Sziasztok!

Második nap, második rész. Itt már egy kicsit beindul a mese, mit szóltok hozzá? Kérdezném, hogy mit gondoltok, mi lesz, de szerintem a legtöbben ismeritek már a történetet. Azért hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Órák óta ülnek a hatalmas monitorok előtt, és böngészik át a filmet kockáról kockára. Louis már az ötödik kávéját issza, Harry meg nagyokat ásít, pedig nincs is késő. Este hét környékén járnak. A kezében pihen a jegyzetfüzete, előtte a laptopja, ha kell, bármit felírhasson. Louis néha diktál neki számokat, ami alapján meg lehet majd találni a tekercseken azt, amit észrevett, és szeretné később alaposabban megnézni. A később még a ma éjszakát jelenti, és ez a nagy baja Harrynek is. Túl sok szám kerül a papírjára. Eléggé egyértelmű, hogy tényleg idebent töltik az egész éjszakát, és kicsit sem ünnepi módon.

- Louis ez már szőrszálhasogatás - morogja, ahogy ő is kortyol egyet a saját kávéjából. - És még soha nem láttam olyan embert, aki saját magával szemben ennyire szőrszálhasogató.

- Ha már dolgozunk, akkor dolgozzunk rendesen - válaszolja erre.

- Túlzásba viszed.

- Ezt nem lehet túlzásba vinni, Haz, te is tudod - néz oldalra egy pillanatra, aztán újra a filmre koncentrál. - Ha nem dolgozol eleget, nem lehetsz sikeres. A sikernek pedig ára van. Rövid éjszakák, hosszú munkaidő, kompromisszumok, lemondás...

- Magány - fejezi be helyette Harry, és ennél a pontnál egy kicsit hosszabb ideig néznek egymás szemébe. - Mindenkit elmartál magad mellől az őrült munkamániáddal. Szerintem már barátaid sincsenek. Egyedül én és a családod vagyunk neked. Túl sokat áldozol fel.

- Pont annyit, amennyi szükséges - feleli Louis, és egyből visszatereli a figyelmét a munkára. Ezek a beszélgetések már ismerősek neki, minden barátjától és családtagjától meghallgatta a múltban.

Így órák óta néma csendben dolgoznak, és csak akkor szólalnak meg, ha annak bármi köze van a munkához. Louis viszont egyre nehezebben bírja. Ez egymás után a hatodik nap, amit mélyen a munkába temetkezve tölt, és alig alszik, ezért a pillái egyre nehezebbnek érződnek. Talán még soha nem volt annyira nehéz ébren maradni, mint most, pedig nagyon küzd.

Aztán van egy pillanat, amikor lehunyja a szemét, és egy kicsit tovább tartja csukva. Ez a pillanat, amikor elragadja az álom, és egészen haza repíti a London szélén fekvő otthonába. A kandallóban ropog a tűz, odakint havazik, ami nem annyira jellemző a decemberi Londonra, de Louis nem gondolkodik. Csak az ablakhoz sétál, és csodálja a fehérbe öltözött tájat.

- Fogadjunk, már el is felejtetted, milyen fenséges tud lenni a december - szólal meg egy furcsa, némiképp ijesztő, visszhangtól zavaros hang a háta mögött, Louis pedig azonnal felé fordul. Épp csak a szemének nem tud hinni, amikor meglátja példaképét, a számára legnagyobb rendezőt, Orson Wellest a nappalijában. Már eleve ez a tény is kiborító lehetne, hiszen a művész harminchat éve halott, de ennél is rémisztőbb, hogy úgy fest, mint egy szellem, fekete-fehér, és hatalmas, súlyos láncok lógnak a csuklójáról, bokájáról, még a nyaka körül is ott vannak. Az egész alak szürke és áttetsző, mint egy kísértet, Louis-t pedig leveri a víz, úgy zihál a rémülettől. Tudja, hogy az egész csak egy álom. Már tudja, mégsem tud felébredni belőle, hiába szeretne eszeveszett módon. - Bárcsak lett volna valaki, aki eljön hozzám is, amikor annyi idős voltam, mint most te.

- Semmit sem értek - rázza meg a fejét a fiatal férfi, és egészen az ablakhoz simul félelmében, de onnan már úgysincs hova menekülni. Egy horrorfilmben érzi magát, pedig azok még csak nem is tartoznak a kedvencei közé. - Mi történik? Álmodom, ugye?

- Igen, de ettől még lehet minden valódi - válaszolja Orson. A láncai hangosan csörögnek, ahogy mozog, de valójában nem ér hozzá semmihez, minden áttetsző és lebeg. Louis-nak nyelnie kell egyet a látványtól. - Ettől még okkal vagyok itt.

- Miért?

- Hogy segítsek neked - válaszolja a kísértet könnyedén, aztán szétnéz a helyiségben, el is fintorodik valamin, amitől Louis meg is sértődhetne akár, de végül újra felé fordul, és csak vele foglalkozik. - Olyan súlyos láncokat cipelek az örökkévalóságig, amiket én aggattam saját magamra életem során. A te láncaid is gyűlnek, hogy készen álljanak a halálod napján.

- Láncok?

- Amiket te magad kovácsolsz a szívtelenségeddel, nemtörődömségeddel - tisztázza le Orson, Louis pedig elgondolkodik, mire célozhat. Soha nem tartotta magát szívtelennek, se nemtörődömnek. Az utóbbinak aztán pláne nem. Hogy férhetne meg egy lapon a maximalizmus a nemtörődömséggel? - Én magam is pontosan ilyen életet éltem, mint te. Semmi sem volt fontos, csak a karrierem, az üzlet, minél többet dolgozni, és minél nagyobb vagyont összegyűjteni. Feljebb és feljebb törni a riválisaim között. Ezek a láncok lógnak most rajtam, minden rosszul meghozott döntésem, és ezek várnak rád is, ha nem változtatsz az életeden.

- Nem értem... Mindent azért teszek, hogy sikeresebb legyek. Hogy olyan lehessek, mint... te. Része a történelemnek - rázza a fejét Louis. - Azt kéred tőlem, hogy ne legyek elkötelezett? Ambiciózus?

- Nem ezt mondom - rázza a fejét lassan a kísértet. - Azt mondom, fel kellene állítanod egy fontossági sorrendet, mert mindez nagyon rosszra fog vezetni akkor is, ha életed során ezt még nem érzed. Én is boldog életet éltem, mert minden jó volt úgy, ahogy volt, most pedig... Nézz rám...

- Ez csak egy rossz álom - temeti az arcát a kezébe Louis, és tényleg minden erejével próbál felébredni. - Egy rossz álom, semmi más...

- Hamarosan három szellem érkezik majd hozzád - szólal meg Orson, ezzel kirántva Louis-t a mormogásából, és próbálja magára vonni a figyelmét. - Segíteni fognak abban, hogy tisztábban lásd az életedet, és nagyon jól teszed, ha megfogadod a tanácsaikat. Senki másért, csakis magadért.

- Három szellem?

- Nem olyanok, akiktől tartanod kell, meglehetősen kedves szellemek.

- Kedves szellemek - neveti el magát kínjában a férfi. - Ez egy kibaszott beteg álom.

- Szedd össze magad, mert ez az egyetlen esélyed - figyelmezteti újra Orson, aztán csak felsóhajt, és Louis még látja a reménnyel teli pillantást, amivel méregeti őt. - Minden jót, fiam!

Ezzel a mondattal Orson Welles szelleme el is tűnik, Louis pedig hangosan, már-már hisztérikusan kezd nevetni, amikor felfogja, milyen jelenetet is vetített elé az agya az imént. Hiszen ő még csak nem is hisz a szellemekben! Hogy a fenébe rémülhetett meg ennyire? Teljesen felfoghatatlan az egész. De leginkább az, ha tudja, hogy csak álmodik, és nem is a valóságban van, akkor mégis miért képtelen felébredni? Próbálkozik mindennel: erősen gondolni rá, kiabálni, csipkedni magát, mint a mesékben, mégsem működik semmi.

Már éppen feladná, kényelembe helyezné magát az egyik foteljában, hogy csak élvezze a hóesést az ablakon át, és a kandallótűz ropogását, ha már mást amúgy sem tehet, amikor... Megint őrült rémálomban találja magát, és vöröses narancs fényárba vonva az egész szobát, megjelenik előtte egy férfi. Sötét ruhát visel, amit ellensúlyoz a hatalmas mosoly az arcán. Kedvesnek tűnik, Louis mégis legszívesebben jó messze rohanna innen. Minden bizonnyal ez a legőrültebb álma, amit valaha életében átélt.

- Hadd találjam ki, Orson Welles küldött - motyogja, és ennél tébolyultabbnak már nem is érezhetné magát, mint amikor kimondja ezeket a szavakat. - Nem veszek részt ebben az őrültségben...

Fel szeretne kelni, hogy maga mögött hagyja a szellemet, de az egyetlen szempillantás alatt a szoba másik végében terem, közvetlenül Louis előtt, amitől a férfi megint kénytelen nyelni egy nagyot, mert már érti, hogy nem menekülhet. Végig kell csinálnia ezt a játékot, bármennyire is nem szeretné. Talán ez egy olyan álom, amiben csapdába esett, és csak akkor lehet vége, ha betartja a szabályokat. Ezért, és csakis ezért dönt úgy, hogy mégis szóba áll a vele szemben lebegő jövevénnyel.

- Oké, szóval... Ki vagy te?

- Látom, nem a jómodorod miatt kedvel annyira Orson - húzza el a száját a szellem, aztán színpadiasan, mintha egy Shakespeare drámából lépett volna ki, meghajol előtte, és bemutatkozik. - Liam vagyok, az Elmúlt Karácsonyok Szelleme. Azért jöttem, hogy egy kicsit visszarepítselek a múltadba, és megmutassam, milyen is volt akkoriban. Hogy mennyit változtál mára.

- Nagyszerű... Akkor vágjunk bele - sóhajt fel Louis, és óvatosan közelebb sétál Liamhez, a szellemhez, bár fogalma sincs, mit kellene csinálnia ezután.

- Hunyd le a szemed! - utasítja a szellem, mintha csak Louis fejében olvasna, ő pedig egyből engedelmeskedik. Kicsit szédülni kezd ugyan, de nem vészes, mire kinyitja a szemét, addigra pedig minden megváltozik. Igen, most már egészen biztos abban, hogy ez csak egy nagyon intenzív álom, ettől még elszorul a torka, amikor a doncasteri családi házban találja magát, ahol felnőtt.

Minden gyönyörűen fel van díszítve, Louis pontosan tudja, hogy karácsony napja van, mert az édesanyja házi süteményeinek az illatát érzi, amit csak erre az ünnepre szokott elkészíteni. A karácsonyfa ott ragyog a nappali egyik sarkában. Olyan hatalmas, hogy a csillag a tetején szinte eléri a plafont. Louis mindig imádta december huszonnegyedikét. Ilyenkor a testvéreivel egész nap pizsamában maradtak, karácsonyi filmeket néztek, és rendszeresen kaptak egy kis kóstolót a korai vacsorára készülő ételekből. Most is éppen ez történik előtte, látja a gyerekkori énjét a kishúgaival a kanapén ülve, ahogy keksztekercset majszolnak, pedig a vajkrém még igazán meg sem dermedt benne. Nem számított. Sose számított, akkor is imádta, és ez az emlék megmosolyogtatja.

- Néha előfordult, hogy a vacsorából már alig tudtam enni, annyit nassoltam napközben - emlékszik vissza hangosan, és Liam halkan nevet ezen, mellette lebegve. - Anyu sose volt dühös miatta. Amikor idősebb lettem, sokszor másodszor is vacsoráztam lefekvés előtt, mert akkor már többet tudtam enni.

- Nézzük meg! - kuncog Liam, aztán csettint egyet, és a ház egy kicsit megváltozik. Mindenhol fényfüzérek, odakint már koromsötét, a gyerekek alszanak, egyedül a tinédzser Louis és az anyja ülnek a kanapén a tévé előtt. A fiú ölében egy hatalmas tányér fasírt, káposztasalátával és krumplipürével. Szinte habzsol, miközben az Igazából Szerelmen nevetnek nagyokat. - Imádnivalóak voltatok.

- Igen - suttogja Louis, és ott érez magában minden szeretettől meleg, karácsonyi emléket. Az összes boldog pillanatot. Elkapja a vágy, hogy megint átélhesse őket. Hogy újra egy gondtalan tizenéves legyen, aki ott ül a családi kanapén, miközben az egyetlen vágya annyi, hogy sose lakjon jól, és csak ehessen, ehessen, ehessen.

- Mi volt a kedvenc karácsonyi süteményed? - kérdi Liam lelkesen, és ha nem egy szellem lenne, Louis azt gondolná, édesszájú.

- Minden bizonnyal a keksztekercs - mosolyodik el Louis, ahogy visszagondol a különleges desszert keserédes, kávés ízére. Évek óta nem evett belőle, és hirtelen kínzóan marni kezdte a hiánya.

- Mikor voltál utoljára a családoddal karácsony este?

- Két éve - gondol bele Louis, és ettől a ténytől őrölni kezdi valami ismeretlen fájdalom.

Liam megint csettint egyet, mire visszarepülnek a kettővel ezelőtti karácsonyra, amikor Louis éppen a fa alá teszi a családnak szánt ajándékokat. Meg azt is, amit Harry vett neki, mint hosszú évek óta minden alkalommal, gondosan becsomagolva. Louis minden Harrytől kapott ajándékot imádott, persze ő is mindig meglepte valamivel a legjobb barátját.

A ház itt is gyönyörű, de gyerekek hiányában már sokkal kevésbé érződik a varázslat. Vagy talán csak Louis lelkéből hiányzik, mert pontosan emlékszik, hogy azon az estén is csak a munkára tudott koncentrálni. Több SMS-t is váltott Harryvel arról, miket kell még alaposan átnézniük az újév előtt, aztán a göndör srác kedvesen, de lerázta őt, mert a családjával akart lenni. Louis dühös volt rá emiatt, és ettől most elönti a szégyen.

- Mi történt? - kérdi Liam, miközben az étkezőben állnak, és azt nézik, ahogy a család megvacsorázik, Louis viszont többször is ellenőrzi az üzeneteit. Az asztalnál. Szenteste. - Mi változott meg?

- Az egész életem - suttogja Louis, mert tényleg így van. Még sose nézett vissza ilyen módon a múltba, de most már látja, mennyire rideggé és nemtörődömmé vált a saját családjával szemben. - A munkámba temetkeztem, ami teljesen megváltoztatott. De mit tegyek, ha nem akarom elveszíteni a jelenlegi ritmusom, viszont a családomat is vissza akarom kapni?

- Nem tarthatsz meg mindent - rázza a fejét Liam, aztán csettint egyet, és lassan, mint az olvadt karácsonyi viasz, pirosas fényben elfolyik a múlt, Louis pedig újra a londoni házában találja magát. Kettesben a szellemmel. - Azt a súlyt nem bírnád el, ha minden a tiéd lenne. Muszáj eldöntened, mi számít leginkább, felállítanod egy fontossági sorrendet, és mindenbe kellő, de nem túl sok energiát fektetned. Akkor maradni fog belőle másra is.

- Fogalmam sincs, hogyan csináljam...

- Perceken belül érkezik hozzád egy jó barátom, ő is mutat neked valamit, hátha akkor könnyebben megtalálod az utad.

- Ki jön?

- A neve Niall, kedvelni fogod, vicces figura - kuncog még Liam, aztán integetni kezd Louis felé. - Ne felejtsd el a múltadat, Louis. Ez nagyon fontos! Sose felejtsd el, honnan jöttél!

- Máris elmész?

- Nekem csak annyi dolgom volt, hogy megmutassam, honnan indultál, hogy milyen volt minden, amikor még normálisan működött. De nincs sok időd, hogy rendbe hozd az életed, jobb ha sietünk.

- Találkozunk még?

- Remélem nem! - kacsint Liam, a következő pillanatban pedig köddé válik, teljesen magára hagyva Louis-t. Ez az egész még mindig csak egy álom, viszont kezdi egyre jobban megviselni a fiatal férfit. Nem is sejti, mi minden várhat még rá, mire kiszabadul a saját fejéből.