyből visszaaludnom. Bámultam a mobilom, és azon a rezgésen gondolkodtam, amit a gyógyszer beszedése előtt éreztem.

Három nem fogadott hívásom, és néhány üzenetem volt Zayntől, és kettő Nialltől, de ennyi. Senki más nem keresett. Viszont pontosan tudtam azt is, hogy Louis elmondta nekik. Biztos voltam benne, ezért remegő ujjakkal nyitottam meg először Niall, aztán Zayn üzeneteit.

Hé, haver, hol vagy? Áll a bál a suliban, tisztázni kellene.

Igaz, amiket Louis mond?

Összeszorítottam a szemem, és próbáltam egyenletesen lélegezni, nem pedig megint fuldokolni a félelemben és pánikban, mint előző nap, vagy éppen reggel a zuhany alatt.

Harry, merre vagy?

Ugye bejössz?

Ne szórakozz már, vedd fel a telefont!

Ez tök komoly? Louis igazat mond?

Ha tényleg igaz, sürgősen beszélnünk kell!

A barátaim. Mindenki tudta. Louis tényleg elárult, bár egyetlen pillanatig se tudtam haragudni rá, amiért megtette. Jogosan cselekedett. A srác, aki gyűlölte a hazugságot, saját maga öntött tiszta vizet a pohárba, és nem hagyta, hogy a barátai továbbra is higgyenek a hazugságaimban. Akkor és ott, mégsem tudtam tisztán gondolkodni erről. A remegés végigszaladt a tagjaimon, az a maró jeges hideg beköltözött a mellkasomba, a könnyeim pedig isten tudja honnan, de megint megindultak. Valósággal ömlöttek, engem pedig rázott a zokogás.

Már éppen nyúltam volna a fiókomba rejtett gyógyszer után, amikor megéreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, és ahogy mozdultam, Aria alakját láttam a sötétben. A matracom szélén ült, és a karomat kezdte simogatni.

- Harry…? - suttogta az éjszaka sötétjébe, és nem is láttam az arcát, csak a hangját hallottam. - Mindenki nagyon haragszik rád, még Wyatt és Mateo is, de én egy kicsit megértelek.

- Tényleg? - kérdeztem vissza reszelős hangon.

- Igen. Néha én is azt kívánom, bárcsak egy másik életbe születtem volna - vallotta be halkan, én pedig felé fordultam. - Délután láttam az arcod. Nem tudom, apa hogy tehetett ilyet.

- Megérdemeltem.

- Nem, dehogy - rázta meg a fejét, aztán mellém feküdt, én pedig önkéntelenül nyúltam, hogy magamhoz öleljem. Érdekes, hogy egészen addig Aria állt a legtávolabb tőlem a testvéreim közül, azon a napon mégis ő volt az egyetlen, aki egy kicsit is megértette, mit miért csináltam. Borzasztóan hálás voltam érte, még ha tudtam is, hogy nem támaszkodhatok a tinédzser húgomra.

Egész éjjel nem aludtam, és Aria is visszament a saját ágyába valamikor hajnalban, így nem maradt más választásom, mint a plafont bámulni, és azon kattogni, vajon felébredek-e reggel, ha beszedek még egy szemet abból a nyugtatóból. De ahogy ezen vajúdtam, vagy éppen a Louis-nak írt utolsó üzenetemet olvastam újra és újra, amit tudom, hogy látott, de semmit sem reagált, szépen lassan újra reggel lett. Ideje volt szembenéznem mindenkivel. Liammel, akitől pontosan tudtam, mire számíthatok, Niallel, aki fogalmam sem volt, mit fog mondani nekem, Zaynnel, akit biztosan eltaszítottam magamtól ezzel, és Louis-val, aki előtt legszívesebben térdre rogytam volna, hogy könyörögjek a megbocsátásáért.

- Harry! - szólt utánam anya, amikor már a cipőmet húztam. A hangja távoli volt, egészen idegen. Tudtam, hogy őt is megviselték az elmúlt napok. - Egyél, mielőtt elmész, tegnap se reggeliztél. Szeretnék mondani valamit.

- Nem igazán érdekel, és… Nem is vagyok éhes - válaszoltam, tudtam jól, hogy bunkón, de nem tudtam visszafogni magam. Tényleg nem vágytam a társaságukra. Nem mintha a sulira vágytam volna, de azt nem úszhattam meg tovább.

A kezem még kicsit érzékeny volt, ahogy a motorom kormányát szorítottam, és ahogy reggel próbáltam eltörni a gipszet, az egyik szélével fel is sértettem újra a gyógyult bőrt, de nem igazán foglalkoztam vele. Sokkal jobban érdekelt Louis piros Corvette-jének a látványa, és a megint összeszűkülő gyomrom, ahogy leparkoltam.

- Beszélhetünk?

- Baszki… - rezzentem össze Zayn hangjára, aki ott támaszkodott az iskola oldalában, én pedig észre se vettem, annyira elterelte a figyelmem Louis autója. Egyértelműen rám várt, mert sose szokott itt ácsorogni, azt viszont tudta, hova parkoltam mindig a motort. - Persze.

- Gyere körbe, amíg elszívom ezt - mutatta fel a cigijét, én a vállamra dobtam a táskám, levettem a bukósisakom, és utána indultam. - Hol voltál tegnap? Jó ég! Mi történt veled?! - állt meg egyből, ahogy oldalra nézett rám, meglátva a sérüléseimet.

- Apám történt, szóval csak… Otthon maradtam, nem voltam jól - feleltem, és bár a belsőm, az agyam kényszeríteni akart, hogy hazudjak, hogy megpróbáljam valahogy, bárhogy, de megtartani magam mellett Zaynt, mégis képtelen voltam rá. Felsóhajtottam, és eldöntöttem, hogy minden kérdésére őszintén fogok felelni. - Kiütöttem magam.

- Fel kellene jelentened az apádat! Bassza meg! Ez az egész el van kúrva! Louis is teljesen kifordult magából - folytatta, én pedig a számat kezdtem rágni a szavai hallatán. Mart a bűntudat, hogy bármiről is beszél Zayn, azt én tettem Louval. - Annyira, hogy azt sem tudom, higgyek-e neki… A legjobb barátom vagy, neked szeretnék hinni. Az a fasz Liam meg szétkürtölte az egész iskolában, amit Louis mondott nekünk, de nem tudlak megvédeni, amíg nem tudom a te álláspontod.

- Louis gyűlöli a hazugságot, Z - szólaltam meg a hosszúra nyúlt hallgatásom után, mire sikerült elég erőt gyűjtenem. - Ő sose hazudik.

- Tudod, hogy mit állít?

- Sejtem.

- Szóval… Nem tagadod?

- Nem lenne túl szép tőlem… - leheltem magam elé, aztán megköszörültem a torkom. - Minden hazugságomat leleplezte… Gondolom…

- Ez komoly? - kérdezett vissza, de a hangja távoli volt, hitetlen. - Nem tudom elhinni. De… Miért?

- Csak közétek akartam tartozni - feleltem megadóan. Már nem maradt erőm újabb veszekedéshez, se megvédeni magam. Az amúgy is képtelenség volt.

- És épp ezzel vágtad el magad tőlünk! - csapott le rám, és bár a hangja ingerült volt, ő sem kiabált, vagy esett nekem. - Tudod te egyáltalán, mit műveltél?!

- Pontosan tudom, Zayn! - tártam szét a kezem, mert úgy éreztem, tényleg nem bírom tovább a meghurcoltatást. Megérdemeltem, minden pillanatát, de már nem bírtam tovább a kínzást. - Tudom, mit tettem. Az árát is tudom! Elvesztettem Louis-t. A családomat. Barátokat…

- Én a testvéremet - mondta ki halkan és hidegen. - Hogy bízzak így meg benned? Egyetlen szavadat sem tudom elhinni.

- Zayn…

- Nem is akarom hallani… - mondta halkan, ezzel akarva akaratlanul, de még egyszer megforgatva a tőrt a szívemben, és elsétált. Vissza a suliba. Követni akartam és könyörögni neki, hogy hallgasson meg, hadd magyarázzam meg, csak… Hadd próbáljam meg, de képtelen voltam rá. Elfogytam. Azon a reggelen végleg elfogytam Zayn szavai után.

Talán hálásnak is kellene lennem miatta, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ezért tudtam végigcsinálni azt a napot, meg az összes többit ezután. Valahogy… Percről percre egyre érzéketlenebbé váltam. Liam rám sem nézett, még arra sem méltatott, de ezt pontosan tudtam, hogy így lesz. Niall… Néha sajnálkozó pillantásokat csíptem el, de sose jött oda hozzám, vagy mondott bármit is. Én viszont ismertem a titkát, még ha ő másnaposan el is felejtette ezt a tényt, de talán pont ezért nem tudtam hibáztatni. Ő olyan volt, mint én. Kicsit másképp, más szabályokkal, de olyan. Zayn betartotta a szavát, és bár mindig köszönt, megkérdezte hogy vagyok, néha váltottunk pár szól a tesi öltözőben, ennyi volt. Ő nem adott többet, én pedig nem mertem kérni. Louis… Az volt a legrosszabb. Nem a dühtől és haragtól terhes tekintete, sokkal inkább amit én tettem vele. Bár az első pillanatokban láttam egy csepp meglepett aggodalmat is rajta, amikor meglátta az arcom, de ennyi volt. Nem csillogott többé. Végleg eltűntek az ékszerek és azok a csinos sálak is a nyakából. Borostát viselt, szinte mindig, és a hajával sem foglalkozott már annyit, hagyta lenőni. Nem láttam pasizni, nem hallottam többé a beceneveket és baráti flörtöléseket, amik különlegessé tették. A szekrényeknél fél füllel elcsípett pletykákból tudtam, hogy soha többet nem tartott partikat. A tanulásba fojtotta minden fájdalmát. Ez volt a legnagyobb büntetésem. Látni, ahogy tönkretettem őt.