Sziasztok!

Hát sokkal közelebb nem kerültünk a megoldáshoz, de azért kicsit mégis. Ma hoztam nektek a részt mert éppen elutazom, szóval hétvégén nem annyira akartam a rész beszerkesztésével babrálni. Ti azért mondjátok el, mit gondoltok! Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Nem voltam jól, pedig messze álltam a részegségtől. Addig hergeltem magam, míg végül dühből hánytam, az egyetlen kecsegtető gondolat számomra egy nyugtató, de mindenek előtt tisztító zuhany volt. Nem kellett tekintettel lennem senkire, és a szobáért is fizettünk, ezért nem érdekelt, mennyi vizet pocsékolok el. Legalább egy órán át áztattam magam, és még akkor sem éreztem, hogy elértem a kívánt hatást. Mérges voltam. Dühös. Olyan kibaszottul dühös. Magamra. Louis-ra. Az egész világra.

Amikor bemásztam az ágyba, egyből nyílt is az ajtó, de jobbnak láttam nem reagálni. Helyette eljátszottam, hogy alszom. Egészen sokáig működött is. Louis halkan közlekedett, gyorsan letusolt, és egyik lámpát se kapcsolta fel, amikor a szobánkban tett-vett. Fogalmam sem volt, hogy mit művel, és szinte biztos, hogy a dühöm okozta heves levegővételeim buktattak le.

- Édes? Ébren vagy? - súgta halkan, de nem reagáltam. Itt el kellett volna engednie a dolgot, de persze Louis nem az a típus volt. Mögém mászott az ágyamon, és fölém hajolt, hogy átlessen a vállam felett. Az arcomat akarta látni, megbizonyosodni róla, hogy alszom. Próbáltam ignorálni, nem foglalkozni vele, de amikor hozzám ért, olyan volt, mintha megperzselt volna. Hirtelen mozdultam el, és haragos tekintettel néztem fel rá. Aggódott, ez egyértelmű volt, mégsem tudott megenyhíteni vele. Túlságosan ki voltam borulva, és valószínűleg az egész idővel csillapodott volna, aztán teljesen a semmibe vész, de Louis nem hagyta ezt. Addig erőszakoskodott, amíg kirobbantotta belőlem. - Mi történt?

- Semmi, csak hagyj békén! - mordultam rá, kicsit arrébb helyezkedtem, és nyakig húztam a takarót.

- Kerestelek, és mindenki azt mondta, úgy rohantál el, mint aki szellemet látott - folytatta. Halkan beszélt, a szavai pedig szinte simogattak, mégsem éreztem, hogy gondoskodnának rólam. Csak azt éreztem, hogy minden szavával egyre közelebb van. Beférkőzik a fejembe. A bőröm alá. Túl sok volt. Kibaszottul túl sok. - Hé, Harry. Mondd el, mi történt, kérlek.

- Bassza meg! - ültem fel, és olyan hangos voltam, hogy Louis összerezzent a káromkodásomtól. - Te, Louis! Te vagy a kibaszott bajom! Te történtél!

- Mi van? - szűkítette össze a szemét értetlenül. Fogalma sem volt, miről beszélek, és így utólag nem is csodálom. Elmebeteg módon estem neki, és egy pillanatig sem gondolkodtam. - Miről beszélsz?

- Hagyjuk, oké?! - kiabáltam rá, ő pedig a fejét rázva kelt fel az ágyam széléről, és mászott be a sajátjába.

Nem szólt hozzám többet aznap este. Nem akarta megbeszélni, meg sem kérdezte újra, hogy mi ütött belém. Elfogadta, hogy nem akarok beszélni róla, ezt pedig nagyra értékeltem. Nem tudom, ő mennyi sikerrel, de én egész éjjel nem aludtam. Az oldalamon feküdtem, és az ablakon bámultam kifelé. Majdnem a szálloda legfelső emeletén kaptunk szobát, ezért a közlekedő autók fénye nem ért el hozzánk, a csillagokat viszont láttam. Nagyon szerettem volna rájönni, hogy mi volt ez az egész. Újra és újra felidéztem a történteket, de nem mentem vele semmire. Az egésznek nem is volt semmi értelme. Soha életemben nem történt még velem ahhoz hasonló. Elbaszottnak éreztem magam, pedig Louis ott volt mellettem. Egy karnyújtásnyira volt, és mindenben segíthetett volna, ha hagyom, de én voltam a lehető legmakacsabb, és valószínűleg legelbaszottabb tizenéves egész New York államban. Az is lehet, hogy egész Amerikában.

Louis viszont már akkor is csodálatos volt. Még másnap is dühöngtem, csapkodtam a fürdőszobában, mint egy eszelős, és próbáltam lehiggadni, de egyáltalán nem ment. Mire kicsit rendbe szedtem magam, és kimásztam a mosdóból, az ágyamon várt egy tálcányi szobaszerviz. Rántotta, baconös croissant, narancslé… Minden, amit csak kívánhatnék reggelire, és természetesen nem én rendeltem magamnak. Louis addigra már majdnem végzett a sajátjával, és bár tartózkodó volt, furcsán méregetett, egyáltalán nem szólt hozzám.

- Köszi - motyogtam halkan, ő viszont csak bólintott, és amint végzett az utolsó falattal is, a tálcát a bevetetlen ágyon hagyva ő is a fürdőbe vonult. Majdnem fél órán át volt odabent, és bassza meg… Úgy jött ki onnan, mintha a saját szobájában lett volna. Tiszta, gondosan válogatott ruhák a hátizsákjából, és a haja is tökéletes csigákba a feje tetejére lakkozva. Az illata is jó volt, és ahogy ezen gondolkodtam, megint feszültté váltam.

- Fogalmam sincs, hogy mi történt veled… Velünk tegnap este, Harry, de… - kezdett bele, amikor ő már útra kész volt. - Nem fogok könyörögni, hogy elmond. Semmi rosszat nem tettem, szóval bocsánatot se fogok kérni semmiért.

- Nem mondtam, hogy bocsánatot kellene kérned bármiért is - vágtam rá, és aznap reggel először egyenesen a szemembe nézett. Abban a pillanatban ő is dühösnek tűnt.

- Akkor meg mi… Tudod mi? - tárta szét a karját, aztán a vállára vette a hátizsákját. - Nem is érdekel. Majd ha lehiggadtál, bármi miatt is vagy idióta, beszélünk.

Ezután magamra hagyott. Tudtam, hogy kicsekkolni megy, aztán egyenesen a mélygarázsba az autóért. Feltéve, ha azzal jött tegnap este. Ezt sem tudtam, ezért jobbnak éreztem, ha egyből utána megyek. Még a recepciós pultnál állt a hitelkártyájával, amikor beértem.

- Köszönöm! - adta vissza neki a kártyát a fiatal nő, és úgy mosolyogtak egymásra Louis-val, mint valami baszatlan kurvák, akik épp le akarják rángatni egymásról a ruhákat. Persze tudtam, hogy Louis nyilván sose tenné meg, de ezt az agyamnak kellett volna elmagyarázni, ami megállás nélkül ontotta az őrületet. - Várjuk vissza, Mr. Tomlinson!

Louis nem mondott semmit, csak intett és már mentünk is a mélygarázs felé. Továbbra is egyetlen szó nélkül. Nem tudom, talán mondanom kellett volna valamit. Talán el kellett volna magyaráznom, hogy nincs minden rendben velem, mert nem működöm rendesen, legalábbis nem úgy, ahogy szoktam, de semmit se mondtam. Némán ültünk az autóban három és fél órán keresztül. Jobban mondva nem némán, ezt túlzás lenne állítani. Louis szerette volna a zene hangerejével áthidalni a mély csendet, ami ránk zuhant, ezért lehúzott tetővel száguldottunk az autópályán, a menetszél majdnem levitte a fejem, miközben a rádióból üvöltött a Wannabe Ghetto. Több zenét is felismertem, amik minden alkalommal szólnak Louis bulijaiban is. Louis saját tomboló lejátszási listáját hallgattuk az autóban. Ebben akkor lettem biztos, amikor a Blah Blah Blah is megszólalt. Amikor Manhattanben vagyunk, erre a zenére szokott konkrétan megőrülni. Elképesztően gyorsan mentünk, majdnem száztíz mérfölddel a megengedett hetven helyett. Minden autós, aki mellett elhaladtunk megvetően nézett a két fiatal kis csírára, akik azt hiszik, övék a világ.

- Louis, lassíts… - mondtam halkan, de még hallania kellett a zenén túl is. Nem válaszolt semmit, ellenben lelassított, bár még úgy is gyorsabban mentünk, mint a sebességhatár. Egyre súlyosabb lett a hallgatás közöttünk. Egyikünk sem akart engedni, és tudtam, hogy mennyire idegesítettem Louis-t, amiért nem mondtam el, mi a bajom. De mégis hogyan mondhattam volna el?

Louis egyik bulizós zenéje bömbölt a hangszórókból, mindketten az utat néztük magunk előtt, és igyekeztem minden lehetőségemet számba venni. Csak mondjam ki? Louis, tegnap rád gondoltam szex közben, és jó volt. Tudtam, hogy lehetetlenül elcseszett lenne, pedig ez volt a teljes, kendőzetlen igazság. Louis, felizgat a gondolat, hogy elém térdelj. Hát ez sem lett volna kevésbé agyrém. Az egészben a legeslegrosszabb, hogy ma már tudom, hogyan reagált volna rá. Hogy Louis akkor is és mindig mellettem állt volna. Én voltam az, aki esélyt sem adott neki, magunknak. Annak, hogy megpróbáljuk normálisan kezelni és elrendezni ezt a dolgot. Helyette mit tettem? Kussoltam. Órákon át a Miami Beach házukban, és utána majdnem az egész repülőúton haza New Yorkba. Louis akkor nem ült mellém, még csak a szemben lévő ülésre sem. A másik oldalra telepedett le, és anélkül tette be a füleseit, hogy egyáltalán rám nézett volna. Kíváncsi sem volt rá, van-e bármi mondanivalóm. Mostanra tudom, hogy akkor és ott már késő volt. Önző és undorító módon bántam vele, de mentségemre szóljon, annyira kétségbe voltam esve, annyira féltem minden gondolatomtól és érzésemtől, mint még soha semmitől. Annyira sokkolt az egész, hogy hirtelen még a szar életemről is elvonta a figyelmemet, és csak erre a dologra koncentráltam.

- Szia, drágám - szólalt meg egyik pillanatról a másikra, és hevesen kezdett dobogni a szívem, egyből befeszültem, mert azt hittem, hozzám szól, de nem így volt. A vezeték nélküli headset villogott a fülében, éppen hívása volt, és ahhoz a valakihez szólt ilyen kedvesen. - Nem zavarsz, dehogy. Csak fáradt vagyok, már a gépen ülünk. Milyen volt a grillparti, bébi?

Összeszorított állkapoccsal hallgattam a szavait, és próbáltam kitalálni, ki a hívó, bár a szívem mélyén már az első pillanatban tudtam, és gyűlöltem, csak akkor még magamnak se vallottam be. Egyértelműen Omar, a latin fiú volt a vonalban, és édes volt Louis-val. Kedves, érdeklődő, gondoskodó. Minden, ami én nem, és minden, amit Louis megérdemelt.

- Estére már otthon leszek - mondta hasonlóan unott hangon, mint ahogy felvette a telefont. Tudtam, hogy azért olyan, mert tökéletesen elrontottam a kedvét. Össze volt zavarodva, és minden oka megvolt rá. - Van kedved elmenni valahova vacsizni? - kérdezte, mire lehunytam a szemem, és a térdem rázva próbáltam másra koncentrálni. Próbáltam nem elfogadni, nem beletörődni abba, hogy mennyire felbaszott a vacsora randijuk gondolata. - Ne aggódj miatta, felveszlek, aztán haza is viszlek. Úriember leszek, megígérem - duruzsolta, és amikor kinyitottam a szemem, hogy ránézzek, láttam azt a kis mosolyt a szája sarkában, miközben Omarral flörtölt. - Hiányoztál, nem akarok hétfőig várni! - elégedetlenkedett, aztán halkan felnevetett. - Szuper, akkor nyolcra érted megyek. Hamarosan…

Megszakította a hívást, aztán ki is vette a füléből a headsetet, és az egyik távolabbi széken ülő stewardess felé tartotta a vízzel töltött műanyag poharát.

- Hoznál nekem inkább kólát? Még a víz is untat - mondta, és ezen valamiért kénytelen voltam felnevetni. Nem támogatóan, nem azért, mert vicces volt, amit mondott, és békülni akartam. Épp ellenkezőleg, a hangom cinikus volt, a vérnyomásom pedig az egekben. - Mi van?

- Semmi, csak sajnállak, amiért ilyen nagyon unatkozol - szúrtam oda, és Louis hallgatása eddig tartott. Úgy döntött, nem fogja be a száját tovább.

- Igen, baszki, unatkozom, és tudod mit? - fordult felém az ülésében. A szemei szikrákat szórtak. - Csalódott is vagyok, mert volt egy kurva jó hetünk, Harry, és nem értek semmit. Fogalmam sincs, mi a szar történt, ami miatt úgy viselkedsz, mintha… Nem is tudom, hogy viselkedsz, baszki! Mi a fasz bajod van velem? Mondd már el!

- Nagyon sajnálom, hogy elbasztam a kiruccanásod végét - morogtam, és így visszatekintve, annyira szánalmas voltam. Annyira gyerekes, ahogy próbáltam minden erőmmel elrejteni magamban az érzéseimet, és véletlenül se a tudomására hozni, miközben bántani akartam őt. Azért, mert ő is bántott tudtán kívül, és úgy éreztem, bosszút kell állnom valamiért, amit még csak nem is volt jogom megtorolni. Teljesen szét voltam esve, és képtelen voltam rájönni, hogyan rakjam össze magam.

- A kérdés, hogy miért basztad el? - kérdezte elszántan. Olyan nagyon választ akart arra, hogy mi zajlik éppen bennem, és ő mégis mi rosszat tett. Szerettem volna az arcába üvölteni, hogy semmit, aztán… - Mi a bajod?

- Semmi! - kiáltottam fel, amitől a légiutas-kísérő is felkapta a fejét, Louis pedig hátrahőkölt. A kóláját szorongatta, és vibráltak az izmok az állkapcsában. - Semmi bajom! Bocs, hogy mindent tönkretettem, legközelebb majd nem engem viszel. Omar biztos sokkal jobb útitárs lett volna, mint én. Talán őt kellett volna magaddal hozni.

- Mi van? - vonta össze a szemöldökét értetlenül, aztán lassan ingatta a fejét, ahogy próbált rájönni a szavaim jelentésére. Úgy nézett rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Legalább egy hosszú percig bámult rám, de azzal is csak tovább frusztrált. Végül visszafordult, nem nézett rám többet, de még morgott kicsit az orra alatt, mielőtt visszatette a headsetet a fülébe. - Neked teljesen elmentek otthonról.

- Aha, tudom… - leheltem az ablak felé fordulva. Tudtam, hogy senki nem hallhatja, és azt is, hogy senki nem látja az elkeseredett, kétségbeesett arckifejezésem, ahogy azt bámultam, hogyan érünk be New York fölé. Bekapcsoltam az övem, és a kis ovális ablak keretének döntve a fejem néztem végig a landolást. Láttam a Szabadság szobrot, amit még odalentről se láttam soha, hiába élek itt születésem óta. Aztán a felhőkarcolók felett repültünk el, és ahogy elértük a Kennedyt, azt gondoltam, végre. Nem tudom, meddig bírtam volna még Louis mellett. Az a húsz perc az autóban már semmi nem volt. Azt már féllábon is kibírtam, és ahogy beértünk Louis-ék Upper East Side-i lakásának mélygarázsába, máris felpattantam a motoromra, és ott se voltam. A visszapillantóból még láttam, ahogy Louis széttárt kezekkel áll mögöttem, de utána már csak az útra koncentráltam, és élveztem a hűvös, koraesti menetszelet, ami a ruhámat rázta egész hazáig. Nem gondoltam, hogy ez a hét ilyen fordulatot vesz. Szürreálisnak hatott, hogy fellélegezve léptem be a Jersey-i házunkba, nem pedig vonakodva. Az ablakokon át láttam, hogy anyáék a kertben vannak, beszélgetnek és dohányoznak, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, felszaladtam a szobámba. Ott már végre teljesen egyedül lehettem a szenvedésemmel. Nagyon szerettem volna mindent elengedni, kitörölni a fejemből, azt akartam, hogy Louis megint csak a meleg haverom legyen, és ne ez a… Nem is tudom, milyen szerepet töltött be akkor épp a fejemben, de valami olyat, amit nem akartam. Vergődtem az egész helyzet miatt, de legfőképpen a tehetetlenségem frusztrált, és amikor már minden érzelem és düh túlcsordult bennem, teli torokból üvöltöttem bele a párnámba.