Sziasztok!

Ígéretemhez híven ezen a hétvégén két részt hozok nektek. Ez az első, és máris posztolom a következőt. :P Ebben azért Harryben már megfogalmazódnak dolgok, sőt, tettlegességig is fajultak azok a dolgok Louis védelmében. Talán hamarosan tényleg megszületik valami a fejében. :))

Puszi&Pacsi

12. fejezet

Töprengtem, nagyon hajlottam afelé, hogy lemondjam az óránkat, és beszéljek Liammel. Aznap jó kedve is volt, biztos voltam benne, hogy segítene. Még nem hoztam meg a végső döntést, hogy Liammel kellene tanulnom, amikor Louis az utolsó óra után mellém lépett a szekrényeinknél.

- Ne hagyd itt a töri jegyzetedet! - dőlt a mellettem lévő fém szekrénynek karba tett kezekkel. A táskája a vállán lógott, kész volt az indulásra, én pedig nyeltem egyet, ahogy a szemébe kellett néznem. - Velem jössz, vagy van még dolgod, és később találkozunk?

- Öm... - kezdtem, és valahogy azt akartam kinyögni, hogy nem érek rá, vagy kitalálni valami hazugságot, mi dolgom van, de Louis nem hagyta.

- Oké, úgyis a motorral jössz - vágta rá, feljebb húzta a táskát a vállán, és ellökte magát a szekrénytől. - Otthon leszek, ott találkozunk!

Úgy sietett el, hogy esélyem se volt ellenkezni, csak álltam, és próbáltam elfogadni a dolgot, hogy Louis normális velem, és mindenben segíteni akar. Kezdve az órai felelésekkel, egészen a vizsgákig. Így hát maradtam annál a döntésnél, hogy megpróbálok én is normálisabb lenni a belső viharaim ellenére is, és elfogadni a segítségét. Sőt, hálásnak lenni érte.

Nem volt más választásom, összeszedtem mindent, amire szükségem lehet, a maradék cuccom a szekrényembe zártam, és indultam is a kijárat felé. Fogalmam sem volt, hogy Louis maga vezetett aznap, vagy sofőr hozta-vitte, de már nem volt a suli előtt. Nem is iktattam be több megállót, egyből a Central Parkot megkerülve elindultam az Upper East Side felé. Még útközben beértem Louis Corvette-jét, és egy félmosollyal az ajkaimon követtem őt. Észrevehetett, mert néha olyan volt, mintha szándékosan baszakodna velem, lelassított, amikor semmi oka nem volt rá, és biztos voltam benne, hogy élvezi is. Azon kaptam magam, hogy elmerengek, milyen lehet a mosolya, miközben engem szivat, vajon mennyire élvezi? Imádtam a gondolatot, hogy élvezi, ha velem játszik. Visszagondolva... Annyira ostoba voltam. Már itt tudnom kellett volna, mi alakul kettőnk között.

- Akarsz pihenni egy kicsit tanulás előtt, vagy van elég agyad hozzá? - nézett rám, amikor lehúztam a bukósisakom, és elindultunk a liftek felé. Természetesen Louis-nak volt kódja hozzá, ami a mélygarázsból egyenesen a lakásuk nappalijába repített minket.

- Öhm... Tanuljunk - válaszoltam, Louis pedig egyből olyan hangot adott ki, amin majdnem felnevettem. Soha nem hallottam még úgy nyekeregni.

- Rossz válasz! - mondta, majd kiléptünk a liftből, és minden cuccát a nappali kanapéjára hányta le. - Először is, átöltözöm. Aztán muszáj ennem valamit, különben éhen fogok halni vacsoráig, és utána kezdhetjük.

- Rendben - vontam vállat. Louis elindult a szobájába, így én a teraszt céloztam meg. Szerettem kiülni oda, mert a kilátás elképesztő volt. Látni lehetett egész Manhattant. Majdnem minden ember az Empire State Buildinget imádja New Yorkban, vagy a One World Trade Centert, de engem egyik sem nyűgözött le. Világéletemben a Chrysler Buildingért rajongtam, főleg az éjszakai megvilágításában. Van néhány lakás is a felhőkarcoló hetvenhét emelete között elrejtve, és már akkor eldöntöttem, ha egyszer valahogy meggazdagszom, meg fogom venni az egyiket. Ez persze nem így lett, talán soha nem is lesz... Louis-ék hatalmas teraszáról viszont tisztán lehetett látni, büszkén magasodott az Empire State Building előtt. Imádtam a látképet, rajongtam a városért ebből a lakásból.

- Kérsz? - jelent meg mellettem Louis, akkor már sokkal lazább ruhában, és leült a szabadtéri kanapéra, aztán bebugyolálta magát a korábban otthagyott pokróccal. Egy nagy tál csipszet tett le maga mellé, és ő is a várost kezdte bámulni, miközben ropogtatott. Manhattanben mindig hidegebb van, mint Jerseyben. Hiába csak ősz volt, erősen fújt a szél, főleg ott fent a magasban, és ahogy néztem Louis-t a pokróc alatt, engem is kilelt a hideg. Louis láthatta, vagy csak tudta, hogy fázós vagyok, mert máris lekapta a támláról a másik, még összehajtogatott takarót. Az egész helyzet túl... intim volt? Romantikus? Furcsa? Nem is tudom, de ellenkezni akartam, menekülni a kialakulni készülő szituációból, mégsem tettem. Valahogy akkor nem öntötte el a fejemet a szar úgy, mint amikor mások is voltak körülöttünk. Ez csak Louis volt, és a kedvessége.

- Szeretek itt lenni - szólalt meg néhány perccel később, amikor már én is betakarózva ültem, azért tisztes távolban tőle. - Miami nem a mi városunk volt. Vagy inkább csak Orlandóval van a gond?

- Velem van a gond... - vágtam rá egyből, Louis pedig felém pillantott, de nem mondott semmit. Rettenetesen furcsa módon ette a csipszet. Először mindig lenyalogatta róla a fűszert, és csak utána dobta a szájába, hogy összerágja. Hatással volt rám. Ma is érzem a bizsergést a hasamban, ha rá gondolok. - Szar időszakon megyek keresztül.

- Itt vagyok, ha beszélni szeretnél róla, édes - mondta halkan, és ahogy ránéztem, egyenesen a szemébe, egy pillanatra azt gondoltam, tudja. Hogy pontosan tudja az összes elbaszott gondolatom, és zavaros érzelmem, de honnan tudhatta volna? Esély sem volt erre, hisz én magam sem tudtam, mi történik velem. Persze én ostoba voltam, ő egyáltalán nem biztos, hogy szintén az volt.

- Kösz, hogy segítettél irodalmon - köszörültem meg a torkom, és így is kellemetlenül éreztem magam, mert percek óta egyikünk se szólalt meg. - De amúgy... Honnan tudtad a válaszokat egyből?

- Olvastam a könyveket - vont vállat, és egy újabb darabka csipszet kezdett lenyalogatni. Nem nézett rám, ezért büntetlenül bámulhattam a nyelvét és a száját, de aztán nyelnem kellett. Észrevettem mit művelek, és egyből elkaptam róla a tekintetem.

- Mikor? Végig veled voltam - értetlenkedtem tovább, Louis viszont olyan tekintettel nézett felém, mintha valami egetrengető baromságot mondtam volna.

- Este, az ágyamban. Lefekvés előtt.

- Azt mondjuk én is megtehettem volna - motyogtam, ahogy belemarkoltam a csipszes tálba, és hangosan ropogtatni kezdtem. Az én csipszevési technikámmal nagyjából faltörő kosnak éreztem magam Louis óvatossága mellett.

- És muszáj is lesz, ha a dolgozatra képben akarsz lenni - húzta fel a szemöldökét, de vigyorgott rám.

Folytattuk a rágcsálást, és a várost néztük, de egyikünk se próbálta meg áthidalni a kettőnk közé ékelődött csendet. Csak ültünk, és élveztük. Jól esett. Cseppet sem volt feszült vagy kínos. És ma már tudom, hogy csakis azért, mert Louis ült mellettem. Vele még a csend is tökéletes volt.

- Menjünk be, tanulnunk kell - szólalt meg éppen akkor, amikor kiürült a csipszes tál, és együtt vonultunk be a nappaliba, hogy Louis megkezdhesse órákig tartó kínzásomat. Először a történelemmel, aztán az irodalommal, végül a földrajzzal. - Oké, készen állsz egy kvízre?

- Nem tudom - nyögtem fel a kanapéra ejtve a fejem. Szokás szerint a hatalmas, üveg dohányzóasztal és a kanapé között ültünk a puha szőrme szőnyegen. - Teljesen leszívtad az agyam...

- Én a tied?! - borult ki játékosan. - Életemben nem volt még dolgom emberrel, akinek ilyen nehéz a felfogása! A kutyámat hamarabb megtanítanám írni, mint...

- Nincs is kutyád! - nevettem fel, és már biztosan a fáradtság is hibás volt a laza, de szenvedő viselkedésünkért.

- Még úgy is! - röhögött Louis is hangosan, aztán újra a kezébe vette a tankönyvet. - Kezdjük!

- Kezdjük - visszhangoztam unottan, ő meg csak vigyorgott a kivégzésemre készülve.

- Hol van Ho Si Minh? - tette fel az első kérdést, aztán adott lehetőségeket is. - Kína, Vietnám, Japán?

- Vietnám, ez kibaszott könnyű - forgattam a szemem.

- Melyik ország felé fúj a Bóra szél?

- Ne is fáradj, fingom sincs - vágtam rá, ő meg csak felsóhajtott, és gépiesen eldarálta, hogy Oroszország.

- Hány szövetségi államból áll az USA?

- Ne faszkodj már velem, ezt minden amerikai tudja - tártam szét a kezem. - Ötven államból.

- Igen, de hibás a gondolatod - felelte komoly hangon, és tipikus tudálékos-Louis módon elmagyarázta, miben tévedek. - Nagyon sok amerikai még ezt sem tudja. Sajnos... - sóhajtott fel, és hirtelen válaszolni se tudtam, mert már folytatta is. - Melyik országban kerül átadásra a Nobel díj? - tette fel a következő kérdést, és mivel nem tudtam a választ, adott lehetőségeket. - Svédország, Francia, vagy Norvégia?

- Mi? Nem Amerikában? - kérdeztem vissza, mert amúgy ezt mondtam volna, de így még tippem se nagyon volt. - Hát... Svédország?

- Részben helyes - húzta el a száját Louis, belőlem pedig kirobbant a nevetés.

- Mi az, hogy részben? Ez egy kvíz!

- Igen, de itt hibáztak, mert ez a kérdés nem való ide - ingatta a fejét, de mosolygott az ámokfutásomon. - Minden Nobelt a svédek adnak át, de a Nobel békedíjat a norvégok. Szóval elfogadom a válaszod.

- Megtisztelsz - döntöttem megint a kanapéra a fejem, és csak néztem őt, ahogy jelölgeti a könyvében a kérdéseket. - Fáradt vagyok.

- Oké, akkor fejezzük be - lágyult el a hangja, és ő is mellém döntötte a fejét. Néhány másodpercig csak néztünk egymásra. Túl gyorsan emelkedett a pulzusom, és vettem egyre szaporábban a levegőt, ezért muszáj volt felkelnem. Elkezdtem összepakolászni a cuccaimat, és Louis is nehezen, de feltápászkodott a földről. - Főzöl nekem, vagy...?

- Mennem kellene - motyogtam úgy, hogy próbáltam nem is ránézni, ő pedig nem próbált meg marasztalni. Elengedett, és csupán utánam szólt, hogy szerda délután ugyanitt. Amikor már a liftben voltam, a szerkezet acél falának vertem a fejem, mert volt egy pillanat ott a kanapén fekve, amikor csak... Meg akartam őt érinteni. Az arcát, a haját, vagy az ajkait. Bármit. Sürgősen el kellett szívnom egy cigit. Vagy valami erősebbet, hogy kiverjem a fejemből. Egyszerűen csak... Küzdöttem magammal, az érzésekkel. Ma már tudom, milyen gyáva voltam, és elveszett. Főleg elveszett. Már aznap beszélnem kellett volna erről valakivel, aki segít megfejteni a belső viharaim mivoltát.

Az elkövetkező napok ebben a hullámzó, elbaszott óceánban teltek, miközben én egyre nehezebben tudtam úszni, és rettegtem attól, hogy belefulladok. Főleg az olyan helyzetekben, mint a tesiórák. Az öltözőben, óra előtt is meztelenre vetkőző Louis-t kellett néznem, és természetesen kosarazás közben se tudtam másra koncentrálni. Szarul játszottam, mert folyton elterelte a figyelmem. Csak annyival, hogy felnevetett, vagy éppen örömében hatalmasat szökkent, mint valami atléta, és lepacsizott a csapattársaival. Egyszer még az agyam is elszállt, amikor az egyik faszfej szemmel láthatóan szándékosan lökte fel. Louis elég nagyot esett, de nem igazán hatotta meg, feltápászkodott, és leporolta magát. Ennek ellenére láttam, hogy egy picit biceg, nyilván fájdalmai voltak, és nekem tényleg bekattant ott valami.

- Mi a fasz bajod van?! - indultam el erélyesen Derek felé, aki épp két haverral vigyorgott össze büszkén. Nem a játékról volt szó, csupán bántani akarták Louis-t, és onnantól már nem tudtam tisztán gondolkodni. - Most nagyfiúnak érzed magad? Jól megkapta?! Hm?

- Miva... - kezdte volna, de ahogy elé értem, taszítottam rajta egy nagyot, és a haverjai támogatták meg hátulról, hogy ne essen el. - Te is buzeráns vagy, vagy miért véded ennyire?

A kérdésétől belém fagytak a szavak, és én se tudtam megmozdulni. Csak bámultam őket, közben pedig megvilágosodtam. Teljesen. Louis valószínűleg világéletében ezzel harcolt, és fog is, az ilyen nyomorék homofóbokkal, én pedig álltam, és nem tudtam, mit tegyek. Még magamnak se láttam be semmit, egyelőre fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal és az egyre furcsább, egyre idegenebb érzésekkel, miközben máris megkaptam az első abúzust, amit akaratlanul is magamra vettem. Kiborultam. Nem is emlékszem tisztán az egészre, mert annyira elborult az agyam, hogy nem voltam önmagam. Annyi biztos, hogy megütöttem Dereket, és míg az edző vele volt elfoglalva, Louis magához rántott, és megölelt.

- Hagynod kellett volna - súgta a fülembe, és nyugtatólag a hátam simogatta. El akartam tolni magamtól, de képtelen voltam rá.

- Tudtad, hogy ezért lökött fel?

- Persze - vont vállat, ahogy elhajolt. Csak akkor néztünk Derek irányába, akinek éppen az orrvérzését próbálták elállítani. - Folyton zaklat, de leszarom, bébi. Nem érdekel. Mert amint érdekelni kezd, és ezt ő is látja, azzal megadom neki, amire vágyik. Akkor ő nyer, mert látja, hogy bánt. Szóval csak leszarom, és neked is ezt kellett volna.

- Hát nekem nem ment - morogtam, aztán karba tett kézzel vártam a sorsom. - Ennél rosszabbat is érdemelt volna.

- Persze - felelte Louis halkan, és ő is feszülten lépkedett mellettem egyik lábáról a másikra. - De ha megadjuk neki, mi sem vagyunk jobbak. Én jobb akarok lenni ezeknél - mondta undorral a hangjában, ahogy Derek felé bökött az állával.

- Nem tudom, hogy csinálod...

- Gyakorlat.

- Harry! Indulás az igazgatóiba - mondta egyből az edző, amint felkelt a padlóról. - Derekkel együtt.

- Én is mehetek? Miattam történt az egész - szólalt meg Louis, de a tanár egyből leintette.

- Csak ők ketten - válaszolta, aztán belefújt a sípjába, hogy mindenki sorakozzon. Csak Derek és én vonultunk az amúgy szerintem meglehetősen kedves igazgatónő irodájába, hogy elmondjuk a mesét mindkét szemszögből. Derek persze hárítani és védekezni próbált, de szerencsére ő járt szarabbul. Behívatták a szüleit, és nem készülnek csak úgy elmenni a homofób, terrorizáló viselkedése mellett.

- És neked mit mondtak? - kérdezte Louis az öltözőben, miután végeztem, és visszamentem levetkőzni. A cuccaim mellett ülve várt meg, pedig már becsengettek a következő órára, amikor odaértem. Elvárta, hogy mindent elmeséljek.

- Semmi komoly - rántottam meg a vállam, miután felöltöztem, és a vállamra kaptam a táskám. - Felfüggesztettek, szóval most hazamegyek.

- Micsoda?!

- Ne akadj ki! - vágtam rá egyből, de Louis nem volt nyugodt. Velem tartott a hallba vezető folyosón a termek helyett. - Valószínűleg eltörtem az orrát. Ez szerintük nem oké akkor sem, ha Derek egy gusztustalan, homofób faszfej... Megértem. És csak egy hét az egész.

- Igen, de bekerül az aktádba - motyogta mellettem szomorúan.

- Nem baj, nem szégyellem, amit tettem, sőt - feleltem, és megálltam vele szemben, amikor a kapuhoz értünk. - Jegyzetelj sokat, és tarthatunk extra külön órákat, ha benne vagy.

- Oké - húzta el a száját, de tudtam, hogy nem a több együtt töltött idő zavarta. Sokkal inkább maga a helyzet. - Köszi, Harry. De... ígérd meg, hogy többet nem csinálsz ilyesmit miattam.

- Ühüm - forgattam meg a szemem, aztán csak intettem neki, és hiába kiabálta többször is utánam, hogy komolyan gondolta, meg esküdjek meg neki, nem feleltem.