Sziasztok!

Meglepiii! Ez az első alkalom, hogy ennnnnyire korán hozom nektek a részt szerintem. Hivatalosan még nincs is szombat, de sebaj. Annyira faradt vagyok az elmúlt hetekben, hogy holnap képes lennék elfelejteni, mert délben fogok kelni, és utána sem mászom ki az ágyból. XD Na de... Szóval hogy vagytok? Hogy viselitek? Még nagyon nem vagyunk a megpróbáltatások végén. Még ki kell derülnie valaminek, ti is tudjátok. Mit gondoltok, mit szól majd Lou, ha egy nap talán mindent megtud. Szerintettek onnan még van visszaút? Hagyjatok nyomot.

Puszi&Pacsi

Kimondhatatlanul féltem, amikor Zayn mellett ültem a kocsiban, a söfőrje éppen az iskola utcájába kanyarodott be, és a kiemelt bérelt parkolóban megláttam Louis piros Corvette-jét. Tényleg eljött, és a tudat, hogy már valahol odabent volt az épületben, megterhelőbb volt, mint gondoltam.

- Minden rendben lesz, csak… Szedd össze magad és bátran - próbált nyugtatni Zayn, de nem mondanám, hogy túl jó volt benne. Gyomorgörcsöm volt miatta, eléggé határozottan.

- Mi van, ha gyűlölettel néz majd rám? - kérdeztem halkan, amikor leparkoltunk, mert nem tudtam másra gondolni, csak azokra a gyönyörű kék szemekre, ahogy megvetően mustrálnak. Abba belehaltam volna. Azt kívántam, hogy inkább sehogy ne nézzen rám, vagy nézzen keresztül rajtam, de ne úgy, ne gyűlölködve. - Mi van, ha megjegyzéseket tesz?

- Harry, nyugodj már meg - szálltunk ki mindketten az autóból, és elindultunk az épület felé. Bár a nyakkendőm csak lazán volt megkötve a nyakamban, még így is fuldokoltam tőle, ezért inkább teljesen kikötöttem, szokás szerint, és csak lógott a nyakamban.

Louis pedig ott állt az iskola előtt Liam és Niall társaságában. Dohányoztak. Louis is cigizett, pedig előtte maximum akkor láttam cigarettát a kezében, ha lazultunk és füvet szívtunk a srácokkal. De ő még azt is jobban szerette sütemény vagy gumicukor formájában. Emlékszem, hogy legtöbbször füves gumimacikat evett, és lehetetlenül édesnek találtam emiatt. Akkor viszont ott állt a lépcsők tetején a fiúkkal, és bár elképesztően szexin, mégiscsak dohányzott. Megtorpantam, próbáltam feldolgozni a látványt, ami valószínűleg ugyancsak az én bűnöm volt. Bár ezt a mai napig nem volt alkalmam megkérdezni, tartok tőle, hogy miattam kezdett el úgy füstölni, mint a gyárkémény. Zayn szerint mára már tényleg eléggé durván. Talán egy nap, ha úgy hozza a sorsunk, lesz alkalmam megkérdezni.

- Sziasztok! - intett felénk Niall lelkesen, és Liam is mondott valamit, de velem megállt az idő, a bolygó is megszűnt forogni, ahogy Louis a szemembe nézett. Nem tartott sokáig. Két másodperc, aztán a pillantása a begipszelt kezemre tévedt, majd vissza a szememhez. Láttam felcsillanni a tekintetében az aggodalmat, a kíváncsiságot, hogy tudni akarta, mi történt velem, de nem kérdezett semmit. Folytatta a fél szál cigarettájának pöfékelését. - Hát veled meg mi történt? Ezért hiányoztál?

- Ja, egy kis baleset - vontam vállat, ahogy melléjük értem, de a szemem sarkából még mindig Louis-t figyeltem. Gyönyörű volt, de kimerült. Borzasztóan kimerült, a szemei karikásak, pedig egyértelműen még valami korrektor szerűséget is kent az arcára, hátha eltüntetheti, és a régi önmaga jelenhet meg a suliban, de nem tudott átverni. Csak bízni tudtam abban, hogy Zaynnek nincs igaza, és nem szed vagy csinál magával semmi komolyabbat. Szerintem nehezen tudtam volna annál is jobban utálni saját magam, mint ahogy tettem azon a napon. Louis-t látva.

- Véletlen találkozott az ökle a fallal - tette hozzá Zayn, de nem örültem neki. Nem feltétlen akartam, hogy tudjanak erről, vagy sajnáljanak. Nem akartam, hogy pont engem sajnáljanak.

- Megint az anyádék? - kérdezte Liam, én meg nem feleltem. Nem akartam magyarázkodni, vagy újabb hazugságokat építeni, ezért csak bólintottam, és letudtam ennyivel. Louis persze tudta. Láttam, ahogy összetalálkozott a pillantásunk, hogy pontosan tudta, ahhoz éppen semmi köze nem volt a családomnak.

- Olyan hihetetlen - kezdett bele egy egészen más témába Niall, és ezért végtelenül hálás voltam neki. - Itt vagyunk mind, túl a féléves vizsgákon, szüneten, mindenen. Hamarosan végzünk.

- Alig várom - szólalt meg akkor először Louis, és a hangját is nehéz volt felismerni. Rekedt volt és keserű. Amit mondott, az pedig a még egyben maradt darabjaimat is ripityára törte. Persze nyilván így volt, tudat alatt tisztában kellett lennem vele, hogy ezek után várva várja majd az év végét, mert akkor soha többet nem kell rám néznie. - Na menjünk be, kezdődik az óra.

Mindenki helyeselt neki, Louis el is nyomta a cigijét Liam mellett, aztán mind a szekrényekhez ballagtunk, onnan pedig a teremhez. A nap csendesen telt el, Louis alig szólalt meg, én szinte egyáltalán, mindenki más pedig pontosan ugyanolyan volt, mint máskor. Szerettem volna azt tenni, amit elterveztem. Mindennél jobban oda akartam menni hozzá, amikor éppen senki nem volt a közvetlen közelében, és bocsánatot kérni mindenért, de nem tettem. Nem voltam elég bátor ahhoz se, hogy hozzá szóljak.

Aztán ugyanígy telt el a második nap, a harmadik, és a negyedik is. Már péntek volt, amikor tesi után mindenki egyből ebédelni ment, de Louis valahogy nem is evett túl sokat az elmúlt napokban. Észrevettem, mert mindig is imádta a hasát, túl feltűnő volt, ahogy szinte a teli tálcát vitte vissza a konyhásoknak. Pénteken viszont a szekrényénél pakolászott, és nem volt a folyosón senki más rajtunk kívül. Valószínűleg észre se vette, hogy nincs teljesen egyedül, mert egy kicsit megugrott, amikor hozzá szóltam.

- Szia.

- Bassza meg… - motyogta, amikor kicsit magához tért az ijedtségből, és tudatosult benne, hogy csak én vagyok. - Szia.

- Hogyhogy nincs rajtad a sálad? - mutattam a nyakába, mert valahogy egészen eddig észre se vettem, és egyenesen sokkolt, hogy a valódi iskolai nyakkendőt viselte, éppen úgy, mint mindenki más, pedig Louis szerintem a négy év alatt egyszer sem csinált ilyet. A tanárok soha nem erőszakolták rá, megengedték neki azokat a kis selyemsálakat, amiket a tanárnők is viseltek.

- Tényleg ezért jöttél ide? - nézett rám haragosan, én pedig kénytelen voltam nyelni egy nagyot. - Komolyan a kurva sálam holléte érdekel?

- Sajnálom! - emeltem magam elé a kezem védekezően, mert Louis is tett felém egy fenyegető lépést, de természetesen nem volt mitől tartanom. Nyilván Louis soha nem ártott volna nekem. - Sajnálom, Lou! Annyira sajnálom…

- Mit? - kérdezte vészjósló hangon. - Mi a faszt sajnálsz? Azt, hogy kilökted a képből a srácot, akivel talán boldog lehettem volna? Azt, hogy szerelmet hazudtál nekem? Azt, hogy hónapokra visszakényszerítettél az árnyékba a semmiért? Azt, hogy hazudtál és elárultál? Vagy azt, hogy megaláztál és cserben hagytál az egyetlen szalagavató bálom estéjén? Ezek közül melyiket is sajnálod?!

- Mindet, az összeset - suttogtam, mert hang már nemigen jött ki a torkomon. - Tiszta szívemből sajnálom. Egy szar alak vagyok, és… Tudtam, hogy nem érdemellek meg. Az első perctől tudtam.

- Hát kurvára igazad volt, de picit elkéstél ezzel a bocsánat dologgal is - morogta, és visszafordult a szekrénye felé, hogy kivegye a táskájából azokat a könyveket, amikre nem lesz szüksége, és eltegyen néhány jegyzetet, amikre viszont igen.

- Én… Bárcsak… Lenne módja, hogy megbocsáss nekem - leheltem, ahogy egy lépéssel közelebb húzódtam hozzá. - Borzasztóan hiányzol, és… Tényleg nagyon szeretlek. Az nem volt hazugság, még ha azt is hiszed.

- Te most… - fordította felém a fejét Louis, és teljes volt a megrökönyödése. - Te most azt kéred tőlem, hogy bocsássak meg és kezdjük újra?

- Tudom, hogy ez hatalmas…

- Hát neked teljesen elment az eszed! - nevetett fel, és a helyzet kimondhatatlanul megalázó volt, de persze ezt soha nem róttam volna fel neki. Maximálisan megérdemeltem mindent, amit a fejemhez vágott. - Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Nem is értelek… Kurvára nem is értelek, Harry!

- Lou! Kérlek… - kiáltottam utána elhaló hangon, de nem fordult felém többet. Bement az ebédlőbe a többiek után, én pedig ott álltam a folyosón, teljesen leforrázva, de egy pillanatig sem hibáztatva Louis-t érte. Arra gondoltam, hogy hazamegyek, és inkább visszamászom a takaróm alá, ahogy egy hete is csináltam, de aztán mégsem tudtam megtenni. A lábaim szinte maguktól vittek az étkezőbe, mert így legalább volt még néhány percem, hogy Louis-ban gyönyörködjek.

- De komolyan! - hitetlenkedett Liam, és bár fogalmam sem volt, miről van szó, elkaptam Louis dühös, mégis elnyomott könnyektől csillogó tekintetét. Liam pedig vele pörölt. - Tök szarul nézel ki már napok óta, és nem pasizol. Ki a fene csinált ki ennyire? Az az elsős srác?

- Szállj le rólam, Liam.

- Louis, egy kibaszott végzős vagy - folytatta, és Liam tényleg nem érezte a fenyegetést Louis hangjában. - Megkapsz mindenkit, akit csak akarsz.

- Miből gondolod, hogy szerelmi bánata van?

- Mert utoljára azzal az Omar gyerekkel láttuk, és mióta szakítottak vagy mi, teljesen kifordult magából - magyarázta Liam Niallnek. - Bármi is történt, Omar volt az utolsó olyan Louis verzió, ahova vissza kellene állítanunk a rendszert. Szóval bármi is történt azóta, ha ennyire jó volt vele, csak menj vissza hozzá.

- Nos, Omar azóta összejött Edvin barátjával, és nagyon boldogok együtt - szólalt meg Louis is a saját életét boncolgató beszélgetésben. - Én pedig baszhatom, mert két szék közül a padlóra zuhantam. Valaki olyanra pazaroltam az időmet, aki nem érdemelte meg, így lecsúsztam Omarról. Lezárhatjuk a témát?

- Akkor, miért…

- Lezárhatjuk a kurva témát? - kiáltott fel Louis, de választ már nem várt rá, felpattant a helyéről, és minden cuccát otthagyva viharzott ki az étkezőből.

- Volt egy barátja, akiről nem tudtunk - tette tisztába a dolgokat Zayn, míg én csak Louis otthagyott táskáját bámultam, és arra gondoltam, utána kellene vinnem. Közben mégis a helyemen tartott a gondolat, hogy valószínűleg én vagyok az utolsó személy, akit látni szeretne. - Nem végződött szépen. Hagyjátok békén egy kicsit. Majd jobban lesz.

- Világos - válaszolta még Liam, aztán újra mindenki enni kezdett, én viszont tényleg képtelen voltam tovább nézni azt az elárvult táskát a szék támláján. A saját tálcámat is otthagyva megragadtam, és kisiettem a szekrényekhez, aztán az öltözőkhöz, végül benéztem a könyvtárba, és átkutattam a mosdókat is. Az egyik nem túl forgalmas folyosó fiú vécéjében találtam rá Louis-ra. A tükör előtt állt, az inge ujja feltűrve, a nyakkendője kilazítva, a bordó egyennadrág egyik szára nem volt annyira feltűrve, mint a másik, valószínűleg szaladt, és ezért nézhetett ki olyan ziláltan. A vizet folyatta, és nedves volt az arca is, ahogy a tükörben nézte magát.

- Miért vagy itt?

- Ott felejtetted a táskád - feleltem halkan, és majdnem lángra lobbantam a tüzes pillantásától, amit a tükrön át vetett rám. - Bárcsak meg nem történtté tehetném. Bárcsak… Elvehetném valahogy a fájdalmadat. Őszintén ezt kívánom.

- Milyen nagyvonalú vagy - gúnyolódott, én pedig csak lehunytam a szemem, és befogadtam, mert mi mást tehettem volna? Ha Louis ettől kicsit is jobban érezte magát, már megérte.

- Szeretlek - suttogtam, és közelebb léptem hozzá. Nem felelt semmit. Nem is mozdult, csak nézett rám. Csak akkor hajtotta le a fejét, amikor még két lépéssel átszeltem minden távolságot magunk között, és óvatosan megérintettem a hátát. Tisztán láttam, éreztem is, ahogy megremegett tőle, de nem húzódott el, ezért bátorkodtam még közelebb lépni. Lehunyta a szemét, ahogy végigsimítottam a gerince vonalán, és reszketeg sóhajt engedett ki, ahogy az ujjaim a hajába siklottak. Olyan nagyon selymesek voltak a tincsei, hogy elidőztem közöttük. Szinte én magam se vettem észre, mikor határoztam el magam, és öleltem át őt. - Nagyon szeretlek, és hiányzol.

- Szerelmem… - sóhajtotta, alig lehetett hallani, de felegyenesedett, és bár nem fordult felém, hagyta, hogy öleljem és a nyakába szuszogjak. Legalábbis egy ideig. - Engedj el, kérlek.

- Lou - nyöszörögtem, de nem volt esélyem, Louis kibontotta magát a karjaimból, és könnyes szemekkel nézett rám. Az arca se csak a víztől volt nedves, amikor odaértem. - Bocsáss meg! Bármit megteszek, csak…

- Nem lehet - ingatta a fejét Louis, aztán elkezdte teljesen rendbe szedni magát, majd a táskáját is magához vette. - Nem megy, Harry.

- Szeretsz?

- Ne csináld.

- Szeretsz még? - erőszakoskodtam tovább, de fogalmam sincs, miért tettem. Persze, mindennél jobban vissza akartam kapni Louis-t, de közben tudtam azt is, hogy nem adhatok neki többet, mint előtte, és épp ez vezetett a szakításunkhoz. Ennek ellenére vissza akartam kapni, mert éheztem a szeretetére, a törődésére, arra, hogy reggelente csókokkal és cirógatással ébresszen, hogy érezhessem az édes illatát, amikor hozzá bújok, és hogy a nyakamba csókoljon, beszívva az én illatom. Vágytam arra, hogy érezhessem a szerelmét, éheztem Louis közelségére. Ha hagyja magát, képes lettem volna újra belevinni a szánalmas játékaimba. Akkor gyűlöltem a világot azért, mert Louis nem adott több esélyt, de ma már becsülöm érte. Sőt, egyenesen hálás vagyok neki azért, mert nem hagyta magát. Még ha talán túlságosan késő is volt, hisz addigra már darabokra törtem őt.

- Tudod, hogy igen - felelte végül, de az egész tartása, a tekintete, mindene azt sugallta, hogy távol akar maradni tőlem. Tartózkodó volt. - Hogy a fenébe felejthetném el, mit érzek irántad, amikor soha nem szerettem még senkit úgy, mint téged?

- Mindent tönkretettem.

- Mindent - értett egyet halkan, aztán közelebb sétált, és azt hiszem, akkor robbant fel körülöttem a világ. Ahogy az arcomra simította a kezét, aztán megcsókolt. Az ajkai nem voltak annyira puhák, mint máskor, ki voltak száradva, éreztem, hogy Louis nincs jól, a csók mégis mindent jelentett nekem. Azonnal a nyakába kapaszkodtam, követeltem többet, többet és annál is többet. A nyelvünk mintha csatát vívott volna egymással, egy előre koreografált küzdelmet, amit egyikünk sem nyerhetett meg, a könnyeink pedig elmosták a pillanatnyi fájdalmunkat. Csak mi ketten léteztünk és a csókunk.

Nem akartam elengedni őt, azt akartam, hogy ez a varázslat tényleg örökké tartson, de képtelen voltam visszatartani, amikor menni akart. Amikor elhajolt, és szomorúan nézett rám.

- Mennem kell - mondta, de nem mozdult még egy kis ideig. Csak nézett rám, aztán végigsimított az arcomon. - Vigyázz magadra, szerelmem. Remélem… Egy nap boldog leszel.

- Lou… - nyöszörögtem, a könnyeim pedig vészesen potyogtak, de nem mondott többet. Magamra hagyott. Azt hiszem, azzal a csendes, érzelmes búcsúval saját magát gyógyította egy kicsit, belőlem pedig végképp mindent elvett. Üres voltam. Csak sírni voltam képes, ahogy a falnak dőltem, és lecsúsztam egészen a járólapokra. Fogalmam sincs, mennyit ülhettem ott teljesen összeomolva, mert felfogtam, Louis gyakorlatilag megbocsátott nekem, mégis visszautasított, és egyedül maradtam. Kibaszottul egyedül voltam a fájdalmammal, a nyomorommal, a hazugságaimmal, a vágyammal a boldog jövőért… Semmim sem maradt.