Sziasztok!

Láthatóan szabadságon vagyok a héten, mert időben hozom a részt, hehe.. :D De az is benne van, hogy nagyon izgulok, vajon mit szóltok majd hozzá. Akármennyire is szomorú és kétségbeejtő, nekem az egyik kedvencem volt írás közben. Mondjátok el ti is, hogy mit gondoltok most. Szerintetek megbocsátható? Ti mit tennétek, ha a ti szerelmetekről derülne ki ugyanilyen? Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Érdekes volt megélni, ahogy a légzésem zihálássá gyorsult, ennek ellenére mégis alig jutott oxigén a tüdőmbe, és egyenesen fuldokoltam, mert tudtam, hogy ennyi volt. A sziklaszirt szélén álltam, alattam a végtelen mélységgel. A legrosszabb rémálmom vált valóra abban a szobában.

- Hogy… hogy kerülsz ide? - nyögtem ki nagy nehezen, amikor már vagy egy perce bámultunk egymásra szótlanul. Beszélni is alig bírtam, és szédülni kezdtem a magasra szökött pulzusomtól.

- Követtelek - felelte, de a hangja egy oktávval magasabb volt az átlagnál is. Láttam rajta a teljes zavarodottságot, az ég világon semmit sem értett. És hogy is érthetett volna. Az én agyamig is csak annyi jutott el, hogy éppen repedeznek a falak a hazugságaimból épített kastélyban. A vakolat a nyakamba hullik, és készül az egész végleg maga alá temetni. - Én… Nagyon aggódtam, amikor láttam, hogy részegen, fél kézzel akarsz motorozni. Egyből autóba ültem, dudáltam is neked, többször meg akartalak előzni, de nagy volt a forgalom, egyszer se volt rá esélyem, és… csak vigyázni akartam rád, én… Harry, hol vagyunk?

Nem tudtam megszólalni. Túl sok volt az érzelem, ami megrohamozta az agyam, az egész testem, minden apró kis pontját az idegrendszeremnek. Megint ott voltam, ugyanabba a sarokba szorítva, amikor a kapcsolatunkról várta a válaszaimat, és nem volt hova menekülnöm. Két lehetőségem volt, elmondhattam az igazat, vagy kitalálhattam egy újabb hatalmas hazugságot, amivel valahogy kihúzom magam ebből a helyzetből. Az agyam máris dolgozni kezdett, gyártotta a kitalált mesémet arról, hogy ezért szenvedtem annyit a szüleimmel az utóbbi időben, hogy apám cége csődbe ment, hogy mindenünk elúszott és egy-két hete ide kellett költöznünk erre a szemétdombra, és ezért is vagyok annyira a padlón. Elsírhattam volna neki mindezt, kicsalva a sajnálatát, és már ott lebegett a szemem előtt, ahogy Louis ölel, miközben együtt az ágyam szélére ülünk, ő pedig halkan vigasztal. Előttem volt egy ilyen elbaszott útja annak, hogy kihúzzam a fejemet a hurokból, és talán még Lout is újra egy kicsit közelebb tudjam magamhoz, de a testem elárult. A könnyeim ellenségként szántottak végig az arcomon, Louis pedig összeszűkített szemekkel nézett rám. Nem hazudhattam ekkorát. Nem tehettem, tudtam jól. Nem bánthattam többé Louis-t, miután annyi módon tettem meg. De azt is tudtam, ha elmondom az igazat, újra fájdalmat okozok. Tehetetlen voltam, és lehetetlenül kétségbeesett.

- A… a szüleim házában vagyunk - hoztam meg végül a döntést, eldadogtam a választ, mert a szám mindent akart, csak engedelmeskedni nem, abban a pillanatban, és lehunyt szemmel vártam a reakcióját, a kurva könnyeim pedig valahogy elállíthatatlanok voltak. Éreztem a vesztem, és soha olyan veszélyben még nem voltam, soha nem féltem még annyira, mint azokban a pillanatokban, Louis tekintetének, várakozásának kereszttüzében.

- De… ezt nem értem - suttogott, és amikor ránéztem, körbeölelte magát a kezeivel, mintha ő is éppen annyira félt volna tőlem, mint én tőle, és a szobát mustrálta. Idegen volt benne, idegen volt a saját valóságomban, és ez akkor látszott is rajta. Legszívesebben átöleltem volna, olyan kétségbeesetten akartam magamhoz szorítani, mégis mindenem lebénult. - Mi történt? Miért vagytok itt?

- Lou, mi… Mindig is itt voltunk - mondtam ki, és valahogy még saját magam számára is idegenül csengett a hangom. Feladástól reszketve. Minden mindegy volt. Vége volt minden kurva játéknak, és ettől mintha az egész belsőm remegett volna. Olyan voltam, mint egy legyőzött vad a halál torkában. Louis várakozó, egyre dühösebb tekintete viszont nem segített. Válaszokat kellett adnom neki, még ha ez is volt a legijesztőbb kérése valaha. - Ide születtem és itt is nőttem fel. Ezen az egy kurva kis szobán osztozom a húgommal, Ariaval, mióta megszületett, és… És van két bátyám is, akikről sose… Soha nem beszéltem. Mateo, aki már egyedül él egy közeli albérletben, és Wyatt, aki… Aki mozgássérült, és jelenleg a nappaliban van anyával. Lehet… Talán láttad őt… Anya munkanélküli, ezért el tudja látni Wyattet, apa meg…

- Elég! Ne! Hallgass el! - kiáltott fel Louis, és a homlokára szorította a kezét. Egy pillanatig hálát éreztem, mert alig tudtam beszélni, alig tudtam egymáshoz illeszteni a szavakat. Viszont Louis se nézett ki sokkal biztatóbban, mint én. Vészesen gyorsan kapkodta a levegőt, az egész jobban hasonlított egy pánikrohamra, de amikor közelebb akartam lépni, csak hogy tegyek bármit is a megnyugtatása érdekében, vagy talán a saját megnyugtatásomra, akkor hátrált tőlem egyet, ezért rémülten megtorpantam. - Ez nem lehet… Te Harry Styles vagy, egyke, a kibaszott Upper West Side-ról, mert apád még ahhoz is túl nagyképű faszkalap, hogy az East Side-ra költözzön. Az ugyanis túl megszokott, már-már elcsépelt. Anyukád… Baszki, igazából nem is tudom, anyukád mit csinál. De… Neked nincs testvéred. Ez nem lehet igaz… Amiket mondasz… Ez egy rossz álom… Egy álom.

- Lou…

- Ne… - lehelte maga elé, és szinte láttam a szemében a felismerést. Láttam, ahogy minden apró mozaik darabka a helyére kerül, én pedig megsemmisültem. Tényleg vége volt, a hatalmas gombóc a torkomban meg akart fojtani. - Az nem lehet…

- Bárcsak… Én… Apám egy lepukkant burgerezőt vezet pár utcával lejjebb - mondtam, mert ha már elkezdtem, mindent el kellett mondanom. Tudtam, hogy tartoztam neki, még ha legszívesebben sírva elmenekültem volna. De nem volt menekvés, mert Louis az ajtóban állt, és könyörtelenül várta az igazságot, még ha azt is mondta, hogy nem akarja hallani. - Soha… Mi soha nem voltunk gazdagok. Valójában anyámék épp jelzálogot akarnak kérni a házra, és… Azt hiszem… Azt hiszem, a burgerezőre is, nem tudom, mert akkora szarban vagyunk. Nagyon nagy szarban. És könnyen lehet, hogy még ezt a szemétdombot is hamarosan elveszítjük. A burgerezőt is, és akkor ennyi volt… Ez vagyok én, és annyira, annyira sajnálom, hogy hazudtam. De meg kell értened, hogy…

- Ösztöndíjas vagy - mondta ki megsemmisülten, ezzel félbeszakítva a hadaró, dadogó magyarázkodásomat, én pedig nyeltem egy nagyot, aztán valószínűleg falfehér arccal bólintottam. - Úristen…

Meg akartam szólalni, tényleg adni neki valamilyen magyarázatot, bármilyet, de Louis csak feltartotta a kezét, megrázta a fejét és kifordult a szobámból. Leforrázva álltam, megsemmisülten, hallottam, ahogy leszalad a lépcsőn, és már csak akkor tértem magamhoz, hogy utána rohanjak, amikor a szobám alatt dobbantak a léptei. Fogalmam sem volt, mégis mi a fenét mondhatnék még, de ennek ellenére rohantam utána, mert valamit, bármit, de mondanom kellett.

- Biztos jól vagy, drágám? - hallottam meg anya aggódó hangját, amikor kiléptem a szobámból és a lépcső felé siettem. - Sápadt vagy, és…

- Jól vagyok, köszönöm, ne aggódjon - felelte Louis kedvesen, a lehető legtöbb tisztelettel a hangjában. Még abban is biztos voltam, hogy mosolygott anyára. Mert ez volt Louis, elképesztő és csodálatos. Tökéletes. Egy darab ritka kristály, amit leejtettem, amikor játszottam vele, és apró szilánkokra tört. Olyan apróra, hogy tudtam, maximum összesöpörni tudom, megjavítani nem, de akkor is meg kellett próbálnom. Mindent meg kellett tennem. - Csak fáradt. Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn zavartam, Mrs. Styles.

- Ugyan, tudom, hogy Harry egyik legjobb barátja vagy, örülök, hogy végre valaki eljött hozzánk, négy éve csak a neveteket ismerjük - legyintett anya, láttam is, mert időközben leértem a lépcsők aljára, Louis pedig már a kabátját vette fel.

- Igen, valami olyasmi - mosolygott bizonytalanul a barát kifejezést hallva, aztán a kezét nyújtotta anyának, amikor odaértem. - Tényleg elnézést a zavarásért!

- Lou! Kérlek, ne menj el! - értem utol, és a tiszteletteljes arckifejezése, amit anyának mutatott egyből eltűnt, rám már sokkal dühösebb pillantásokat vetett, aztán sarkon fordult, és kiviharzott a házból. A csillogó, frissen mosott, piros Corvette ott parkolt a házunk előtt az egyébként ezeréves, kopott, vagy éppen családiautók között, és a kontrasztja szinte bántotta a szemem. Anya zavarodottan nézett rám, hallottam Wyatt tolószékének a nyikorgását, és még apa is ott állt a Corvette elejében, a gyönyörű autót csodálva, mert késő volt már. Ő is hazaért a munkából. Egyikük sem érdekelt. Túlságosan kétségbe voltam esve, és nem gondolkodtam tisztán, csak Louis létezett. - Hagyd, hogy megmagyarázzam! Kérlek, csak adj egy esélyt, hogy megmagyarázzam!

- Mit?! - fordult hátra hirtelen a felhajtónkon, és én is megtorpantam miatta. Nem üvöltött velem, de borzasztóan ideges volt, szinte remegett tőle, a hangját is valamennyire felemelte. De ahogy folytatta, végül mégis kiabálás lett belőle. - Mi az istent akarsz megmagyarázni?! Azt hiszem, eléggé jól értem! - mutatott körbe.

- Nem, egyáltalán nem, kérlek, hagyd, hogy…

- Ne nézz teljesen debilnek, Harry! - förmedt rám, és széttárta a kezeit frusztráltságában. - Négy kibaszott hosszú évig mindenki szemébe hazudtál. Elmondtad a szüleidet minden szar, semmirekellő, vagyonos köcsögöknek, és én elhittem neked! Mind elhittük! Négy éve vagy a barátom, és fogalmam sem volt róla, hogy az a Harry Styles, akit te bemutattál nekünk, nem is létezik! És tudod mit?! Nem is ez basz fel a legjobban! De te azt is pontosan tudtad, mennyire megvetem a magunkfajtát! Mennyire küzdök egész életemben, hogy más legyek! Hogy jobb legyek ennél! - üvöltötte a saját drága pulóverébe markolva, saját magára célozva. - Tudtad, hogy milyen vagyok! Ennek ellenére se voltál őszinte, helyette inkább hónapokig tömted hazugságokkal a fejem, amíg együtt voltunk! Kibaszott hónapokig!

- Lou…

- Jézusom, hányféleképpen akarsz még a betonba döngölni?! Először Omar, aztán a gyávaságod és képmutatásod, most meg ez! Elérted, hogy beleszeressek valakibe, aki nem is létezik! Ennél rosszabbat még soha senki nem tett velem! - kiáltott rám, és megremegtem a hangjából fröcsögő megvetéstől. A dühtől és csalódottságtól, ami minden szavából áradt. - Halvány fogalmam sincs, hogy ki vagy, de többé már nem is akarom tudni!

- Pontosan az vagyok, akit megszerettél, csak… - vágtam vissza, de a hangom elhalt, mert tulajdonképpen igaza volt. És még csak nem is tudtam hibáztatni a szavaiért, mindenben igaza volt, én pedig csak reszketve álltam előtte. Soha nem láttam még ilyennek. Ennyire vadnak és mérgesnek.

- Dehogy vagy! - kiáltotta vissza. - Közöd sincs ahhoz a Harryhez! Azt sem tudom, mégis mi az istent gondoltál! Vagy az egész arra ment ki, hogy felkapaszkodj rajtam?! Ezért nem akartad elmondani senkinek? Ezért volt a nagy titkolózás és hazugságok?! Ennyire undorító lennél?!

- Nem! Dehogyis! - léptem közelebb, és kétségbeesésemre, hogy ezt gondolja, megint hozzá akartam érni, de ellökte a kezem. - Esküszöm, nem akartalak használni! Esküszöm! Szerettelek… Szeretlek, Louis. A hazugságaimnak semmi köze nem volt hozzád. Én… Szenvedtem minden nap, mert rettegtem, hogy elveszíthetlek.

- Akkor miért nem szóltál egy kurva szót se?! Tudtad a véleményemet! Tudtad, hogy nem ítélnélek el!

- Hibáztam… Jól tudom… - szipogtam, mert a kurva sírás nem akart enyhülni. - Nem ellened tettem, nem azért, hogy bántsalak… Hinned kell nekem! Csak… Ezek csak hirtelen, meggondolatlan hazugságok voltak az első évem elején. De ez vagyok én, ismersz. Csak… csak annyi változott, vannak testvéreim, és nincs annyi pénzünk, mint gondoltad.

- Csak ennyi változott?! Úristen, Harry! - tépett a saját hajába kínlódva. Azokban a pillanatokban Louis ijesztő volt. Egy gyönyörű, fenséges ragadozó. - Várj… - szűkítette össze a szemeit. - Honnan volt pénzed azokra az öltönyökre, meg ruhákra? Honnan volt annyi pénzed ajándékra?

- Nem akarod tudni - nyeltem egy nagyot, és reméltem, hogy nem fogja kierőszakolni tőlem a választ, mert ezt nem mondhattam el. Ha bevallom neki, hogy loptam miatta, az valóban mindennek az alja lett volna. Már a hányinger kerülgetett a kialakult helyzet feszültségétől.

- Úristen, jobb, ha tényleg nem - ingatta meg a fejét egy fintorral az ajkain. - Hogy tehetted ezt négy éven át?! Hogy művelhetted ezt velem, miközben mindent megtettem volna érted?! Egy utolsó paraszt voltál Omarral, csak mert ösztöndíjas, miközben…

- Pont ez az! - kiáltottam fel kínomban. De a hisztérikus szipogásomtól nehéz volt beszélnem. - Hát nem érted? Utálom ezt! Utálom, hogy én nem vagyok olyan, mint ti! Hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek hazudtam magam! Mindent megtennék, hogy olyan lehessek!

- Aha… Az látom. Tudod mi a legszomorúbb az egészben? - ingatta a fejét, és a hangja szinte ijesztő volt. Komoly és nyers. Teljesen idegen attól a Louis-tól, akit megismertem. - Hogy éppen attól az énedtől kap el a hányinger, amilyen olyan nagyon lenni akarsz. Mindenemet neked adtam volna, ha… - gyengült el a hangja, de azonnal megint keménységet erőltetett magára.

- Lou… - Nem szólalt meg többet, csak megrázta a fejét, és szapora léptekkel az autójához sietett. Apa még mindig ott állt mellette, de Louis vele már nem volt olyan jól nevelt. Elfogyott. Ma már tudom, hogy azon az estén végleg mindent kiöltem belőle. - Lou! Kérlek! Beszéljük meg! Kérlek! - próbáltam marasztalni, de nem sikerült. Magára csukta az ajtót, és a Corvette hangosan bőgő motorral száguldott ki az utcánkból.

Még néztem utána egy darabig, aztán feladtam, és visszafordultam a bejárat felé, ahol egy értetlen Wyatt és anya könnyes szemei fogadtak. Az egész csak… Túl sok volt. Képtelen voltam még velük is megbirkózni azon az estén, de nem hagytak nekem választást. Ha képes lettem volna teleportálni, talán megúszhattam volna.

- Befelé! - parancsolt rám apa, amikor elment mellettem, és mindenki egyenesen a konyhába indult. Ironikus volt, hogy tőlük sokkal kevésbé tartottam, mint Louis-tól.