Sziasztok!

Ma iiiiiigazán korán hoztam a részt, mert megint estig dolgozom, szóval így legalább nem váratlak meg titeket nagyon. Nagyon szerettem írni a hálaadásos részeket, nem tudom miért, de odakint, nekem is ez az egyik kedvenc ünnepem. Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Még sehol sem tartottunk a valódi hálaadásnapi eseményekkel, még az a kurva felvonulás sem kezdődött el, épp csak túl voltunk a reggelin, amikor apám máris előállt a csodálatos témával, hogy mindenkit beavasson a legjobb ötletbe, ami valaha eszébe jutott.

- Az a súlyos helyzet állt elő a burgerezőben, hogy muszáj megválnunk néhány embertől - kezdte, és mindenki felé pillantott. Még Mateo is ott volt a barátnőjével, tényleg együtt volt az egész család. - De az egész nagyon problémás, mert ezzel egyidőben szükségünk van munkaerőre. Ki kell rúgnom legalább két pincért, és valakit a konyháról.

- Hát ez szarul hangzik - húzta el a száját Mateo, és mindenkinek adott a kezébe egy pohár sört. Persze kivéve engem és Ariát, mert a családban mindenki szigorúan betartotta, hogy huszonegy alatt nem ihatunk alkoholt. Én meg csak a szemem forgattam, mert nincs az az isten, hogy anyáék tényleg úgy gondolták, a bulikban, ahova eljártam, csak meggylevet ittam és táncoltam. - Szóval most mi a terv?

- Arra gondoltunk, Wyatt már elég idős, hogy napi néhány órára, csak a legforgalmasabb időszakban itthon maradjon egyedül, ha mindent előre előkészítünk neki - magyarázta el apa részletesebben a tervet, ami ezután pillanatok alatt akasztott ki mindannyiunkat. - Harry, Mateo, tudjuk, hogy nektek van munkátok máshol, de nagyon fontos lenne, hogy valahogy meg tudjuk menteni a családi vállalkozást.

- Mi a fenére akarsz kilyukadni? - kérdeztem meg én mindenki más helyett. Tudtam, hogy a hangom mély volt és vészjósló.

- Hogy tudnátok csak addig nekünk dolgozni, amíg kicsit egyenesbe jön az üzlet?

- Na, ezt a szart már régről ismerem - mordult fel Mateo, és kortyolt egy nagyot a söréből. - És csak kérdem, ha a mostani alkalmazottakat azért rúgjátok ki, mert nem tudtok fizetni nekik, és kicsit megint fel akarjátok lendíteni az üzletet, akkor nekünk, hogy terveztek fizetni?

- Sehogy - vágtam rá, és valahol még élveztem is, hogy ezúttal nem voltam egyedül ebben a háborúban a szüleink ellen. Persze, tudtam jól, hogy a bátyáim életében is megvoltak ugyanazok a szarok, amik az enyémben, ők is átmentek ezeken, mégis valahogy mind külön harcoltunk. Többnyire a saját csatáinkat vívtuk. - Épp ez a lényeg, nem igaz? Ingyen dolgoznánk, hogy megmentsük a családi vállalkozást.

- Csak egy darabig - jelentette ki apa, és amit mindig is a legjobban csodáltam a szüleimben, ahogy szégyentelenül képesek újra és újra élősködni a saját gyerekeiken. - Ha rendbe jövünk egy kicsit, akkor majd valamennyit nyilván tudnánk fizetni is nektek. Nem várnánk el sokáig, hogy…

- Lófaszt! - szakította félbe durván apát Mateo, és úgy néztek egymásra, hogy kicsit még meg is rémültem, mi lesz a vége annak a beszélgetésnek. - Ismeritek a barátnőmet, vagy be kell mutatnom nektek?! Szerintetek a lakásunk ingyen van? A kaját ingyen adják a boltban? A benzint csak úgy mosolyra osztogatják a kúton? Egyáltalán mi a halál bajotok van? Hogy az istenbe születhetett meg ezúttal ekkora faszság a fejetekben?!

- Nem érted, hogy mekkora bajban vagyunk? - kiáltott fel apa, és ránézésre egyértelműen anya is az ő oldalán állt. - Az egész kibaszott életünk, a családunk, a házunk, minden kockán forog! Napról napra! Tényleg nem értitek?!

- És ez miért a mi gondunk? - üvöltött vissza rá Mateo, és az asztalra tette a sörét, aztán megfogta a barátnője kezét, hogy felsegítse. Tudtam, hogy ennyi volt, hogy el fognak menni. - De tudod mit? Tőlem még akár kérhettek is segítséget, de Harry kibaszottul tizennyolc éves! Az életének még nem erről a szarról kellene szólnia! Motoroznia kellene, csajozni ezerrel, és készülni az érettségire. Ennyi!

- Feltéve, ha sikerül neki minden félévi vizsgát szinte tökéletesre produkálnia - szúrta oda apa, és hirtelen megszólalni sem tudtam. A hitetlenség, megvetés, ami a szavaiból sugárzott, egyenesen sokkolt. - Ha nem, akkor meg úgyis lőttek a nagy elit sulis melldöngetésnek, és átiratkozhat valami laza gimibe. Mellette pedig dolgozhatna a burgerezőben.

- Ő az egyetlen ebben az elbaszott családban, aki egyáltalán bejutott egy ilyen gimnáziumba - szólt először közbe Wyatt, de az én fejem már tele volt apa szavaival. - Három és fél éve elképesztően teljesít. Ott sokkal magasabbak az elvárások, mégis jobb jegyeket hoz haza, mint Mateo vagy én valaha a szaros állami gimiből. Miért kell előre leírni őt? Miért nem lehet kicsit bízni benne? Én bízom benne.

- Én is - jelentette ki Mateo, én pedig valószínűleg abban a pillanatban igazából csodálatosan éreztem volna magam, ha nem értem meg, mi az a piszkos csillogás apám szemében.

- Jézusom… - motyogtam, de azonnal fel is pattantam a kanapéról. - Te kibaszottul azt kívánod, hogy kibukjak onnan.

- Harry… - kezdte anya, hogy kicsit mindenkit lenyugtasson, de apám egy szót se szólt, csak elszántan nézett a szemembe. - Senki nem…

- Dehogynem! - kiáltottam fel, és már én is ott álltam Mateoék mellett. - Ő pontosan ezt akarja! - mutattam apára, aztán folytattam a kiabálást. - Azért imádkozol, hogy ne sikerüljenek a vizsgáim, ezért ott kelljen hagynom a gimit, ne legyen semmi esélyem egy jó egyetemre, hisz hogy is lenne, amikor egy vasunk sincs, aztán életem végéig neked gürizhetek a kibaszott burgerezőben! Neked aztán tényleg elmentek otthonról!

Apa felpattant, ökölbe szorította a kezét, és azt kell mondanom, nem bántam volna, ha újra megüt. Kifejezetten büszkén viseltem volna a nyomát, de nem tette meg. Pedig nem mozdultam, hagytam volna neki. Akartam, hogy megtegye, mert akkor megint én győzök, akkor megint én leszek a több nála, de ezúttal nem tette.

- Ez már egy kicseszett agyrém - rázta a fejét Mateo, és az előszoba felé indultak. - Mi leléptünk.

- Ne menjetek el… Mateo! - indult azonnal utánuk anya, és a hangja fokozatosan halkult, ahogy kifutott utánuk a ház elé. Én még álltam ott a nappali közepén, farkasszemet nézve az apámmal, de egyikünk se szólalt meg többet. Csak akkor mozdultam meg, amikor Wyattre tévedt a pillantásom, ő pedig bólintott egyet. Tudtam, hogy ezzel azt mondja, én is menjek. Induljak most azonnal, így hát megtettem. Zsebre vágtam a telefonom, aztán az előszobába siettem. Pillanatok alatt öltöztem fel, és dobtam a hátamra a táskám, amiben a tárcám volt, meg néhány iskolai jegyzetem az utolsó napról, amikor suliban voltam.

- Te mit művelsz? - nézett rám anya könnyes szemekkel, de nem állhattam le. Nem vitatkozhattam vele.

- Tessék - mondtam halkan, és kivettem a hátizsákomból a pénztárcámat, hogy minden készpénzem neki adjam. Nem volt sok, nem volt ezer dollár sem, szóval tudtam, hogy nem tart majd sokáig, de ez volt minden, amit megtehettem. Minden, amit meg akartam tenni. Anya pedig sírva tartotta a kezében, de rá se nézett, csak azt figyelte, ahogy a motoromra pattanok, felveszem a sisakom, és elhajtok.

Természetesen automatikusan Louis-ék házához mentem, de nélküle nem használhattam a liftet. Nekem nem volt hozzá se kódom, se mágnes kártyám, ezért muszáj volt kimennem a hallba, hogy ott kéretőzzek fel a recepcióstól.

- Ó, Mr. Styles! Boldog hálaadást! - mosolygott rám az öreg, de még csak elmosolyodni sem tudtam, mert igen… Kibaszott boldog volt a hálaadásom. - Mr. Tomlinson nincs itthon.

- Tessék? Hol van?

- Nem hagyta meg, hova megy - ingatta a fejét a férfi, és olyan tekintettel nézett rám, hogy igazából meg is sajnáltam érte. Tényleg rosszul érezte magát, amiért nem segíthet.

- Nem baj, azért köszönöm - morogtam, aztán kisiettem a ház elé. Néztem jobbra, aztán balra, de végül csak nekitámaszkodtam a falnak, és megnyitottam a Louis-val közös sms ablakunkat.

Hol vagy?

Úúúú… Milyen főnökösködő!

Tetszik! 😛

Most komolyan, Lou… Merre vagy? Mit csinálsz?

🦃🍗🥧🎺🎠🎊🎉🏈

???

Kint vagyok a parádén, most indul.

Mi a baj?

Elvesztetted a humorod.

Így is mondhatjuk

Anyámék… Megint…

Itt vagyok a házatok előtt, hol vagy pontosan? Odamegyek?

A Bryant Parkban vagyok. Húsz perc múlva ér ide a felvonulás.

Indulok

A villanyrendőr mellett foglak várni a 6. Sugárút és a 41. utca találkozásánál.

Hatalmas a forgalom, és sok a lezárás, gyere metróval

❤️

Csak elmosolyodtam a szivecskén, amit még utólag odabiggyesztett nekem elköszönés gyanánt. Valahogy egyből kevésbé voltam zaklatott. Jó érzés volt a tudat, hogy Louis-hoz tartok, és bár a családom megint elbaszott, vagy még mindig, ő akkor is ott vár, megölelhetem, megcsókolhatom, és meg fog vigasztalni.

- Akarsz róla beszélni? - kérdezte, miután kiváltunk az ölelésből, hatalmas, kék, nagyon aggódó szemekkel méregetett.

- Csak veled akartam lenni - ráztam meg a fejem, ő pedig elfogadta. Ha akkor azt mondom, igen, akarok beszélni róla, újabb hatalmas hazugságvárat kellett volna építenem a már meglévő mellé, és azt nem akartam. Jobb volt inkább semmit sem mondani.

- Mindjárt ideérnek - lelkesedett fel Louis, és annak ellenére, hogy kurva hideg volt, egymás kezét fogva néztük a felvonulást. Gyerekkoromban voltam ott kint utoljára, azóta mindig csak a tévében néztük otthonról. Valamiért nagyon kellemes volt ott lenni, de valószínűleg nem a hatalmas, röhejes ballonok miatt, és nem is a zene meg tánc nyugtatott meg, érte el, hogy élvezzem.

- Nézd! - mutatott Louis az egyik hatalmas ballon felé, ami épp hozzánk közelített. Egy óriási power ranger volt, a piros, Louis pedig úgy nézett rá, mint egy kisgyerek a karácsonyfára. - Régen imádtam azt a mesét! A rózsaszín volt a kedvenc power rangeröm, szerelmes voltam belé!

- Viccelsz!

- Nem - rázta meg a fejét, aztán egy könnyed mozdulattal felém fordult, és megcsókolt. Ösztönös cselekedet volt, igazán. Már újra a felvonulást és a ballonokat nézte, észre se vette, ahogy nyeltem egy nagyot, és körbepillantottam. Csak egyvalaki volt, aki minket nézett, én pedig összeszorított állkapoccsal próbáltam nem arra az öregre figyelni a jobbunkon, de nem nagyon ment. Feszélyezett a jelenléte, zavart az, hogy nem tudtam, mi járhat a fejében, még ha abban biztos is voltam, hogy semmi jó. Rosszul éreztem magam. Minden voltam, csak nem büszke, és Louis hiába volt boldog. Hiába mutogatta a hatalmas diótörő ballont, egy mikulás sapkás Spongyabobot, meg az óriási Macy’s pulykát a csillagokkal. Semmi sem érdekelt. Nem tudtam élvezni, csak azon agyaltam, mit gondolhat az a férfi.

- Van egy őrült ötletem - jelentette ki Louis, éppen akkor, amikor egy óriási, fehér unikornis lebegett előttünk, a sörénye és a farka szivárvány színű volt. Alatta egyértelműen a new yorki meleg közösséget képviselők vonultak amerikai zászlóval összemosott szivárvány zászlókkal, és azt kiabálták: make america gay again. - Gyere! - ragadta meg a kezem Louis, én meg sokkot kaptam, egész biztos, mert csak álltam ott, amikor elértük a kordont, és néztem, ahogy Louis egy könnyed mozdulattal átugorja, aztán várakozón néz rám hátra. - Gyere már!

- Nem tudom - ráztam a fejem, ő pedig azonnal könyörgő tekintettel nézett felém. - Nem… tudom…

- Találkozzunk a Macy’s-nél! - kiabálta felém, aztán bevetette magát a szivárvány csapat közé. Ott vonultam mellettük végig a tömegben. Néztem, ahogy Louis megfogja egy idősebb nő kezét, nos, nálunk idősebb, szerintem még nem volt harminc, és énekelve, szinte szökdécselve és táncolva menetelnek a nevetségesen nagy unikornis alatt. Az eseményt minden fontos hír és tévécsatorna élőben közvetítette. Hatalmas dolog volt, az egész ország nézte, miközben a nappaliban már terjengett a pulykasült illata. Mindenki látta volna, hogy ott vonulok, mert Louis-t is mindenki látta. Őt ez egy cseppet sem érdekelte. Élvezte, boldog volt, azonnal belesimult a melegek tömegébe, míg én… Louis volt a legbátrabb ember, akit ismertem az egész világon. Szerintem még ma is ő a legbátrabb. Bárcsak én is olyan lettem volna, mint ő. Ha akkor hagyom, hogy a menetelő tömegbe rántson, talán minden másképpen alakult volna.

A menet nem volt hosszú, alig negyed óra a Macy’s-ig, és ott vége volt a felvonulásnak. Otthon kezdődött volna a meccsnézés, mint minden alkalommal, amikor véget ért a parádé, de aznap minden más volt. Ott álltam a 34. Utca közepén, és néztem, ahogy Louis több, addig ismeretlen pasit és nőt megölel, annak, akinek végig a kezét fogta, még két puszit is adott, és csak azután kezdett forgolódni, hogy megpróbáljon megtalálni valahol a tömeg szélén.

- Ne haragudj, hogy magadra hagytalak, csak elragadott a hangulat - szabadkozott azonnal, és ahogy bocsánatkérően mosolygott rám, hogy is lehettem volna mérges, vagy bármi. Akartam őt, ott helyben, azonnal meg akartam ölelni és megcsókolni, de nem tettem, és ő sem közeledett felém. Ez volt az első alkalom, hogy még egy csókot se nyomott a számra, hanem azonnal elindult a metrólejáró irányába. - Nem tudom, voltál-e valaha a Pride-on?

- Nem, még soha - ráztam a fejem. Tudtam, hogy New Yorkban tartják az Államok legnagyobb Pride fesztiválját, de még sose érdekelt annyira, hogy kimenjek rá.

- Oké, nos, jövő nyáron velem kell jönnöd - jelentette ki Louis, és lehúzta a Metro Kártyáját a beengedő kapunál. Így valahogy nem éreztem rosszul magam, hogy előveszem a sajátomat, pedig amikor a lépcsőn jöttünk lefelé, akkor arra gondoltam, hogy inkább veszek egy jegyet, nehogy meglássa a kártyám. - Hatalmas buli szokott lenni, és ott sokkal jobban elvegyülhetünk, hogy csak… élvezzük.

- Szerinted még velem leszel akkor? - kérdeztem meg óvatosan, ő pedig egyből rám kapta a tekintetét, és csak nézett rám egy pillanatig, mielőtt elnevette magát, aztán megölelt.

- Remélem.

- Minden évben kimész a Pride-ra?

- Persze, sose maradhat el - válaszolta, és közben megjött a metrónk is, ezért gyorsan felugrottunk, mielőtt folytatta volna. - Több helyen voltam már. A párizsi Pride is nagyon jó, voltam már az amszterdamin, a londonin, meg egyszer Koppenhágában a World Pride-on. Itt meg persze az ittenin, Miamiban és egyszer San Franciscoban is.

- Melyik a legjobb?

- Koppenhága hihetetlen volt - mondta egyből, gondolkodás nélkül. - De azt hiszem, San Francisco. Nem tudnám megmondani, miért. A hangulat. Talán egy nap ott szeretnék élni. Meglátjuk.

- Jól hangzik - mosolyodtam el, de nem tudtam, mit felelhetnék minderre. Csak néztem őt. Gyönyörködtem benne az elegáns szövetkabátjában, és a szélfútta hajával.

- Szóval… - kezdte, nem sokkal azelőtt, hogy le kellett szállnunk. - Mi a terved mára?

- Szétnézek a hűtődben - kaptam észbe egyből, és elgondolkodtam, mit is szeretnék csinálni. Annyi minden volt. Mindent akartam Louis-val. - Főzök magunknak valami isteni vacsorát, aztán… Megnézünk valami ünnepi műsort a tévében, és… arra gondoltam… - Nem tudtam, hogyan mondjam ki, ami a fejemben járt, és nem is akartam túl hangos lenni, ezért sokkal közelebb hajoltam Louis-hoz. Egészen a füléhez, az orrom a lágy tincsei közé simult. - Kielégítelek a kanapén. Ott, ahol a szüleid is ülhetnek bármikor.

- Tetszenek az ötleteid - harapott az ajkába azonnal, ahogy elhajoltam, és láthattam az arcát, aztán ő dőlt közel hozzám. - Akkor előbb én téged. Mondjuk… a nappalinkban, a liftajtónak szorítva, közben pedig a nyakadba bújok, hogy hallhassam a nyögéseidet. Az a kedvencem.

- Oké… - leheltem erőtlenül, mert máris éreztem, hogy szépen lassan, minden vérem a nadrágomba áramlik. Már csak a gondolattól is.

- Utána jöhetnek a te terveid - kacsintott rám ravasz mosollyal, én meg felnéztem a kijelzőre, hogy mégis hány átkozott állomás van még vissza az Upper East Side-ig.