Mocskos elit - 34.
Sziasztok!
Tudom, hogy elkéstem. Mostanában mindig elkések, nagyon ideje lenne összeszednem magam, és ígérem azon is leszek. Na de... Szóval itt a rész, és hát... Nem a legvidámabb. Azért hagyjatok nyomot, itt a nehéz és nagyon sűrű napok közepette legalább hadd lássam a gondolataitokat a történettel kapcsolatban.
Puszi&Pacsi
34. fejezet
Wyatt nem mondott semmit, de nem is várt meg. Biztos voltam benne, hogy ő is haragudott rám, vagy csalódott bennem, ami még rosszabb. Mindhárman a konyhában voltak, és addigra már anya szeme se csak könnyes volt, konkrétan sírt, apa pedig tüzet okádott. Nyilván mindent hallottak, nem volt túl sok kérdőjel bennük, csak nem értették, miért csináltam. Egyikük se szólalt meg, némán vártak. Anya az asztalnál ülve, apa az egyik szék támlájára támaszkodva, Wyatt pedig az ajtótól nem messze.
- Sajnálom, nem… Nem akartam bántani senkit - kezdtem én, ahogy leültem anyával szembe, és a homlokomat dörzsöltem. - Szeretlek titeket, csak…
- És a legjobb módja, hogy kimutasd, ha letagadsz - bólintott Wyatt. Nem tudtam, mit mondjak erre, a hallgatásom pedig túl hosszúra nyúlt, ezért Wyatt végül csak megrázta a fejét, az ajtó felé fordult a tolószékével, és pillanatokkal később már a nappaliból nyíló szobája ajtajának a csukódását hallottam.
A legrosszabb kezdése volt a beszélgetésünknek, mert Wyatt volt mindig az, aki tényleg kiállt mellettem, aki hitt bennem, bízott bennem, de akkor ott anélkül hagyott hátra a szörnyeteg barlangjában, hogy egyáltalán meghallgatta volna a magyarázatomat. Egyszerűen nem volt kíváncsi rám, és ez azon az estén már a milliomodik durva pofon volt, amit kaptam.
- Mi volt ez az egész? - kérdezte apa, és attól tartottam, hogy talán valamilyen módon már el is vesztettem a kapcsolatot a külvilággal. Minden kezdett elszürkülni körülöttem, és őszintén elfogytam a Louis-val lefolytatott beszélgetésem után. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék a szüleimnek, akikkel ráadásul folyton csak veszekedtünk. Akiket a szívem mélyén gyűlöltem azért, mert beleerőszakoltak egy ilyen életbe, és mint gyerek, nem volt választásom, hogy akarom-e vagy sem. - És kímélj meg minket minden további hazudozástól, elég érthető volt a srác minden mondata.
Hallgattam, mert próbáltam összeszedni a gondolataimat. Próbáltam egy kicsit feléledni abból a sokkból, amit a lebukásom és Louis kiborulása okozott, de apa nem adott rá időt. Nem várt rám olyan türelmesen, ahogy Louis tette.
- Szólalj már meg!
- Igazából… Nem kifejezetten így terveztem… Ennek, nem így kellett volna történnie - ráztam meg a fejem. Annyira kényelmetlenül éreztem magam. Semmi másra nem vágytam, csak elbújni a világ elől, mindenki elől. Vagy megszűnni létezni. Nem láttam semmilyen kiutat. - Már első nap összebarátkoztunk a srácokkal, és mindenki mesélt a családjáról, a legtöbbeknek még híresek is a szülei az üzleti világban. Legalábbis nevesek. És hamar rájöttem, hogy én egyedül vagyok ösztöndíjas ötünk közül.
- Büszkének kellett volna lenned rá! - kiáltott fel apa olyan hirtelen, hogy összerezzentem, és összeszorítottam a szemem. - Ez a család - folytatta dühösen üvöltve, és körbemutatott a házban -, mindent megtett érted az elmúlt években! Enni adtunk neked! Könyveket vettünk! Ruháztunk! Anyád mosott és takarított rád! Tudod, hogy élnek emberek nálunk sokkal rosszabb körülmények között is?!
- Tudom…
- Akkor meg?! - tárta szét a kezét, aztán újra megragadta a szék támláját, és durván az asztalhoz lökte. Idegesebb volt, mint akkor, amikor megütött, és biztos voltam benne, hogy újra képes lenne megtenni, ha nem választana el minket egy asztal. - Ösztöndíjat nyertél egy elit gimnáziumba, és ösztöndíjat ajánlott a Harvard! Büszkének kellett volna lenned magadra, és arra, hogy ezt innen érted el!
- Persze! Amikor mindenki lenézi az ösztöndíjasokat a gimiben - húztam fel magam egy kicsit, pedig tudtam, hogy semmi jogom hozzá. Okom se volt rá. - Szörnyen bánnak velük.
- Louis szavaiból azt szűrtem le, hogy te is szörnyen bántál minimum az egyikükkel - mutatott rá anya, halkan beszélt, először szólalt meg, és nem is tudtam, mit feleljek erre. Nem találtam a helyem az egész beszélgetésben. Nem találtam a helyet az életemben.
- Az… Az más volt - makogtam, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. - Louis randizott vele, és…
- Szóval elmentél abba az iskolába, és kitaláltál egy mesét rólam, anyádról, és letagadtad az összes testvéredet! - összegezte apa lehetetlenül ingerülten. - Mégis milyen meséket adtál elő rólunk, Harry? Miért gondolta a barátod, hogy szörnyetegek vagyunk?!
- Én… Én nem… - kezdtem dadogva, de képtelen voltam összeszedni magam annyira, hogy egyáltalán emlékezzek arra, mi mindent hazudtam össze róluk. - Nem is számít, mert úgyse volt igaz…
- Van fogalmad róla, mennyi munka volt felnevelni titeket?! - üvöltötte, és most már megkerülte az asztalt, közvetlenül mellettem állt meg, és vészesen közel hajolt. Egészen az arcomba kiabált. - Hogy mennyit gürcölök minden kibaszott nap, csak hogy ételt tegyek az asztalra?!
Próbáltam nem a szemébe nézni, és így mulasztottam el azt a pillanatot is, amikor mozdult mögöttem a bal keze, és akkora pofont adott, hogy felkészületlenségemben lefejeltem az asztalt. Láttam anyát rémülten összerezzenni, de nem mondott semmit. Semmit sem tett, csak nézett rám könnyes szemekkel, pedig soha, de soha nem próbáltam még szavak nélkül könyörögni a segítségéért. Akkor mégis így volt. Látnia kellett, éreznie kellett, hogy mennyire közel vagyok a teljes összeomláshoz.
Felpattantam ugyan a székemről, így szembenézve apával, de természetesen nem ütöttem vissza. Megszólalni se volt időm, mert folytatta a kiabálást.
- El tudod képzelni egyáltalán, hogy mennyit szenvedünk mi ketten anyáddal, amiért csak ezt az életet tudjuk biztosítani nektek?! - kérdezte, és amikor nyitottam volna a szám, ezúttal a jobb ökle lendült, és kegyetlenül betalált. Pontosan a szemem alá. Azonnal megszédültem, elvesztettem az egyensúlyom, aztán a földre zuhantam. A mai napig nem értem magam. Fogalmam sincs, miért nem védekeztem. Miért nem ütöttem vissza. Talán tudat alatt elfogadtam, hogy ez a büntetésem azért, amit Louis-val tettem, és el is akartam viselni. Büszkén. Már amennyire büszke lehettem azokban a pillanatokban. - Te pedig hálátlan kis köcsög módjára ezzel viszonzod! - A ruhámnál fogva felrántott a földről, és ezúttal a tenyerével, de újabb pofon csattant az arcomon. Elég nagy ahhoz, hogy néhány másodpercig csengett tőle a fülem, és homályosan láttam. - Letagadsz minket! Hazudsz rólunk! Szörnyetegeknek állítasz be!
- Benjamin… - hallottam meg távolról anya suttogását, de könnyen lehet, hogy csak képzeltem. Hogy csak hallani akartam. Még ma sem tudom, hogy mi az igazság, mert anya végül semmit sem tett, végignézte az összes pofont az asztalnál ülve, és nem védett meg.
- És mindezek tetejében mi derül ki rólad?! - rántott közel magához a pulóveremet szorongatva, de annyira szédültem, hogy alig láttam az arcát. Éreztem, hogy vérzik az orrom, és nagyon fájt a fejem. - Hogy még homokos is vagy! Mégis mi van köztetek ezzel a Louis-val?! Válaszolj!
- Hát… Most már semmi - motyogtam, de a hangom még el is csuklott a végére, annyira fájt még a beszéd is.
- Ő volt az? - szólalt meg hirtelen anya, és még meg is rémített a hangja mélysége. Felé kaptam a pillantásom, nyeltem egy nagyot a válasz előtt, de megelőzött és folytatta. - Aki miatt annyira kiborultál a bál napján, és eltörted a kezed. Ő az, akit nagyon megbántottál?
- Igen - súgtam. Abban sem voltam biztos, hogy hallották, de ha akartam volna sem tudtam volna ennél hangosabban beszélni. Csillagokat láttam.
- Most akkor… meleg vagy? - kérdezte anya megfejthetetlen érzelmekkel. Egyáltalán nem olyan volt, mint amire egy félelmekkel teli kamasznak szüksége van, amikor kiderül róla valami ilyesmi, és az apja épp péppé veri a hazugságai, a viselkedése és a mássága miatt is.
- Nem tudom - válaszoltam teljesen őszintén, mert akkor még valóban fogalmam sem volt. - Tényleg csak Louis-val voltam egészen eddig.
- Lefeküdtél vele?! - sziszegte apa az arcomba.
- Ez nem igazán rátok tartozik… - És ezzel kiérdemeltem még egy nagy pofont, amitől már a számban is vér ízét éreztem. - Tizennyolc vagyok… - nyögtem, ezzel tovább szítva apám haragját. Érdekes, azelőtt fogalmam sem volt, hogy a szüleim mennyi ellenszenvet éreznek a melegek iránt. Soha nem voltak homofób beszólásaik vagy megnyilvánulásaik. Mindezzel azon az estén szembesültem először. Fogalmuk sem volt, hogy ezzel csak még egy súlyos lakatot kattintottak a szekrényre, amibe hosszú évekre elbújtam.
- Egyetlen esélyt kapsz, hogy továbbra is megtűrjünk ebben a családban! - adta ki az ultimátumot apám, és elengedte a pulóverem nyakát. Tudtam, hogy vége. Hogy ezek lesznek az utolsó szavai hozzám aznap, és nem fog megütni újra. - Úgy jársz abba az elit pokolba továbbra is, mint a kisangyal, tanulsz, vizsgázol, és tökéletes érettségit teszel! Újra lányokkal fogsz randizni… vagy tudod mit? Nem érdekel, máshol mit csinálsz és kivel, de az én házamba nem hozol fiúkat! - sorolta, és majdnem felnevettem, amiért azt gondolta, ez ennyire rémesen egyszerű. - Nyáron dolgozni fogsz, és ellátni magad, mert egyetlen fillért sem fogunk rád költeni, aztán ahogy elkezdődik az egyetemi éved, beköltözöl a kollégiumba! Látni se akarlak utána! Most pedig szükségem van egy cigarettára…
- Én is megyek - mondta anya halkan, és ennyi volt. Egyikük sem nézett rám többet. Ott álltam a konyhában, véres orral és szájjal, remegve, mégis magamra hagytak, hogy kimenjenek a hátsó kertbe rágyújtani. Percekig álltam ott, mielőtt észbe kaptam, hogy nem kellene és nem is akarok ott lenni, amikor visszajönnek, ezért felsiettem a szobámba, és bezártam az ajtómat. Nekidőlve ziháltam még valameddig, mire sikerült kicsit összeszednem magam, és a fürdőbe botorkálnom.
A tükörképem egészen ijesztően festett. Azért láttam még mindig homályosan a bal szememmel, mert vészesen feldagadt, és vörös volt, de az arcom többi része se volt sokkal szebb. Az orrom véres volt, a szám is felrepedt, és arra is rászáradt a vérem. Pont olyan szarul néztem ki, mint ahogy éreztem magam. Bár… Valószínűleg ez nem igaz. Sokkal jobban néztem ki annál, ahogy éreztem magam.
Louis érkezése előtt zuhanyozni akartam, addigra viszont úgy éreztem, semmi sem érdekel. Csak ledobáltam a ruháimat, aztán kivettem az egyik fiókból a sebfertőtlenítőt, hogy egy kicsit lemossam az arcom, mielőtt bemászom az ágyamba.
Az egyik alkalommal, amikor Louis-nál aludtam és főztem magunknak vacsorát, sikerült leennem magam, így másnap, amikor hazajöttem, Louis adott nekem egy mentazöld pólót, hogy ne a kajás koszos cuccomat kelljen visszavennem. Azt a felsőmet kimosta, a mentazöld pedig velem maradt. Minden olyan alkalommal, amikor nem együtt aludtunk, azt a darabot ölelve nyomott el az álom, Louis illatával az orromban.
Azon az ominózus estén is olyan szorosan öleltem magamhoz, mintha azzal bármit is meg nem történtté tehetnék. Még halványan éreztem rajta Louis-t, azt az édeskés, mégis különlegesen semmihez sem hasonlító, kifejezetten Louis illatot.
Hiába voltam teljesen kimerülve, és éreztem úgy, hogy elfogytam, egyszerűen a világ minden érzését és energiáját kiszipolyozták belőlem, akkor se tudtam elaludni. Képtelen voltam rá. Csak bámultam a plafonon játszó fényeket és árnyékokat, amikor egy autó elhajtott az utcánkban. Úgy éreztem, egy darab, egy jókora darab meghalt bennem. Hogy a lelkem már nincs velem, mert az olyan nagyon ragaszkodott Louis-hoz, és inkább vele ment. Még az arcom fájdalma sem volt olyan erős, mint amennyire kellett volna, tekintve a tükörképemet. Csak egy robot voltam. Egy üres porhüvely, ami mindent elveszített azon a napon. Nem tudtam, mit hoz a holnap, vagy a holnapután, és ott valahogy nem is érdekelt. Még mindig meg-megremegett a kezem vagy a szívem az elmúlt órák eseményeitől. Louis dühének és apám öklének emlékétől, de ennyi volt.
A kezem magától mozdult, hogy közelebb húzzam a telefonomat, és a lehető legdurvább önkínzást végezzem magamon: elkezdtem végignézni minden képet, amit Louis-ról készítettem. Minden egyes felvételt, amin közösen szerepeltünk. Videók, amiket az ágyában fekve csináltunk, álmosan, vagy épp egymás kényeztetése után, kuncogva, vidáman. Olyan videókat, amiket Louis-ról készítettem, amikor épp nem tudott róla, és valami teljesen hétköznapi dolgot csinált, mint például fésülködés, fogmosás, a telefonja nyomkodása a teraszkorlátnak támaszkodva… Minden felvételen gyönyörű volt. Már nem zokogtam és sírtam hangosan. Arra képtelen voltam, annyi már nem volt bennem, ugyanis darabokra szakadtam belül. Csak némán folytak a könnyeim, és végül meggondolatlanul, vagy épp, hogy alaposan átgondoltan, nem tudom, de valamikor hajnali három környékén, félálomban még írtam egy üzenetet Lounak. Egy utolsót, mert elhatároztam, hogy tényleg jobb neki nélkülem, és nem fogom zaklatni többet. Az egészben a legfájdalmasabb és legelkeserítőbb az volt, hogy azonnal látta, mert valószínűleg ő sem volt jobb állapotban, mint én. Nekem köszönhetően.
Bárcsak lenne módja, hogy kifejezzem valahogy, mennyire bánok mindent. Mindent, amit tettem. Mert ezek a szavak kevesek ahhoz. És tudom, hogy nem hiszel nekem, de őszintén nagyon sajnálom. Elrontottam. Mindent elbaszok magam körül. Az egész életem egy katasztrófa, de amikor a részese voltál, ezt sokkal kevésbé éreztem. Sőt, egyáltalán nem éreztem így. Te mindent bearanyoztál. Mert ez vagy te, és gyűlölöm magam azért, amit tettem veled. Remélem egy nap meg tudsz nekem bocsátani. Nem ma, nem is holnap, de egy nap… Szeretlek, Lou, mégha nem is hiszed el.❤️
2 Comments
Szia!
VálaszTörlésHarry igen igen egyetlen egy dologban volt igazuk, hogy büszke lehetnél magadra arra amit véghez vittél hisz nem semmi bekerülni oda! De innestől kezdve hangozzon bármi igazság...hogy milyen nehéz nekik mennyit küzdöttek ..valahogy még is ferde akkármennyire is igaz .ez fêl igazság..mert egy idő után érthető módon megfásultak és túlontúl számítottak rátok..rátok tették a terhet mêg ha eleinte nem is akarták...aztán homályba veszett az hogy gyerekek/tinik vagytok saját problêmával és ez az egész helyzet nektek is durván nehéz.
De minden mindegy...mert semmilyen ok -na jó ha bántja egyik tesó súlyosan a másikat vagy egy két súlyos okot mêg is eltudol képzelni.., de akkor se agyonverésig-nem jogosítja fel a szülőt arra, hogy ilyen módon bántalmazza testileg és lelkileg a gyermekét.
Borult a bili
Tudom én voltam a dili
Elveszetettem végleg Őt
S jön a pokol
Pedig eddig se volt minden idili.
Összefolynak a képek
Megfakulnak a régi szêp emlêkek.
Fülem cseng
Jól esne most a csend
Tudom minden az énhibám
De "nem tudommár merte van a hazám"
*merre van a hazám"
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm hogy ezt a részt is olvashattam! Kíváncsian várom a folytatást!