Minden bátorságomat összeszedve lépkedtem be utána a hálószobánkba, mert tudtam, hogy megint elbasztam. Hogy valószínűleg iszonyúan haragszik, és fogalmam sem volt, hogyan nyugtathatnám le. Mégis mit mondhattam volna, amikor a dühe maximálisan indokolt volt? Akkor talán nem így gondoltam, talán egy részem azt érezte, még csak néhány hónap telt el, és Louis lehetett volna megértőbb is, de ez annyira apró részem volt, hogy szinte teljesen elnyomta a bűntudat. Ma már csak a bűntudatot érzem, és a haragot a tizenéves énem iránt, aki valószínűleg azon az estén baszott el mindent.

- Louis? - csuktam be magam mögött az ajtót, és jéghideg verejték lepte el a hátam a látványtól, ami fogadott. Louis az ágy szélén ült, és a telefonját tartotta a kezében, de hallottam, ahogy szipogott egyet, és a hangomra gyorsan az arcát is megtörölte. Nem csupán dühös volt rám, hanem egyértelműen bántottam őt, újra, még ha ezt utána igyekezett is letagadni, és nem mutatta meg nekem a könnyeit. - Én… Nem tudom, mit mondjak.

- Pontosan ez a baj - suttogta azért, hogy ne halljam a hangján, hogy sírt, és legyen egy kis ideje összeszedni magát. Vett néhány mély levegőt, aztán megint megtörölte az arcát a pulóvere ujjával, és csak utána fordult felém. Az ágyon maradt, törökülésbe helyezte magát, úgy nézett fel rám. Meg akart szólalni, de nem hagytam. Elé másztam, és szorosan hozzábújtam. Önző húzás volt tőlem a teste melegét, az ölelését használnom ahhoz, hogy valamifajta vigaszt találjak, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Szükségem volt rá, mert egy kibaszott taposóaknára léptem, és tudtam, ha megmozdulok, ha lelépek róla, felrobban és belehalok. - Ne csináld ezt… Kérlek…

- Sajnálom, Lou - motyogtam, ő pedig néhány másodperc múlva szorosabban ölelt magához. El sem akartam hinni, hogy tényleg sikerült. Hogy miután annyira megbántottam, hogy még sírt is miattam, mégis újra a karjaiban lehettem. Érezhettem a törődését. - Sajnálom - mantráztam, miközben az ágyra fektettem őt, és az ujjaim máris utat találtak a pulóvere alá. - Meg sem érdemellek.

- Édesem… - próbálta eltolni magától a kezeimet, de nem sok sikerrel. Erősebben küzdöttem, mint ő. Lehúztam róla a felsőjét, aztán a vastag pizsama nadrágját is, és már csak egy alsóban feküdt előttem az ágyon. A bőre forró volt, és bár ott voltunk Steamboat Springsben, a tél városában, mégis aranybarna volt minden porcikája. Ezt Miami tette vele az ünnepek alatt, elég volt neki néhány óra a napon, hogy ilyen csodásan nézzen ki, és alig tudtam levenni róla a szemem, a kezeim. - Fázom.

- Felmelegítelek - leheltem, ahogy a combjai között ülve lehajoltam, és puha, lassú csókokkal kezdtem beborítani minden porcikáját. A teste reagált rám, de az arca, a tekintete szomorú maradt. Nem ellenkezett tovább, mégis volt valami furcsa, valami drámai abban, ahogy azon az estén egymáshoz értünk. Akkor még nem tudtam, akkor még csak egy kimondatlan, felfoghatatlan aggodalom ült a lelkemen, ma már tudom, hogy Louis annyira szeretett, hogy képtelen volt nemet mondani. Annak ellenére is, hogy tudta, már akkor tudta, mi vár ránk. Hogy mit fog mondani, ha túl vagyunk egymás kényeztetésén. Ő már akkor tudta, hogy ez egy búcsú, amikor én még hittel telve próbáltam összeszedni magam azon a taposóaknán, és bíztam benne, hogy túlélhetem.

Nem feküdtünk le, nem a szó legszorosabb értelmében, azon az estén sem. Valahogy szóba sem jött, a helyzet sem úgy hozta. Csak simogattuk egymást, és talán ez volt az első, hogy olyan lassú szenvedéllyel, csókokkal, ölelkezve, egymást érintve élveztünk el. Nem volt benne éhség vagy kapzsiság, csak mindkettőnk szerelme, és emiatt lett az az este életem legfájdalmasabb szeretkezése.

Amikor már csak feküdtünk egymás karjaiban, még mindig mélyeket sóhajtozva, egyikünk sem szólalt meg. A lámpák mind égtek, fényárba vonva a szobát és minket, de semmi sem volt zavaróbb, mint a csend, ami ránk telepedett. Ez nem kényelmes csend volt, nem olyan, amire azt mondtam, hogy Louis-val még azt is imádom. Inkább vészjósló.

- Soha, igaz? - kérdezte legalább fél óra hallgatás után Louis.

- Mi?

- Amikor annyiszor kérdeztem, mikor fogjuk elmondani nekik - magyarázta el, de továbbra is mozdulatlanul feküdtünk, szorosan egymás mellett. - A válasz: soha. És ha nekik soha, akkor az egész világnak is soha.

- Én…

- És kérlek, legyél most nagyon őszinte hozzám.

- Nem tudom, hogy a válasz a soha, vagy az, hogy egyszer - mondtam halkan, de a szívem a torkomban dobogott, mert Louis tényleg megérdemelte az őszinteségemet. Pedig soha nem rettegtem még annyira, minthogy ebben őszinte legyek Louis-val. - De… Nem… Úgy érzem, nem akarom, hogy tudják. Hogy… megkülönböztessenek. Hogy ez hatással legyen az egyetemi életemre, vagy a karrieremre, én… Csak…

- Az egyetemi életedre, a karrieredre - mondta utánam a szavakat, amik az ő szemszögéből a legfontosabbak voltak. - Megpróbáltam elengedni, Harry, de nem megy. Ma is megpróbáltam, el is engedtem, eldöntöttem, hogy nem érdekel semmi, ha tudom, hogy az enyém vagy, és velem vagy, de minden ilyen alkalommal csak hazudtam magamnak.

- Kérlek, ne… - könyörögtem előre halkan, mert ott már biztosan tudtam, mit akar mondani.

- Megvívtam a saját harcaimat, Hazz - folytatta, és csak nagyokat nyelni voltam képes. - A családommal, az osztály vagy sulis társainkkal, az egész világgal. És szilárd elveim lettek, amiket megpróbáltam félredobni érted. Tényleg próbáltam! De nem tehetem. Nem bújhatok vissza a szekrénybe, Harry. Nem is menne, és nem is akarok. És amiket most mondtál… Tényleg arra kérsz, hogy évekig, sőt talán tíz vagy isten tudja, hány évig csak a négy fal között érjek hozzád és viselkedjek úgy, mint a párod. De talán örökre. Jól értem, ugye?

- Bárcsak… Louis, én… Nagyon akarom, én csak…

- Jól értem - leheli a plafon felé, mert a makogásom éppen elég válasz volt neki.

- Ne hagyj el, Lou… Kérlek! - fordultam az oldalamra, és a nyakába temettem az arcom. - Mi lenne, ha… Mi van, ha elmondom nekik? Ha megígérem, hogy megteszem még a bál előtt?

- Az két nap múlva lesz.

- Elviszlek a bálba - jelentettem ki, mert éreztem, hogy szorul a hurok a nyakam körül, de menekülni akartam. Túlélni. - Menjünk együtt. Addigra összeszedem magam. Megígérem. Szeretlek, Louis.

- Én is szeretlek - súgta a hajamba, ahogy szorosabban ölelt, és még néhány puszit is hagyott a tincseim között. - Én is szeretlek.

- Akkor, ugye… Ugye adsz még egy esélyt erre? Egy utolsót?

Nem válaszolt, csak a kezei közé fogta az arcom, és mélyen megcsókolt. Tudtam, hogy ez egy igen. És szerintem abban a pillanatban annyira magasan jártam a fellegek felett, hogy bele sem gondoltam, mit tettem.

*

A szalagavató bál minden végzős számára fontos. Ez a mi kis csapatunkra is igaz volt, Liam már ősszel elhívta rá az iskola legszebb lányát, Zayn persze Gigit, akinek egy Dior estélyi ruhát vettek, tele arany strasszkövekkel, láttam róla képet, Niall egész családja jelen akart lenni, ezért persze ott is voltak, Louis pedig gyönyörű volt. A bál előtti este megmutatta, pontosan mit fog viselni, felvett mindent, mert már annyira izgatott volt a megjelenése miatt, nekem pedig a lélegzetem is elakadt a látványtól. Nyilvánvalóan nem tudtam visszafogni magam, és ki is kellett csomagolnom belőle, hogy a nappalijuk kanapéján hagyjam neki újra, hogy a számba élvezzen. Persze úgy, hogy az a fehér selyemkendő, amit szorosan masnira kötött a nyakába, még mindig rajta volt. Olyan volt, mint egy ajándék, ahogy feküdt előttem, széttárt lábakkal, csak egyetlen masnival a nyakában.

Reggel úgy engedett haza, hogy még a liftben is csókolt, és alig akart elereszteni annyi időre is, hogy hazamenjek, és én is elkészüljek a bálra. Minden teljesen jól ment egészen addig, amíg beléptem a szobámba. Anya valami orvosi vizsgálat miatt táborozott a kórházban Wyattel, apa dolgozott, a húgom pedig a barátnőivel lógott valahol. Teljesen egyedül voltam a házban, és a külön erre az alkalomra kölcsönzött Armani öltönyömben álltam a tükör előtt. A csokornyakkendőm lógott a nyakamban, arra várt, hogy megkössem, kicsit megigazítottam a hajam, és már indulnom is kellett Louis-ért. Úgy beszéltük meg, hogy nála találkozunk, és a Corvette-tel megyünk át a suliba. Együtt. Egy párként. Kézenfogva vonulunk be, együtt fotózkodunk, együtt táncolunk, együtt, együtt, együtt…

Tudtam, mit ígértem neki, és valahogy sikerült magamat is meggyőznöm arról, hogy menni fog, és meglesz ez, meg tudom csinálni, hogy Louis-ért megéri. Mégis, ahogy a tükör előtt álltam, és magamat néztem, az egész jövőm ott lebegett a szemem előtt. Louis apjának a szavai, az a történet, amit Louis mesélt a meleg férfi bukásáról, amivel őt is riogatta az apja. Nekem nem volt senkim, aki mögöttem állt volna, hogy elkapjon, amikor a másságom miatt zuhanok. Én csak és kizárólag magamra számíthattam, és arra, hogy a véres küzdelmem bejuttat a Harvardra, onnan pedig… Nem tudom… A Wall Streetre. Egy ideje már érlelődött bennem, hogy a Harvard után arra kell mozdulnom, sőt, leginkább már a Harvard közben, és amikor lediplomázok, már lesz hova mennem. Az volt az egyetlen esélyem, de amikor arra gondoltam, hogy aznap este Louis-t vinni a bálba mennyi mindent változtatna meg az életemben, hogy mennyivel nehezebb lehet minden ebben a rohadt elit világban, már csak homályosan láttam a harvardi gyakorlatot és a Wall Streetet is.

Megszédültem, és leültem az ágyam szélére, onnan próbáltam továbbra is magamat bámulni az ajtóm hátuljára ragasztott, itt ott már repedezett tükörben. Tudtam, hogy eljött életem legnehezebb pillanata, amikor olyan döntést kellett meghoznom, ami mindenképpen darabokra fog szaggatni: Ha Louis-t hagyom cserben, ezt a lépést soha nem fogja megbocsátani nekem. Ha a jövőmről mondok le, minden hiábavaló volt, Louis… Louis tulajdonképpen akkor is el fog hagyni, mert előbb vagy utóbb meg fogja tudni, hogy egy senki vagyok, és a hazugságaim miatt fog elhagyni. És akkor, abban a pillanatban rájöttem, hogy végig egy istentelenül nagy fasz voltam, és bele sem gondoltam, mit művelek. Bár ezt csak most látom, visszagondolva arra a fiúra, aki darabjaira hullva ült öltönyben az ágya szélén, hogy tulajdonképpen Louis-nak és nekem semmi esélyünk nem volt.

Azt hiszem, valamiféle sokkot kaphattam aznap délután a szobámban, mert nem is emlékszem minden pillanatra. Csak az van előttem, ahogy letéptem a tükröt az ajtóról, és az darabokra tört a padlón, a szilánkok pedig elvágták a kezem és a talpam. Aztán dühösen ütöttem a falat, és azt is éreztem, ahogy reccsennek a csontjaim a kézfejemben. Ezután nagyon sok részlet kiesett, mert csak az van előttem, ahogy az asztalomnál ülök, és remegő, sajgó kézzel kitöltöm, aztán aláírom a Harvardi jelentkezési lapjaimat.

- Harry! - rezzentem össze éppen akkor, amikor letettem a tollat az asztalra, mert nem is hallottam, amikor anya belépett a szobámba. - Mi a fészkes fene történt itt, és te miért vagy még itthon? Már rég úton kellene lenned az iskola felé.

- Nem megyek a bálba - jelentettem ki rekedt hangon, mert miközben a falat ütöttem, kiabáltam is. - Nem… Nem mehetek.

- Miről besz… - kezdte, de ahogy felkeltem a székemből és felé fordultam, azonnal elsápadt. Fogalmam sincs, hogy nézhettem ki, de eléggé biztos vagyok benne, hogy szarul, a kezem pedig addigra csúnyán feldagadt, és nagyon véres volt. - Úristen… Gyere, beviszlek a sürgősségire, szerintem eltört a kezed.

- Nem kell…

- Nem kérdeztem! - kiáltott rám, és nem is tudtam ellenkezni, anya szerintem még soha nem szólt hozzám ilyen dühvel kevert aggodalommal, ezért csak követtem őt. Cipőt húztam, és már be is ültem mellé a kocsiba, hogy villámgyorsan a közeli kórházba vigyen. Nem kérdezett semmit, nem is értettem, miért, de egyáltalán nem bántam. Jó volt néma csendben ülni egymás mellett, amíg a röntgenre vártunk, aztán a gipszelő előtt, hogy begipszelhessék a kézfejem. Ott volt először bátorságom ahhoz, hogy elővegyem a telefonomat a zsebemből. Öt nem fogadott hívás várt Louis-tól, és egy halom üzenet, amit bár remegő kézzel, de végül nagy levegőt vettem, és megnyitottam.

Loulou ❤️

Merre vagy, Hercegem? 👑 Remélem már úton. Alig várom, hogy lássalak. 😍

Loulou ❤️

Siess, szerelmem, mert indulnunk kellene. ⏱⏳

Loulou ❤️

Nem írsz vissza, és a telefont sem veszed fel. Harry, kezdek aggódni. Remélem csak a manhattani forgalom tart fel ennyire, és nem esett valami bajod. 🥺

Loulou ❤️

Harry, komolyan kiborítasz, hol vagy már? A bál perceken belül kezdődik.

Loulou ❤️

Egy órája ott kellene lennünk, én meg még mindig itt várok rád. Kezdem úgy érezni magam, mint akinek minden esze elment. Mondd, hogy nem jól gondolom…

Loulou ❤️

A kurva büdös életbe!!! Legalább annyi kibaszott gerinc legyen benned, hogy visszaírsz!!

Loulou ❤️

Én vagyok a hülye, amiért meglep ez az egész, amiért azt hittem, most tényleg megtörténik és igazat mondtál. Szemérmetlenül hazudtál a kurva szemembe, Harry!! Elárultál, pedig hittem benned, és még azt se hagyod, hogy ezt az arcodba üvöltsem!!! Szánalmas vagy!

Loulou ❤️

Talán jobb is, hogy nem vagy itt, látni se bírlak…

Menj a kibaszott pokolba, Harry!

Remegett a szám, és a szemem megtelt könnyel, ahogy részletesen végigolvashattam, miképp törtem darabokra Louis-t. Persze, dühös volt, éreztem az írásából is, de tudtam, hogy még soha, azelőtt egyszer sem bántottam őt annyira, mint azon a napon. Az volt az utolsó csepp. Jól tudtam, hogy ezzel a lépésemmel, hogy ilyen kegyetlenül ültettem fel őt a végzős bálunk előtt, ezzel tönkretéve magát az eseményt, a kapcsolatunkat, és darabokra törve a szívét is, örökre pontot tettem a kapcsolatunk végére. Hogy ezt aztán soha sem fogja megbocsátani nekem, de hogy is kérhettem volna erre?

Ahogy elkapott a görcsös sírás, a könnyeim patakokban folytak, és szinte fuldokoltam, anya azonnal magához ölelt. Fogalma sem volt, mi történt velem, semmit sem tudott vagy értett, de nem is kérdezett, csak ott volt. Ölelt, simogatta a hajam és a hátam, halkan dúdolt, épp ugyanazt a dallamot, amit gyerekkoromban mindig, ha valami történt velem, és próbált megnyugtatni, ami akkor és ott egy igazán lehetetlen küldetésnek ígérkezett.