Sziasztok!

Meghoztam a részt, megint csak munka után ideesve, de remélem nem bánjátok, hogy csak most. Közeledünk valami felé, ismertek már. Biztosan érzitek. :P Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

23. fejezet

A hálaadás Louis-val sokkal jobb volt, mint amit akkor gondoltam, amikor elrohantam otthonról. Lenyugtatott, ellazított, hagyta, hogy lélegezzek, és ezzel megmentett. Azon az estén még mélyebben beleszerettem. Ezt mondom minden egyes ilyen alkalomnál, de tényleg így van. Louis szépen, lassan vált a végzetemmé, úgy, hogy észre se vettem, nem ellenkeztem, csak hagytam neki. A kapcsolatunk mégis meg volt mérgezve a hazugságaimmal, és olyan mély szakadékot vágtam kettőnk között, amit mára már repülővel is sokáig tart átszelni.

Louis viszont mindent elfogadott, ahogy elfogadta azt is, hogy én még nem állok készen kimászni a szekrényből, mindenkinek megmutatni, ki vagyok. Persze egyre nehezebb volt az iskolában a közelében lenni, mert csak olyan nagyon hozzá akartam érni, megölelni, megcsókolni, de közben bennem volt az a mardosó érzés, hogy senki sem láthat meg. Mert én nem akarom, hogy bárki is meglásson.

- Arra gondoltam, hogy a síszünetben elmehetnénk valahova csak mi öten - szólalt meg Zayn, amikor az ebédlőben ültünk. - Anyáméknak van egy háza Coloradoban, fent a hegyekben.

- Nekem tetszik az ötlet! - csapott le rá egyből Niall, és Liam is hümmögve bólogatott.

- Lesz saját hálószobánk? Felszedhetünk valakit, amíg ott vagyunk? - kérdezte Liam félig teli szájjal. - A síelő csajok szexik.

- Négy háló van, de valaki alhat a nappaliban is - vont vállat Zayn, és láttam Louis tekintetében az apró csillanást, amivel rám nézett a hotdogja felett. - Vagy Louis és Harry osztozkodik a szüleim szobáján. Ott hatalmas az ágy, el fogtok férni.

- Nekem oké - vontam vállat, mintha egyáltalán nem számítana, de máris izgatott voltam miatta. Bármikor együtt aludhattunk Louis-ék lakásán, az mégis valahogy más volt. Talán a tudat, hogy a srácok is a közelünkben voltak, nem vagyok benne biztos, de máris indulni akartam.

- Felőlem is mehet - válaszolta Louis, de a félmosoly az arcán minden gondolatomat tükrözte.

- Szuper, akkor megdumálom anyámékkal - jelentette ki Zayn, mind tudomásul is vettük, aztán elterelte a figyelmem, ahogy Omar is bevonult az étkezőbe. Nagyon próbált nem túl sok figyelmet szentelni nekünk, különösen Louis-nak ugyebár, de láttam, ahogy a szeme sarkából néha figyelte őt, és láttam a vágyakozást is a tekintetében, a vonásaiban. Rosszul kellett volna éreznem magam miatta, de már akkor is túlságosan szerettem Louis-t ahhoz, hogy megrendítsen egy ilyen dolog. Inkább csak örömöt és büszkeséget éreztem, amiért Louis az enyém volt, de ez persze egyből magával rángatta a frusztrációt és csalódottságot önmagamban, amiért én nem adtam meg neki ugyanazt, amit Omar igen. A szabadságot, amit Louis megérdemelt volna. Önző voltam, magamnak akartam, de mégis csak a saját érzéseimet tartottam szem előtt abban a kapcsolatban.

- Öhm… Nektek megvan már, melyik egyetemre mentek innen? - kérdeztem kis idő után, amikor semmi komolyról nem beszélgettünk, csak Niall szerelméről. Még soha nem kérdeztem őket erről, és tényleg tudni akartam. Valószínűleg azért, mert a választásaik alapján én is kigondolhattam, hova a legbiztonságosabb tovább tanulnom.

- Yale - jelentette ki Louis egyből, és bár arról még nem beszélgettünk, hogy ez már ennyire biztos, mégsem lepett meg annyira.

- Gondolkodom az MIT-n, de apám a Yale-t erőlteti - válaszolta Liam monoton hangon. Látszott rajta, hogy igazából még nem biztos benne. - Mondjuk… Valószínűleg igaza van. Ha át akarom venni a helyét, a Yale lenne a legjobb választás.

- Nem mintha kurvára számítana - nevetett fel Zayn, Liam pedig egyből morcosan felé kapta a fejét. - A fia vagy, a többi kölykével egyre szarabb a kapcsolata, mindegyik egy idióta, és már apád se lesz fiatalabb. Ha folytatod a seggnyalást, és a színjátékot, hogy te vagy a világ legédesebb, legszabálykövetőbb csemetéje, úgyis minden a tiéd lesz, anélkül is, hogy egyáltalán egyetemre mennél.

- Egyetértek - jegyezte meg Niall, és bár Liam akart mondani még valamit, végül nem tette, mert a szöszke barátunk egyből folytatta. - Anyámék persze erőltetik a Harvardot, és meghallgattam egymilliószor, hogy nem azért fizették nekem pont ezt a gimit, hogy aztán elbasszam, de… Inkább a Stanfordban gondolkodom.

- Princeton vagy Harvard - felelte röviden Zayn, és folytatta a sajtos makarónija elpusztítását. - És te?

- Azt hiszem, a Harvard - válaszoltam halkan, de valójában még mindig nem voltam biztos benne. Louis úgy nézett rám, mintha szemmel próbálna verni, amiért tényleg nem gondolom, hogy a Yale jobb lenne, de oda esélyem se volt bejutni. Még ösztöndíjjal sem. Messze nem voltam elég jó hozzá.

- A téli szünet előtti utolsó napunkon hatalmas karácsonyi parti lesz nálam - kezdett másik témába Louis, és erre valahogy mindenki sokkal jobban figyelt. Kivéve Liamet. Őt valahogy soha semmi nem érdekelte igazán, kivéve a pénz és a rang. Amilyen unszimpatikusnak gondolhatták sokan Liamet, valójában így visszatekintve, kicsit vele voltam egy szinten. Igazán megértettük volna egymást ebben a “pénz és rang a minden, és semmi más nem számít ennyire a világon” témakörben. Ebben én is mélyen benne voltam.

- Egyértelműen mind megyünk - vágta rá Niall bármi gondolkodás nélkül.

- De előre szólok, hogy dress code lesz - mutatta fel az ujját Louis, és annyira komolyan vette saját magát, mégis mosolygott, és… Csak szerettem volna megcsókolni ezért. - Kicsípve gyertek.

- Mennyire kicsípve? - kérdeztem, de Liam egyből átvette a szót tőlem.

- Armani kicsípve, Gucci kicsípve vagy Loro Piana kicsípve?

- Ó, istenem, Liam! - szorította a kezét a mellkasára Louis. Túl színpadias lehetett volna, de nála még ez is annyira természetes, annyira édes volt. - Loro Piana öltönyben akarlak látni. Egyértelmű.

- Nagyszerű - vigyorodott el legsznobabb barátunk. - Már nagyon rég volt rajtam.

Azonnal rosszul éreztem magam, mert amennyi időt eltöltöttem ebben a társaságban, már pontosan tudtam, hogy mennyit kóstál egy Piana öltöny. Kibaszott tizenöt-húszezer dollárról beszélgettünk. Egy öltönyért! Az első Collegiate évemben még nagyon kiborítottak az ilyenek, mert egészen addig mindezt túlzásnak éreztem volna. Egy házibuli Louis-nál, ami több százezer dollárjába is került minden alkalommal, őrületnek hangzott volna, ha nem tőle hallom.

- Ne csináld ezt velem, Lou, nem akarok kiöltözni - döntöttem hátra a fejem már az autóban, amikor hazafelé tartottunk hozzájuk. - Nem mehetnék csak lazán?

- Ez egy karácsonyi parti, szerelmem - magyarázta egyből a volán mögül. Az egyik kezével nagyokat gesztikulálva. - Mindenkinek csinosban kell lennie. Főleg neked, hogy aztán kicsomagolhassalak a rucidból.

- Ó, szóval csak ezért akarsz giccsbe öltöztetni? - kérdeztem vissza, de a frusztrációmnak máris annyi volt. Louis közelében sose bírtam túl sokáig feszült maradni. - Olyan leszek, mint egy szép ajándék. Mi lenne, ha csak várnálak a szobádban egy hatalmas piros szalaggal, masnival a derekamon?

- Uh… Igazán tetszik ez az ötlet is, így most nehéz döntenem - vakargatta meg az állát. - Lehetne a masni inkább a nyakadon?

- Perverz.

- Persze, hogy az.

És minden ilyen csodálatosan ment. Minden nap. Minden héten. Nagyszerű volt Louis-val tölteni minden szabad percemet. Időről-időre egyre többet. Akkor még nem sürgetett semmivel. Nem várta el tőlem, hogy legyek már őszinte és tökös, és vállaljam fel magam. Vagy inkább őt. És az ágyban is mintha én lettem volna a sokkal rámenősebb. Persze Louis volt, aki a leggyakrabban kezdeményezett, de valahogy hosszú ideig nem sikerült túllépnünk a kézimunkán. Vagy éppen dörgölőzésen, amit egy idő után bár meztelenül csináltunk, akkor is kezdett mindez egyre kevesebb lenni. Kezdtem annyira hozzászokni ahhoz, hogy valaki más szerszáma van a kezemben a sajátom helyett, hogy többre vágytam. De az, ahogy Louis türelmesen mindent kivárt, egyszerűen hihetetlen volt. Ahogy esélyt adott arra, hogy én akarjak többet, hogy én érjek el arra a pontra, amikor ennyi már nem elég. Fogalmam sincs, honnan szedte a türelmét és megértését, de a mai napig hálás vagyok neki érte.

*

Fogalmam sem volt, mi a fenét vegyek fel. Persze, voltak márkás, használtan vett pólóim, nadrágjaim, meg egy-két ingem, de egyértelműen arra a karácsonyi partira valami sokkal előkelőbb kellett. Más családban a gyerek ilyenkor valószínűleg a szüleihez fordult volna, de nekem ez ugyebár nem adatott meg. Egyik csütörtök délután, amikor már vészesen közeledtünk az ünnepekhez, és szerencsére egyre több dolgot kínáltak leárazva, benéztem az egyik Macy’s-be. Nem volt sok pénzem, talán két-háromszáz dollárom, míg Liam kijátszotta a több tízezer dolláros öltözék kártyát, de bíztam benne, hogy talán találhatok valamit leárazva.

Aztán ahogy az akciós Ralph Lauren és Calvin Klein öltönyök között sétáltam, csak arra tudtam gondolni, Louis mennyire otthon van a divatban. És igazából Liam is. Egyből rájöttek volna, ha egy leárazott Ralph Laurenben jelenek meg.

Így az utolsó járható útnak azt láttam, ha elmegyek egy előkelőbb férfiruha üzletbe, és megpróbálok bérelni valamit.

- Üdvözlöm, Uram! - bólintott egyből a boltban dolgozó férfi, ahogy beléptem a Man’s Wearhouse ajtaján. - Tudok segíteni esetleg?

- Igen, öhm… - krákogtam, mert annyira zavarban voltam. - Merre találom a kölcsönözhető öltönyöket?

- Erre - mutatta egyből az utat, én pedig a nyomába eredtem. - Megtudhatom esetleg, milyen eseményre lesz?

- Egy karácsonyi parti.

- Akkor elegáns feketében gondolkodik?

- Igen, azt hiszem - feleltem bizonytalanul. - Nagyjából háromszáz dollárom van rá.

- És kölcsönözni szeretne? - fordult felém értetlenül. - Abból már vehet is nagyon szép darabokat.

- Igen, nos… Nekem valami igazán márkás öltönyre van szükségem - nyögtem ki, ő pedig egyből megértően bólintott. Persze, tudtam, hogy ennyiből vehetnék esetleg egy szebb J.Crewt, de az nem volt elég. Liam hülye megszólalása miatt. - Tudna segíteni ebben?

- Gondolt esetleg kifejezett márkára?

- Armani? Vagy Dior?

- Mindkettőt tudok mutatni ilyesmi árkategóriában - bólintott a férfi, és elkezdte átnézni a bezsákolt öltönyöket.

Én közben néhány lépéssel arrébb tévedtem, és vetettem néhány pillantást az egyik kiállított Desmond Merrion öltönyre, aminek az árcéduláján az állt hogy $47.500, én pedig szinte azonnal szédülni kezdtem. Soha életemben még csak nem is láttam annyi pénzt, nem hogy ki tudjam fizetni egy darab textilért, és azt hiszem, ez is azoknak a pillanatoknak az egyike volt, amikor megalapozódott, vagy épp már erősödött bennem az érzés: El kell érnem ezt a szintet.

El akartam érni. Oda akartam tartozni, azoknak a körébe, akik kuncogva kifizethettek egy ilyen öltönyt, csak azért, hogy egyetlen egyszer megjelenjenek benne valami nívós eseményen. Képes akartam lenni arra, hogy akár el is ajándékozzam, vagy soha többet fel ne vegyem egy alkalom után. Akkor, ott abban a boltban megint gyűlöltem az egész világot. Mindenkit, aki megtehette ezt. Legfőképpen azokat, akik semmit sem tettek érte, mégis az ölükbe hullott minden. Mint Liam, Niall, Zayn, és… Igen, ott, abban a pillanatban egy kicsit Louis-t is gyűlöltem, miközben olyan nagyon szerettem. Igazságtalannak éreztem a sorsomat, az egész univerzumot.

- Ezeket találtam, uram - szólított meg a férfi, ezzel kirántva a lángoló gondolataim közül, és néhány gyönyörű öltönyt akasztott fel a próbafülkék melletti fogasra. - Ez egy Armani, ez itt egy Dior, és egy Hilfiger.

- Felpróbálhatom őket? - néztem a férfira, aki csak mosolyogva a fülkébe tessékelt, aztán segített kiválasztani nekem a legjobbat.

Mindketten egyetértettünk benne, hogy az Armani állt a legjobban, és bár ő ajánlgatott mellé méregdrága nyakkendőket is, arra már nemet mondtam. Tudtam, hogy Louis meg fogja érteni, ha a szememet forgatva azt mondom, örüljön, hogy zakós majomnak öltöztem, ne várja el a nyakkendőt is. Láttam magam előtt, ahogy majd elneveti magát, és betessékel a nappaliba, hogy a kezembe nyomjon valami ütős koktélt.

Bár gondoltam rá, hogy este, munka után, amikor bezárom a boltot, nem haza, hanem Louis-hoz megyek, de nem tehettem. Nálam volt a kölcsönzött öltönyöm, és azonnal lebuktam volna vele. Ahhoz pedig már túl késő volt, hogy hazamotorozzak, aztán vissza Manhattanbe. Szerintem már aludt is akkor, amikor otthon bezuhantam az ágyamba, mert a fürdőből próbáltam felhívni, de nem sikerült elérnem.

Csak írtam neki egy üzenetet, amiben természetesen megint hazudtam, mert mi mást is tehettem volna.

Hívj vagy írj, ha túl vagy a családi hepajon.

Remélem nem borítanak ki nagyon. 🙄

Várlak. 😘

Ne haragudj, nagyon elhúzódott. Nagyiék rühellik, ha telefonozok az asztalnál, vagy úgy egyáltalán a közelükben.

Hívtalak, de már biztos alszol.

Holnap találkozunk.

Az egészben talán a legrosszabb érzés az volt, hogy ebbe a hazugságba most a nagyszüleimet is bevontam, pedig őket igazán szerettem. Ők jók voltak, kedvesek, elnézőek. Mindig ott voltak nekem. Ők sem voltak gazdagok, sőt, de náluk nem is a vagyont, nem a gazdagságot kerestem. Nagyi sütijét, és nagyapa nyugodt meséit a múltból. Ezzel a kettővel mindig ki tudtak szakítani a szörnyű, ámbár általam kreált árnyak és démonok közül. Az egyetlen baj az volt, hogy Észak-Karolinában éltek, a másikak meg valahol Nebraskában, őket alig ismertük, az a nagyapám súlyos beteg volt, csak ennyit tudtam.

Ahogy feküdtem az ágyban és a nagyszüleimre gondoltam, valami nagyon furcsa, nagyon ismeretlen érzés járt át. Akkor éreztem először, hogy mindez a szar, csillogó bábszínház semmit sem ér, mert mind ugyanoda jutunk. Nem vehetünk magunknak fiatalságot, nem vehetünk betegségektől mentes öregkort, és hiába van akár sokmilliárd dollárunk, nem vehetünk limuzinos fuvart a mennybe. A pénzünk itt marad, ebben a világban, minden létező embert ugyanabba a földbe kaparnak majd el. Mindegy, melyik társadalmi rétegbe tartozott.

Az volt az első alkalom, hogy ilyesmire gondoltam. Hogy ennyire… Louis szemmel próbáltam látni és értelmezni a dolgokat. Még a szavakat is az ő hangjával hallottam a fejemben. Ez volt az első alkalom, hogy normálisan gondolkodtam. Az első és az utolsó.