Sziasztok!

Kicsit későn, de végülis a hétvégébe még beleesik. Nem voltam laptop közelben tegnap sajnos, ezért csak most értem ide. Harry pedig... Nos, ő még mindig iszonyúan vergődik az érzelmei kavalkádjában. De most már egyre közelebb kerül a megoldáshoz. Talán pont azért, mert Louis embersége határtalan. Mit gondoltok? Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Valószínűleg észrevették, hogy hazaértem, nyilván látták a motort a felhajtón, mert valamikor este kilenc felé anya kopogott az ajtón. Próbált benyitni, de előrelátó voltam, és magamra zártam. Vacsorát vagy társaságot kínálgatott, de mindkettőre nemet mondtam. Azt hazudtam, hogy fáradt vagyok az utazástól, és aludni akarok. Pedig valójában éhes voltam. Szándékosan nem ettem semmit a repülőn hazafelé jövet, és egyébként valószínűleg vacsorára se tudtam volna. Össze volt szorulva a torkom. Nem akartam mást, csak aludni, hátha másnapra az egészből semmi sem lesz. Kialszom és ennyi volt. Imádkoztam ezért. Bármit megadtam volna érte.

Másnap reggel viszont már nem volt szerencsém. Hiába keltem kicsit később, mint szoktam, abban reménykedve, hogy mindenki végre lelépett otthonról, és senkivel se kell beszélnem. Apám ott kávézott a konyhapultnál. Ma már biztos vagyok benne, hogy rám várt. Miattam nem ment be korábban a burgerezőbe, ugyanis ez nem volt jellemző rá. Később sose tett ilyet. Valamiért féltem tőle, miközben egyszerre ideges is voltam.

- Jó reggelt! - köszöntött egyből, és kivette a hűtőből a tányért, amin a reggelire készített palacsinták maradéka volt. - Milyen volt az utazás?

- Jó - válaszoltam egy szóban, és elvettem tőle a tányért. Utána én is benyúltam a hűtőbe a juharszirupért, és alaposan meglocsoltam vele a reggelim. Nem zavartattam magam további beszélgetéssel vagy meséléssel a szünetben történtekről.

- Figyelj, Harry - sóhajtott fel, aztán ellökte magát a pulttól, és leült mellém. - Sajnálom, ami az utazásod előtt történt. Nem szabadott volna odáig fajulnia. Az a helyzet… Hogy feszült vagyok mostanában, ittam valamennyit, és meggondolatlan voltam.

- Aha - morogtam, mert még mindig dühös voltam miatta. Már egyáltalán nem látszott a pofon nyoma a szemem sarkában, de akkor is haragudtam rá, amiért megtette. Talán nem is ez a jó szó. Csalódott voltam, mert nem gondoltam, hogy a szüleim valaha is kezet emelnének rám, nem számít milyen seggfej vagyok. És nyilván minden srác abban a korban a legnagyobb seggfej, amiben akkor én is voltam. Nem mondom, hogy a viselkedésem, a stílusom feléjük elfogadható volt, de biztosan nem erőszakkal kellett volna leverni a lázadozásaimat. Akkor még nem, ott még nem is tudtak rólam mindent.

- És azt is sajnálom, hogy tőled vártunk megoldást a családi problémánkra, de van amikor már a szülők is túl elkeseredettek, Harry - ingatta a fejét, és bár próbáltam nem koncentrálni rá, képtelen voltam. Hallottam a hangjában a megbánást, tényleg sajnálta, ami történt, de ettől még nem voltunk rendben. Nem engedtem neki, nem engedtem közelebb, pedig már előtte se volt felhőtlen a kapcsolatunk. - Még most sem tudom, hogyan lábaljunk ki ebből. Napról napra élünk, és tudom, hogy ez nem a ti hibátok, tudnotok sem kellene róla, de…

- Ez most valami olyan akció, ahol próbálsz hatni a lelkiismeretemre? - vágtam közbe, ő pedig elhallgatott, és mélyen a szemembe nézett. Ugyanolyan zöld volt, mint az enyém, tőle örököltem. - Erőszakkal nem ment, hátha szép szóval majd működik? Fordított pszichológia?

- Harry…

- Leszarom, apa! - vágtam rá, betoltam még két falatot egyszerre a palacsintámból, aztán felpattantam, és a táskámmal a vállamon az előszobába siettem. Direkt bakancsot vettem, mert nem akartam cipőkötéssel bajlódni, hallottam, hogy apa a nyomomban volt. Csak le akartam lépni, lehetőleg minél gyorsabban. Utólag visszatekintve, mindig motorra ülve menekültem valahova a kiborító helyzetek elől, pedig ez valószínűleg nem a legokosabb és legbiztonságosabb lépés volt, amit megtehettem. Belegondolni is félelmetes, hányszor kockáztattam az életem a saját eldurrant agyam miatt.

Nem mintha a suliba beérve minden sokkal jobb lett volna. Ott várt csak a pillanatnyi igazán nagy dilemmám. A bordó egyennadrág feszült a lábain, és ezúttal egy kisebb, igazán nőies, szatén kendőt kötött szorosan a nyaka köré. Niallel beszélgetett, miközben Zayn meg Liammel, és mindenki a reggeli cigijét szívta. Kivéve Louis-t, ő nem dohányzott. Nem így, a semmi kedvéért. Maximum füvezés okán a bulikban.

- Helló, haver! - pacsizott le velem Zayn, ahogy meglátott, és szépen sorba minden srác. Persze Louis-t hagytam utoljára. Ugyan azt hittem, levegőnek fog nézni, ő is felém nyúlt. Talán halványan még el is mosolyodott. Ezzel nyilván a korábbinál is jobban összezavarva. - Milyen volt a szünet?

- Meglátogatott, nálunk volt Miamiban, faszfejek - vigyorgott Louis, és kezdtem tényleg semmit nem érteni az égvilágon. Arra számítottam, hogy ki lesz akadva a köcsög viselkedésem miatt, de nem tette. Valamiért halálosan normális volt, és ezt érthetetlen módon még nehezebben kezeltem. Simán tudtam volna működni azzal, ha ő is bunkó. - Ti mikor toljátok már oda a seggeteket?

- Majd ha te is eltöltesz egy hétvégét a szüleimmel - kacsintott rá Niall, és ezen mindenki felröhögött, ismerve az felsőosztálybeli etikett és viselkedésmániás Horan szülőket.

- Jogos! - lökte meg Louis Niall vállát, aztán mindenki eldobta a cigijét, tök mindegy, hol tartott vele éppen, és elindultunk a bejárat felé. Mióta elkezdtünk sokkal jobb kapcsolatba keveredni Louis-val, sokszor mellé ültem órák alatt, már csak azért is, hogy segítsen, ha valamit nem értek, de aznap gondolkodás nélkül választottam helyette Zaynt. Louis még rám is nézett kicsit összezavarodva, de aztán bejött a tanár, és onnantól minden figyelmét az órára összpontosította. Átlósan ültünk mögötte, így gond nélkül tudtam úgy figyelni őt, hogy senkinek se tűnjön fel, de legfőképpen neki ne. Feltűrte az egyenzakója ujját, hogy ne zavarja a jegyzetelésben, és folyamatosan írt. Oldalakat körmölt, mintha nem is a tanárnő szavai után csinálná, hanem valami furcsa, végtelenül hosszú gondolatmeneten őrlődne, és próbálná szavakba önteni az érzéseit. Ha nem láttam volna már korábban is a füzeteit, tényleg nem hinném, hogy az anyagról ír benne, de így pontosan tudom, hogy arról. Nem épp úgy, ahogy a tanár mondja, sokkal inkább egy Louis-szerű felfogásban, de a lényegen nem változatott. Louis írt, írt és írt, én pedig őt néztem közben.

A gesztenyebarna haját, ahogy megint tökéletesen áll, az enyhe borostát, ami éveket adott hozzá a saját korához, a drága karórát a csuklóján, közvetlenül a hajókötél tetoválása felett, a nyakát, ahogy ívbe hajlott, miközben a füzetére nézett. Mindent. A bokáit keresztezve a szék alá húzta a lábait, és a cipője teljesen tiszta talpából tudtam, hogy vadiúj volt. Aznap vehette fel először. A bordó vászonnadrágot feltűrte, így a bokája kikandikált alóla, és valamiért rajta ragadt a tekintetem. Betegesen sokkal tovább néztem, mint kellett volna, mint egészséges lenne, és erre csak akkor jöttem rá, amikor megmozdult, ezzel kizökkentve a révedésemből.

Minden el volt baszva, mert az érzéseimnek nem volt semmi értelme. Ami értelmet találhattam volna nekik, attól túlságosan féltem. Tudomásul se akartam venni. Minden erőmmel a menekülést választottam, és azon kezdtem gondolkodni, mit tegyek. Folytassam a kurva korrepetálásokat pont Louis-val, az egész zavaros állapotom okozójával, vagy inkább hagyjam a fenébe, és valaki mással tanuljak. Ott volt Liam, talán Louis-nál is jobb tanuló, és vele is garantáltan sokat haladtam volna. Vagy akár Niall. Ő sem volt rossz, bár azért nem fényévekkel jobb nálam. Liam tűnt a legmegfelelőbb választásnak, és akkor el is határoztam, hogy beszélni fogok vele. Még nem tudtam, Louis-nak majd hogyan mondom el, vagy mivel magyarázom ezt a furcsaságot is, de nem is érdekelt. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt, valahogy kiűzni magamból ezt a megmagyarázhatatlan őrületet. Az őrületet Louis miatt. Iránt… Elmebaj volt az egész, és tudtam, hogy távol kell maradnom tőle, ami nem is lett volna nehéz, ha nem gyűlöltem volna magam már csak a gondolatért is, hogy megbánthatom Louis-t. Azt egészen biztosan nem akartam, de nem láttam más megoldást, és egyébként is a teljes elzárkózás és bunkó viselkedés bizonyult a legjobbnak. Amikor olyan voltam, Louis se próbált meg becézgetni azokkal az elbaszott nevekkel, amik az ő szájából természetesek voltak, és közel se akart lenni hozzám. Szerelmem. A becenév, amit a legjobban szerettem. Nem tudom, hogy csak Louis miatt, vagy mert még soha senki nem szólított így, de az volt a legjobb.

- Hétvégén lesz Gigi szülinapja - súgta Zayn, amikor a tanár épp a tábla felé fordult, hogy magyarázzon. - Buli lesz náluk, te is meg vagy hívva.

- Ajándékot is kell vinnem? - nyögtem fel, és a tanárnő felénk is nézett egy pillanatra, mert meghallotta a hangom. Pár percig játszottuk a jó kisfiút, aztán Zayn megint közelebb hajolt. - Legutóbb is csak a száját húzta mindenre…

- Dehogy! Tizennyolcadik, szóval egymillió ember lesz ott, senki nem arra fog figyelni - motyogta, és tudtam, mekkora bulikat szoktak tartani a Hadid lányok. Hatalmas palotában laktak valahol a Park Avenue-n, és a kert végében volt egy normál családi ház méretű vendégházuk. Minden esetben ott tartották a bulikat, és a szülőket éppen ezért nem érdekelte soha. - Ott kell lennünk.

- Mindenki megy? - kérdeztem, nem is minden hátsó szándék nélkül. Természetesen azt akartam tudni, hogy Louis is ott lesz-e. Nem is értem, miért gondolkodtam ezen egyáltalán, miközben egyértelmű volt, hogy Louis semmilyen buliból nem fog kimaradni. És miért is tenné?

- Persze! Hatalmas parti lesz - súgta, aztán kicsit elkényelmesedett az amúgy kényelmetlen széken, és a füzete szélére kezdett rajzolni. Elképesztő volt benne. És végére minden füzete olyan volt, mint egy műalkotás, és nem a jegyzetek miatt. - Minden rendben? Mióta megérkeztél olyan vagy, mint aki szarlevest kortyolt.

- Csak a családom…

- Miattuk töltötted Miamiban a szünetet? - kérdezett vissza, én pedig vettem egy mély levegőt, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy beszélni akarok róla. Sőt… Ha beszélek, kénytelen lettem volna hazudni.

- Aha, jobb volt így - morogtam, a tanárnő pedig azonnal rám nézett, a tekintete haragos volt, tudtam, hogy ezúttal nem hagyja majd szó nélkül a beszélgetést óra közben.

- Ha ennyire érzi magában a késztetést, hogy megossza a gondolatait a társaival, Mr. Styles, akkor kérem fáradjon ki a táblához.

- Baszki… - motyogtam az orrom alatt, de tudtam, hogy vele nem szarozhatok, muszáj volt kimennem. Jó voltam irodalomból, de a szünet alatt egyetlen kötelező könyvet sem olvastam el, pedig volt feladva néhány. Mrs. Polly nagyon szeretett olvastatni velünk. Igaz, csak rövid, maximum száz oldalas drámákkal vagy kisregényekkel halmozott el minket, de ez semmin sem változtatott. Dolgozatokra mindig készültem, aznapra viszont nem. Biztos voltam benne, hogy szorul a hurok a nyakam körül. - Tanárnő?

- Lássuk mennyire figyelmesen olvastad el a könyveket, amiket feladtam! - köszörülte meg a torkát, én meg csak nyeltem egyet, és vártam a sorsom. Irodalomból úgy éreztem, jól állt a szénám, de tudtam, ha aznap rossz jegyet kapok, abból is összecsippanthatom magam. - Idézni fogok a kötetekből, te pedig megmondod melyik szerzőtől származik. A könyv címe vagy jelenet nem kell. Elég a szerző, ennyi egérutat hagyok. Ha felismered a stílust, már azt is értékelem.

- Rendben - mondtam, de esélyem sem volt.

- A sok bűvös dolog közül ez az egyik: nézni, ahogy alszik szerelmesünk - tekintetétől és öntudatától szabadon egy édes pillanatra a szívét ölelhetjük; mikor ennyire tehetetlen, bármennyire esztelen az érzés, éppolyan, amilyennek elképzeltük: színtiszta férfi és gyöngéd gyermek.

- Adjon egy percet - kértem, mert a stílus valóban ismerős volt. Úgy éreztem, rájöhetek. Biztos voltam benne, hogy már több könyvet is olvastam az illetőtől. Ahogy a szavakat pakolta egymás után… - Truman Capote?

- Helyes - mosolyodott el Mrs. Potty, és el sem akartam hinni, hogy sikerült. - Nézzük ezt - emelte közelebb a papírját a szeméhez, pedig már így is szemüveg volt rajta. - Nem születtem arra, hogy embereket irányítsak. De te sem. Te se vitted többre! Kuli vagy, törpekukac, s a szeméten végzed, mint a többi.

Beharaptam a szám, és gondolkodtam. Egy cseppet sem volt ismerős. Se a stílus, se a szavak. Még csak ötletem sem volt, azt se tudtam kire tippeljek, és a tábla feletti hatalmas falióra kattogása olyan volt, mint egy guillotine nyikorgó hangja. Hallottam, ahogy Louis a második sorban furcsán megköszörüli a torkát. Tudtam, hogy ő az, megismertem egyből, és nem azért néztem fel rá, mert bármire is gondoltam. Puszta reflex volt, mégis majdnem leesett az állam. A füzetét tartotta a kezében, lehetőleg úgy, hogy ne legyen feltűnő, az asztalra támasztotta, és nagy, öblös betűkkel ott virított a név. Arthur Miller. Nyeltem egy nagyot, visszanéztem a tanárnő szemébe, megjátszottam, mintha gondolkodnék még egy kicsit, aztán megszólaltam. - Nem vagyok biztos benne, de talán Arthur Miller?

- Így van, Harry! Nagyon ügyes! - dicsért meg, és amíg ő a következő idézetet kereste, lopva Louis-ra pillantottam, de ő ügyet sem vetett rám. A tollát forgatta az ujjai között. - Ez egy rövid. Úgy szól: Ha itt vagy, elfutok, s ha nem vagy, futnék tovább.

- Hm… - gondolkodtam el, de csak megjátszottam. Konkrétan semmit sem mondott nekem ez az egy mondat, de nem is annyira titkon bíztam benne, hogy Louis megint segíteni fog, ezért gondolkodást színlelve felé sandítotam. Tennessee Williams - üvöltötte felém a füzete, én pedig vettem egy nagy levegőt, és a tanárnőre néztem. - Ez csakis Tennessee Williams lehet. A vágy villamosa, nem igaz? - kérdeztem vissza, és ezt csak onnan tudtam, hogy emlékeztem rá, ezt az egy könyvet adta fel tőle a szünetre.

- Nagyszerű! - nézett rám elismerően Mrs. Polly, és papírlappal a kezében kiválasztotta a következőt. - Nézzünk egy utolsót. Így szól: Lesznek gyerekeink, és szeretni fogjuk őket, és azt tanítjuk majd nekik, hogy szeressék az életet, és úgy szeressék, hogy soha ne keríthesse őket hatalmába a gyűlölet és a halál!

- Ez nehéz… - kezdtem a számat rágni, a tanárnő pedig felhúzott szemöldökkel, kihívóan, de mégis szurkolva nézett rám. El kellett valahogy terelnem a figyelmét, mert túl áthatóan nézett. Észrevette volna, mit művelünk Louis-val. - Megkérhetem, hogy felolvassa még egyszer?

- Persze - mondta, és újra a jegyzeteibe mélyedt, így könnyedén tudtam Louis irányába nézni. Eugene O’Neill - állt a füzetében hatalmas betűkkel, és most el tudtam csípni a pillantását is. Egy nagy pislantással megköszöntem neki, ő pedig bólintott, aztán letette a füzetét, és megint nem nézett rám többet. - Nos? - kukkantott fel Mrs. Polly, amikor az idézet végére ért.

- Azt mondanám, Eugene O’Neill - szorítottam össze a fogam, minden erőmmel próbáltam hitelesen színészkedni, a tanárnő pedig elmosolyodott, és jelképesen kétszer összecsapta a tenyerét, mintha megtapsolna.

- Szép munka, Harry! - mondta, és elővette az osztálynaplót, hogy kikeresse benne a nevem. - Azt hittem, megleckéztethetlek egy kicsit, de valójában nagyon örülök a jó feleletednek. Ötöst adok.

- Köszönöm, tanárnő - bólintottam egyet, aztán lassan visszasétáltam a helyemre. Fogalmam sem volt, Louis miért csinálta ezt velem. Miért segített, és miért volt kedves mindazok ellenére, ahogy én viselkedtem, de hálás voltam érte. Megmentett. Ez persze egy pillanatra sem enyhítette a belső feszültségem. Még az is lehet, hogy tovább szította.