Mocskos elit - 30.
Sziasztok!
Azta, már a 30. résznél járunk. És még tök sok hátra van. XD Nem ugyanennyi, de azért még megdolgozunk ezért a kapcsolatért. Hogy vagytok? Nagyon kevés időm jut bármire is mostanában. És a lehető legrosszabb, hogy az olvasásra is, de hamarosan ősz, és lenyugszik a hotel, ahol dolgozom. Szóval már nincs vissza sok, hogy teljesen visszatérjek. A történet viszont nem nyugszik, és robog tovább, osszátok meg, mit gondoltok. Hagyjatok nyomot!
Puszi&Pacsi
30. fejezet
Soha életemben nem sérültem még meg komolyabban azelőtt. Persze volt, hogy elestem biciklivel, vagy futás közben a játszón, volt rá példa, hogy leestem a lépcső néhány fokán, amikor szaladtam lefelé vacsorázni, de még soha nem tört el semmim. Azon a délutánon olyan elszántan vertem a szobám téglafalát, hogy több apróbb csontot is eltörtem a kézfejemben, ezért hat hétig viselnem kellett a gipszet, amit rám tettek. Egészen az ujjaim végétől az alkarom közepéig, és mivel a jobb kezemmel ütöttem, írni sem tudtam abban az időben, vagy motort vezetni, bár azt azért idióta létemre így is megpróbáltam párszor, amikor nagyon szükségem volt rá.
Louis nem hívott többet, nem is írt, Zayn viszont igen, de néhány napig neki se reagáltam semmire. Anyát sikerült meggyőznöm, hogy ne kelljen suliba mennem egy ideig, ő pedig beszélt az iskolaigazgatóval.
DJ Malik
Harry, komolyan mindenki aggódik, csak annyit mondj, hogy jól vagy. Semmit nem tudunk rólatok…
És az a többesszám a mondata végén volt az, ami megragadta a figyelmemet. Azonnal Louis jutott eszembe - nem mintha addig ne rá gondoltam volna minden áldott pillanatban -, és meg is rémültem, hogy ezek szerint Louis sincs iskolában? Ezt próbálta elmondani ezzel?
Rólunk?
DJ Malik
Mi a fasz, Harry???
Napok óta itt baszakodok és aggódok, és erre ennyit sikerül reagálnod???
Bocs, Zayn
Tényleg! Csak nagyon szar időszak. Szakítottunk. Szóval azt mondod, Louis is eltűnt?
DJ Malik
Hát kurvára el, azt hittem együtt vagytok valahol, a tanárok se mondtak semmit. De aztán aggódni kezdtem, mert nem reagáltál. Később Louis-nak is írtam, de ő se reagált semmire. Mi a fasz?
Picsába… azóta se jár suliba?
DJ Malik
Hívlak
- Mesélj, vagy van kedved átjönni? - kérdezte egyből, ahogy felvettem a telefont.
- Nem, megmozdulni sincs kedvem - fordultam az oldalamra az ágyamban, és a nyakamig húztam a takarót. - Nem is nagyon tudom, hogy akarok-e beszélgetni, Zayn.
- Csak mondd el, mi a fene történt! - kérte, és tulajdonképpen ő volt az egyik, aki miatt Louis sírt a szobánkban fent a hegyekben, de amikor ez a düh elárasztott, egyből el is engedtem. Persze, hogy nem az ő hibája volt, csak… Próbáltam mindent és mindenkit hibáztatni magamon kívül is, az egész világot, de hiába. Ezért inkább vettem egy nagy levegőt, és elmeséltem Zaynnek az egész elbaszott történetet, hogy mit tettem Louis-val. Amikor mindennek a végére értem, néhány másodpercig csak hallgattunk. - Ó, baszki… Ez nem hangzik jól. Anyáék úgyis leléptek, Gigi se ér rá, átugrom hozzá, megnézem, mi van vele.
- Felhívsz utána? - kérdeztem egyből, szinte kétségbeesetten. Olyan mértékben sajnáltam saját magamat, és gyászoltam a kapcsolatomat Louis-val, hogy arra nem is gondoltam, ő hogyan élheti meg, hogy talán aggódnom kellene érte. Őt erősnek gondoltam, olyannak, aki épp gyűlöl engem, és ki vagyok én, hogy sokáig szomorkodjon miattam, minden jobb lesz neki ezek után. Az eszembe sem jutott, vajon mennyire szenved.
- Persze.
- Kösz, Zayn.
- Sajnálom, haver - mondta lehangoltan, és a hangjában már nem volt ott az a bizakodás, az az optimizmus, hogy bármi is történt, rendbehozható, mint a beszélgetésünk elején. - Hívlak majd.
És ezután újabb magányban töltött órák vártak rám az ágyamban. A telefonomat a kezemben tartottam, arra az esetre, ha Zayn hívna, de nem történt meg. Ezt valahol jó jelnek is tekintettem, mert arra gondoltam, ha nem hív, Louis biztosan otthon volt. Együtt vannak, mellette maradt, beszélgetnek, csinálnak valamit együtt, ami segíthet Louis-nak, bármin is megy keresztül, és ez jobb volt, mintha egy óra múlva már csörgött volna a mobilom.
- Ébren vagy? - lépett be anya az ajtómon a halk kopogását követően. Nem feleltem, csak bólintottam, aztán kicsit feljebb tornáztam magam az ágyban, és letettem a telefonomat az éjjeliszekrényemre. - Csak mi vagyunk itthon. Beszélhetünk, drágám?
- Aham - bámultam le az ölembe, mert tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, el is kellett jönnie, ha már anya az égvilágon semmit sem kérdezett a sürgősségi óta. - De még mindig nem nagyon tudok beszélni róla. Vagyis… Ahj, anya… Annyira elbaszott vagyok.
- Miért gondolod ezt, Harry? - nézett rám sajnálattal teli tekintettel. Tudta, hogy valami nagyon nagy gáz volt, mert még soha nem törtem össze semmit szándékosan, mint akkor, főleg nem saját magam.
- Volt valakim, anya.
- Értem - mondta halkan, a kezét pedig a lábamra simította a takarómon át. - Ez történt? Összevesztetek?
- Nagyon megbántottam. Az én hibám. Látni sem akar, és teljesen megértem - hadartam, legalábbis amennyire tőlem telt, és rögtön utána hangosan felsóhajtottam. - Ő… Tényleg nagyon fontos volt nekem, de amit tettem vele, az megbocsáthatatlan. És nem is várom el tőle, de ettől még… Kibaszottul szenvedek.
- Jaj, fiam - szorította össze a száját anya, aztán közelebb araszolt az ágyon, hogy meg tudjon ölelni. Nem tartott sokáig, talán egy percig sem, mire elhajolt, szétnézett a szobában, végül pedig újra találkozott a tekintetünk. - Nem akarlak faggatni, mert tudom, hogy az ilyen dolgok csak még jobban fájnak, ha folyton beszélsz róla. Tényleg úgy gondolod, hogy javíthatatlan?
- Igen - remegett meg a hangom, anya pedig egyből tudta, hogy jobb, ha tényleg nem erőlteti tovább.
- Nagyon sajnálom - piszkálgatta a takaró szélét. Anyával addigra már tényleg eléggé eltávolodtunk egymástól, és nagyon rég volt bármilyen komolyabb, lelkizős beszélgetésünk. Igazán egyikünk sem tudta, mit vagy hogyan mondjon a másiknak, de értékeltem, hogy ott volt velem. Még ha ettől a pokolban is éreztem magam. - Tudom, hogy ez nem segít, de… Minden nappal jobb lesz. A szívfájdalom ilyen. Idő kell neki, amíg meggyógyul, de minden egyes nappal jobb lesz.
- Talán majd elhiszem, ha már nem sírva alszom el - motyogtam magam elé, és láttam, hogy ezzel valahol anyát is összetörtem, de nem mondott rá igazán semmit. Csak ült az ágyam végében, és mindketten hallgattunk. - Öhm… Kitöltöttem a Harvardos papírokat.
- Komolyan? Hát végül azt választottad?
- Igen - rágtam a számat, aztán az asztal felé mutattam. - El tudod küldeni nekik valamikor? Ez a hét a határidő.
- Igen, most rögtön elviszem a postára - kelt fel, és megragadta az előre kiküldött és megcímzett válaszborítékot, hogy minden kitöltött nyomtatványt belepasszírozzon. - Biztos voltam benne, hogy végül nem leszel Harvardos diák.
- Igazad volt - feleltem gépies hangon, mert ha valamit, hát azokat a szavakat alaposan kigyakoroltam már azokban a napokban. Még ha csak gondolatban is. - A Harvardra belépőm van a gimiből, hülye lennék nem kihasználni. Aztán onnan tovább menni.
- Büszke vagyok rád, fiam, remélem tudod ezt - mondta még egy gyengéd mosollyal, aztán felsóhajtott, és magamra hagyott a szobámban.
Zayn viszont még ezek után se hívott, én pedig nem akartam zaklatni. El akartam kerülni azt, hogy véletlenül meglássa Louis a nevemet a telefonja képernyőjén, és azt higgye, én küldtem oda, vagy bármi. Inkább csak vártam. Agyontépázott idegekkel, de vártam. Addig egy kicsit rendet raktam a szobámban, legalábbis az én oldalamon, és még le is zuhanyoztam, ami egyáltalán nem könnyű menet a gipsszel a karomon.
Amikor végre visszamásztam az ágyamba, és a telefonomra néztem, akkor láttam csak, hogy végre hívott. Remegő kezekkel tárcsáztam őt újra.
- Helló, tesó - szólt bele egyből Zayn, a hangja viszont nem volt túl vidám. - Most értem haza.
- Mi van vele?
- Hát… Nem fogok hazudni, nincs jól - mondta halkan, és legszívesebben üvöltöttem volna, mert a hangja túlságosan is óvatos volt. Pontosan tudtam, hogy emiatt kettővel meg is kell szoroznom, amit eredetileg gondoltam Louis állapotáról. - Nem borotválkozott szerintem úgy egy hete, amivel nem is lenne baj, de Louis furcsa szakállal. A szemei karikásak, azt mondja nem nagyon tud aludni, de szerintem… Hm…
- Szerinted mi? - sürgettem idegesen, mert egyszerűen csak tudnom kellett, mit tettem a sráccal, akit mindenkinél jobban szerettem.
- Tuti, hogy szed valamit, vagy fűvel üti ki magát minden nap, nem tudom… De látom rajta - mondta halkan a telefonba. Ez volt a legrosszabb, amit mondhatott, mert ettől csak még jobban aggódtam. Kiborultam. Teljesen elvesztem. - Mindenesetre… Beszélgettünk. Ő is elmondta, hogy egy fasz vagy, Harry, és tulajdonképpen igaza van, szóval ezzel nyugtattam.
- Hogy hagytad ott?
- Úgy, hogy lezuhanyozott, mert már büdös volt, és az egész lakás is, aztán lefeküdt aludni - magyarázta, és bár ennek valószínűleg meg kellett volna nyugtatnia, nem így volt. Addig azt éreztem, minden jó így. Louis hamar túl lesz rajtam, mert miért ne lenne, én pedig majd leszek valahogy. Az nem igazán számított. - Megígértettem vele, hogy holnap jön suliba, mert a tanulmányait nem hanyagolhatja el, ha továbbra is be akar jutni a Yale-re. És fogalmam sincs, mi a te terved, de neked is jönnöd kellene. Tudod, hogy mindennek nyoma van.
- Igazából, van orvosi igazolásom, nem nagy cucc, ha nyoma marad - vallottam be, mert nálam tényleg nem volt a dolognak akkora tétje, mint Louis esetében. - Egy kicsit… Kiborultam. Belevertem párszor a falba, és eltört a kezem.
- Baszki, H - morogta Zayn, és szívesen vitába szálltam volna vele, nagyon jó lett volna a telefonba üvelteni, hogy mégis mi a fasz problémája van ezzel? Elvesztettem azt, akit a legjobban szerettem. A jövőmet választottam. A kibaszott karrieremet, amiben sikeresebb lehetek nélküle, mégis mi a kurva élet baja van azzal, hogy szarrá törtem a kezemet a falon? Végül mégsem mondtam semmit. Jobbnak láttam csendben maradni, és csak tűrni mindent, mert megérdemeltem. Én választottam. Minden az én kibaszott döntéseim alapján történt. - Szerinted szembe tudsz nézni vele? Megeskettem, hogy jön holnap.
- Legszívesebben soha többet nem kerülnék a szeme elé, de… - jelentettem ki, aztán elcsuklott a hangom és könnybe lábadt a szemem. Itt Louis-ról volt szó. A gyönyörűséges, szeretnivaló, végtelenül jó Lou-ról, és tényleg féltem tőle. A szívem mélyén tudtam, hogy soha semmivel nem ártana nekem, soha nem bánna velem szarul, vagy árulna el mindenki előtt utólagos kicsinyes bosszúból. Ezt egyszerűen csak tudtam. Mégis féltem szembenézni vele. - Annyira hiányzik, Zayn. Olyan kibaszottul szeretném a karjaiba fészkelni magam, és megcsókolni, csak… Biztonságban érezni magam, mert tudom, hogy ott van, velem van. Bárcsak megtehetném. Bárcsak…
- Kérj bocsánatot - mondta egyből, és a hangja tele volt magabiztossággal, meggyőződéssel, de nem bíztam benne. Egyből szárazon felnevettem. - Láttam őt, Harry. Pont annyira szenved, mint te. Szeret téged. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen mocskosul szerelmes beléd. Borulj térdre, ha az kell, könyörögj, vegyél virágot, vagy csokit, vagy egy kibaszott toronyórát lánccal, de kérj bocsánatot, és ne add fel! Ott volt a gyengeség a szemében. Tudom, hogy nem tudna teljesen elzárkózni tőled, és el tudnád gyengíteni. Nagyon, de nagyon szeret téged, annak ellenére is, amit csináltál.
- Gondolkodom.
- Ha akarod őt, akkor ne gondolkodj, csak esdekelj, és kibaszottul vállald már fel magatokat, H - baszogatott tovább, legalábbis akkor úgy éreztem, és nagyon le akartam már tenni a telefont, hogy visszasüppedjek a nyomoromba. - Mégis mi a bajod ezzel? Mi vagyunk a legjobb barátaid, akik Louis-t is elfogadták a kezdetektől. A többiek tényleg számítanak? Bárki más.
- Nem tudom, Zayn, ez csak… - kezdtem, pontosan tudtam, mennyire nyafogó hangon, és azon agyaltam, hogyan magyarázzam el neki úgy, hogy megértse, egyfelől nincs az az isten, hogy Louis megbocsásson, másfelől mégis mi értelme lenne a bocsánatát kérni? Hogy tovább bántsam őt? Nem magyarázhattam el neki őszintén, másképp pedig nem tudtam, hogyan tehetném. - Majd átgondolom, mégis mit mondhatnék neki.
- Helyes - vágta rá, és tudtam, hogy mosolyog, ahogy azt is tudtam, hogy minden erejével abban reménykedik, hogy Louis és én újra összejöhetünk. Hitt bennünk, és abban, hogy mi vagyunk a tökéletes páros, persze magán és Gigin kívül, és kurva szarul éreztem magam. Tudva, hogy ez nem így van. Lehet, hogy mindennek az elején nem is Zaynt kellett volna beavatnom, hanem inkább Niallt. Tudva ma, hogy mi mindenen ment keresztül Ava miatt, és azt, hogy milyen titkokat őrzött hozzá éveken át, azt hiszem, tényleg ő lett volna a tökéletes partner ebben az elbaszott táncban. Abban, ahogy lavírozni próbáltam az elvárások tengerében, és minden erőmmel azon voltam, hogy elfogadtassam magam, és mindenkinek megmutassam, én is vagyok valaki. Még akkor is, ha legbelül tudtam, ez mennyire nem így van. Hogy tulajdonképpen csak egy senki voltam. - Biztos nincs kedved átjönni és ellazulni egy kicsit? Holnap innen is mehetünk suliba együtt.
- Ellazulni?
- Szereztem egy kurva jó cuccot, kipróbáltam tegnap, állati - magyarázta, és valahogy annak a gondolata, hogy elszálljon az agyam, és ne nagyon tudjak a gondjaimra, de legfőképpen a fájdalomra koncentrálni, egészen kecsegtető volt. - Jót fog tenni, hidd el.
- Oké - egyeztem bele végül, és kimásztam az ágyból, hogy magamra kapkodjak valami olyat, ami lehetőleg nem a Walmartból van. - De nem tudok rendesen motort vezetni, szóval el kell vitetnem magam. Idő, amíg odaérek.
- Nem baj, úgyis itt alszol - mondta, de a hangja kicsit távolabbról szólt, tudtam, hogy elkezdte elrendezni nekem a terepet a házukban. Zayn tényleg jó barát volt. Bárcsak én is az lettem volna. - Na igyekezz!
- Megyek.
1 Comments
Szia!
VálaszTörlésHarry! Egyszerűen szőrnyű, hogy benne vagytok ebben a gomolyagban és sehogyse tudtok ki kecmeregni belőle..de, nem csak Te és Lou hanem úgy amblokk, mindannyian és rêszben ugyanazzal küzdötök és igazán érdemben egyelőre nem tudok egymásnak segíteni mert nem vagytok őszinték. Igen igen Lou a te kezed látom is ..és tedd le..tudom talán te vagy ott a legőszintébb, de ehhez az is hozzátartozik y hogy habár kétségtelenül sokat küzdhettél míg ezt elérted, de Te vagy a legeslegjobban tisztában saját magaddal ês ez rengeteget számít kezdve azzal, hogy ne érezd úgy bármit is ferdítened kéne.
Harry! Tudod mi a szörnyű még? Hogy úgy látszik, hogy az érzés miszerint jelentéktelen senki vagy nem változott az êvek alatt...pedig igen is sokat értél tiniként is és ezerszázalék hogy most sincs másként! Ember vagy hibákkal, problémákkal...elkövettêl sokmindent de ki nem? Ettől mêg nem jelenti azt, hogy nem küzdöttêl! Nem a megfelelő módszereket választottad? Biztosan így van, na de bumm! Kívülről könnyű magyarázni! Egy fiatal srác voltál akit húzott az ág...,
Nem mentséget keresek neked...csak szeretnémy hogy tudd ez azért természetes az ember hibázik jó esetben tanúl belőle. És egyébként is mindenki úgy él túl ahogy tud. Ettől függetlenül rengetegszer csóválom a fejem... De csak mert nagyon aggódom mindannyiótokért. Na de ami ezt az egész litániát elinditotta az azvolt, hogy Te alábecsülted magad tiniként és azt engeded sugallni-szóllj ha têvedek- hogy rz most se változott..., De remêlem ez nem marad így vêgig! Értékes vagy!
Nagyon szépen köszönöm hogy ezt a részt is olvashattam! Kíváncsian várom a folytatást!