Sziasztok!

Különleges nap van (számomra), de nem készültem semmi igazán különleges egyrészessel, vagy ilyesmi, de arra gondoltam, hogy csak szeretnék nektek adni valamit mégis, ezért tádámm! Egy nappal hamarabb vagyunk csak, de elhoztam brand new történetünk első fejezetét. Bevallom, iszonyúan izgulok, mert hihetetlenül imádtam írni ezt a történetet. Nagyon-nagyon! Nagyszabású lesz, több, mint 50 fejezet, és hozzám méltó módon néha vicces, néha szerelmes, néha szívettépő, de mindenképp tanít egy leckét, mert ezt a leckét ráadásul nagyon fontosnak is tartom. Szóval... Kezdjük el az újabb nagy utazásunkat, én azt mondom. És nagyon várom a véleményeket, illetve, hogy ki mit gondol, sejt, tippel. Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Volt egy szörnyű titkom. Egy titok, amit hosszú éveken át őriztem, és elég naiv voltam ahhoz, hogy azt gondoljam, senki sem fogja megtudni. Valami, ami egyszerűen csak nem derülhetett ki abban a közegben, ahová akkoriban tartoztam, és azon a napon viszonylag nyugodt voltam, mert már nem kellett sokáig titkolóznom. A srácokkal aznap kezdtük meg a végzős évünket. Egész biztos vagyok benne, hogy én voltam az egyetlen diák a gimiben, aki több, mint egy órát utazott reggelente, hogy beérjen az első órára. Ezt nyilván nem autóval tettem meg, a szüleimnek nem volt kapacitása arra, hogy fuvarozzanak reggelente. Másokkal ellentétben, nekünk csak egy autónk volt, azt pedig apa használta a munkájához, így nekem maradt a jó öreg buszozás a suliig minden reggel. Az iskolám pedig nem is akármilyen volt. Amerika első számú magángimnáziuma, kizárólag fiúk számára, mert itt mindig elkülönítették a lányokat a fiúktól, ha az iskola kellően elegáns és jó nevű volt. Az enyém pedig kiemelkedő volt. A méltán híres Collegiate Gimnázium, amit maga a Harvard tudhatott magáénak, és a diákok többsége egyenesen ott is tanult tovább. Természetesen kivétel nélkül minden diáknak egyenruhában kellett járnia, amit ki nem állhattam, de szerencsénkre engedélyezték, hogy amíg a formális öltözéket hordjuk, addig nem számít, milyen formában próbáljuk egyedire szabni, vagy feldobni. Akkoriban még imádtam azokat a furcsa sálakat a fejemre kötözni, és volt belőle legalább egy fiókra való. Azt sem tudom, mi lett velük. Talán még ma is anya házában vannak valahol.

Az iskola színei a fenséges bordó, az ezüst és a majdnem inkább fekete, de mégis még sötétkék variációi voltak. Az nadrágunk emiatt bordó színt kapott, a zakónk sötétkék vagy szürke, bordó bevarrással a hajtókáknál, és természetesen a díszes, ezüst címerrel a szívünk felett, egy nagy C betűt magába foglalva. Az ingünk fehér, a nyakkendőnk pedig ugyancsak bordó és ezüst csíkos. Öt váltást kaptunk minden évben, így nem kellett mosatással bajlódni, minden napra jutott friss és tiszta. Anya állandóan vasalta őket, és szépen kiakasztotta a szobámban, hogy másnap reggel csak fel kelljen vennem. A nyakkendőmet a vizsgákon kívül szinte sose kötöttem meg, egyszerűen a nyakamba dobtam, az egyenruhám színeihez illő kendőket aggattam a fejemre minden áldott nap, és magamra vettem az összes ékszerem, amim csak volt. Gyűrűk, nyakláncok, karkötők. Azt hiszem, akkoriban ez nagyon menőnek számított, bár a suliban csak nekem volt ilyen fajta, tipikus tinédzser megjelenésem. A többiek talán a családjaik miatt, de valahogy mindig sokkal nemesebb és elegánsabb megjelenést tudhattak magukénak akkor is, ha nem kifejezetten törekedtek erre. A vérükben volt. Ezzel születtek.

Azon a reggelen is éppen úgy tettem, mint minden más alkalommal. Egy megállóval hamarabb szálltam le a buszról, és gyalogoltam az iskoláig. A négy évem alatt ez már megszokottá vált. A vezeték nélküli fülhallgatóm, amit használtan, de valószínűleg inkább lopottan vettem egészen jó áron a Mercarin - akárcsak az iPhone-omat, és még sok mást -, még a fülemben volt, amikor felszökkentem az iskola lépcsőin. Rögtön az előcsarnokban már bele is botlottam szűkös kis baráti társaságunkba. Csupán öten voltunk, de szinte elválaszthatatlanok.

- Harry is befutott! - paskolta meg a vállam egyből Liam, miután kivettem a füleseket, aztán futólag összeérintettem az öklöm mindenkivel, mint általában. - Készen állunk az utolsó évre?

- Ennek nagy durranásnak kell lennie! - lelkesedett Niall, és a száját nyalogatta. Szinte látni lehetett a szemében, mennyire készül, mennyire erősen és hangosan forognak a fogaskerekek a fejében, hogy milyen balhékkal toldjuk meg a végzős évünket, pedig pont ő volt az, aki a legjobban tartott a szüleitől, meg attól, vajon milyen büntetést szabhatnak ki rá a legújabb kalamajka miatt.

A csapatunk nem volt hétköznapi. Ezen mondjuk nincs is mit csodálkozni, szerintem egyetlen igazán hétköznapinak mondható srác se járt a Collagiate-be. Persze az ösztöndíjasokat leszámítva, mert ők nagyon is átlagosak voltak. Tipikus new yorki srácok egy brooklyni parkból, deszkával a hónuk alatt. A mi bandánkba viszont nagyágyúk tartoztak, olyanok, akik előtt fényes jövő állt, nagy karrier, mindről tudhatták már akkor, hogy valamilyen módon, de nyomot fognak hagyni a felső tízezer történelmében. Elegáns, sokszázezer dolláros autókkal hozták és vitték őket, még csak nem is a szülők, hanem saját sofőrök. Vagy épp ők vezették a csillivilli autókat, és valószínűleg már a cumisüvegükbe is Moët pezsgőt töltöttek nekik. Mindenki előtt nyitva álltak a gyémánttal kirakott ajtók a luxus élet felé. Kivéve engem...

Liam egy ravasz, igazán okos srác volt, aki bár szerencse folytán szerzett magának ilyen előkelő életet, mindent megtett azért, hogy a legtöbbet hozza ki a lehetőségekből. Liamet örökbefogadták, mégpedig nem is akárkik. Az apja Amerika legnagyobb, világszinten is vezető bankjának, a Bank Of Americának a vezérigazgatója volt, és Susannal, a válása után megismert élettársával fogadták örökbe az akkor még csak négy éves Liamet. Az eredeti neve Payne volt, de tizenévesen arra kérte az apját, hadd vegye fel a jól csengő Moynihan nevet. Mert így majd minden fontosabb ember tudni fogja, kinek a fia, de ezt persze nem tette hozzá. Sokkal ravaszabb volt ennél. Liam a legjobb színész a világon. Soha nála balhésabb, szórakozni vágyóbb srácot nem ismertem, mégis mindenki azt gondolta, arany gyermek. Kitűnő tanuló volt, minden tanárnak adta a szépet, mindenki imádta, és a nevelőszüleit is az orruknál fogva vezette, miközben semmi más nem lebegett a szeme előtt, csak hogy a kedvenc gyerek legyen. Az örökös. Briannek, az apjának volt három lánya az ex-feleségétől, és bár Liam eljátszotta a kedves, édes, szeretnivaló mostoha tesót, arra hajtott, hogy az apja halála után övé legyen a vezérigazgatói szék a világ egyik vezető bankjában. Mondhatjuk, hogy nem voltak kis álmai, mégis tudtam, hogy valóra fogja váltani őket. Ahogy azt tette is mára, bár azt már nem velem ünnepelte meg. Abban az évben beszéltem vele életemben utoljára, ebben nagyon is biztos vagyok. Liam nem bocsátotta meg nekem azt, aki vagyok. Ő eldöntötte, hogy fontosabb dolgai vannak a jövőjét illetően, ezért nem szentel nekem minimális figyelmet sem azóta, hogy megtudta a valódi kilétemet.

Niall az elkényeztetett és hisztis gyerek szerepkörét birtokolta. Képtelen volt értékelni bármit is, amije volt, folyton csak a szüleire vagy a bátyjára panaszkodott, amiért olyan dolgokat erőltetnek rá, amit ki nem állhat. Ilyenek voltak a formális luxus vacsorák, ahol szigorú etikettet kellett követnie, vagy állófogadások a hatalmas park avenue-i villájukban, aminek a hátsó kertjét a kibaszott Central Parkból csippentették le. Állandóan azzal hencegett, hogy a házuk ötven millió dollárt ér, de persze hisztibe csomagolva, hogy neki még ez se számít, el akar húzni valahova. Ma már megértem őt. Megértem, amiért nem kellett neki mindaz a hamis csillogás, amit a Park Avenue-n élő gazdagok mutattak egymásnak. Sőt, sajnálom is azért az életért, amibe végül hajszolta magát. Az apja nagyágyú volt még a new yorki felsőosztály körében is. Ő birtokolta ugyanis New York legnagyobb és leghíresebb luxus szállodáját, a Plaza Hotelt, és kismillió lakóparkot, meg apartman komplexumot. Niall minden hisztije ellenére, azért szerethető srác volt. Talán a jó szíve miatt nem lehetett rá haragudni. Na meg azért, mert halálosan szerelmes volt Avába, az "apja egyik jóbarátjának huszonéves lányába", és bár mindig azt mesélte, hogy ura a helyzetnek, és van terve, mind tudtuk, hogy gyáva volt lépni, és csak távolról csodálta a titokzatos lányt... Akiről később szomorú titkok derültek ki, amitől már Niall gyávasága is érthetővé vált. Akkor erről még fogalmam sem volt.

Zayn volt a legjobb barátom. A mai napig bánom, hogy előle is eltitkoltam a legnagyobb szégyenem. Legalábbis, amit akkor még annak éltem meg. Már pontosan tudom, hogy ő mindenek ellenére mellettem állt volna. Az ő szüleit szerettem a legjobban, megszámolni sem tudom, hány éjszakát töltöttem a vendégszobájukban, amikor túl sokáig videójátékoztunk Zaynnel, és már nem akartam hazamenni. Ők nem voltak beképzelt gazdagok. Sokkal alázatosabban álltak az élethez, de ettől még természetesen alig fértek el a milliók a számláikon. Trisha Amerika egyik legjobb, legelismertebb szívsebésze volt, főorvos a NewYork-Presbyterian kórházban, az apja pedig... Nos, Yaster vezette magát a kórházat, és mellette még egy kisebb plasztikai sebészeti klinikát is. Természetesen kőgazdagok voltak, de mégis emberek tudtak maradni, szerettek gyógyítani, és imádták a gyerekeiket. Zayn, bár még csak tizennyolc volt, már azon a nyáron eljegyezte a barátnőjét, Gigit, akivel addigra hat éve jártak együtt. Gyerek szerelem volt, és annyira oda voltak egymásért hat év távlatából is, hogy tudták, együtt akarják leélni az életüket. Ez... végül nem így alakult. Zayn története sokkal elkeserítőbb lett ennél, és gyűlölöm magam, amiért nem láttam előre. Nem tettem valamit, hogy megmentsem önmagától.

Aztán ott volt még Louis... Nem is vagyok biztos benne, hogyan kellene jellemeznem. Mindig is talán tőle álltam a legtávolabb, mégis közel voltunk. Valahogy mindenkivel így volt, hiszen nagyfiúknak gondoltuk magunkat, igazi tinédzserek voltunk. Louis, ahogy egyikünk se, nem szeretett mély és érzelmes barátságokba bonyolódni, legalábbis kívülről így tűnt, de mindig ott volt, ha szükséged volt rá. Nem túlzok, ha azonnal egy használható hitelkártya kellett, kapcsolatok, egy jó parti, vagy akár ha azt mondtad neki, hogy megöltél valakit, és segítsen eltüntetni a hullát. Ő ott volt, és nem kérdezett. Ezt értékeltem benne, még ha nem is voltunk a legszorosabb gyerekkori barátok.

Másfelől viszont végtelenül bosszantó volt, a normálisnál háromszor több kávét ivott, csupa szemetet evett, imádott bulizni, és szexelni, hiperaktív volt és... meleg. Homokosabb, mint Miami Beach tengerpartja, ahol a családja élt. Az apja kimondhatatlanul gazdag iparmágnásnak számított, Franciaországból vándoroltak be az Államokba, és Louis a három húgával már itt született. Louis-t leginkább csak az iskolában láttuk, mert az ünnepeket ritkán töltötte New Yorkban, mindig elutaztak valahova a családdal, nyaranta pedig Párizsban laktak. Náluk mindenki tökéletesen beszélt franciául is, és ezt mindig irigyeltem Louis-tól. A lányok imádták őt mindenért. A személyisége is elragadó volt számukra, a megjelenése is, a francia nyelvtől pedig minden lány a bugyijába élvezett, ő pedig még csak ki sem használta ezt az ajándékot. Vagyis... Kihasználta, csak nem lányokon. Louis volt közülünk az egyetlen, aki elsős gimis évünktől kezdve egyedül élt, az Upper East Side beli hatalmas penthouse lakásukban. Néha persze ott volt az apja, ha épp Manhattanben volt tárgyalása, vagy az anyja, amikor a new yorki divatnapok voltak, és az ő divatcége ruháit is felvonultatták, de ez ritkaság számba ment. Az idő nagy részében egyedül élt, épp ezért minden lehetséges este bulit tartott az apartmanban. Még az is lehet, hogy minden este. Nem tudom. De ha buli volt, az biztosan Louis-nál volt, és nem tagadom, kibaszottul értett ahhoz, hogyan kell jót mulatni Manhattan legelőkelőbb lakónegyedében. Mintha minden partiját Jay Gatsby segített volna megrendezni. Egyértelműen ő volt a csapat legkirívóbb, és leggazdagabb tagja, dollármilliók voltak csak az ő zsebpénz számláin, és vagy húsz különböző hitelkártyát is birtokolt, persze mindent az apjától, és ő volt az is... Louis volt az, aki mindent tönkretett körülöttem, én mégsem gyűlölöm érte.

- Jó sokat nőtt a hajad - döntötte oldalra a fejét Louis, és elkezdte megigazgatni a sálat a fejemen. Sokszor csinálta, mániája volt a tökéletes megjelenés, ezért állandóan mindenkin igazgatott valamit. Nekem az idő nagy részében a hajammal volt elfoglalva. - Le akarod vágatni?

- Eszemben sincs - ráztam meg a fejem, ahogy csapatosan elindultunk a tantermünk felé, és hála Louis jelenlétének, alaposan meg is bámultak minket, persze főleg az első évesek, akik még sose látták a jelenségünket ezelőtt. Louis soha nem úgy öltözött fel, ahogy mindenki más. Oké, hogy én általában nem kötöttem meg rendesen a nyakkendőmet, de neki nyakkendője sem volt. Csak valami csini kis selyem sál, amit a nyaka köré kötött, néha szorosan, néha csak lazán, hogy a mellkasán lógjon. Az ingje felső négy gombja kigombolva, és a haja valahogy mindig tökéletesen állt. Kócos volt és zilált, de tudtam, hogy órákig bajlódott vele, hogy úgy nézzen ki, mintha egy percet se szánt volna rá.

- Helyes - csapta meg a combomat, de tőle még ez is teljesen normális volt. Nem vettük már fel ezeket a dolgokat, mert Louis végtelenül közvetlen volt mindenkivel. Nem érdekelte, hogy az illető meleg vagy hetero, ugyanúgy flörtölt mindenkivel, és imádott közel lenni az emberekhez. Bár nem úgy tűnt, hogy volt egy kifejezett legjobb barátja, ő is talán Zaynhez állt a legközelebb négyünk közül. - A fürtjeid a mindenem.

- Na és mi a helyzet Avával? - lökte oldalba Niallt Liam, a srác pedig esküszöm, instant elvörösödött. Bár sose beszéltünk róla, szerintem mind tudtuk, hogy hazudni fog. Mindig hazudott, de nem lepleztük le, hogy amit mond, az miért teljes képtelenség, és miért kellene sokkal nyíltabban állnia ehhez a kérdéshez, hisz akkor talán segíthetnénk. Helyette inkább... Ráhagytuk. Talán nem kellett volna, és akkor ma nem élne olyan kényszeres, tökéletes kirakat életet, mint amit él.

- Lesz egy ünnepi este a Plazaban, ő is ott lesz - hadarta, de inkább nem is néztem az arcára, annyira kínos volt a meséjét hallgatni. Legalábbis akkor még. Ha már akkor is tudtam volna, amit ma tudok, inkább szomorúnak gondolom. - Oda tervezem az akcióm.

- Remélem nem ma estére - tört előre Louis, hogy ő legyen, aki vezeti a csapatunkat egészen a teremig, és csak a válla felett beszélt hozzánk. - Ma este évnyitó buli lesz nálam. A személyzet már készül. Csinosban gyertek - kacsintott, és mind elmosolyodtunk. Gyakran előfordult olyan, hogy már túl sok lett a partikból, és a piából, ezért egyszerűen nem mentem el, de Louis nem volt New Yorkban egész nyáron, és a bulijai is hiányoztak. Megint Párizsban voltak, ez az akcentusán is hallatszott. Az iskolakezdés első néhány hetében nagyon erősen kiérződött belőle a francia. Minden évben.

Ezután Louis arról kezdett mesélni, milyen srácok hagytak benne mély nyomot a rövidke nyári kalandjaik után, és egy pillanatra irigyeltem is őket. Nem azért, mert Louis-val élvezkedhettek, sokkal inkább mert a mesékben egy monacói üdülés is szerepelt, és elképzeltem, milyen csodálatos lehet a Francia Riviérán nyaralni. Hála a mocskos kis titkomnak, amit én magam sem tudom, hogyan tudtam titokban tartani négy hosszú évig, akkor úgy gondoltam, nekem valószínűleg soha nem lesz alkalmam megtapasztalni, milyen Monaco. Talán azokban a pillanatokban döntöttem el, hogy nem leszek egy ilyen titkon depressziós, hitetlen fasz, aki csak nyalogatja a sebeit, és önmagát sajnálja. Talán Louis meséje a monacói srácról, aki koktélt nyalt le a meztelen testéről a medence partján adta meg az utolsó lökést, hogy eldöntsem, nem adhatom fel. Nem törődhetek bele, hogy ezt dobta a gép, és ezért telesírom a párnám. Harcolnom kellett, és négy jóbarátomtól már tökéletesen megtanultam, hogy a fényűzés világában nincsenek tiszta játszmák. Nem kellett azon aggódnom, hogy becsületes is maradjak. Arra úgysem volt esély.