Sziasztok!

Nagyon közel vagyunk a végéhez. Nagyon közeeeel. 3 rész plusz epilógus. Na itt most azt gondoltam, kicsit leírom a következő hetek menetrendjét, mert kicsit kaotikus nyilván mindnekinek a karácsony, így nekem is. Jövő pénteken még hozok egy részt ebből, aztán 20-án, hétfőn elindul az idei karácsonyi mesénk! 5 részes lesz, így minden nap posztolni fogok belőle egy részt. Pénteken, tehát szenteste délelőttjén kerül fel az utolsó rész, amivel majd boldog karácsonyt kívánok mindenkinek. Azon a szombaton nem lesz NASA, de remélem senki nem haragszik majd emiatt, mert lesz egy teljes karácsonyi mesénk. Viszont így is, úgy is hamarosan vége... Utána olyan mese jön, de olyan... Remélem imádni fogjátok. Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Louis egész életében nem izgult még ennyire. Ott áll egy tökéletesen rászabott öltönyben, és már megivott két energiaitalt is, mert nem tudta, mit kezdjen magával. Eljött a hivatalos projektbejelentés ideje, nemzetközi sajtótájékoztatót tartanak a NASA székházában, és nézi, hallgatja, ahogy a vezetők beszámolnak a részletekről. Legalább harminc mikrofon van a pódium elé állítva különböző hírcsatornáktól, és legalább száz riporter ül a kikészített székeken, ha nem több. Túl sok a kamera, túl sok a mikrofon, túl nagy a stressz, Louis pedig kiborulni látszik.

- Hé, Okoska, gyere ide! - ragadja meg Harry abban a pillanatban, hogy szaporábban kezdi venni a levegőt, és magához vonja. - Minden rendben lesz, ott leszek melletted, és fogom a kezed.

- Nem.

- Ha akarod tényleg fogom, nem képletesen is, csak nyugodj meg, oké? - igyekszik mindent megtenni, hogy Lou kicsit ellazuljon, de hogy is várhatja ezt tőle éppen most? Fel kell mennie a pódiumra, hogy beszéljen a terveiről az egész világ előtt, és nem áll készen rá. Semmire sem áll készen, mert annyira beletemetkezett a munkába, hogy ezekre a dolgokra nem is koncentrált.

Amikor a nevét hallja, lassan felsétál a kamerák és mikrofonok kereszttüzébe, és egy pillanatig csak nézi a rengeteg sajtóképviselőt és szóvívőt, akik arra várnak, hogy végre megszólaljon.

- Köszönöm, hogy itt lehetek, és a NASA vezetősége lehetővé tette, hogy személyesen válaszoljak a feltett kérdésekre - kezd bele a fiú, aztán megakad a tekintete az amerikai elnökön az első sorban, és megint úrrá lesz rajta a kétségbeesés. - Ez a projekt… Egészen biztos, hogy életem munkája, és ez egészen ijesztő, ha azt nézzük, még csak most lettem huszonegy. Szívesen beszélek róla akár órákig is, szóval… Várom a kérdéseket!

- Hogy jutott eszébe a galaxisunkat elhagyó űrhajós projekt?

- Általános iskolás voltam, amikor megrajzoltam a rakéta terveit - indít az elejétől, és elmosolyodik, amikor ezen mindenki kuncog kicsit. - Természetesen az egy akkori technológiákkal dolgozó terv volt, mára elavult, de a… - néz oldalra a sötét öltönyben nem túl messze ácsorgó Harryre, aztán vissza a kamerák felé. - A párom, aki űrhajós, megtalálta a terveket a gyerekkori ostobaságaim között. Tulajdonképpen az egész történelmi program, amibe belekezdtünk, az ő érdeme. Nélküle még ma is csak gyerekes rajzok lennének.

- A párja, az űrhajós Harry Styles, akivel kilövésre készülnek, jól mondom? - kérdi egy másik riporter, Louis pedig csak bólint. - Mindketten az MIT-n végeztek, mérnöki, illetve Mr. Styles esetében emellett asztrofizika szakon is. Csak ketten lesznek a gépen, mit tudnak tenni váratlan meghibásodás esetén?

Louis vesz egy mély levegőt, és beszélni kezd. Elmagyaráz mindent, amit talán az emberek többsége meg se ért, de a lelkiismerete tiszta, mert válaszol a kérdésre. Meg utána még vagy húsz másikra is, mire Emmett végre a segítségére siet, és megmenti. Éltetőnek hat visszalépni Harry mellé, és megfogni a kezét.

Miután a vezetőség lezárja a nyílt sajtótájékoztatót, mindenki átvonul a NASA egyik dísztermébe egy zártkörű állófogadásra. Louis már tényleg azt hitte, megnyugodhat, de itt is hatalmas nevek várnak rá, hogy beszélhessenek néhány szót, köztük az elnök is. Felfognia is nehéz, hogy mindenki belőle akar egy falatot, és gratulálnak a zsenialitásához. Rettegett attól, hogy baj lehet ebből a tervből, annak ellenére is, hogy kiszámolta, a föld nem húzhat hasznot belőle, de inkább szenzáció övezte, mintsem háborús hangulatok, ez pedig megnyugtatta Louis-t.

- Megcsináltad - teszi a combjára a kezét Harry az autóban, amikor már hazafelé tartanak. - Fogalmad sincs, mennyire büszke voltam ma este.

- Alig éltem túl, többször is hiperventilláltam - vallja be a fiú, mert ő egyáltalán nem büszke magára. Tudja, hogy kezelhette volna ezt sokkal jobban is. - De annak örülök, hogy túl vagyunk rajta. Mehetünk vissza dolgozni.

- Munkamániás Okostojás - nevet fel Harry, amikor beállnak a garázsba. - Menjünk aludni, kikészített ennyi kézfogás.

- Szegény te! - hajol közelebb hozzá Louis, hogy meg tudja csókolni a férfit. - Tehetek érted bármit is?

- Nagyon is sokat!

A napok villámgyorsan telnek a folyamatos munkával, és Louis észre se vette, mikor lett február közepe. Fejben még Harry szülinapját ünneplik, pedig annak is már két hete. A férfi többször elmondta neki, hogy aggódik érte, hogy túlhajszolja magát, de Louis csak dolgozni akar. Végezni, és azt mondani, ennyi, minden készen áll, pedig az még odébb van. Néha meg is csúszik egy-egy tesztelés az időtervezettel, olyankor pedig különösen dühös. Így volt ez tegnap is, amikor a belső levegőztető egységek nem úgy működtek, ahogy elvárta, legalábbis nem egyből, ezért hajnali háromkor esett haza a hangárból. Addig ugyanis nem nyugodott, amíg ki nem küszöbölte a hibát.

- Visszahívunk később, jó? - ébredezett a mellette duruzsoló Harry hangjára, de fájt kinyitnia a szemét. Egyfelől, mert még mindig álmos volt, másfelől mert az ablakokon át már túl erős volt a nappali világosság. - Nem, még nem tudja. Eddig aludt. Most ébresztem fel.

- Mit nem tudok? - morogja Louis kómás hangon. Éppen akkor teszi Harry az éjjeliszekrényre a fiú telefonját, mert ezek szerint azon beszélt valakivel.

- Van fogalmad róla, milyen nap van? - bújik hozzá Harry, és finom csókokkal halmozza el a nyakát. - Február húsz.

Louis-nak egyetlen másodperc kell még álmosan is ahhoz, hogy felfogja, miről beszél Harry, és meg is dermed minden mozdulatban. Fogalma sincs, hogyan felejthette el! Ébresztőt kellett volna állítania, hogy hajnalban élőben figyelje, milyen nevek kerülnek ki a Nobel bizottságtól.

- Úristen…

- Gratulálok, Okoska! - puszilja végig az arcát Harry, végül fölé könyököl, hogy Louis szemébe nézhessen. - Azért is, mert végre rájöttél, és… Gratulálok a fizikai Nobel jelölésedhez!

- És te? - néz izgatottan Harryre.

- Én? - nevet fel a férfi, és Louis pizsama felsője alá simítja a kezeit. - Azért nem jár Nobel, mert szexszel kizsaroltam belőled ezt a projektet.

- Együtt kellett volna jelölniük minket a díjra - motyogja Louis, de közben már lehunyt szemmel élvezi, ahogy Harry simogatja az oldalát. - Ráadásul te vagy a kicsit asztrofizikus is, nem én.

- Fejezd be, Okoska! - teremti le egyből az idősebb. - Leszarom a Nobelt, építettél nekem egy űrhajót, hogy elvigyél innen, végig csak neked akartam ezt a díjat. Nekem bőven elég, amire készülünk. A Nobel a te álmod, nem az enyém.

- Szerinted megkapom? - néz Harryre izgatottan Louis, mert azon van, hogy sikerüljön egyáltalán felfognia, ami történik.

- Ötéves korod óta gyakorolsz rá a tükör előtt - forgatja meg a szemét a férfi. - Ne most játszd meg, hogy elbizonytalanodsz, oké? Nem áll jól a szerénység.

- Nobelra jelöltek! - vigyorodik el Louis, Harry pedig újra csak felnevet rajta. - Nobelra jelöltek, és ki másnak adnák, mint nekem?!

- Na ez az én nagyképű Okoskám! - hajol le Harry, hogy szenvedélyesen megcsókolja őt. A telefonja viszont újra rezegni kezd az asztalon, ezért kénytelenek elszakadni egymástól.

- Már hívtak a szüleid, Emmették és Oliver is - számol be Harry a nem fogadott hívásokról, ahogy lemászik Louis-ról, és a fiú kezébe adja a készüléket. - Mindenki téged akar, világsztár! Lemegyek, csinálok reggelit, addig ugyanis csak az enyém vagy.

- Mindig csak a tiéd - rántja vissza egy csókra Harryt, mielőtt hagyná, hogy lemenjen a konyhába, és csak utána fogadja újra a szülei hangos gratulációját tartalmazó telefonhívást.

*

Louis soha életében nem volt még annyira bezsongva, ment az elmúlt hetekben. Hisz abban, hogy megkaphatja azt a rohadt díjat, mégis van benne egy kis félsz. Vagy inkább nagy félsz, de ez így van jól. Csak az csinálja ki, hogy most már bármelyik nap megkaphatja a telefonhívást a bizottságtól, hogy tudassák vele, nyert vagy sem. Inkább igyekszik a munkába temetkezni, és meglepően jól is halad vele. Még nem mondta el senkinek, Harrynek se, de a jelenlegi állás szerint úgy gondolja, őszre készen állhat a rakéta. Biztos benne, hogy még idén elrepülhetnek, ez pedig… Ez valami, amiről fogalma sincs, hogyan kellene elmondania a férfinak, vagy bárki másnak. Chris tudja, Louis látja rajta, hogy a srác is pontosan tudja, amit ő, és egyre izgatottabb a program miatt. Talán most van itt az ideje. Csak hogy valakivel legalább beszéljen róla.

- Tudod, ugye? - néz a nála idősebb szintén zsenire. - Hogy milyen stádiumban tartunk, és mennyi idő van vissza.

- Tudom, csak elhinni nehéz - mosolyog rá Chris, kezében a csavarhúzóval, amivel éppen alkatrészeken dolgoztak. - Hogy érzed magad? Minden eléggé gyorsan történik. Készen állsz rá?

- Nem hiszem.

- Biztosan adnak még időt, ha végeztünk, hogy felkészülj.

- Nem, én… - kezd bele Louis, de nem is tudja hirtelen, hogyan fejezze ki magát. - Egyáltalán nem hiszem, hogy valaha felkészülhetek erre. Szóval csak azt várom, hogy végre belevágjunk.

- Ezt is megértem - paskolja meg Louis vállát. - Nos, hamarosan kész vagyunk.

- El se hiszem.

Már megint éjjel kettő van, mire Louis végre haza esik, nagy meglepetésére viszont Harryt a konyhában találja. Édes illat árad az egész házból, biztos benne, hogy valami süteményt süt, de megkérdezni már nincs ideje. Épp csak leveszi a kabátját, amikor svédországból hívják telefonon.

- Jézusom… Istenem… - motyogja, a keze remegni kezd, és fogadni is alig bírja a hívást. - Louis Tomlinson…

- Elnézést a késői zavarásért, Mr. Tomlinson, de biztosak voltunk benne, hogy ön akar lenni az első, aki megtudja a bizottság döntését - beszél hozzá egy női hang a vonal végén, Louis viszont alig van magánál, próbál a kulcsszavakra figyelni, hogy értse egyáltalán, mit akarnak mondani neki. - A bizottság megszavazta önnek az idei fizikai Nobel díjat. Gratulálunk hozzá!

- Úristen… Megkaptam…

- Sajnos azt nem mondhatjuk, hogy történelmi pillanat, mint a legfiatalabb díjazottunk, de amit tett, és tenni készül, az mindenképpen történelmi.

- Megkaptam…

- Meg - nevet fel a hölgy a telefonban, Louis viszont nincs magánál. - A ceremónia részleteiről levélben fogjuk értesíteni. Csatoljuk a hivatalos gratulációhoz.

- Köszönöm, én… Nagyon köszönöm!

- Okoska? - kiabál ki Harry a konyhából, mert valószínűleg meghallotta a hangját. - Hazaértél végre?

- Még egyszer gratulálunk!

- Köszönöm! Köszönöm… - mondogatja még talán akkor is, amikor a nő megszakítja a hívást. Nincs magánál, ez egészen biztos. Csak botladozva jut el a konyháig, ahogy Harry éppen akkor fordul felé, amikor belép a helyiségbe.

- Jézusom, mi történt? - sápad el a férfi. Louis elképzelni sem tudja, hogy nézhet ki, amivel ezt a reakciót váltotta ki a férfiból, de azt érzékeli, hogy sír. És folynak a könnyei. - Louis?

- Megkaptam - mondja ki gyenge hangon, Harry arca pedig azonnal felderül. Hangosan nevet a mennyezet felé, és ebben az időben Louis-nak is van ideje végre megérteni, mi történt. Hogy megkapta, és ez volt élete célja. Mindent elért, amiről valaha álmodott, és még annál is többet a Harryvel közös életében. A telefonja a földön koppan, Louis pedig lendületből ugrik Harry ölébe, átkarolva a nyakát. A férfi alig tudja visszanyerni az egyensúlyát, hogy ne essenek el mindketten, de végül sikerül neki, és a konyhapultnak támaszkodva tartja meg a fiút. Öleli, csókolja, és Louis nem is kérhetne ennél többet. Önmagában is a fellegek felett jár a hírtől, de látva Harry boldogságát… Az teszi a legszebbé a dolgot.

- Fel kell hívnom a családomat! És Olivert! - lelkesedik, amikor Harry leteszi őt, de a férfi csak a fejét rázza, és magához rántja egy csókra.

- Megcsináltad - mondja végül, amikor elereszti a fiút. - Hívj fel mindenkit, de gyorsan, mert utána csak én akarlak. Sütöttem muffinokat.

- Tökéletes lesz ünnepelni! - bólogat Louis, ahogy a telefonjáért nyúl a járólapra, de Harry szavai ledermesztik.

- Tökéletes lesz leenni a meztelen testedről. A hálóban várlak - kacsint a fiúra, és tényleg csak két süteményt visz magával.

Louis talán soha nem hívta fel ennyire gyorsan a szeretteit, hogy Harry után szaladhasson. Nobel hír ide vagy oda, a hálószoba és Harry ígérete mindennél izgalmasabbnak ígérkezik.

*

Louis egy pillanatra se tud lenyugodni. A nyakkendőjét igazgatja, aztán a nadrágjáról söpri le a nemlétező szöszöket már századszor. Sokadjára lehel rá a szemüvege lencséire, hogy megtörölgesse a kis törlőkendőjével, aztán visszatolja az orrnyergére. Minden díjazottnak a színpadon kell ülnie a svéd királyi család társaságában, a családtagok és kísérők pedig odalent a nézőtéren. Szülei, nagyszülei, Oliver és természetesen Harry is vele van. Odalent ülnek gyönyörűen kiöltözve, Harryn most először lát ilyen elegáns és drága öltönyt, az anyja pedig valószínűleg életében először van nagyestélyiben. Mosolyognia kell, ahogy a szeretteit nézi. Eszébe jut a párbeszéde Harryvel még a hotelban aznap reggel.

- Hányszor csinálod még újra a hajad? A szemüvegedet pedig vagy ötször megtörölted már.

- Nobelt kapok, nem…

- Nem mehetsz fel oda maszatos szemüveggel, egyetértek. Nyugi, bébi. Mindenki tudja, hogy egy kibaszott zseni vagy. És egyetlen pillanatig sem lepné meg őket, ha ez a kibaszott zseni bogaras lenne.

- Még jó, hogy nem vagyok az.

- Ja… Nem vagy - feleli Harry halkan, direkt játszva a hangsúlyokkal, Louis pedig tátott szájjal fordul felé, aztán könyökli szelíden oldalba. Erőszakkal kell visszatartania magát, hogy ne kuncogjon még a beszélgetés emlékén is.

- Az idei fizikai Nobel díjat pedig Louis Tomlinson kapja, a folyamatosan megújuló energia feltalálásáért, valamint a Kardasev-skála szerinti kettes típusú civilizáció felkutatására megépített űrhajóért - sorolja a bizottság elnöke a színpadon, Louis pedig alig kap levegőt, mert a hatalmas teremben néma csönd uralkodik, és mindenki ránéz. - Elmondása szerint kisfiú volt még, amikor puszta szórakozásból megrajzolta ennek a rakétának a terveit, aztán büszkén el is tette a fiókba, hogy igen, képes lenne rá. Egy véletlen folytán kerültek elő újra ezek a tervek, és döntött úgy a fiatal géniusz, hogy felfrissíti őket, és ha már a NASA-nak dolgozik, eléjük tárja. Létrehozott egy olyan kondenzátort, ami képes elszívni a közeli égitestek energiáját, ezt saját célra fordítva mozgásra bírni az űrhajót, végtelen energiát és fénysebességgel történő mozgást kiváltva. A tesztelések mind sikerrel zárultak, Tomlinson pedig a rakéta elkészülte után saját maga fog elrepülni a felfedező expedícióra. Hihetetlen fizikai, mérnöki és asztrofizikai teljesítmény a mindössze huszonegy éves fiatalembertől. Louis Tomlinson az MIT mérnöki szakán tett mester diplomát múlt hónapban, és még idén nyárig szeretné megszerezni a PhD-t is. Szerintem senki nem csodálkozik ezen a sebességen. Sok sikert kívánunk, és mint az egész világ, mi is figyelemmel fogjuk kísérni a történelmi expedíciót. A díjat ő királyi felsége adja át.

- Gratulálok az elképesztő felfedezéshez! - nyújtja egyszerre a kezét és a díjat is Louis felé az idős svéd király, a fiú pedig nem is tudja, melyiket fogadja el előbb, így ő is egyszerre nyújtja mindkét kezét. - Kétség sem fér hozzá, hogy idén, és még valószínűleg sok évig Ön a legnagyobb különlegesség a Nobel díjasok soraiban.

- Nagyon köszönöm! - suttogja Louis, és egy hajszál választja el tőle, hogy sírva fakadjon, de nagyon igyekszik tartani magát.

Amint véget ér az egész ceremónia, egyből a családjához siet, hogy Harry karjaiba vesse magát. Persze aztán fogadnia kell a rengeteg jelenlévő gratulációját, sőt egy elegáns vacsora is jár a ceremónia mellé a díjazottaknak és azok jelenlévő vendégeinek, szóval az egész estéje kézfogásokból és mosolygásból áll más emberekkel, de egy cseppet sem bánja. Szó szerint gyerekkora óta vár erre az alkalomra. A színpadon ugyan nem mondhatott beszédet, a vacsorát követően viszont, mint minden évben, itt is megtörténik a díjazottak köszönetnyilvánítása, Louis pedig addigra már szárnyal.

Bár Harry próbálta visszafogni őt, azért csak ivott két pohár pezsgőt, ami kicsit meg is dobta a hangulatát.

- Jó estét, mindenkinek! - köszönti a jelenlévőket, aztán vesz két mély lélegzetet, mielőtt beszélni kezdene. Természetesen mindent fejből tud, az egész szövegét, mégis gondolkodik, vajon jól írta-e meg, vagy valami rövid köszönetet kellene csak mondania azoknak, akik mindig is támogatták őt. - Talán… Nem én vagyok a legszerényebb srác a világon, és ezt mindenki tudja, aki ismer. Ahogy azt is, hogy nagyjából tíz éves korom óta készülök erre a díjra, meg beszédre. Most mégis… Azt hiszem, nincs mit mondanom azon kívül, hogy megemlítsem, mennyire büszke vagyok arra, hogy egy olyan csodás barátom van, mint Oliver, aki mindig mellettem állt az sulikezdés óta. Hogy a szüleim a világ legjobb szülei voltak a kezdetektől fogva, és sose tudom majd kellőképp meghálálni nekik a rengeteg törődést, amit kaptam, nagyon szeretem őket. És persze Harry… A… A párom, a szerelmem, aki nélkül ma nem állnék itt, és ezt mindenkinek tudnia kell. Ő volt az, aki előásta ezt a tervet, és rákényszerített, hogy mutassam be a NASA-nak. Igazából… Ez a díj félig az övé, és ha megtehetném, ezt hivatalosan is elintézném. A neved viszont enélkül is a történelemkönyvekbe fog kerülni, szóval… Köszönöm! Mindenkinek, de legfőképpen nekik!

- Te aztán tudod, hogyan sirass meg - motyogja az anyja, amikor visszaér melléjük, de erre Louis csak mosolyog, aztán Harryhez lép, hogy megcsókolja. Mindenki előtt. Hatalmas utat tett meg eddig, hogy meg merje lépni kellemetlen szorítás nélkül a mellkasában, de végül itt van, és büszke rá.

*

Louis régen volt annyira izgatott, mint azon a napon, amikor végre a munkával töltött tavasz után, május végén beülnek az autóba, és készen állnak az amerikai autós kirándulásra Harryvel. Rengeteg csomagjuk van, és néha az autóban fognak aludni, ami még izgalmasabbá teszi a dolgot. Leginkább mégis az tüzeli fel őt, hogy elmondja Harrynek, most már biztos, hamarosan repülnek, mert a projekt az utolsó fázisba lépett.

- Szóval… Azon gondolkodtam, vajon mennyire állsz készen arra, hogy kicsit hosszabb időre is összecsomagoljunk? - mondja ki végül, amikor valahol Nyugat-Virginiában autóznak. Megnézték a Harpers Ferryt, és az attól nem túl messzi szállásuk felé tartanak. A hotelnak ugyan van étterme, de ők úgy döntettek, hogy vesznek valami elvihető mexikói kaját valahol, és a szobájukban vacsoráznak.

- Mármint?

- Azt mondtad, okos vagy - vigyorodik el Louis, miközben beállnak egy Taco Bell autós kiszolgáló sávjába. Louis utálja ezt a gyorséttermet, de Harry nagyon szereti, és megígérte neki, meg saját magának is, hogy mindent úgy fog csinálni, ahogy Harry akarja vagy teszi, mert ez volt a vágya, Louis pedig át akarja élni. Maximálisan.

- Úgy érted… Hamarosan? - halkul el Harry hangja, és Louis gyűlöli, hogy ezt éppen most hozta fel, de nem tudta, hogy ilyen közel vannak az étteremhez. Éppen ők jönnek, Harry pedig kénytelen rendelni. Csak azután tud újra Louis-ra figyelni, hogy kézhez kapták a vacsorájukat, és a szálloda felé indulnak. - Azt mondtad, amire gondolok?

- Pontosan azt - jelenti ki Louis, aztán vesz egy nagy levegőt. - Nem kell néhány hónapnál több, és kész vagyunk. Mindennel. Már csak az utolsó simítások vannak vissza.

- Ezt nem hiszem el! - vigyorodik el Harry, és ez valahogy innentől az egész estéjüket megpecsételi. Harry szárnyal, boldog, és a tenyerén hordozza Louis-t, ő pedig attól igazán boldog, hogy tudja, minden az ő érdeme. Ő teszi Harryt ennyire boldoggá, és ez többet ér mindennél. Pénznél, hírnévnél, karriernél, sőt még a Nobelnél is.

Az utazásuk fergeteges, Harry mindenhova elviszi Louis-t, amit igazán érdemes látni. Megállnak Észak-Karolinában, Tennesseeben, Illinois-ban, és természetesen Kansas sem maradhat ki, ahol Harry családja él. Miután Louis közölte, hogy milyen közel is van az idő, amikor elhúznak innen, Harry tudta, hogy el kell köszönnie.

- Gyertek be! - örvendezik Harry anyja, amikor meglátja őket az ajtóban, aztán a nappali felé indulnak. - Már vártunk titeket.

- Nagy volt a forgalom az autópályán - magyarázza meg egyből Louis, aztán kezet fognak Harry apjával is. A testvére éppen akkor érkezik meg, amikor mindenki kényelembe helyezi magát a kanapékon, hogy egyenek egy kis süteményt. Louis egyből látja, hogy nem házi, valami olcsó benzinkúti, vagy kisbolti édesség, és még száraz is, de jól nevelt, ezért természetesen legyűr belőle legalább egy szeletet. Harry ennyire nem úriember, egy falat után visszateszi az asztalra, és inkább arról kezd mesélni, miért jöttek el.

A szülei és a testvére is csak hallgatják, látszólag alig fognak fel belőle bármit is, de azt, hogy Harry történelmet ír, és valószínűleg soha többet nem tér vissza a bolygóra, miközben nézhetik majd őt a tévében minden hónapban legalább egyszer, amikor élőben beszámolnak mindenről, sokkolja őket. Először nem is akarnak hinni a fülüknek, a szülők többször is visszakérdeznek, de végülis boldognak tűnnek, mert úgy fest, a fiúk hírnevet hozott a Styles családra.

Louis ennek ellenére is képes lenne kiabálni velük, ugyanis közel sem tűnik úgy, hogy felfogják a súlyát, micsoda kincs Harry, és mekkora dolgot tettek le az asztalra. Talán most először kezdi felfogni, miről is beszélt Harry annak idején, és miért nincs szoros kapcsolata a családjával. Áldja az eget, hogy csak egyetlen éjszakát kell itt tölteniük, de azt nem tudja, hogyan csinálja végig úgy, hogy ne essen neki ezeknek a részeges, semmit se komolyan vevő embereknek. Szóval inkább csak vesz egy mély levegőt, a nyelvére harap, csak akkor beszél, amikor kérdezik, és kényszeredetten mosolyog egész nap.

Másnap reggel sokkal boldogabban ébred, mert tudja, hogy csak a reggelit kell kibírnia, aztán egyből búcsúzkodhatnak, az mégis meglepi, hogy az utolsó pillanatokban sírni látja Harry szüleit, csakúgy, mint a bátyját.

- Tudom, hogy nem voltam a legjobb anya, de… Szeretlek, Harry, és nagyon büszke vagyok rád - öleli magához a fiát az asszony, Louis pedig csak nyel egyet. Örök tanulság ez a világban, hogy mindig bánjunk úgy a szeretteinkkel, mintha tudnánk, hogy talán sose látjuk őket többé. Hajlamosak vagyunk belefeledkezni a rohanó világba, és nem észrevenni, mennyire keveset törődünk a hozzánk közelállókkal. Sokszor fel se fogjuk ezt egészen addig, amíg végül elveszítjük őket, és csak a fájdalom marad, hogy bárcsak… Bárcsak sokkal többet lettem volna mellette. Louis tudta, látta, hogy Harry családja pont ezt éli át azokban a percekben. Ez az első pillanat ebben az alig egy napban, amit itt töltöttek, hogy könnyek szöknek a szemébe. - Soha nem fogunk elfelejteni, és tartjuk a kapcsolatot, ahogy megbeszéltük, és…

- Nem tűnök el nyomtalanul - búcsúzkodik Harry is, mindenkit megölelgetve. - Mindenképpen beszélünk, amikor nektek is jó. Attól tartok, mi eléggé rá fogunk érni abban a pár évben. Ne kezeljétek úgy, mintha meghalnék, oké? Mindenkitől csak ezt kérem.

- Igyekszünk, de ez nem könnyű…

- Persze, de erősek vagytok, menni fog - mosolyog Harry, Louis pedig tudja, hogy mi jár a fejében. Hogy hosszú évekig kibírták azt, hogy semmit se tudtak Harryről, szóval nem lesz itt gond még négy évig, főleg, ha hallanak is felőle.

Az utazás többi része ezek után nyugodtan telik, Louis pedig minden pillanatát egyszerűen imádja. A kedvence határozottan a kanyon parkok, amiket Utah-ban néznek meg. A naplementék, amiket a Bryce Canyon sziklái között néznek végig. Harry elfekszik a sárga homokban, ami persze azonnal szörnyű nyomokat hagy a ruháján, de a férfit ez egy cseppet sem érdekli. Egyből lehúzza magához a fiút, és csak csókolja. Hosszan, sokáig, megállás nélkül, mert semmi más kötelezettségük nincs ezen a napon, mint csak szeretni egymást. Az életet is kiszeretni a másikból. Louis soha nem érezte még ennél gondtalanabbnak és szabadabbnak magát.