Így, hogy már a falu vezetője lettem, és az életünket félig a faluban, félig a közös erdei házunkban éljük, egyáltalán nem volt olyan könnyű kitalálnunk, mikor menjünk az utazásra. Louis elkezdett rendszeresen dolgozni, és nekem is van tennivalóm az erdőben bőven. Viszont végre eljött a nap, amikor láthatom az esőerdőt, és szerintem soha életemben nem voltam még ennél izgatottabb. Repülővel jöttünk, ami felrepül a felhők fölé, és még így is órákig tart az út.

- Minden rendben? - fordul felém Louis már sokadjára a gépen, de csak hevesen bólogatok, és újra a hatalmas, fákkal beterített részeket nézem, amik felett elrepülünk. - Hamarosan landolunk, csak néhány perc.

- És utána? - kérdem lelkesen, de nem is nézek Louis felé, azt nézem, ahogy egyre közeledünk a valószínűleg legcsodálatosabb földrész felé a földön. Amire még gondolni is nehéz, ha azt nézzük, mennyire szeretem Tollymore-t. - Ugye máris bemegyünk az erdőbe?

- Nem akarsz, lepihenni egy kicsit a hotelben? - kérdi tőlem, de azonnal rosszallóan fordulok felé, amitől felnevet, és szeretettől túlcsordulva simítja a combomon pihenő kezemre a sajátját. - Persze, hogy egyből bemegyünk az erdőbe, édesem. Nem is merném az ellenkezőjét kérni tőled. Csak pakoljunk le, vegyünk fel valami kényelmes erdőjáró hacukát, és mehetünk is.

- Szuper! - vágom rá egyből, és újra az ablakon kémlelek kifelé. Szinte a sejtjeimben érzem ezt a hatalmas, élettel teli erdőt. A rengeteg életet, ami benne lakozik. Minden annyira zöld, és annyira üde. A fák itt boldogok, idefent is érzem, és ez engem is megtölt erővel. Mintha máris feltöltene az erdő, úgy érzem, mindenre képes vagyok. Hegyeket mozgatni, beszélgetni a holddal és a csillagokkal.

Szerencsére hamar beérünk a szállásunkra, és Louis tényleg csak lepakol, elszalad a mosdóba, és már készen is áll, hogy induljunk.

- Új-Zéland egyik legnagyobb esőerdeje, és egyedül Carl érdeme, hogy ma csak úgy besétálhatunk ide, kettesben, minden kíséret nélkül - kezd bele Louis, amikor elérjük az erdő határát, és a kis bódéban ülő őrnek megmutatva a papírjainkat, egyből int, hogy mehetünk. A szállásunk itt van mindössze tizenöt perc sétára. - Viszont így, hogy nincs velünk idegenvezető, se kísérő…

- Ne aggódj, Lou, nem fogok eltévedni egy erdőben - fűzöm össze az ujjainkat, és már indulunk is egybe beljebb. Louis nem viccelt, tényleg iszonyú meleg van, a levegő borzasztóan párás, és sokat kell innunk, ahogy egyre mélyebbre érünk. - Pálmafák, Lou, látod ezt? - nézek rá mosolyogva, aztán elengedem a kezét, és közelebb sétálok az egyikhez, hogy megérintsem. - Semmire sincs szüksége tőlem. A világon semmire. Sőt… Ő ad nekem energiát, ahogy hozzá érek. A tollymore-i tündérek itt annyira boldogok lennének.

- Élnek tündérek ebben az erdőben is? - kérdezi, miközben elővesz egy energiaszeletet magának, felém pedig egy banánt nyújt. Látom, hogy ő szeretett volna tovább menni, de megtorpan, amikor leülök a hatalmasra nőtt, lédús pálmafa tövébe, és ő is mellém telepszik.

- Élnek, érzem őket - felelem, ahogy kibontom a banánt, és majszolni kezdem. - Biztos vagyok benne, hogy ők is éreznek engem, érezniük kell. Remélem előmerészkednek, és hagyják, hogy lássuk őket. Hogy beszéljünk hozzájuk.

- Elképesztő lenne - ért egyet velem. - Szeretném, hogy ez az utazás életed igazán feledhetetlen élménye legyen, szóval…

- Már most is az, édes, már most is az - hajolok egyből hozzá, és egy apró csókot felejtek az ajkain, mielőtt visszatérünk az uzsonnánkhoz.

Szerintem még soha nem sétáltunk annyit, mint az első napunkon, amikor azon voltunk, hogy felfedezzük a környéket. Louis nevetve borul le a szállásunk kanapéjára, amikor visszaérünk, és arról áradozik, hogy ő teljesen eltévedt, fogalma sem lett volna, merre kellene visszamennie, ha nem vagyok vele. Nem szerethetném őt ennél jobban.

A második napunkon már tudom, hogy a tündérek ott vannak körülöttünk. Szinte magam mellett érzem őket, de nem merészkednek elő. Valószínűleg Louis miatt. Ők nem olyan bátrak, vagy inkább vakmerőek, mint amilyen én voltam egész életemben. De nem bánom, hogy ilyen vagyok, mert ha más volnék, sosem ismertem volna meg Louis-t, sose házasodtunk volna össze, és most nem lenne ilyen tökéletes az életem.

- Jézusom, nézd! - torpan meg Louis mellettem, miközben egy fából eszkábált hídon kelünk át, körülöttünk pedig csupa szikrázóan zöld levél. Egy hatalmas pók halad át előttünk, de nem zavartatja magát, csak lépked tovább. Tényleg óriási, sose láttam még ekkorát. - Ne menjünk közelebb!

- Minden oké, nem fog bántani - suttogom, és megszorítom egy kicsit Lou ujjait. - Egyébként se valószínű, hogy azt tenné, kivéve, ha fenyegetve érzi magát tőled, de miattam biztosan nem fog megtámadni. Csak élelmet keres. A kedvenc helye felé tart.

- Remélem messze van innen - motyogja Louis, és érzem, mennyire izzad a tenyere. Tényleg tart attól a póktól. - Nem bírom őket.

- Meg nem mondtam volna - vigyorodok el, majd adok egy puszit a halántékára.

- Szeretem a szarvasaidat, őzeidet, meg a nyuszikat, még a kis denevéreket, meg mindenféle bogarakat is eltűröm a házunk körül, hozzád tartoznak, de… - magyarázza szinte idegesen. - Az az óriás pók már túl sok.

- Megértem - bólogatok, és tényleg próbálok támogató férj lenni ezekben a pillanatokban, de olyan édes. Leginkább csak meg szeretném ölelgetni, agyonpuszilni, és gügyögni neki, hogy minden rendben lesz, vigyázok rá. - Mindjárt eltűnik, és mehetünk tovább.

- Nagyon helyes - feleli egyből, és utána valahogy sokkal óvatosabban sétál velem a sűrű aljnövényzet felett. Szerintem az egyetlen oka, amiért tovább jön, hogy van kis fából kialakított járda, amin haladhatunk.

- Hallod a madarak énekét, Lou? Sose hallottam még ehhez foghatót - nézek fel a számomra szinte abnormálisan magasra nőtt fákra.

- Gyönyörű a hangjuk - ért egyet velem. - Arra emlékeztet, amikor fiatalabb koromban a szüleimmel elmentünk a madárházba, az állatkerten belül. Szinte beszélni se lehetett egymáshoz, annyira hangosak voltak. De erről már meséltem neked. Nem vagyok biztos benne, hogy boldogságukban hangoskodtak.

- Az alapján, amiket meséltél az ilyen helyekről, eléggé biztos, hogy nem voltak boldogok - húzom el a szám, de ahogy kiérünk kicsit az egyik tisztás felé, eláll a lélegzetem. - Louis! Teremtőm, odanézz!

- Elképesztő - suttogja, ahogy közelebb sétálunk a mohás sziklán fekvő fókához. Ez az első, hogy nem csak rajzokon látok ilyen állatot. Kíváncsian, szinte egy látható mosollyal a kis pofiján néz rám, és izgatottan kúszik ő is közelebb hozzám. Gond nélkül hagyja, hogy megérintsem. Sőt egyenesen vágyik a simogatásomra, és érzem mennyire boldoggá teszem vele, milyen hálás, hogy találkoztunk.

- Gyere, simogasd meg! - nézek hátra Louis-ra, ahogy a fóka mellett térdelek. - Szeretné.

- Biztos?

- Egészen biztos, gyere!

Nincs semmi, ami meghatóbb látvány ennél. Legalábbis számomra. Louis és a természet jelent nekem mindent. Amikor látom ezt a kettőt eggyé válni, érzem a természeten, az állatokon, hogy elfogadják őt, és Louis is nyitottan áll mindehhez.

- Milyen puha, érdekes a tapintása - vigyorog rám, amikor finoman hozzáér a kis fókánkhoz. Ő is mellém térdel, és hosszú percekig csak szeretgetjük az új barátunkat. Még elégedetten az oldalára is gördül, hogy megvakargathassuk a hasát is. Olyan, mint egy kutyus. Louis elmerülten kényezteti a fókát, de én óvatosan körbenézek, mert megint érzem őket. A tündérek itt vannak körülöttünk megint. Talán figyelnek is minket, de most már értem őket. A félelmük Louis miatt itt tombol a sejtjeimben, és akármennyire is szeretem Louis-t, soha nem kényszeríteném ezekre az ismeretlen tündérekre, hogy emberekkel cimboráljanak. Még ha ez el is szomorít.

- Menjünk tovább - teszem Lou hátára a kezem, ő pedig bólint, aztán felkel a földről.

*

Késő éjszaka van, de képtelen vagyok elaludni. Napok óta itt vagyunk, de képtelenség, hogy elcsípjek akár egyetlen tündért is. Két nap múlva indulunk vissza és… én nem mehetek úgy haza az esőerdőből, hogy nem találkoztam az itteni tündérekkel. Annyi legenda járja róluk, látnom kell őket!

A lehető legcsendesebben próbálok mozogni a szobában, hogy ne ébresszen fel Louis-t. Szeretkeztünk, mielőtt elaludt, és olyankor mindig kimerültebb, ez a nagy szerencsém most. Ezért tudok gond nélkül kisurranni a szobánkból. Hála a teremtőnek, senki sem állít meg egészen az erdőig. Nyugodtan be tudok sétálni, bár nem a turistáknak kijelölt útvonalon. Ott most is ücsörög egy őr. Ez az erdő egyáltalán nem olyan sötét, mint Tollymore éjszaka. Mégis, ami ámulatba ejt, az az élet, ami szinte nyüzsög ezen a késői órán. A bogarak, rovarok örömtánca, mert most minden csak az övék, nincsenek betolakodók, akik akár árthatnak is nekik. A legérezhetőbb mégis a rengeteg tündérenergia, ami engem is eláraszt.

- Egyedül vagyok - mondom ki hangosabban, de még mindig tisztelve az erdő természetes csendjét. Eszemben sincs felzavarni a megszokott erdei esték zaját. - Kérlek, gyertek elő. Egyedül vagyok.

- Honnan jöttél, erdei tündér? - kérdi egy csilingelő hang valahonnan mellőlem, de egészen addig nem látom a gazdáját, amik meg nem rezzennek a hatalmas levelek, és elő nem merészkedik. Egy fiatal tündérfiú, de a számat is eltátom, amikor végre teljes valójában látom őt. A bőre halványan foszforeszkál, mintha szentjánosbogár lenne, és hasonló, indákkal övezett tetoválások borítják. A legkáprázatosabb mégis a hatalmas, szinte áttetsző, de csillogó szárnyak a hátán. Olvastam róla, hogy élnek a világban tündérek szárnyakkal, de ez az első, hogy a legenda igaznak bizonyul. Bár a rajzokon pillangó szárnynak festették le, ennek a fiúnak sokkal inkább a szitakötőkéhez hasonlít.

- Jóságos teremtő… gyönyörű vagy - suttogom, aztán próbálom összeszedni magam, és nem úgy bámulni, mint egy felfoghatatlan jelenséget. A tündér elmosolyodik a szavaimon, és mintha kicsit zavarba is jönne, megigazgatja a rövid, bronzos szőke haját. Hasonló ruhákat visel, mint annak idején én. - Én… Tollymore-ból jöttem. Írországból.

- Elsőre tudtam, hogy valahonnan onnan származol - mosolyodik el a cserfesnek tűnő fiú, és még közelebb merészkedik hozzám. - Találkoztam már tündérekkel több helyről is, de onnan még senki sem jött hozzánk. Nálatok mindenki ennyire… emberi?

- Nem, ez… ez csak én vagyok - nevetek fel halkan. - A férjem egy ember. Ő hozott el ide, mert minden álmom volt látni egy esőerdőt.

- Emberrel egyesültél - jeleni ki, mert ez nem igazán kérdés volt, aztán int a fejével, hogy kövessem őt a szűkös kis ösvényen. - Nálunk ez sokkal ritkábban esik meg. Valószínűleg a megjelenésünk miatt. Nem fogadnák túl könnyedén a szárnyainkat odakint. Képtelenség lenne beilleszkedni.

- Megértem. Néha nekem is nehéz, pedig külsőleg nincs akadálya.

- A közelben van egy vízesés, éjjel a tündérek uralják, van kedved velem tartani? Ígérem, felejthetetlen élmény lesz!

- Persze, hogy van! - lelkesedek fel, és gyorsan be is mutatkozom.

- Én Flint vagyok.

Egészen a vízesésig vezető úton beszélgetünk, rengeteg mindent elmesél az otthonáról és az itteni szokásokról, én pedig arról, hogy az erdőmben én vagyok a vezető. Onnantól kezdve mintha még némi tisztelettel is kezdene beszélni hozzám, de a cserfes kis énje persze továbbra is megmarad. Viszont mindketten elnémulunk és megint elnyílt ajkakkal nézem az elénk táruló látványt. Minden tündér világít, ahogy ő is. Repülnek, nevetgélnek, állatokkal játszanak, a vízesésben bújócskáznak vagy éppen a tóban fürdenek. Az egész kis tisztás fényárban úszik, amit ők keltenek a sötétben.

- Figyelem! Ő itt Harry, az írországi Tollymore tündérek vezetője - mutat rám, és mindenki elcsendesedik, rám figyelnek. Egészen zavarba jövök tőle. - Látogatóba jött hozzánk. Mutassuk meg neki, hogyan mulatnak az esőerdő éjtündérei!

Már most tudom, hogy holnap iszonyú álmos leszek, és természetesen meg kell majd osztanom Louis-val, hogy nélküle jöttem vissza, és miben volt részem, de megéri. Megéri, mert talán soha többet nem lesz ilyen, muszáj kiélveznem. Gyorsan írok neki egy üzenetet, hogy itt vagyok, ha felébredne egyáltalán ne aggódjon, aztán akárcsak mindenki a vízben és a víz körül, én is meztelenre vetkőzöm, hogy a tóba merészkedjek. Meleg és kellemes, mindenki kíváncsian vesz körül, és ezer meg ezer kérdést teszünk fel egymásnak az éjszaka folyamán. Az esőerdő nappal is lélegzetelállító, de most, ezekben a percekben kapom meg azt az élményt, amiért ide vágytam. Sajnálom, hogy Louis nem lehet velem, de tisztelnem kell ennek a népnek, ennek az erdőnek az akaratát. Tudom, hogy Louis imádni fogja a napkelte utáni élménybeszámolóm minden egyes pillanatát, én pedig alig várom, hogy elmeséljem neki.