Sziasztok!

Ahh, hát majdnem elfelejtettem a részt maaa! Ha @ieatcarroteveryday Wattyn nem ír kommentet, hogy hol a rész, akkor eszembe sem jut. Elnézéééést, csak fárasztó munkanap volt. Na de itt vagyok. Ezúttal egy kicsit rövidebb résszel, de remélem az első bekezdés azért mindenért kárpótol. Hagyjatok majd nyomot. Szerintetek végül mi történik majd hálaadáskor?

Puszi&Pacsi

Louis akkor este, a zuhany alatt ért először hozzám. Akartam, hogy megtegye, és ezt nyilvánvalóan tudta. Abból, ahogy felé léptem, ahogy szinte könyörögve nyöszörögtem, miközben a mellkasom simogatta végig. Az ajkai folyamatosan megnyugtatóan tapadtak rám, hol a számon, hol az arcomon, vagy a nyakamon. A keze pedig elindult lefelé, lassan, kínzóan óvatosan, és még az ujjbegyeivel meg is cirógatta az alhasam, hogy teljesen levegyen a lábamról. Elvesztem. Akkor, ott, örökre elvesztem. Louis elrabolta mindenem, a szívem, a lelkem, a gondolataimat, és magáévá tette. A rabjává. Félelmetes visszagondolni rá, hogy azon az estén a zuhany alatt, Louis bármit megtehetett volna velem. Szó szerint bármit, de ő nem élt vissza az elveszettségemmel, a megadásommal, és ezért még mélyebbre süllyedtem. Még erősebben szerettem őt.

- Ez rendben van? - kérdezte, ahogy az ujjai finoman hozzáértek a heréimhez. Hangosan lihegtem, szavakat nem tudtam volna formálni, ezért csak bólintottam. Ezzel adtam meg neki az engedélyt, hogy sokkal elszántabban masszírozza körbe a golyóimat. - És ez? - suttogta a számra, az ujjai pedig picivel feljebb vándoroltak. A fájdalmasan feszülő merevedésem tövét simogatta. Megint csak bólintottam, ezért az ujjai az erekciómra fonódtak. Tökéletes volt. Nagyobb volt a keze, mint a csajoknak, akik előtte ezt csinálták. Hosszabbak az ujjai, és az érzés csak… tökéletes volt. - Ez milyen? - kérdezte, amikor lassan, igazából túlságosan is lassan elkezdte mozgatni rajtam a kezét, én pedig a csempéknek estem volna, ha Louis nem tart olyan erősen a másik karjával.

A hajam a homlokomra, meg az arcomra tapadt, mert olyan elcseszett helyzetben álltam meg a zuhanyrózsa alatt, hogy a víz pont rám zubogott, de nem érdekelt. Csak Louis. A csókjai, az érintése.

- Mondd el, hogy milyen!

- Azt akarod… hogy beszéljek? - nyöszörögtem nagy nehezen, ahogy próbáltam kicsit összeszedni magam a parancsoló hangja miatt. Nem volt durva, vagy undok. Csak türelmetlen. Akkor jöttem rá, hogy ez neki is ingoványos talaj, és rengeteg visszajelzésre van szüksége. - Nem tudok… Túl jó… Lou!

- Túl jó - visszhangozta halkan a nyakamba, és ahogy még közelebb lépett hozzám, ahogy a merevedése a combtövemnek feszült, valahogy önzőnek éreztem magam, aki csak a saját kielégülését hajszolta. Talán túl lassan, és túlontúl bizonytalanul, de muszáj volt megérintenem. Megadnom neki ugyanazt, amit ő tett értem.

Azt hittem, majd ő is elveszti a kontrollt, éppúgy, mint én, de ez nem történt meg. Persze azonnal teret adott nekem, hogy dolgozhassak rajta, egyből mozgatni kezdte a csípőjét, így nekem szinte megmozdítani se kellett a kezem, csak tartottam őt. Az első nagy meglepetésem az volt, ahogy egy hangosabb nyögés után elélvezett a kezemben. Kellett neki egy kis idő, néhány mélyebb lélegzetvétel, de aztán újult erővel kezdett masszírozni, és én is elvesztem. Darabokra szakadtam, aztán lassan újra összeforrtam, ahogy csókolt. Azzal a szenvedéllyel… olyan közel voltam, hogy a világ minden módján szerelmet valljak neki, de nem tettem. Lehet, hogy ott hibáztam nagyot. Talán meg kellett volna tennem akkor. Helyette idétlennek, elhamarkodottnak éreztem a helyzetet. Nevetségesnek.

- Álmos vagyok, alszunk? - kérdezte végül Louis, ahogy egy utolsó puszi után ellépett tőlem, és még egyszer leöblítette magát.

- Igen, aludjunk.

*

Másnap reggel nem szívesen másztam ki az ágyból, de Louis nem kegyelmezett nekem. Amikor semmi sem működött, amivel kiugraszthatna, elvette a takarót, majd kinyitotta a hatalmas panoráma ablakot. A novemberi, reggeli hideg szinte a csontjaimba mart, mert csak egy alsó volt rajtam pizsama gyanánt.

- Baszki! - pattantam fel egyből, és Louis nevetését hallgatva siettem a fürdőbe.

- Ha nem készülsz el tizenöt percen belül, akkor bármilyen csodás is a popsid, itt hagylak, drágaságom! - kiáltotta a hálószobájából, én meg csak mosolyogva a fejem csóváltam, miközben az ingemet gomboltam be, aztán a nyakkendőmet kötöttem meg.

Louis még reggelit is csinált nekem, bár azt már csak az autóban ehettem meg az iskola felé menet.

- Öhm… Lou? - néztem megrögzötten az utat, ahogy Louis próbált ügyesen szlalomozni a reggeli tömött sorokba rendeződött kocsik között.

- Baj van?

- Nem, csak… - nyeltem egy nagyot, mert igazából fogalmam sem volt, hogyan kellene mindezt. Miképp mondjam el, amit el akartam mondani. Gyűlöltem volna magam, ha megbántom Louis-t, de nem tudtam, hogyan ne bántsam meg. Csak reménykedni tudtam. - Nekem még nagyon új minden, és… lehetne, hogy nem verjük nagydobra, ami közöttünk van? Mármint… eltitkolhatnánk? Nem mondom, hogy örökre! Csak… Amíg úgy nem érzem, hogy készen állok rá.

- Nyugodj meg, édesem - nyúlt egyből oldalra, hogy megsimítsa a combom, aztán megfogta a tehetetlenül az ölemben pihenő kezem. Összekulcsolta az ujjainkat. - Van időd. De tudnod kell, hogy nehezen fogom türtőztetni magam.

- Ez még jól is esik - nevettem erőtlenül, de a gombóc a torkomban Louis megértésének hatására sem kezdett feloldódni. Talán mert ő azt hitte, egy vagy két hétre van szükségem minden változás feldolgozásához, én pedig már akkor tudtam, hogy… hogy talán örökre. Hogy lehet, soha nem állok majd készen nyitottnak lenni a világ előtt. Még én sem tudtam, mire állok készen és mire nem, honnan a francból tudhatta volna ő?

Minden csodálatos volt. Louis, bár nem hazudott abban, hogy nehezen fogja türtőztetni magát, nagyon diszkrét maradt. Egyáltalán nem mondott furcsa dolgokat, amit a többiek félreérthetnek, minden pontosan olyan volt, mint előtte. Túlságosan is olyan, ami egy ponton féltékennyé is tett.

- Eljöttök a családom hálaadás napi vacsora partijára, ugye? - kérdezte Niall, mint minden évben, és bár Zayn és Liam egyből igent mondott, Louis szavaira felkaptam a fejem.

- Te sem akarsz ott lenni azon a vacsorán, Niall, miért rángatsz bele minket minden egyes évben?

- Pont azért, hogy legalább valami élvezetes is legyen benne - mutatott rá szőke barátunk, és bár Louis továbbra is ellenállt, én pontosan meg tudtam érteni, hogy miért akar minket is ott tudni. - A faszom se akar egész este kihúzott háttal ülni anyámék mellett. Szükségem van rátok.

- Miért nem jössz inkább el, és úszod meg az egészet? - kérdezett vissza Louis, és miközben őt bámultam, mint aki nincs is ezen a világon, azért a szavaikra is figyeltem.

- Nem tehetem, a családdal kell lenni hálaadáskor.

- De épp most hívtál meg mindünket, édes - nevetett fel Louis, és ez volt az a pont, ahol megakadtam. Ahol azt éreztem, hogy pontosan tudom, Louis ismerettségünk eleje óta mind a négyünket becézgetett, ebben nem volt semmi újdonság, nekem mégis égető féltékenység tombolt a mellkasomban. Azt akartam, hogy soha többet, senki másra ne használja ezeket a beceneveket, egyedül rám. - Idén megpróbálhatnál kibújni a kötelezettség alól. Nem tudom, tudtátok-e, de Harry istenien főz.

- Mi a szar? - fordult felém teli szájjal Liam, még az ebédje megrágásában is megakadt, annyira meglepődött ezen.

- Jó, azért ezen nem kell ennyire kiakadni - forgattam meg a szemem, és mindenki csak röhögött.

- Szóval… Idén akár tarthatnánk egy amolyan utolsó éves, utoljára vagyunk ilyen szorosan együtt hálaadást - vont vállat Louis. - Harry főzhetne, Zayn süthet brownie-kat…

- Abban vagyok a legjobb - kacsintott Zayn, mert abban tényleg jó volt, de csak mert abba lehetett a legjobban belesütni a füvet.

- Tudom, babám, ezért mondtam - simított végig Louis Zayn alkarján, és megint ott volt az a kibaszottul fájdalmasan égető érzés a mellkasomban. Talán még rosszabb is volt, mert itt becenév keveredett törődő érintéssel. - Én adom a vacsora hozzávalóit, a helyszínt és a dekorációt, ti meg Liammel hozhattok piát és valami exkluzív rafinériát az estébe.

- Nekem ez az ötlet jobban tetszik - mutatott Louis-ra a villájával Liam, de különösebben nem érdekelte, kihez megyünk. A szülei ilyenkor sose voltak otthon, mindig hatalmas, céges hálaadás vacsorákon vettek részt más bankárokkal. Louis esetében ugyanígy volt. Zayn szülei többnyire dolgoztak azon az estén, a kórházakban mindig nagy volt az őrület hálaadás környékén, és mivel egyikük sem rajongott annyira magáért a pulykaünnepért, nem is bánták, hogy nem ülik körbe az asztalt minden évben azon az estén. Így minden évben mindenki Nialléknél gyűlt össze, hogy az összes reneszánsz kori etikettet hűen követve, karót nyelve megvacsorázzon. Kivéve engem, mert az én családom hagyományos, laza amerikai család volt, akik imádták július negyedikét, a halloweent, a hálaadást és a karácsonyt is. Anya ilyenkor mindig nagyon kitett magáért, és apa is hazaért vacsorára, hogy együtt ünnepelhessünk. Talán ezek az ünnepek voltak az egyedüli olyan családi pillanatok, amiket tényleg élveztem. Így egyértelmű volt, hogy minden évben velük töltsem, és ne Niall magát Viktória királynőnek képzelő anyjának a hangját hallgassam egész este.

- Nem rossz, de… - kezdtem bele, és még a számat is elhúztam. - Az én családom nagyjából csak az ilyen ünnepeken viselkedik normálisan. Nem tudom, hogy ott akarom-e hagyni őket.

- Akkor borul az egész - rázta meg a fejét egyből Louis, de tudtam, hogy nem haragos, vagy ilyesmi. Még mosolygott is. - Harry főztje lenne a lényege az egésznek. Én biztos nem fonnyasztok nektek pulykát a konyhában.

- Még… meglátjuk, oké? - zártam le ennyivel a dolgot, és ebbe így mindenki bele is törődött.

Már otthon voltam, az ágyamon feküdtem, és a Harvardi jelentkező lapokat néztem át, amikor felvillant mellettem a telefonom, és bár azonnal nyúltam érte, mint valami megszállott, nem Louis írt.

Mi a helyzet veletek? Nem mondtatok semmit, de egész nap úgy bámultad, mint valami pszichopata, emberevő kannibál

Hát… Nem tudom. Együtt vagyunk. Asszem

Azt hiszed? Ne fárassz már

Mi történt hétvégén? Nem hívtál

Elmentem a klubba, csókolóztunk. Mást is csináltunk…

Meg merem kockáztatni, hogy főztél neki..?

Azt is.

De azt nem most kezdtem.

Louis…

Lou csak elképesztő. Nem tudom, mit művelt velem és hogyan

Milyen romantikus

Kapd be! Igazából… Még tanulnom kell, de aztán átugrom, ha nem gáz, és mesélek. Vagy tanácsokat kérek. Ahogy jobban tetszik

Oké, én is befejezem a földrajz beadandót. Aztán… 🚬

Akkor majd később

Átmentem hozzá aznap este. Alaposan beszívtunk, és elmondtam neki mindent. Azt, hogyan jöttünk össze, mert hogy Zayn biztosan kijelentette, hogy egy pár vagyunk, és tulajdonképpen, miért is ellenkeztem volna ellene? Aztán elmeséltem az együtt tanulást, és hogy milyen boldoggá tesz, amikor mellettem van esténként, együtt főzünk, még ha az ő segítsége ki is merül annyiban, hogy néz, majd kettesben vacsorázunk, filmezünk és… Elmeséltem neki azt is, ami a zuhany alatt történt, mert a fűtől túlságosan gátlástalan lettem. Zayn volt a világon az egyetlen ember, akivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy bármit meg merek osztani vele. Louis lett a mindenem, a legjobb barátom is egyben, de még mindig Zayn volt az, akivel megvolt ez a kötetlen haveri együttlét, amikor mindenről dumáltunk, ami csak létezett körülöttünk.

Valamikor kilenc felé Louis neve villogott a telefonomon, addigra már annyira kész voltunk, hogy szinte csak röhögni tudtunk a telefonba, de majdnem teljesen kitisztultam, amikor azt mondta, eljön értem, és inkább hazavisz, mert aggódik, ne vezessem így a motoromat. Az mondjuk eszembe sem jutott, eleve füvezésre rendezkedtem be aznap este, ezért busszal mentem Zaynhez, de az, hogy Louis meglássa, hol lakom, arcon baszott. Valahogy Zaynnel karöltve sikerült megnyugtatnom, hogy taxizni fogok, és miután letettük, átírtam a nevét a telefonomban. Nyers, szürke, mindenki által használt Louis helyett Loulou-ra, ahogy szerintem mindig is csak én hívtam.

Így telt el az idő egészen hálaadásig. A suliban minden nap eljátszottuk, hogy továbbra is csak barátok vagyunk, bár néha az üres fiúvécékben Louis úgy esett nekem, mintha szabályosan hónapok óta éheztettem volna, és nem engedtem, hogy megcsókoljon vagy ilyesmi. Darabokra akart szedni. Olyankor vörösre duzzadt ajkakkal, gyűrött ruhában szaladtunk az óránkra, amiről épp késésben voltunk. Minden szép volt. Minden annyira szép volt és kényelmes. Azt hiszem, egész eddigi életem legboldogabb napjai voltak ezek. A mai napig mosollyal az arcomon gondolok vissza rá.

Elmondtam a srácoknak, hogy muszáj otthon lennem hálaadáskor, ezért mindenki úgy döntött, mégiscsak Nialléknél esznek, mert hát ha a parti önmagában egy rémálom, a kaja akkor is állati. Louis volt abban az évben az egyetlen, aki úgy döntött, hogy tényleg kivonja magát a dologból, és inkább otthon marad, rendel valamit, és filmet fog nézni. Sajnáltam érte. Neki is kifejtettem mennyire sajnáltam, és ha minden más lett volna, akkor felajánlom, hogy jöjjön velem haza, de ez egymillió ok miatt volt teljességgel elképzelhetetlen. És nem csak a hazugságaim miatt. Fogalmam sem volt, anyáméknak mégis mit mondanék. Így hát kénytelen voltam beletörődni, hogy Louis-t egyedül kell hagynom, én pedig a családommal töltöm az ünnepet, bár azt már hálaadás reggelén eldöntöttem, hogy vacsora után egyből átmegyek hozzá. Terveztem csomagolni neki egy kis maradékot a vacsorából is, még ha nem is aznap este eszi meg, mert addigra már rendelt valamit magának. Ő minden létező módon igyekezett gondoskodni rólam, én pedig csak viszonozni akartam valahogy. Annyira vágytam arra, hogy megtehessem, és borzasztó lelkiismeret furdalásom volt, amiért egyedül hagyom azon az estén. Csak a sors elbaszott fintora lehet, hogy végül minden teljesen másképp alakult, mint ahogy terveztem. Sokkal elbaszottabban, Louis szempontjából mégis édesen.