Sziasztok!

Megérkeztem a második résszel is. Itt még minden annyira korai, annyira kezdetleges, szóval nem is kérdezősködöm egyelőre, hogy ki mit hogy gondol. Viszont remélem szeretitek/szeretni fogjátok! Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Az első nap teljesen hétköznapi módon telt. Azt leszámítva, ami történelem órán várt, mert attól nagyjából minden reményemet elvesztettem, hogy valaha is el fogom végezni azt a kurva gimnáziumot. Nem azért, mert rossz tanuló voltam, köze sem volt ehhez, ha így lett volna, be sem kerülök oda, de az új elvárások megrémítettek.

- Az új szabályok értelmében, minden diáknak vizsgát kell tennie a félév vége előtt, és ez lesz a belépője az év végi vizsgákra - kezdett bele a tanárunk, amitől máris a térdem ráztam idegességemben. Zayn egyből észrevette, és pontosan tudta is, mennyire szörnyen gyenge vagyok történelemből az iskola végzős elvárásaihoz képest, ezért támogatása kimutatása gyanánt lazán meglökte a vállamat a sajátjával. - A beugró vizsgán minimum 70%-ot kell elérnetek, hogy megkapjátok az záróvizsgákhoz szükséges engedélyt. Akinek ez nem sikerül, az sajnos nem vehet részt az idei érettségin, és évet kell ismételnie.

- Faszomat… - morogtam az orrom alatt, és lendületesen kezdtem a füzetem felső sarkába firkálni. Így próbáltam kicsit lenyugodni, de egyértelműen nem működött. A vonalak és krikszkrakszok egyre dühösebbé váltak, amíg végül teljesen át nem szakították a papírt. - Menjen a picsába…

- Nyugi! - súgta Zayn, ahogy egy kicsit közelebb hajolt hozzám. - Megoldjuk, Louis és Liam is kurva jó töriből. Átnyomunk.

- Vagy annyira hülye vagyok, hogy tök mindegy, mit csináltok, és ebben a köcsög gimiben élem le az életemet - hisztiztem, mert már akkor is tudtam, hogy ez az, puszta hiszti. Mindenki tudta, a történelemhez csak segg kell, de én négy éven át szartam bele, és ha nincs alapod, már hiába próbálsz meg a levegőbe építkezni. A napom viszont ott fordult át pokolira, amikor a tanár újra megszólalt.

- Sajnos a következő megrázó hírem számotokra, hogy ezt minden tantárgyból teljesítenetek kell - folytatta, aztán a padsorok között kezdett végigsétálni, miközben beszélt hozzánk. A dárga Chanel cipőjének a kopogására a fapadlón még ma is pontosan emlékszem. - A legrosszabb, hogy az ösztöndíjas diákok közül, aki nem teljesíti a 70%-ot minden tantárgyból, attól a perctől elveszik a támogatást, és ki kell fizetnie az utolsó félévet, illetve a jövő évet is, amikor újra nekifut az érettséginek.

- Az szívas! - nevetett fel Ronald az első padban. Végtelenül cinikus és rosszakaró osztálytársunk volt. Nem ismertem jól, de eszem ágában sem volt megismerni. Áradt belőle a megvetés és rosszindulat. - Még szerencse, hogy nálunk nincs egy csóró ösztöndíjas se, nem kell néznünk a keserű képüket.

- Elég! - szólt rá a tanárnő, de már szinte nem is hallottam, miről beszéltek ezután. Csak az járt a fejemben, hogy vége, hogy ennyi volt. Lehúztam három és fél kurva évet ebben a sznob iskolában, és mindent elvesznek tőlem az utolsó pillanatban.

- Megcsináljuk, ne aggódj már! - motyogta Zayn, miközben kinyitotta a történelem könyvét, de ő nem érthette. Ő ott már nem tudhatta, én miért voltam annyira kétségbeesve. Azt, hogy gyakorlatilag az egész életem múlt azokon a vizsgákon, mert tudtam, hogy nem lesz pénzünk kifizetni a tandíjat, ha megvonják a támogatást.

Már a tesi öltözőben készülődtünk, mindenki zuhanyzott, hogy hazamehessen végre, amikor sikerült egy kicsit lenyugodnom. A nap akkor is el volt szaródva, és őszintén alig vártam Louis esti buliját, hogy igyak és mindent elfelejtsek. Elegem volt mindenből, de legfőképp abból, hogy az élet ilyen elbaszott lapokat osztott nekem.

- Ha mindenki elment, maradj itt picit, szépfiú - súgta Louis az egyik évfolyamtársunknak, ahogy elsétált mellettünk, aztán rá is kacsintott, a srác pedig teljes pírban úszva nyelt egy nagyot, hogy Louis után menjen a zuhanyzóba. Pontosan tudtam, mit fognak csinálni, és csak a szemem forgattam miatta. Vagyis… pontosan nem tudtam. Fogalmam sem volt, Lou csak kézimunkázik, a térdére ereszkedik, esetleg kefélnek is. Nem is akartam tudni, és Louis mellett legyen szólva, annyira hétköznapi volt számára, hogy valakik folyton rajongva veszik körül, nem dicsekedett a strigulákkal minden srác után. Nem áradozott arról, mi mindent csináltak, ellenben Liammel, aki a mögöttem lévő padon éppen azt tette. Időről időre meg kellett hallgatnunk, hogy milyen gyönyörű, általában nála sokkal idősebb nőket cipel ágyba különböző hotelszobákban, amiről a szüleinek persze fogalma sem volt. Olyannyira nem, hogy az anyja például odáig volt meg vissza, amiért Liam még szűz és szeretne az esküvőig várni. Előadta, neki mennyire nem számít a testiség, csak a szerelem és az érzések, a család meg benyalta az egészet. Néha kifejezetten szánalmasnak, majdnem sajnálatosnak tartottam, mennyire alattomos módon vezeti őket az orruknál fogva, de nem hibáztattam Liamet. Ő egy kicsit olyan volt, mint én. Csak szerencsésebb. Mindent meg akart tenni azért, hogy vigye valamire. Hogy számítson a neve, hogy figyeljenek rá, és elismerjék. Neki meg is volt erre minden esélye. Nekem nagyjából semmi, de azért igyekeztem nem mindent feladni.

- Meg kellene kérned Liamet, hogy korrepetáljon töriből - mondta Zayn, amikor felkelt mellőlem, hogy magára kanyarítsa a zakóját. Egy szál cigit simított a füle mögé, aztán fél vállára vette a hátizsákját. - Én tudok segíteni műszaki rajzból, Niall vagy Louis meg zenetörténetből.

- Kösz, haver - feleltem egyhangúan, továbbra is Liam áradozását hallgatva. Nem igazán volt kedvem vele tanulni, még ha kedveltem is.

- Mi van velem meg a zenével? - lépett a szemben lévő szekrényhez Louis, és még azelőtt dobta le a törölközőjét és állt teljesen meztelenül, a hátsóját mutatva nekünk, hogy lett volna időm félrenézni. Nem voltam egy szégyenlős srác, főleg nem a többiek előtt, mind ugyanabból vagyunk, de amikor egy meleg pasit nézel, az valahogy más, nem? Nem tudom, mi történt a “szépfiúval”, akit maga után csábított a zuhanyzóba, de ezek szerint nem jött össze, mert Louis elkezdte magára kapkodni a ruháit.

- Mi történt, mégse jött be? - utalt is Zayn vigyorogva az egyértelműen szomorúan öltözködő srácra, aki a helyiség másik sarkába menekült, biztos ami biztos.

- Kicsi a pöcse - vont vállat Louis, aztán becsapva a szekrényajtót, felénk fordult. Tudtam, hogy hazudik. Láttam a szemében. Louis sokszor játszotta a lelketlent és a bunkót is, de nem volt az. Ha nem akart a sráccal lenni, annak valami más oka volt. Valószínűleg mondott vagy tett valamit a hülyéje, amivel kiábrándította Louis-t. Az ő baja, tudtam, hogy Lout ismerve, öt perc múlva talál valakit, ha annyira kanos lenne. Ötünk közül ő volt az egyetlen, aki szégyentelenül kiélvezhette, hogy a suli fiú gimnázium volt. Amikor mind nagyjából indulásra készek voltunk, Louis megállt előttünk. - Szóval miért hallottam a nevem?

- Harrynek jól jönne egy kis segítség, hogy átmenjen a féléves vizsgákon - magyarázta Zayn, miközben óvatosan átnyújtott egy pici zacskónyi füvet Louis-nak. Épp csak annyira volt elég, hogy egyszerre elszívja, ezért gondoltam még a buli előtt akarja. Fel se vettem az egészet, ez eléggé megszokott volt nálunk. - A töri a legfontosabb, de mind segíthetnénk abban, amiben jók vagyunk.

- Simán átmész, bébi - simított végig az arcomon Louis, aztán átkarolta a vállam, és elindultunk a folyosón. - De ha szeretnéd, segítek.

- A történelem és zenetörténet is király lenne - szólaltam meg, mert rájöttem, hogy inkább viselem el Louis komolytalan flörtöléseit, és közvetlen érintéseit, mint Liam meséit a milfekről, szóval hirtelen döntöttem.

- Mikorra gondoltál?

- Hétköznap - feleltem egyből, ő pedig bőszen bólogatott. Akkor még nem volt sokkal alacsonyabb nálam, mára ez alaposan megváltozott. - Péntek, szombat bulizol, vasárnap józanodsz.

- Helyesen beszélsz, életem! - nevetett fel, és játékosan megcsapta az oldalam, amikor távolabb lépett tőlem. Bébi, kicsim, husi, édes, szépség, drága, szerelmem… Ezek voltak Louis becenevei, és ránk is ugyanúgy használta őket, mint a fiúkra, akiket felszedni igyekezett. - Holnap este? Dolgod van?

- Nincs - ráztam meg egyből a fejem, és bár semmit sem tudtak rólam, a legjobb barátaim voltak, mégsem ismerték a valódi Harryt, abban a pillanatban öröm és megnyugvás árasztott el, mert tudtam, hogy Louis nem fog cserben hagyni. - Felmegyek hozzád.

- Helyes - kacsintott rám, aztán már ki is léptünk az épület elé. Liam és Niall odakint vártak ránk, épp a cigijüket szívták, jobban mondva mindketten elnyomták, aztán nedves törlőkendővel kezet töröltek, és vagy öt Tictacot dobtak a szájukba, nehogy a szüleik rájöjjenek. A méregdrága parfümök pedig könnyedén elnyomtak minden szagot a ruháikon. - Na, mindenki menjen szépen haza, vágja magát puccba, este nyolcra várlak titeket. Dübörögjön újra az Upper East Side. Már biztos hiányoztam a szomszédoknak.

- Mi van? - kérdezte Zayn, amikor mindenki elindult a kocsikhoz, amiben a sofőrjeik vártak rájuk, én pedig csak leültem a lépcsőre. - Ki kellene már rúgnotok az öreg Bobbyt, soha nem hoz időben, és nem is ér ide a tanítás végére.

- Nem mártom be! - legyintettem, és úgy hazudtam, mintha könyvből olvasnám. A hazugság pillanata már meg se rendített. A súly, amit minden egyes új hazugságommal pakoltam a mellkasomra, az viszont már készült kipasszírozni belőlem az életet. - Kedvelem Bobbyt. Inkább ő, mint valami mogorva fasz a volán mögött. Meg amúgy is, a szüleim motort ígértek nekem idénre. Akkor már nem lesz szükségem sofőrre.

- Biztos nem akarsz velem jönni? - nézett még vissza, és a szájába vette a cigijét. Az ő szülei olyan ritkán voltak otthon, hogy nem kellett amiatt aggódnia, hogy megérzik, amint hazaér. - Upper West Side felé megyünk.

- Nem, nem - ráztam a fejem. - Megvárom, de kösz.

- Oké, akkor este Louis-nál - intett még felém, és már be is pattant a hatalmas fekete Bentleybe.

Végre mindenki elment. Egyedül maradtam a saját szánalmas életemben, és néhány perc üldögélés után egy sóhajjal felkeltem, aztán elindultam a buszmegálló felé. Szerettem előre ülni a legelső ülésre, ha éppen szabad volt, és azt képzelni, hogy engem is hazavisznek. Hogy a buszsofőr a személyes sofőröm, és kémlelem az elegáns, nagymenő Manhattant, miközben Salembe tartunk, ahol a családomnak négy szintes villája van. A srácok mind így tudták. Azt hazudtam nekik, hogy apám japánban él, ott vannak cégeink, olajjal üzletelünk. Anyám pedig állatorvos, és van egy saját kórházunk, amit ő vezet. Nem volt szemenszedett hazugság. Apám tényleg járt egyszer Japánban, még fősulis korában, mint cserediák és imádta, anyám pedig tényleg állatorvos akart lenni, csak aztán teherbe esett a legidősebb bátyámmal, Mateoval, és otthagyta a főiskolát. Családanya lett, mert apám is ezt várta el tőle. Gyűlöltem őket azért, mert nem vitték többre. Akkor még nem értettem semmit, és csak gyűlöltem őket. Na meg persze azt is, hogy a sors olyan kibaszott kegyetlenül elbánt velünk, amikor kiderült, hogy a fiatalabbik bátyám, Wyatt beteg. Az izületei elkezdtek fokozatosan elgyengülni, a csontjai már alig tartották meg, és folyamatosan kezelésekre kellett járnia. Apám burgerezőjéből befolyt pénzünk legnagyobb része Wyattre ment el. Akkor őt is gyűlöltem ezért. Persze, ma már tudom, hogy valójában csak magamat gyűlöltem.

- Szia, Aria! - intettem a húgomnak, amikor bekanyarodtam a házunk udvarába. Csak tizenöt éves volt, és néhány barátnőjével üldögéltek a kerti székeken. Bár a gazdag fogalma nagyon messze állt tőlünk, azért nem laktunk lepukkant helyen, vagy ilyesmi. Jerseyben volt házunk az egyik középosztálybeli kertvárosban. Viszont a ház nem volt túl nagy, ezért a bátyáimnak egymással, nekem pedig Ariával volt közös szobám. Ez is az egyik fő oka volt annak, miért aludtam olyan gyakran Zaynéknél.

- Megjöttem! - kurjantottam, amikor beléptem az ajtón, és lerúgtam a cipőimet. Anya a konyhában ügyködött, Wyatt pedig nem messze tőle ült a tolószékében, és egy fél szendvicset majszolt. A gyógyszerektől alig volt étvágya, és borzasztó sovány volt, pedig a betegsége előtt imádta a hasát. - Mizu?

- Semmi különös, megjöttek a felvételi papírjaid a Harvardról - fordult felém anyu, és adott egy gyors puszit az arcomra. - Döntöttél már, hova jelentkezel?

- Nem - ráztam meg a fejem, és felkaptam egy almát az asztalról, hogy uzsonna gyanánt elrágcsáljam. Louis háza tele lesz jobbnál jobb kajákkal, szóval nem aggódtam, hogy egyek valami rendesebbet a buli előtt. - Valószínűleg majd a Jersey Közösségi Főiskolára adom be a kérelmem.

- Megpályázhatnál egy ösztöndíjas helyet a Harvardon is - mondta anya, próbált győzködni, mert tulajdonképpen igaza is volt, és mégis úgy éreztem, eszem ágában sincs a Harvardra menni. Tudtam, hogy valószínűleg oda megy majd mindenki, Louis és Liam biztosan, de úgy gondoltam Niall is. Egyedül Zaynről tudtam, hogy a Yale volt a terve.

- Azt se tudom, ezzel az ösztöndíjas hellyel mi lesz.

- Mi történt? - kérdezte anya aggódó arckifejezéssel, és már megint utáltam magam, mert ezt váltottam ki belőle. Azért, mert olyan szar hírekkel mentem haza.

- Vizsgát kell tennünk félévkor - kezdtem el színtelen hangon, és éreztem, ahogy egyre dühösebb leszek. Magamra, rájuk, a világra, mindenkire! - Ha nem lesz minden minimum 70%, akkor nem érettségizhetek, és azonnal megvonják a támogatást is.

- Ó, Harry… - mondta halkan, megnyugtató hangon, aztán közelebb jött, hogy átöleljen, de én csak álltam ott, mint egy darab szar. Vissza se öleltem, csak ettem tovább az almámat. - Annyira okos fiú vagy, mindig jó jegyeket hozol haza. Nem lesz semmi gond, csak készülj szorgalmasan.

- Aha, és ha mégse sikerül? - morogtam, és el is toltam magamtól anyát, bármennyire is paraszt dolog volt tőlem. - Akkor mi a faszt kezdek a három és fél év elit gimnáziummal? Majd leérettségizhetek egy állami középsuliban, és nyoma sem lesz az elmúlt évek szenvedéseinek. Nagyszerű!

- Nem fogod otthagyni akkor sem - rázta meg a fejét anya, és visszalépett a pult mellé, de még mindig engem nézett, rám figyelt. - Másfél év, valahogy összeszedjük azt a pénzt, hogy befejezhesd. Kérünk részletfizetést, akármi.

- 83.850 dollár, anya! Ennyi lesz a tandíj másfél évre! - kiáltottam fel, és már ott, akkor tudtam, hogy nem volt fair tőlem, de túl ideges voltam. Nem tudtam kontrollálni a dühöm. - Apa egy év alatt se keres meg ennyit, mégis mi a szarból akarjátok kifizetni?!

- Egyelőre arra koncetrálj, hogy átmenj a vizsgákon és majd…

- Felmegyek összekészülni - szakítottam félbe undok hangon, és már ki is fordultam a konyhából, hogy az emeletre induljak. Valami ütős összeállítás kellett estére Louis-hoz, nem mehettem a Walmartos pólómban, de az évek alatt már összeszedtem pár drágább darabot, még ha használtan is vadásztam össze őket különböző adok-veszek oldalakról, vagy épp ügyes hamisítványok voltak a kínai negyedből. Nem akartam mást, csak inni, füvezni, és talán megdugni egy csajt Louis valamelyik fényűző vendégszobájában. Azokban a pillanatokban Louis-t is gyűlöltem, amiért ennyire embertelenül gazdag volt, és még csak nem is érdekelte. Őt soha nem érdekelte. Gyűlöltem miatta, hogy csak én érzem szarul magam, senki más.