Sziasztok!

Megérkeztem egy újabb falatka elittel. Miamiba és Orlandóba repítjük el őket, meglátjuk a forróság és az izzadt bőr, milyen hatással lesz Harryre. Szerintetek? Hagyjatok nyomot! És köszönöm, hogy itt vagytok, ilyen sokan, hétről hétre, és írtok nekem. Nagyon sokat jelent!

Puszi&Pacsi

Már a mélygarázsban ültem a motoromon Louis Corvette-je mellett, de nem mentem fel. Vártam valamire. A mai napig nem tudom, miért volt bennem az a furcsa gyávaság azon a napon. Talán mert minden ott és akkor kezdődött el. Legalábbis olyan módon, hogy tudtam is róla. Mert ma már értem a kezdeti frusztráltságomat is, de abban a néhány napban egyértelmű lett.

Szokás szerint köszöntem a portásnak, ő pedig felküldte velem a liftet. A lakásban a szokottnál is rendezettebb luxus fogadott. Friss illat áradt mindenhonnan, és a bejárónő a konyhában ténykedett.

- Üdv, Louis itt van valahol? - kérdeztem, a hölgy pedig azonnal a szobája felé irányított. Halkan kopogtam, aztán be is léptem, amikor kiabált, hogy nyitva van. - Szia…

- Harry? - tápászkodott fel egyből az ágyról, ahol addig hason feküdt, és az arcomat fürkészte. Minden érzelmet láttam, ami átsuhant a vonásain, amikor felfedezte a sérülést a szememen, és a valószínűleg még mindig piros bőröm. - Bassza meg! Várj itt, hozok jeget.

- Maradj! - kaptam el a kezét, és értetlenül nézett rám, de nem ellenkezett. Inkább csak várt, hogy mondjak valamit. - Voltam Zaynnél, ő már adott jeget.

- Akkor talán valami krémet - akadékoskodott tovább, végigsimított az arcomon, és szerintem a mai napig fogalma sincs, mennyit jelentett az a pár szavas gondoskodása. Talán egy nap el kellene mondanom neki, hogy valószínűleg akkor indult el bennem minden, még ha elsőre nem is jöttem rá. Még ha nem is volt teljesen tiszta akkor és ott. - Biztos van valami itthon, amitől jobb lesz.

- Igazából, nem fáj - ingattam a fejem, de Louis még mindig aggódónak tűnt. Ennek ellenére leült mellém az ágyra, és csak hallgatott. Várt rám, vagy nem tudom. - Nem ezért jöttem.

- Oké, bármiért is jöttél, itt vagyok - mosolyodott el, és a szívem megtelt melegséggel, mert még soha nem mondtak nekem ilyen dolgokat. Zayn sem. Zayn nagyon jó barát volt, de nem így, nem ilyen közeli és mély módon. Abban a pillanatban Louis lett a legmélyebb barátom, aki tudtam, hogy tényleg ott van.

- Meg se kérdezed, mi történt?

- Ha akarod, elmondod - válaszolta, én pedig egy sóhajjal eldőltem az ágyán, a kibaszott kényelmes ágyán, magammal húzva őt is. Nem ért hozzám, egymás mellett feküdtünk, és a plafont néztük, amiről kibaszott kristály csillár lógott. Annak az egy csillárnak az ára jó ideig kihúzta volna a családomat a szarból. Louis-t mégsem gyűlöltem, ellenben az egész világgal. - Érdekel. Főleg, hogy épp hozzám menekültél utána. De nem foglak kényszeríteni, édes.

- Összevesztem a szüleimmel - kezdtem bele, de persze nem akartam részletezni semmit. Lehetetlenül értékeltem, amiért nem kérdezett. - Mondtam gáz dolgokat, amiket most is úgy gondolok amúgy, apám meg…

- Megütött, mert azt gondolta erőszakkal elhallgattathat - fejezte be helyettem, bár nem ezt akartam mondani. Legalábbis nem így. Bólintottam, mert végülis ez volt az igazság. - Sajnálom. Tehetek bármit vagy csak búvóhely kell?

- Hát… Semmit sem tudsz tenni, de a búvóhelynek nagyon örülnék - mosolyodtam el, Louis pedig olyan sajnálkozva nézett rám, hogy már majdnem én akartam vigasztalni őt. - Csak pár napról lenne szó. Meg… Talán néhány melegítődről és pólódról.

- Nem sok melegítőm van, de mind a tiéd lehet - nevetett fel halkan, aztán felnyögött, mintha eszébe jutott volna valami. - Viszont… Ma este elutazom. Vissza Miamiba a szünetre. Mondanám, hogy maradj itt, mert nem érdekelne, csak… Anyám is itt lesz, mert üzleti útra jött. Biztos nem akarsz vele lógni. Vagy… nem tudom.

- Persze, megértem, semmi gáz - ültem fel az ágy szélén, és már kész voltam innen is menekülni, az újabb elutasítás elől.

- De velem jöhetnél - vont vállat, ahogy ő is felült mellettem. Hirtelen nem is értettem, mire gondolt, annyira összezavart. - Semmi különöset nem terveztem a szünetre, csak hemperegni a klímás házban, és lent bulizni a parton. De ha ez nem zavar, gyere velem. Elszakadsz kicsit a családodtól meg Manhattantől. Ez a hely hajlamos egy idő után a legrosszabbat kihozni az emberekből.

- Nem tudom… Mármint - kezdtem, és egyre jobban zavarba jöttem. - Apám elvette a pénzem, és ruhák sincsenek nálam. Ha hazamennék összeszedni pár cuccot, nem tudom…

- Nem kell hazamenned - rázta meg a fejét egyből, és már indult is a hatalmas gardróbszekrénye felé. - Adhatok egy utazó táskát, meg néhány ruhát. Pénzem meg van elég a tied nélkül is. Vedd meghívásnak és vendéglátásnak.

- Túl nagy…

- El ne kezd! - nevetett Louis, és én is csak mosolyogni tudtam, ahogy máris elkezdett a táskába dobálni egyszerűbb ruhadarabokat. - Még sose látogattatok meg Miamiban, jó buli lesz.

- Annak ígérkezik - vallottam be, aztán elővettem a mobilom, hogy írjak egy üzenetet anyámnak.

Nem is néztem többet a telefonomra, a maradék egy-két órát indulásig Louis teraszán töltöttük, ami a szobájából nyílt. Ott is volt egy jakuzzi, és ha tudta volna, mennyire le vagyok égve, és sose voltam gazdag, húztam volna vele, így viszont csak mosolyogtam.

Már a reptér felé tartottunk egy luxus taxiban, amikor megkaptam anyám válaszát. Jobban mondva, először hívni próbált, de azt kinyomtam.

Csak villámgyorsan bepötyögtem neki a választ, aztán át is állítottam a telefonom repülő üzemmódba.

- Minden rendben, bébi? - nézett rám Louis, amikor kiszálltunk a kocsiból, és válaszolni is nehéz volt, amikor megláttam a kibaszott király magánrepülőt, ami mellett leparkoltunk. Csak bólintani voltam képes.

Semmilyen iratunkat nem kérték el, mindenki kedvesen köszöntötte Louis-t, őt név szerint is, aztán engem, mint Louis vendégét, és leültünk a világ legkényelmesebb bőrülésébe. Jobb volt, mint a fotelünk otthon. Semmire se kellett várnunk, egyből a kifutóra engedték a gépet, valószínűleg miattunk várakoztatva a többi menetrend szerinti járatot. Pillanatok alatt éreztem császárnak magam, még ha a közelemben semmi se volt az enyém. A ruhák sem, amiket viseltem.

- Szeretnének inni vagy enni valamit? - lépett mellénk a légiutas-kísérőnk, Louis pedig azonnal a kezembe adott egy étlapot az egyik ülés hátuljából. Annyi elképesztő kaja volt rajta, de képtelen voltam dönteni.

- Én csak egy hambit szeretnék, és kólát - mondta a nőnek Louis, én viszont még mindig a menüt böngésztem.

- Kérhetek egy sajttálat meg paradicsom salátát? És mellé csak… vizet. A víz elég lesz.

A nő bólintott, és már indult is a gép hátuljába, hogy előkészítsen mindent. Legszívesebben egy üveg sört kértem volna, olyan jól nézett ki a képen a párától gyöngyöző pohárban, de még egyikünk sincs huszonegy, szóval nem kellene kockáztatnunk a nyilvános ivászatot. Valószínűleg a nő ki se szolgált volna. Legalábbis… Gondolom. Azt sem tudom, a gép Louis szüleié vagy csak ezt az utat fizették neki. Jobb a békesség, és tudom jól, hogy Louis sem veti meg az alkoholt fiatalkorúságunk ellenére, mégsem azt kért.

- Szóval, a menetrendről - kezdett bele Louis, és eltette a telefonját, amit egészen eddig nyomkodott. Most egy cseppet sem bántam, hogy nem csak rám figyel, mert addig is tátott szájjal kibámészkodhattam magam ebben a luxusban. - Apa nem lesz otthon, de a húgaim igen. Az összes.

- Nem bánom, ha erre gondolsz.

- Nem kell majd bébiszitterkednünk, mert az van nekik - folytatta, és közben a stewardess is visszatért az innivalóinkkal. - Csak mondom, hogy tele lesz a ház hangos kiscsajokkal, de ne zavartasd magad. Beszéltem anyuékkal, azt mondták aludj a második emeleti vendégszobában, mert ott senki sem fog zavarni. Addig durmolsz reggelente, amíg akarsz, én se vagyok egy korán kelő típus, ha nem muszáj.

- Az egésznek nagyon olyan hatása van, mint egy nyaralásnak - vigyorodtam el, Louis pedig olyan lelkesen nézett rám, mintha éppen ezt akarta volna hallani.

- Vannak alkalmazottaink, szóval… Nem tudom, nektek vannak-e?

- Nincsenek - ráztam meg a fejem, aztán mégis elgondolkodtam, hogy ezt jobb lenne korrigálnom. - Vagyis, takarító, meg ilyenek. De nincs emberünk arra, hogy kitöröljék a seggem. Nektek vannak?

- Úgy valahogy! - nevetett fel Louis, és boldog voltam, hogy ügyesen kihúztam magam ebből a hülye helyzetből. - Még arra is lesz személyzet, hogy törölközőt adjon a kezedbe, ha kimászol a medencéből. Szóval készülj fel. Szerintem az angol királynő is kevesebb embert fizet maga körül, mint a szüleim.

- Hosszú távon lehet, nem bírnám, de most izgalmasnak hangzik - vontam vállat, és ahogy a kísérőnk letette elénk a műanyag tányérokat, azonnal enni kezdtünk. - Te így nőttel fel?

- Aha… - húzta el a száját, és láttam, hogy igazam volt. Ez egyáltalán nem olyan szórakoztató, mint amilyennek hangzik, ha még soha nem éltél át ilyen luxust. Bevallom, erre én sem vágytam. A pénzre igen, annyi pénzre, hogy soha többet az életben ne kelljen aggódnom semmi miatt, hogy luxusban éljek, de ez, amit Louis mondott, túl sok volt. - Nem akarlak egy hétig megfosztani a női nemi szervektől sem, szóval arra gondoltam, felugorhatnánk Orlandoba. Van ott egy haverom, aki kurva jó partikat szokott tartani.

- Oké, ha te is szeretnéd - mondtam zavartan, mert valahogy egyáltalán nem jutott eszembe, hogy úristen, mi lesz velem, hogy jutok nőhöz. Sokkal nagyobb volt az izgalom bennem az utazás miatt. - Nekem jól hangzik.

- Szuper! Akkor ha hazaértünk felhívom Christ - vágta rá, és már nyitotta volna a száját, hogy folytassa, amikor megcsörrent a telefonja a közöttünk lévő kis asztalra téve, és tisztán láttam, ki kereste. Nehéz lett volna nem látni, mert a képe és a neve is ott virított a kijelzőn, mielőtt Louis a füléhez emelte.

- Szép estét, szépséges latínóm - duruzsolta Louis, erősen megnyomva azt a hosszú í és hosszú ó betűket a végén. Vigyorgott, mint akit éppen leszopni készülnek, és még rám is kacsintott boldogságában, én viszont cseppet sem tudtam vele örülni. Akkor még azt gondoltam, kurvára zavar, hogy valaki elterelte a figyelmét rólam. Hogy meg kell osztanom valakivel Louis gondoskodását. - Helyes, érezd jól magad, de azért legyél óvatos, oké? - dalolta szinte a szavakat, és közben lazán dobálta a hamburgeréből kipotyogott darabokat a szájába. - Már a gépen vagyok, szerencsére nem hosszú az út. Harry is velem jön, majd együtt átbulizzuk a szünetet. - Tartott egy kis szünetet, amíg csak a kajáját ette, én pedig a reakcióit néztem. Omar éppen hosszan magyarázott valamit, és Louis néha még megszokásból bólintott is, mintha a srác láthatná. - Nem tudom, szerencsére apa nem lesz otthon, szóval nagy katasztrófa biztos nem lesz. - Akartam mondani vagy kérdezni valamit, mégis milyen katasztrófáról beszél, de nem szerettem volna beledumálni a telefonbeszélgetésébe. - Ha úgy érzed, nagyon unatkozol otthon, csak hívj, küldök érted egy gépet, és gyere te is - mondta, én pedig megfeszültem az ülésemben. Louis elképesztően jófej volt a hozzám hasonlóan csóró brooklyni gyerekkel, és le se szarta, amiért nem az elitből valósi. Belegondolni, hogy talán így bánt volna velem is, ha egyből elmondom, ki vagyok… Fájt egy kicsit, és bántam, amiért nem tettem, de akkor már rég késő volt. Évek óta hazudoztam, nem is csak titkolóztam, és tudtam, hogy mindent tönkretennék az őszinteségemmel. - Nos, talán te nem. Talán inkább én hiányolnálak - mondta kacér hangon, de egyből folytatta. - Csak félig komoly, amiket mondok, érezd jól magad a családoddal. Alig várom, hogy lássalak, bongyori szépség.

- Alakul valami köztetek? - kérdeztem, amikor letette a telefont, és a stewardessnek adta az addigra már üres tányérjainkat.

- Fogjuk rá, de Omar csodás srác - kezdte magyarázni, és fogalmam sem volt, miért hallgattam olyan frusztráltan minden szavát. - Nem akarnám elsietni, vagy hogy azt higgye, csak alkalminak kell.

- Mit szólnának a szüleid, ha komoly kapcsolatba kezdenétek?

- Valószínűleg kiakadnának - forgatta meg a szemét, aztán felcsukta a mellette lévő üléssel közös karfáját, és elterült a két széken úgy, hogy a hátát a gép oldalának döntötte. - Többszörösen. Zavarná őket, hogy nem az elit réteg tagja. De még csak nem is a középosztályé. Aztán az, hogy srác. Végül, de semmiképp se utolsó sorban, az is, hogy latin amerikai.

- És ennek ellenére akarod őt? - kérdeztem halkan, és csak Louis arcát bámultam. Valahogy… Minden egyes érzelemre kíváncsi voltam, ami átszalad rajta.

- Zavarhatna mindez - kezdett bele, és a körmeit rágcsálta közben. Mióta megismertem, Louis rágta a körmeit, ha valami igazán komoly dolog miatt emésztette magát. Tényleg komolyan gondolta Omarral, és frusztrálta a helyzet. - Néha gondolok is arra, hogy nem éri meg, csak hagynom kellene, és tovább keresgélnem, de… Aztán csak arra gondolok, hogy mindenki bassza meg, tudod bébi? Az egész kurva világ bassza meg! Omar csodaszép, és hihetetlenül kedves. Olyan srác, akit mindekinél szívesebben látnék minden nap az oldalamon. Úgy értem, sokkal szívesebben, mint bármelyik gazdag, beképzelt faszkalapot a mi köreinkből. Ő értékeli az apró kis dolgokat is, és mindenek ellenére élvezi az életet. Nem nézi le saját magát, amiért az aki, tudod? És ezt nagyon értékelem.

- Aha, tényleg főnyereménynek hangzik - motyogtam, és azokban a pillanatokban eluralkodott rajtam a csalódottság, a düh, a kétségbeesés. Legszívesebben sírva bevallottam volna Louis-nak mindent, mert tudtam, hogy megértene, de rettegtem megtenni. Rettegtem elveszíteni őt, ezért csak ültem tovább a gépen, és némán hazudtam arról, hogy a sorstársa vagyok, miközben valójában a nyomába se érhettem. És nem csak a vagyona szempontjából. Az embersége szempontjából sem. Azon a napon nem csak az egyik legjobb barátomként kezdtem nézni Louis-ra, hanem egyfajta tisztelettel is. Ha választhattam volna, olyan ember akartam volna lenni, mint ő.