Sziasztok!

Szóval, ez az egyik olyan shot, amit egyikőtök ötlete/kérése alapján írtam, és meglepően imádtam az első perctől kezdve. Már nagyon régóta kész, eddig csak ültem rajta, mert lusta disznó vagyok. Szeptemberben volt szerencsém nyaralni egy kicsit. Pont ezen a strandon, amiről itt is írok, és ez a shot akkor készült, amikor azon a homokon pihentem és a srácokra gondoltam. Egyértelműen láttam őket magam előtt. Remélem ti is látjátok. Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Rengeteget fizettem ezért az álomért, de mostanra bátran kijelenthetem, hogy mennyire megérte. Persze egyelőre küzdök a jó pozícióért, és a megbecsülésért is a kollégáim között, de kedvelnek, a fizetés pedig elég ahhoz, hogy finanszírozni tudjam a szobát, amit bérelek. Mindenki arról próbált meggyőzni, hogy keressek lakást valahol Los Angeles külterületén vagy annak vonzáskörzetében. Hogy annyi pénzből, amennyiből itt Malibun fizetek egyetlen szobát, ott egy egész lakást is kivehetnék, és én mindezt nagyon jól tudom. Ennek ellenére nem érdekel, hogy a házon három másik sráccal osztozom, mert amikor kijövök a teraszra, bár messzebbről, de látom az óceánt és a malibui hegyoldalt. A jelenlegi otthonom ugyan nem közvetlenül a parton van, de ez sem számít. Minden csodálatos így, ahogy van. A lakhatás és megélhetés minden nehézségével együtt is maga a paradicsom a családom wyomingi farmháza után, amiben felnőttem.

- Készen állsz az első esti műszakodra? - kérdi George, a felettesem, aki megmutatott nekem mindent későbbre, hogy miként zárjak be, és hogyan hagyhatom majd itt a pavilont.

- Nem hiszem, hogy túl eseménydús lesz - húzom el a szám. - Igazából, már alig várom, hogy végre a délutáni műszakban dolgozhassak, amikor tele a strand.

- Azért elaludni itt sem lehet - rázza meg a fejét, ahogy magához veszi a cuccait és készen áll az indulásra. - Mindig vannak olyanok, akiket nem annyira érdekel a kerítés vagy a sorompó.

- Rendben - felelem, és igazából még el is gondolkodom ezen, hogy talán éjjeli vízimentőnek lenni a fekete óceánban még királyabb, mint nappal.

Feltéve, ha tényleg járna erre valaki, mert lassan fél tíz, teljesen besötétedett, és a kutya sincs az egész parton. Én viszont már mindennel próbáltam lekötni magam. Még vissza van két és fél óra a mai munkaidőből, de már végighallgattam a világ összes zenéjét, kétszer, olvastam is, és már nem tudom, mi a fenével foglaljam le magam.

Úgy döntök, megyek, sétálok egyet a víz mellett, és minden bizonnyal ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam. Ahogy felmászom a sziklákon, egyből meglátom a kis viharlámpát, amit elrejtettek mögéjük és a vízimentő pavilonból esélytelen meglátni. A parton senki sincs, csak egy pár csíkos vászoncipő, egy hátizsák, meg a lámpa. Viszont ahogy egyből az óceánt fürkészem, senkit nem látok. Vaksötét, még a víz meglétéről is lehetne hazudni, ha nem hallanám a hullámok hangját.

Várok még néhány pillanatot, hátha megjelenik a csomag gazdája, de amikor senkit se látok és idegen hangot se hallok, azonnal elrohanok az életmentő felszerelésemért, a megafonomért, és a fejlámpámért. Ennek kellően erős a fénye ahhoz, hogy lássam vele az alakot, aki hatalmas hullámokat lovagol meg éppen. Kibaszott őrült idióta!

- Azonnal jöjjön ki a vízből! - kiáltom olyan hangosan a megafonba, hogy biztosan meghallja. Az egyik hullám egyébként is kifelé hozza, én pedig összeszorított állkapoccsal figyelem, amint a fiatal férfi egészen mellém siklik a homokon, még mindig a deszkáján egyensúlyozva. Már vagy fél éve gyakorlom a szörfözést, de a nyomába se érhetek, annyira profi.

- Minden oké? - kérdi mosolyogva, ahogy hátra simítja a vizes tincseit. Nem látom őt tökéletesen a sötétben, a lámpámat is lekapcsoltam, hogy ne vakítsam el vele, de még így is látom a kurva felsőbbrendű, ki ha én nem, baszott gazdag vagyok, nekem mindent szabad vigyorát. És még csak nem is lehet sokkal idősebb nálam.

- Tisztában vagy vele, hogy ezen a szakaszon a víz tele van sziklákkal? - magyarázom neki azonnal, ő pedig továbbra is mosolyogva néz rám, amivel még jobban felidegesít. - Rohadt veszélyes! Meg is halhattál volna!

- Tényleg? - néz a víz felé, a hangjában ott a hitetlenség. Úgy csinál, mintha nem értené, fogalma sem lenne, miről papolok.

- Leesel a deszkáról, bevered a fejed és senki nincs veled - mutatok körbe ingerülten. - Meg is fulladhatsz ha elájulsz. Szó szerint bármi történhetett volna.

- Sosem esek le a deszkáról - von vállat, mintha csak ezt az egy apró részletet hallotta volna meg abból, amit magyaráztam. - Mivel a munkáltatód faszkalap módon kisajátította a strandot, ami azelőtt mindenkié volt, aztán estére még le is zárta, nem sok választásom van. Lassan egy éve szörfözök ezen a szakaszon minden este.

- Neked elmentek otthonról.

- Nem - vág vissza, ezúttal sokkal keményebb hangon. - Csak a kibaszott strandüzemeltető úgy döntött övé az óceán. A sziklamentes helyeken láttok, és egyből hazaküldtök.

- Akkor menj egy másik helyre szörfözni és kinyírni magad!

- De itt vannak a legjobb hullámok egész Malibun! - vitatkozik tovább, és ezúttal tudom, hogy igaza van.

- Nem tudom, mit mondjak - ingatom a fejem kissé reményvesztetten. Egy biztos, mennie kell. - Itt akkor sem csinálhatod.

- Új vagy? - kérdi hirtelen, teljesen eltérve a témától. - Még sose láttalak itt. Mindig az a féleszű Graham szokott esténként pesztrálni, ha épp rám talál.

- Már egy ideje itt dolgozom, de eddig a reggeli műszakot vittem.

- Akkor ezért.

- Miért nem napközben szörfözöl? - kérdem, mert tényleg eszement ilyenkor ekkora kockázatot vállalni a vaksötét óceán fekete sziklái között.

- Mert arra nem ad krediteket az egyetem - von vállat, aztán egyenként a kezébe veszi a cuccait. - Figyelj csak, öhm… Hogy hívnak?

- Harry.

- Harry, te is fiatal vagy, biztos élvezed az életet, szeretsz kikapcsolni kicsit, jól mondom? - néz rám negédesen, és így, hogy a kezében tartja a lámpáját, sokkal jobban látom az arcát. Minden erejével azon van, hogy hatni tudjon rám. Csak bólintok, ő pedig folytatja. - Te is itt élsz Malibun?

- Igen.

- Hogy az istenbe lehet, hogy még sose láttalak? - dönti oldalra a fejét, nekem pedig muszáj más irányba néznem, mert olyan kurva átható a pillantása.

- A lényeget!

- Adj nekem még fél órát a vízben, lehetőleg a strandon, ahol nincsenek sziklák - győzköd halkan, a létező kedvesebb hangon, amit valaha hallottam. - Ígérem, nem csinálok neked munkát, de szükségem van erre. Senki nem tudja meg.

- Úgy hízelegsz nekem, mintha nem is szörfözni akarnál, hanem a gatyámba jutni - forgatom meg a szemem, de azonnal befogom, mert a meleg poénokat itt se mindig díjazzák a heterók. Bár… Nem vagyok biztos benne, hogy ez a srác az.

- Talán utána.

- Öhm… - köszörülöm meg a torkom a válaszára, és igyekszem tudomást sem venni róla. Los Angeles, az angyalok és melegek városa. Mióta itt vagyok egészen biztos vagyok benne, hogy itt több a meleg, mint az egész országban összesen. Erre persze nem panaszkodom. - Oké, harminc perced van.

- Köszönöm - kacsint rám, és már el is indul a biztonságos strand felé a deszkájával a hóna alatt. - Örök hálám, Harry! Remélem még sokat dolgozol majd ebben a napszakban!

- Ja, én is… - morgom, ahogy nála sokkal lassabban gázolok át a homokon, vissza a pavilon felé. - Várj! Hogy hívnak?

- Louis!

*

Természetesen nem az volt az egyetlen alkalom, hogy estére osztottak be. Ez lett az új normális, reggel helyett esténként dolgozom, és Louis közel minden nap itt van. Két olyan alkalom volt, amikor a sziklák közül kellett kiparancsolnom, de arra fogta, hogy nem tudta, én dolgozom-e vagy valaki más. Azóta viszont…

Tiszta a levegő? - érkezik pontban kilenckor az sms, és mostanra már csak a fejem rázom erre.

- Hogy vagy? - lép a pavilon ajtajához, és le is teszi a deszkáját, hogy kényelmesen a korlátnak dőlhessen. Most sokkal kényelmesebben és felkészültebben jött így, hogy számított rá, nem kell átmásznia a sziklákon. Eleve mezítláb van, és a hátizsákját is valószínűleg a kocsiban hagyta.

- Honnan tudtad, hogy itt leszek? - mosolyodom el, ahogy a meztelen lábai felé bökök a fejemmel. Még a kis vihar lámpáját se hozta magával, mert a pavilon tetején van jelzőfény.

- A kocsiból írtam neked, itt parkolok mögötted az út szélén - magyarázza meg, aztán néhány pillanatra csend telepszik ránk, nézzük egymást. Louis köszörüli meg a torkát először, és néz a víz felé. - Ma este nem maradok sokáig. Csak néhány hullámot akartam.

- Szóval ma nem kockáztatod az állásom, hálás vagyok neked - nézek rá hatalmas mosollyal, hogy értse, bár a vérét szívom, nem beszélek teljesen komolyan. Tudom, hogy ilyenkor nagyjából senki nem jár erre a feletteseim közül. Miért is tennék? - Vihar jön, nagyok a hullámok, vigyázz, rendben?

- Ezután tanulnom kell, holnap ZH-t írok - húzza el a száját, de rögtön utána elmosolyodik és rám kacsint. - Nem eshet bajom, még ráfognák, hogy direkt csináltam.

- Komolyan beszélek!

- Én is - tárja szét a kezét, aztán a ragyogóan csillogó szemeivel elrodul, majd felkapja a deszkáját, hogy itt hagyjon. Nehéz tartani a lépést azzal, hogy ez a pasi egyszerre dögös és idegesítő.

Nézem őt a pavilon ablakán át, ahogy a lábára erősíti a biztonsági zsinórt, és megigazítja a szörfös ruháját. A tartásából látom, hogy előre a zsigereiben érzi a hideg víz érzését, felkészül rá. Ad néhány másodpercet az óceánnak, hogy anélkül járja át őt, hogy Louis egyáltalán hozzáérne. Még soha senkit nem láttam, aki ennyire tisztelte volna a vizet. Ennek ellenére aggódom. Már abban a pillanatban, hogy Louis a vízbe sétál, aztán a deszkára térdel, hogy beljebb evezzen. A felhők tényleg itt gyülekeznek, és az előbb villámlott is.

Ennek ellenére csodálatosan lovagolja a hullámokat, mint aki pontosan erre született, mégis kiborít, amikor többször látom, milyen durván dobálja őt a víz. Lehetsz profi szörfös, de akkor is tudni kell, mikor van itt az idő, hogy kigyere a vízből.

Bár Louis azt mondta, soha nem esik le a deszkáról, amikor egyszerre három hullám is felcsap alatta különböző irányból, a vízbe zuhan. Azonnal felpattanok, mert ez nem jellemző rá, nincs rendben, és eszeveszett kétségbeeséssel kutatom őt a habok között. Rekordsebességgel sötétedik, és ez egyáltalán nem segít.

- Bassza meg… - suttogom, és nyelek is egyet, mert nem látom őt. De még a deszkáját sem. Teljes pánikban ragadom meg az életmentő deszkámat, majd rohanok a víz felé, mert ez minden, csak nem vicces. Több szempontból is elcseszett, mert Louis itt bent sem lehetne a vízben. Persze, ha meghal, mondhatom, hogy biztosan nem itt ment be, csak a hullámok sodorták ide a testét, de aztán mentálisan pofán vágom magam, hogy ez egyáltalán eszembe jutott. Hogy a saját bőröm mentése lebegett elsőnek a szemem előtt. Az a dolgom, hogy az ilyen helyzetekben a maximumot hozzam ki magamból, és ezt most azonnal kell elkezdenem. Muszáj összeszednem magam. - Baszki, baszki baszki…

Hiába gázolok a habokba, alig látok valamit, egyre sötétebb van, és a hullámok olyan magasra csapnak, hogy folyamatosan beterítik az egész arcom.

El kellett volna hoznom a kibaszott fejlámpát, de még az se jutott eszembe, fogalmam sincs, mi az istent művelek. Azt sem tudom, miért engedtem Louis-t a vízbe, amikor pontosan tudtam, hogy vihar jön. Azt is tudtam, hogy hatalmas vihar, de… Valamiért nem gondolkodtam tisztán, amikor arról magyarázott, hogy csak néhány hullám erejéig jön be.

Ahogy próbálok látni valamit, miközben a sós víz folyton a szemembe csap, megpillantom a deszkáját, és a vizes haját nem is olyan messze tőlem, de hiába üvöltöm a nevét torkom szakadtából, akkor se reagál, nem hall engem. Ami persze egy cseppet sem meglepő, tekintve, hogy már dörög, és a hullámok is túl hangosak.

Az egyik ilyen üvöltésnél a víz a számba folyik, azonnal lenyelem a zihálásom közepette, és gyakorlatilag már én vagyok, aki fuldoklik az életéért küzdve. Azonnal a legsötétebb gondolatok kerítenek hatalmukba, mert már nem ér le a lábam, úsznom kell, de képtelen vagyok rá, miközben őrülten köhögök. Már koncentrálni sem tudok arra, hol van Louis, és mi van vele, végig magamat próbálom menteni, de még az sem megy a legtökéletesebben. Egyre gyorsabban próbálom kapkodni a levegőt, de annál több víz kerül a tüdőmbe, és már szó szerint éget, amikor szédülni kezdek. Elmerülök a hullámok között, és még több vizet nyelek, így hamar elragad a sötétség.

Elbaszott rémálomból ébredek köhögve, mert még most is magával kísér. Sötét van, ez ugyan stimmel, de nem vagyok biztos benne, hogy egészen magamnál vagyok, mert az ágyam nem olyan puha, mint amilyennek lennie kellene.

- Hallasz engem? - kúszik az elmémbe egy ismerős hang, aminek aztán végképp nem kellene az ágyamban lennie, ezért sokkal rémültebben nyitom ki a szemem, mint terveztem. - A rohadt életbe, alaposan rám hoztad a frászt!

- Louis? - akarom kimondani, de inkább csak egy köhögésbe fulladt szerencsétlen próbálkozás marad.

- Nem neked kellene életeket mentened? - förmed rám, és még a vállamat is megcsapja. Nem sokat látok az arcából, mert mostanra vaksötét van a parton, csak a pavilon világít valahol tőlünk messzebb. A sós még mindig marja a torkom meg a szám, de Louis nem sok időt hagy pihenni, egyből felhúz ülő pozícióba, hogy a víz kevésbé ingerelje a nyelőcsövem. - Ez kurvára nem volt vicces!

- Na ne mond… - morgom még mindig rekedt hangon, de legalább már nem fullad köhögésbe minden szavam. - Pedig már azt hittem, egy idióta öngyilkosjelölt kedvéért vicces majdnem meghalni.

- Gyere, menjünk be a pavilonba, szárítkozz meg - mondja, ezúttal sokkal kedvesebb hangon, és segít feltápászkodni a földről. Hozza magával a deszkáját is, de csak hanyagul a homokba hajítja, amikor ideérünk, és inkább segít kényelembe helyezkednem, aztán a kezembe adja a törölközőmet. - Jobb?

- Hát, mindenhol homokos vagyok, kelleni fog egy gyors zuhany, mielőtt az autómba ülök, de jobb - magyarázom, és csak azt figyelem, ahogy furcsán mosolyog rám. - Mi van?

- Semmi - rázza meg a fejét, aztán a szokásos mozdulatával hátra túrja a nedves haját, hogy ne lógjon a homlokába, majd mindenfelé néz a szűkös helyiségben, csak rám nem. - Hány órát szoktál itt dolgozni?

- Többnyire hatot, a reggeli műszakban nyolcat.

- Unalmasnak tűnik - morfondírozik, mert látom, hogy mélyen a gondolataiba merül ahelyett, hogy teljesen rám figyelne. - Itt ülni és még csak nem is látni, mindössze hallgatni az óceánt.

- Az is - vonok vállat. - Mindent megadnék a délutáni műszakért, amikor mindenki a strandon van, süt a nap, zajlik az élet.

- A dolgok jó oldala, hogy így legalább egész nap azt csinálsz, amit akarsz - néz végre rám, és nem tudom, mi lelte, de a pillantása is megváltozott. Az egész kisugárzása és energiái. Teljesen máshogy viselkedik velem, mint előtte. - Egyszer… Talán együtt kellene szörföznünk.

- Talán - állom a furcsa tekintetét, aztán folytatom. Muszáj valamiről elkezdenem beszélni, mert ez kezd egyre kényelmetlenebb lenni. - Szóval… Te idevalósi vagy? Mármint Los Angelesbe?

- Hát… Igen is meg nem is - feleli ködösen, de csak félrebillentem a fejem, és úgy várom, hogy elmagyarázza. - Ki fogsz nevetni, ha azt mondom, egy kezemen meg tudom számolni azt is, hányszor jártam bent LA belvárosában? Vagy akár Hollywoodban? Malibui srác vagyok. Itt születtem, itt kezdtem a sulit, itt jártam gimibe, és most egyetemre is. Itt megvan minden, amire szükségem van. Nyugalom, főleg a belvároshoz képest, barátok, szórakozási lehetőség, és az óceán. Nem kell semmi más.

- Teljesen megértelek.

- Ezért lepett meg annyira, amikor azt mondtad, itt élsz - folytatja, és végre én is kicsit ellazulok, hogy elkezdtünk normális emberek módjára beszélgetni. - Aki ide jár egyetemre, vagy akár bárokba, bulizni, azokat legalább látásból, de ismerem. Malibu nem egy hatalmas közösség.

- Nem igazán járok partikba, meg olyan nagyon régóta azért nem élek itt - ingatom a fejem. - Malibun van egyetem?

Louis nem is válaszol, egyszerűen csak felnevet, aztán arról kezd mesélni, hogy igen, itt van egyetem, és építésznek tanul, hogy aztán átvehesse az apja cégét, ha eljön az ideje. Tudtam, hogy gazdag srác, lerítt róla, a magabiztosságából, az aranybarnára sült bőréről, és komisz mosolyáról, de tudni is ezt, valahogy mégis kicsit más.

Aztán mesél arról is, hogy milyen helyekre és bulikba szokott járni, amikor éppen kimozdulnak a barátaival, aztán valahogy egyből magányosnak is kezdem érezni magam. Eddig egyáltalán nem így volt, élveztem, hogy minden új, és boldog voltam a megváltozott életemben, de most valahogy hiányozni kezdenek a wyomingi barátaim.

- Biztos jól vagy? - szakítja meg a gondolatmenetem, és gyorsan megrázom a fejem.

- Persze, csak eszembe jutottak a barátaim, akiket hátra hagytam, amikor ideköltöztem.

- Hol nőttél fel? - kérdi, így most rajtam a sor, hogy meséljek a Cheyenne-ről, ami az egyetlen város volt hozzánk közel, miközben én egy farmon nevelkedtem. Bár Wyomingban elég sok gyerek nő fel állatok között a veteményesekben, Louis mégis elbűvölt mosollyal hallgatja végig a mesémet. Mintha el se akarná hinni, hogy ilyen élet is létezik, kívül Malibun.

Beszélek a legjobb barátaimról is, és hogy milyen bulikba jártunk a gimi alatt, aztán arról, hogy nem iratkoztam be az egyetemre, se fősulira, még állami cuccra sem, egyszerűen csak tudtam, hogy mit akarok, ezért mindent megtettem érte. Úszni jártam, edzeni, felkészítő órákra, és vízben mentést tanultam, mellette elvégeztem egy életmentő kurzust, és most itt vagyok. Elkezdtem élni az álmaimat.

- Nem vagy semmi - válaszolja, amikor a történetem végére értem, és egy ideje egyikünk se szólalt meg. - Egyedül nekivágni ennek, miközben most is egyedül boldogulsz itt. Felnézek rád.

- Ugyan… - legyintek, mert tényleg nem tarom annyira embertelenül nagy teljesítménynek. - Amikor az ember elhatározza magát, és nekivág a félelmetes dolgoknak, utána már minden alakul a maga ütemében.

- Az elhatározás az, ami nekem nem biztos, hogy menne - válaszolja erre, és mélyen néz a szemembe. - Mondtam, még LA-ben sem jártam túl sokat, itt élem az életem, pedig annyi minden vesz körül.

- Ha gondolod… Velem elmászkálhatsz majd… - köszörülöm meg a torkom. Nem randira akarom hívni, vagy ilyesmi, legalábbis nem akarom, hogy ő egyből azt gondolja, lerohanom, inkább csak valami baráti dolog, ha már nekem nem nagyon vannak itt. - Én sokat járok a belvárosban is. Santa Monicát imádnád jobban megismerni.

- Szavadon foglak - mosolyodik el, és ez valahogy azonnal felforrósít belülről, máris kevésbé fázom a vizes fürdőnadrágomban és nedves hajjal. - De te vezetsz, nincs az az isten, hogy nekem kelljen abban a kurva dugóban, ami a belvárosban van mindig. Nekem ahhoz nincsenek idegeim.

- Megbeszéltünk.

- Mennem kellene - sóhajt fel, aztán az asztalon heverő telefonom után nyúl, hogy megnézze rajta az időt. Én sem vettem észre, hogy ennyire elszaladt. Már tizenegy óra. - Holnap suli.

- Oké, hamarosan én is végzek.

- Vigyázz magadra, rendben? - kérdi még elköszönésképpen, ahogy az ajtó felé indul.

*

A halálközeli élményem egyáltalán nem tűnt el olyan nyom nélkül, ahogy számítottam rá. Helyette rémálmaimban kísért a fuldoklás, meg persze Louis hangja is, amit először hallottam, amikor újra magamhoz tértem. Akkor valahogy nem viselt meg ennyire, nem éreztem, hogy uralkodik felettem a félelem érzése, amikor csak közel megyek a vízhez. Persze ez csak este van. Nappal nem érzem ugyanezt.

Azon gondolkodtam, hogy talán beszélnem kellene a főnökeimmel erről, de nem tudom, mit mondhatnék, hisz őszinte nem lehetek. Az igazat nem tudhatják. Arról már aznap este jelentést kellett volna írnom, és félek, ha ennyivel később tudják meg, mi történt akkor, talán ki is rúgnak. Azt pedig nagyon nem szeretném. Nem is engedhetem meg magamnak, mert egyelőre nincs elég spórolt pénzem.

- Kopp kopp - szólal meg Louis a pavilon ajtajából, én pedig még össze is rándulok az ijedtségtől, annyira nem számítottam ma már rá. - Zavarok, kis habfiú?

- Nem, Louis, felejtsd el! Fél óra, és végzek, fél tizenkettő van! Nem mehetsz be a vízbe - rázom meg egyből a fejem, de aztán összezavar a megjelenése. Nincs rajta szörfruha, teljesen civilben van, zoknival, cipővel, és a haja is szépen beállítva. Nem úgy néz ki, mint aki szörfözni készül. - Várj…

- Nyugi, nem azért jöttem - legyint, de a mozdulatai eltúlzottak, kissé koordinálatlanok. Aztán ahogy beljebb lép, a sörösüveget is meglátom a kezében.

- Bassza meg…

- Kit? - kacsint rám, de a szemei abnormálisan csillognak. Egyértelműen nem józan.

- Részegen vezettél ide?! - kelek ki magamból, miközben könnyed mozdulattal a pavilon nyitott ablakpárkányára ül, és szemtelenül kortyol egyet a söréből. - Te tényleg ki akarod nyírni magad!

- Higgadj már le, gyalogoltam - próbál megnyugtatni. - Az egyik haverom itt lakik fent a sziklák tetején. Nála voltam, de amikor a teraszon álltam az óceánt hallgatva, megláttam nálad a fényt. Reméltem, hogy te vagy itt.

- Mint mindig - motyogom, aztán felnézek Louis-ra. - Napok óta nem jöttél. Ennyire lefoglal a suli, vagy ennyit partizol?

- Nem én… Miattad nem jöttem - vallja be, de nem néz rám, ahogy kimondja ezeket a szavakat. A pavilon ablakai minden irányba nyitva vannak, ő pedig valahol mögöttem néz ki a sötét távolba.

- Mi…?

- De aztán ahogy az előbb ott álltam fent a teraszon, rájöttem, mekkora fasz vagyok.

- Mekkora?

- Nagy - nevet fel keserűen, és tényleg fogalmam sincs, mi lelte. - Bocsánatot kell kérnem, és nem csinálhatok úgy, mintha semmi rosszat sem tettem volna.

- Miről beszélsz?

- Tényleg halálra rémítettél, amikor eltűntél a hullámok között - kezd bele abba, ami miatt jött, én pedig csak figyelem a szavait és az őszintén csillogó kék szemeket. - Egy percig azt hittem, nem talállak meg, és ennyi volt. Életem legdurvább egy perce volt. De aztán kint a homokon is rettegtem, mert nem lélegeztél, Harry. És bár eszembe jutott korábban is, vajon milyen érzés megcsókolni téged, de kurvára nem így képzeltem el.

- Megmentettél, szóval…

- Hagyd, hogy végigmondjam - vág a szavamba, és érzem rajta, hogy egyre feszültebb. - Egy fasz vagyok, mert… Emlékszel, amikor azt mondtam, soha nem esem le a deszkáról?

- Persze - forgatom meg a szemem mosolyogva az emléken. - Cseppet nagyképű megjegyzés volt.

- Nem volt az - rázza meg a fejét. - Akkor este sem estem le.

- Figyi, láttalak - dőlök előre a székemben, és próbálom nagyon komolyan venni ezt a beszélgetést, mert látom, hogy valamiért Lounak is nagyon fontos. - Talán csak összemosódnak az emlékek a rémület meg trauma miatt, ahogy…

- Hagyd már, hogy végigmondjam! - förmed rám, és a hangnem annyira meglep, hogy tényleg bennem reked minden szó. - Aznap se estem le. Direkt csináltam, mert meg akartalak viccelni. Az egész csak poénnak indult, hogy rád hozzam a frászt, te megments, aztán meg jót nevessünk rajta, de… Nem pont úgy sült el, ahogy terveztem. Majdnem meghaltál.

- Ó…

- Ó, bizony - húzza el a száját. - Még soha senkit nem kellett szájon át lélegeztetnem. Nem is vagyok biztos abban, hogy jól csináltam, és most miattam vagy életben. Egyszer csak rohadtul köhögni kezdtél, és… Bassza meg, nagyon sajnálom, Harry! Tényleg ne haragudj! Kibaszott szarul érzem magam az egész miatt. El akartam mondani, már akkor is, de nem mertem. Most is csak mert… - emeli meg a sörösüveget, ahogy félbehagyja a mondatot, és már tudom, hogy miért van itt. Mert nem teljesen józan, és most volt bátorsága ahhoz, hogy elmondja mindezt. Talán haragudnom kellene rá. Sőt, minden bizonnyal így van, mert a vicce tényleg kurvára fordítva sült el, de ennek mind semmi jelentősége, amikor így néz rám. Tisztán látom, pontosan tudom, mennyire bántja a dolog, mennyire sajnálja. És végtére is, túléltem. Felesleges lenne azon agyalnunk, mi történhetett volna, ha végül nem történt meg.

- Köszönöm - mondom ki a hosszúra nyúlt csend után, ő pedig összezavarodva mered rám. - Értékelem.

- Mit?

- Hogy őszinte voltál, és a bocsánatkérést is - pontosítok, de még mindig értetlenül mered rám. - Mit vártál, mit mondok?

- Nem tudom, nekem esel, hogy kockára tettem az életed, és elmondod, hogy soha többet nem akarsz itt látni a műszakod alatt - sorolja széttárt karokkal.

- Most, hogy mondod - döntöm oldalra a fejem. - Eléggé haragszom, hogy a törvényes első csókunkra nem is emlékszem.

- Szórakozol velem?

- Bárcsak így lenne… - ingatom lassan a fejem, aztán Louis-ra nézek. Egyikünk sem szólal meg legalább fél percig, csak nézzük egymást.

Én kerestem magamnak a “bajt”, én kezdtem flörtölni Louis bocsánatkérésének a kellős közepén, mégis nyelek egy nagyot, amikor lemászik az ablakból, és felém lép. A szívem hevesebben kezd verni, és azon gondolkodom, hogyan jutottunk ide, hogy ilyen éhesen bámuljunk egymásra, amikor Louis hetek óta nem más, csak a bosszantó szörfös, aki az állásommal játszik. Most hirtelen valahogy a srác lett, akinek érdekel a csókja íze.

Teljesen ledermedek, amikor közelebb araszol, aztán lassan az ölembe ereszkedik, és mindkét kezével átöleli a nyakam. Az üveg még mindig az egyik kezében van, érzem, ahogy a tarkómhoz ér, valami elbaszott viccet is akarok csinálni belőle, de nem megy. Nem tudok megszólalni, csak reszketve veszem a levegőt, és nagyokat nyelek egészen addig, amíg közel nem hajol, hogy finoman összeérintse az ajkunkat. Hallom a saját elcseszett magas nyögésem, ahogy végre kicsit meg tudok mozdulni, hogy átöleljem a derekát.

- Na mi az? Az előbb még ennél belevalóbbnak tűntél - vigyorog a számra, ahogy végignyalja az alsó ajkam, aztán újra megcsókol.

Igaza van, úgy viselkedek, mint valami szűz, tapasztalatlan kis tini, de csak mert teljesen levett a lábamról. Bárcsak tudnám, mivel… Talán a tekintete, vagy az illata, lehet, hogy a vallomása volt rám ilyen hatással.

- Engedd el magad, habfiú.

- Azon vagyok - motyogom, és tényleg mindent beleadok, hogy ellazuljak, és teljesen átadjam magam Louis-nak. - Milyen a csókom most, hogy magamnál vagyok?

- Isteni vagy, fel akarlak falni - morogja a számba, és annyira feltüzel vele, azzal, hogy ennyire engem akar, hogy érzem fájdalmasan megfeszülni a férfiasságomat a nadrágomban, közvetlenül a feneke alatt. Megmozdulok, csak mert úgy érzem, meghalok, hogy hozzáérhessek, ő pedig jólesően sóhajt fel, aztán a vállamra ejti a fejét, és egy kicsit ficereg az ölemben. - Melyik volt a pillanat, amikor rájöttél, hogy akarsz?

- Öhm… Most?

- Elég lassan jutott el az agyadig, de elnézem - von vállat, aztán ahogy felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen, mosolyog. - Talán épp olyan lassan gondolkodsz, mint ahogy beszélsz.

- Fogd be! - nyúlok a nyaka után, hogy magamhoz húzzam egy csókra. Egy igazán hosszúra, ahol a nyelveink találkoznak, és olyan szenvedélyesen simogatják egymást, mintha tényleg ezer éve vágytak volna már erre. Csak én nem fogtam fel.

Amikor az ujjai rátalálnak a fehér pólóm szegélyére, vágytól telve sóhajtok fel, és már emelem is a kezeimet, hogy lehúzhassa rólam. A káprázatos, kék szeme úgy mér végig, mintha most látna először félmeztelenül, pedig munka közben azért volt már rá példa, hogy csak fürdőnadrágban voltam, amikor lejött szörfözni. Finom mozdulatokkal simogatja végig a mellkasom a tetoválásaim mentén, aztán le a hasamon át az oldalamat. Kiráz a hideg, és csupa libabőr leszek az érintésétől, ő pedig lágyan elmosolyodik ezen, aztán újra felém hajol, hogy csókoljon. Mégis… Amikor az ujjait a fürdőnadrágom derekába akasztja, eszembe jut, hol is vagyunk éppen.

- Lou… - motyogom az ajkai közé, de nem akar egyből elhúzódni, ezért ugyanoda morgom az egész mondandómat. - Oké… Legalább hagyd, hogy lecsukjam a pavilon ablakait.

- Azt szabad - kel fel azonnal az ölemből, és míg én szinte rosszul érzem magam a hirtelen távolságtól, mert az egész olyan váratlanul gyors volt, mintha egy ragtapaszt téptek volna le rólam, ő elkezd levetkőzni. - Kettő perced van, és innen folytatjuk, ha nem mozdulsz.

- Bassza meg… - suttogom, és azonnal mozdulok, bereteszelem az ajtót, aztán minden oldalról lecsukom a felfelé nyíló múanyag fedeleket, amik teljesen elzárnak minket a külvilágtól. Épp az asztalra támaszkodok, ami nappal szembenéz az óceánnal, és annál ülve dolgozunk. Lezárom a műanyag borítás oldalait, amikor Louis mögém áll, és a hasamra simítva a kezét, a hátamat csókolja. Aztán végignyalogatja, majd megint csókolja, én meg felnyögök, ahogy édesen a lapockámba harap. Aztán a nyögésem az előbbinél is öblösebbre sikerül, amikor erősen hozzám dörzsöli az erekcióját, és megremeg a kezem az asztalon támaszkodva, majdnem el is hasalok.

- Van alatta alsó? - kérdi halkan, aztán megérzem, ahogy elkezdi lehúzni rólam a piros fürdőnadrágomat. Elmosolyodok tőle, mert tudom, hogy szóvá fogja tenni a választ a kérdésére. - Persze, hogy nincs, te piszkos kis habfiú.

Fel is nevetnék ezen, amit mondott, meg a hangsúlyon, amit használt hozzá, de belém fojtja, amikor a bokámig tolja a nadrágot, finoman kiléptet belőle, közben pedig végighúzza az ajkait a hátsómon. A morgásom betölti az apró kis helyiséget, amikor az egyik nedves ujját érzem meg a bejáratomnak feszülni, és itt veszítem el minden erőmet, hogy megtartsam magam az asztalon. Csak elhasalok rajta, és a malibui melegtől felhevült falapra fektetem az arcom.

- Ez az - biztat hangosan, és miközben az ujjai előkészítenek, a szabad tenyere hol a combjaimat, hol a fenekemet, hol a hátamat simogatja.

- Lou… - nyöszörgöm, mert már semmire sem vágyom jobban, csak hogy bennem legyen, egy apróság mégis itt motoszkál a fejemben. - Nincs nálam semmi, és… Én nem… És sose csinálom gumi nélkül.

- Nagyon kiborulsz, ha azt mondom, nálam van? - kérdi, és eltűnik rólam a keze, amivel eddig cirógatott mindenütt, aztán valószínűleg felszedve a földről az előre odakészített tasakot, most mellem dobja az asztalra.

- Megkérdezném, miért, vagy hogy erre készültél, vagy másra, de nem érdekel - lihegem, és az óvszerért nyúlok, hogy a fogammal feltépve kicsomagoljam, aztán a kezébe adom. - Csak gyere, kérlek, érezni akarlak.

- Én is - súgja, ahogy felemelkedik mögöttem, és a hátamra hajolva ad néhány nedves csókot a nyakamba. - Síkosítóm viszont nincs, szóval… Óvatos leszek.

- Csak csináld már! - nyújtom hátra a gumit, ő pedig nevetve veszi el tőlem, hogy magára görgesse.

- Imádom, hogy ilyen türelmetlen vagy - mondja, és végre nem kell tovább várnom, megérzem őt nekem feszülni, és nem hazudott, tényleg embertelenül lassan nyomul egyre beljebb. Amiért tulajdonképpen hálás is vagyok, mert nagyfiú voltam, de mégsem olyan könnyű csupán a nyálával, főleg, hogy Louis-nak kellemes mérete is van. - Ssh… - hajol újra a hátamra, de a csípője még mindig iszonyú lassan mozdul előre. Az ajkai a vállamat simogatját, és lágyan tart a derekamnál fogva. - Isteni vagy, hihetetlen, elképesztő… Minden elképzelésemet túlszárnyalod, csak… Nyugodj meg, lazulj el, drága.

- Rólam képzelegtél?

- Hát… - kezdi, és hallom a hangján, hogy mosolyog. - Volt néhány kellemes pillanatom, ahogy magam elé képzeltelek a piros rövidnacidban.

- Perverz…

- Nem is - harap bele gyengéden a vállamba, aztán az egyik keze lejjebb kúszik, és végül marokra fogja a merevedésem. Nem tudok nem felnyögni tőle, ő viszont csak folytatja a mondandóját. Tökéletesen tereli el a figyelmem, mert közben érzem, hogy már tövig bennem van, és nem is fájt. - Mások gerjedhetnek azokra a Baywatchos csajokra?

- Fogadjunk te már akkor is David Hasselhoffra gerjedtél - mondom ki, de a vége nyögésbe torkollik, amikor Louis kihúzódik, és egy kicsit lendületesebbet lök a csípőjén. - Istenem… Ne hagyd abba, Lou… Még…

- Eszemben sem volt abbahagyni - ragad meg sokkal durvábban, és bár lassan indul neki, minden lökése egyre erőteljesebb, és percek múlva már az asztalon elterülve, vadállatként nyögök minden mozdulatára, ő pedig megőrjít, mert beszél, dicsér, irányít, elmondja merre és hogyan forduljak, hogy mindkettőnknek jó legyen, és csak halkan nevetve megragad és helyettem is mozgatja a tagjaimat, amikor én képtelen vagyok rá. - Nagyon közel vagyok, habfiú… - zihálja a nyakamba, amikor éppen csak aprókat mozog bennem, hogy ezzel is késleltesse a végét. - Gyere velem!

- Mm?

Bár beszélni is alig tudok a kéjtől, Louis nem foglalkozik vele, eltávolodik tőlem, aztán a szék felé ránt, hogy miután leül rá, az ölébe húzzon. Nem tudom, melyik pozíció az intenzívebb, a korábbi, vagy ez, de Louis teljesen kitölt, és fogalmam sincs, hogy várhatja ezek után azt, hogy én mozogjak.

- Segíts, Harry - súgja a számra, és ettől valahogy sokkal több erőt érzek magamban. Azonnal felemelkedem egy kicsit, de szinte minden izmom remeg, mert se a szék nem túl kényelmes ehhez, se én nem vagyok egészen a toppon. Mondhatjuk, hogy Louis darabjaimra szedett, a lehető legjobb értelemben. - Talán csak egy kis ösztönzés kell…

- Az kell, hogy… - kezdem, de aztán Louis egyetlen mozdulatával belém fojtja a szót. Finoman rászorít a könyörően lüktető merevedésem legvégére, de nem tesz semmi mást, csak vár. Rákényszerít, ha el akarom érni az édes megsemmisülést, akkor mozogjak, és mindkettőnket én hajszoljam bele, ami a fenébe is, sikerül neki! Reszketve, nyöszörögve, zihálva, de sikerül végül átlépni a mennyország kapuján, Louis neve pedig áldott legyen, mert ahogy a plafon felé emelt arccal élvezek, ő elkap, mielőtt lezuhannék róla, szorosan magához ölel, és érzem, ahogy mozog még bennem egy kicsit mielőtt ő is ellazul végleg kifulladva.

- Harry… - leheli a fülembe, ahogy enyhül a lihegése, aztán apró, finom csókokkal teríti be az arcom, és halmozza el a nyakam. - Ezt… Nem így terveztem.

- Nem?

- Nem akarom, hogy azt hidd, csak ezt akartam - feleli komolyabb hangon, és úgy érzem, mostanra sikerült egy picit kijózanodnia. Talán igaza van, nem feltétlenül részegen kellene egy első alkalmat beiktatni valakivel, aki talán tényleg érdekel is, de az élet nem mindig a tervek szerint halad, ezt már megtanultam. Néha nem befolyásolhatod, hogy minden tökéletes legyen.

- Nem hiszem, tudva, hogy fantáziáltál rólam - hajolok el kicsit, aztán megcsókolom, miközben mélyen a szemébe nézek. - Ha tudom, mi történik éppen, én se feltétlen így képzelem el. Ennek ellenére, nem bántam meg, és talán lehetett volna romantikusabb, de tökéletes volt anélkül is.

- Szóval… van kedved a strandon kívül is találkozni valamikor?

- Mondjuk… - húzom el a szó végét, és a falra szerelt órára nézek. Öt perce lejárt a munkaidőm, szóval nincs miért itt maradni. - Végeztem. Elhagyhatjuk a strandot.

- Feljössz hozzám? - motyogja azonnal az számba, és máris érzem, ahogy a vágya újra éledezni kezd abból, ahogy a hátamon simít végig, és a fogai közé szívja az alsó ajkam.

- Még a szüleiddel élsz, gondolom - szólalok meg, amikor már mindketten a ruháinkat igazgatjuk el magunkon, én pedig rendbe teszem a pavilont a holnap reggeli váltásnak.

- Igen, de… Nem teljesen - feleli ködösen, ahogy végignézi, hogy bezárom az ajtót, és együtt indulunk el mezítláb a homokon át a parkolóig. - A telek végében volt elég hely, hogy felhúzzunk egy vendégházat. Egészen a sziklák szélén, tökéletes rálátás az óceánra. Amikor látogatóink jöttek, mindig ott laktak. Aztán amikor elkezdtem az egyetemet, és saját életet akartam, de közben imádtam a jelenlegit, kitaláltam, hogy mi lenne, ha beköltöznék oda, a szobám meg lehetne az új vendégszoba. Szóval egy telken élünk, igen, de külön házban.

- Ez eléggé királyul hangzik - mosolygok rá az éjszakai lámpák fényében, ahogy kinyitom az ezeréves, használt autómat, és beülünk. Egy pillanatig bennem van a félsz, hogy mindjárt undorodva fog körülnézni benne, de aztán csak áthajol hozzám, megcsókol, és egyáltalán nem érdekli, hogy nekem nincs annyi pénzem, mint valószínűleg nekik. - Szerintem én soha nem akarnék elköltözni onnan. Merre menjek?

- A szüleim nem túl fiatalok - szólal meg halkan Louis, miközben beállítja nekem a telefonján a navigációt, és a mobiltartóba teszi. Csupán tizenöt perces út, de gondoltam, hogy a közelben laknak. Itt vannak a legszebb házak. - Sokáig csak a karrierjüknek éltek, apa üzletember, egyetemi professzor, sokat utazik, kevés volt az idejük. Későn hozták meg a döntést, hogy családot akarnak. Apa már vészesen közeledett az ötven felé, anya elmúlt negyvenöt. De nagyon akartak legalább egy gyereket, remélték, hogy még nem késtek el.

- Egyértelműen nem.

- Sokan elítélték őket, de én felnézek rájuk - válaszolja elmerülve a gondolataiban, aztán ahogy rám pillant, látom a büszkeséget a szemében. - Tökéletes szülők voltak egész gyerekkoromban. Most is azok.

- Mennyi idős vagy?

- Huszonöt - feleli egyből. - Szóval apa hetvennégy, anya hatvanhét. De olyan fiatalosak és fittek, hogy ezt nehéz megmondani róluk. Ennek ellenére, az a telek a házakkal egy nap az enyém lesz, nekik pedig valószínűleg egyre több segítségre lesz szükségük. Nem tervezek elköltözni onnan.

- Megértem.

- Ráadásul szabad vagyok, mint a madár - vigyorodik el kicsit, aztán a combomra simítja a kezét. Szerintem észre se veszi, teljesen önkéntelen mozdulat, mert nem is rám figyel, az utat nézi, és az egyik lehajtó felé mutat, amikor közeledünk. - Soha nem szóltak bele az életembe, hagyták, hogy elkövessem a magam hibáit, tanuljak belőlük, azzal randizzak, akivel akarok, oda menjek, ahova akarok. Valószínűleg elég okosak voltak ahhoz, hogy tudják, ha tiltanak, akkor őrültebb dolgok történhetnek velem, mintha csak engednek. Egy telken élünk, de ha nem akarok, nem is találkozom velük.

- Fogalmad sincs, milyen kellemes hallgatni a hangodat és a történeteidet - szólalok meg végül, amikor a kapu előtt megállok, és felé pillantok. Ad egy hálás, szenvedélyes csókot, aztán kikapja a telefonját a tartóból, és azzal nyitja ki a kaput.

A telek gyönyörű, tökéletesen gondozott kert, csodálatos villa, és Louis-nak igaza volt. A sziklák szélén egy elképesztő vendégház, saját garázzsal, amibe be is állhatok, és zavartalan kilátással a végtelen óceánra.

Valamikor hajnali ötkor ébredek arra, hogy fázom, Louis kicsit túltolta a légkondit, én pedig teljesen meztelen vagyok. Emellett még pisilni is kell mennem, és szomjazom is, mert kifacsart belőlem mindent, amiért persze nem panaszkodom. Felveszem az alsómat, aztán miután végzek a mosdóban, halkan kimegyek a konyhába egy pohár ásványvízért. Magasan az egyik sziklán vagyunk a Malibu partjainál húzódó hegyek egyikén, és innen már látni a felkelő nap első sugarait. Képtelen vagyok, nem bámulni. Kilépek a nappaliból nyíló teraszra, és az üvegkorlátnak támaszkodva nézem. Az én bérelt szobámból nem lehet ilyesmit látni, ezért muszáj gyönyörködöm benne.

- Baj van? - kérdi Louis suttogva, ahogy mögém lép, én meg összerezzenek a hangjától, mert annyira elmerültem a látványban, hogy nem is hallottam az érkezését.

- Semmi baj - felelem pont olyan halkan. Mintha egyikünk se akarná megzavarni az ébredező csodavilágot magunk előtt. - Csak szomjas voltam, aztán elragadott ez itt.

- Meg tudom érteni - kuncogja a vállamra, majd finoman meg is harap a nyakhajlatomban, miközben hátulról átöleli a derekamat. - Tegnap este… Őrült módon lerohantalak, ne haragudj.

- Úgy tűnt, hogy nem élveztem?

- Jogos… de… - hezitál, ezért kibontakozok az öleléséből, és a napfelkeltének hátarfordítva, nézek rá. Ő nálam is jobban nemtörődöm, mert teljesen meztelenül jött utánam a teraszra, bár itt aztán senki se láthat minket. - Azon az estén tényleg majdnem megöltelek. Még ha nem is volt szándékomban. Soha nem fogom elfelejteni azokat a perceket, de remélem, meg tudsz nekem bocsátani.

- Már megtörtént - hajolok közelebb hozzá, aztán a nyakát átkarolva csókolom meg. - Ne emészd magad olyanon, ami végül nem történt meg. Nem éri meg.

- Tudom, csak…

- Mi a terved mára? - próbálom elterelni a figyelmét egy újabb csókkal, aztán a poharamba kortyolok, de még mindig belé kapaszkodom közben.

- Kilenctől előadásom van az egyetemen - húzza el a száját. - Muszáj bemennem rá, de olyan kettő körül végzek. Könnyű nap.

- Találkozunk valahol? - kérdem kicsit azért félve, mert nem tudom, Louis mit tervez velünk, de én nem csak egy éjszakát akarok tőle, az biztos. - Egy késői ebéd, mondjuk a Habanában?

- Jól hangzik - kacsint rám, és egyből jóleső nyugalom árad szét a mellkasomban. - Most pedig gyere vissza az ágyba, terveim vannak veled, mielőtt itt kell hagynom téged.

- De a napfelkelte… - kezdem színpadias kétségbeeséssel, de Louis szakadatlanul húz befelé a házba, a poharamat a konyhapultra téve, majd tovább a hálóba.

- Majd máskor megnézed - motyogja a számba, ahogy belépünk a szobába, és máris elkezdi letolni az alsót a fenekemről. - Legalább lesz miért visszajönnöd hozzám…

- Nem ezért fogok visszajönni - nyögöm, ahogy letérdel előttem, és a bokámig húzza a bokszerem.

*

Louis hajthatatlan volt egész délelőtt, ahogy megtudta, hogy ma szabadnapos vagyok, neki pedig csak két előadása lesz reggel az egyetemen, azzal győzködött, hogy jöjjünk ki a strandra szörfözni.

- Tényleg nem vagyok valami jó - mondom neki már sokadszor, ahogy a deszkákkal a hónunk alatt közeledünk a vízhez.

- Nézz rám! - mutat végig magán, én pedig kacér mosollyal, a számat végignyalva engedelmeskedek, de erre csak a szemét forgatja. - Csak egy szál fürdőgatya van rajtam, semmi komoly felszerelés. Nem megyünk mélyre, csak itt kint néhány partmenti hullámot akarok.

- Nem lehetne, hogy mégis inkább téged lovagoljalak meg, itt meg csak lubickoljunk kicsit? - kérdem reményteli hangon. Nincs bajom a szörfözéssel, de Louis kibaszottul profi, és így valahogy az átlagnál is szarabbnak érzem magam.

- Azt megtetted már vagy huszonnyolcszor az elmúlt egy hétben, habfiú - nevet fel, és látom rajta, hogy nem fog kegyelmezni nekem. - Most a hullámok következnek.

- Na jó…

- Ne aggódj, ha baj lesz, majd megmentelek - hajol közelebb, és tényleg örülök, hogy elkezdte feldolgozni azt az elcseszett traumát, mert Lout egész komolyan maga alá temette a dolog, jobban, mint engem, pedig nekem is voltak fulladásos rémálmaim az elején. - Lélegeztetlek szájon át.

- El is várom.

- Tudom.

- Kezdhetnénk most? - nézek rá kiskutya szemekkel, aztán a kezét megrántva, közelebb húzom magamhoz egy csókra.

- Na irány a habokba! - lökdös maga előtt, ahogy elérjük a saját kis részünket ezen az eldugott parton, ahova mindig lejárunk romantikázni. Ami mostanra már a mi kis partunk. - Habfiú…