Sziasztok!

Ez a shot már nagyon régóta meg akart születni, egymillió módon volt ott a fejemben, mindenesetre végül csak világra küzdötte magát, és tádámm! Nagyon remélem, hogy szeretitek, ez most egy kicsit romantikusabb, rózsaszínebb mese, de érkezett sok kérés valami olyanra, amiben Larrynek családja van, az pedig nem lehetett durva, vagy túl szenvedélyes, csakis édes és romantikus. (: 

Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Ez a nap mindenképpen életem egyik legfontosabb napja. Igaz, karöltve jár a holnapival. Az utolsó vacsorámat költöttem ma el idelent, az óceán mélyén, ahol most már több, mint egy évet töltöttünk anélkül, hogy a szárazföldre léptünk volna. Ötéves szolgálatot vállaltam a haditengerészetnél, és ebből négyet teljesítettem is. Szerettem csinálni, élveztem a kiképzést, és ugyanennyire a szolgálatban töltött időt is, de nem áltathatom magam tovább. Túlságosan hiányzik a családom. Nem lehetek tovább ennyire önző, és kergethetem a saját álmaimat, ha az elszakít tőlük. Tudom, hogy szükségük van rám, még ha soha nem is mondják. Nem akarnak bűntudatot kelteni bennem, amit értékelek, de nem megy tovább.

Harry azt mondta, támogat, de csak addig csináljam, amíg ez tényleg örömet okoz nekem. Ha meg akarom fogadni a tanácsát, akkor itt az idő, hogy hazaköltözzek hozzájuk. Ebben a négy évben egyébként is nagy eredményeket értem el, hadnagyként szerelek le, megbecsült tagja vagyok a Brit Királyi Tengerészgyalogságnak, és ezek után olyan magas nyugalmazási támogatást kapok, hogy életünk végéig nem lesz anyagi problémánk. Finanszírozni tudjuk majd Sydney magániskoláját, és Darcy is hamarosan abban a korban lesz, hogy ki kell gondolnunk, melyik suliba írassuk majd be. Nem mellesleg Harry is végre megélheti az álmait, és elvihetem őt azokra a helyekre, amikről annyit álmodozott, de sose volt rá pénzünk.

Amikor önzőnek érzem magam ezért a négy évért, mindig ezzel nyugtatom magam. Megalapoztam a családom jövőjét és boldogságát, ezért a négy évért cserébe soha többet nem kell dolgoznom, és minden pillanatban velük lehetek. Megérte, még ha le is maradtam Sydney iskolai versenyeiről, vagy Darcy… Darcy első négy évéről. Soha nem kapom már vissza azokat a pillanatokat, de adhatok neki jövőt, és ezért azzal nyugtatom magam, hogy megérte.

Hihetetlen a tudat, hogy idén harminc leszek, Harry huszonnyolc. Olyan fiatal volt, amikor ott kellett hagynom őt az akkor még csak hat éves Sydneyvel, akivel egyébként sem volt könnyű, mert egy nagyon problémás családból emelték ki őt, mielőtt örökbefogadtuk, aztán… Harrynek támadt az az őrült, vagy éppen őrülten jó ötlete, hogy vállaljunk egy gyereket béranyával is, de mindketten adjunk hozzá anyagot, így nem fogjuk tudni, melyikünké valójában. Tényleg olyan lesz, mintha közös lenne, csak a miénk, kettőnkből. Próbáltuk így felfogni, de amint megszületett, már a kórházban pontosan tudtuk, melyikünké.

- Ez így tökéletes - tartotta a kezében Harry, és Darcy hatalmas, tengerkék szemeit csodálta, meg a pontosan olyan színű, már akkor is dús haját, mint az enyém. - A kis szája is olyan, mint a tiéd. Legalább rád emlékeztet majd, ha nem leszel mellettünk.

Felajánlottam neki, hogy lemondok erről az egészről, hogy otthon maradok, hiszen két gyerekkel kellene egyedül megbirkóznia, de hallani sem akart erről. Darcy első négy hónapjában még velük voltam, és Harry tökéletes apának bizonyult. Tudtam, hogy meg tudja majd csinálni, ennek ellenére rossz érzésekkel hagytam őket egyedül.

Persze minden évben egyszer a felszínre mentünk, és eltölthettünk két hetet a családjainkkal, mielőtt újra a mélybe merültünk, de négy év alatt mindössze nyolc hetet lenni azokkal, akiket a világon mindennél jobban szeretsz… Megtépázza az embert.

- Harry még mindig nem tudja, hogy holnap leszerelsz? - néz rám Watson, a társam, akivel egy kabinon osztozkodunk, mint hadnagyok. Ő már az ötödik évét tapossa idelent. Együtt szerelünk le holnap.

- Nem, meglepetés akarok lenni nekik - mosolyodom el, ahogy magamra húzom a takarót, és lekapcsoljuk az emeletes ágyunk mellett a kabin falára szerelt kis lámpákat.

- Így akkor senki nem lesz ott a leszerelési ceremóniádon?

- Anyáék eljönnek - felelem, mert azt azért én sem akartam, hogy teljesen egyedül legyek, míg mindenkinek ott a családja. - Nekik megírtam, és kértem, hogy tartsák titokban.

- Nem félsz? - kérdi Watson, és hallom a hangján, hogy tipikus Watson-módon, idétlenül vigyorog. - Tudod, láttam sok ilyen katona meglepetésként tér haza videót, és sokszor kapták rajta az asszonyt, hogy épp a szeretőjével volt, mert nem sejtette, hogy a férje meglepi.

- Fasz vagy - húzom el a számat, mert ebbe az opcióba még belegondolni is szörnyű. - Harry sose tenne ilyet.

- Szerintem azok a pasik is ezt mondták.

- Nem érted - válaszolom teljes nyugalommal, mert tényleg minden körülmények között megbízom Harryben. - Harry a másik felem. A fél életünket együtt éltük le. Sosem tenne olyat, amit én se.

- Oké, oké - nevet felettem a saját ágyán. - De ha mégis történne valami, hozzám jöhetsz, hogy kisírd a bánatod.

- Menj a picsába! - nevetek én is, aztán azzal a jóízű mosollyal az arcomon alszom el. Az utolsó éjszakám az óceán mélyén.

*

- Louis Tomlinson Hadnagy! - szólítanak engem a leszerelők csoportjából, és most utoljára, igazán formálisan a parancsnokok elé menetelek, tisztelgek előttük, és kihúzva magam, megállok a feletteseimmel szemben. - Négy évnyi kitartó, kimagasló, alázatos szolgálat után búcsúzunk a jelenlegi legfiatalabb hadnagyunktól. Már a kiképzésen is példaértékű kitartást mutatott, akkor tudni lehetett, hogy kiváló tagja lesz a haditengerészeti századunknak. Egy évvel a szolgálata megkezdését követően már másodtiszt volt, a következő évben pedig hadnaggyá léptettük elő. Csak hogy fájdítsuk kicsit a szívét, amiért úgy döntött, idő előtt elhagy minket, jövő évtől megkapta volna a kapitány rangot.

- Aucs - viccelődök mosolyogva, és a feletteseim is ugyanilyen jókedvűen néznek rám. Szerencsére sose éreztem azt, hogy rosszul bánnának velem, vagy ok nélkül kihasználnák a hatalmukat felettem. Igazán fárasztó, de lehetetlenül kellemes és emlékezetes éveket töltöttem el a seregben. A hangulat mindig pont ilyen felszabadult volt, mint ma, amikor végre felteszik rám az utolsó évemet jelölő tiszteleti érmet a szívem felett a leszerelésem emlékére.

- Hálásak vagyunk a tiszteletteljes szolgálatáért, Tomlinson Hadnagy! - jelentik ki, és rögtön ezután a kezembe kapom a vörös színű bőrmappát a szolgálatomat igazoló dokumentumokkal.

- Megtiszteltetés volt a századnál szolgálni! - szalutálok újra, aztán a fejemre teszem a fehér hadnagy sapkám, és visszasétálok oda, ahol a többi leszerelni készülő társam vagy beosztottam ül.

Végighallgatunk mindenkit, kellemes, megmosolyogtató beszédek töltik meg a termet. Már késő délután van, mire felcsendül az angol himnusz, és mind a szívünkre szorított kézzel hallgatjuk végig.

- Isten óvja a Királynőt! - harsogjuk mind egyszerre a legvégén, és ennyi volt. Szabadok vagyunk. Mindannyian.

- Vigyázz magadra, Tomlinson! - von közelebb magához Watson, és meglepetésemre még meg is ölel. Sose csinált még ilyet ezelőtt. - Aztán tartsuk a kapcsolatot! Valamikor elmehetnénk kiruccanni a családokkal. Annyit hallottam már Harryről, hogy kicsit olyan, mintha ismerném.

- Csak úgy, mint én Meredith-et - lapogatom meg a hátát, és mindketten veszünk egy nagy levegőt, mielőtt a családjainkhoz indulunk.

Anya azonnal megölel, apám közben a hátamra teszi a kezét, és én még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy mostantól nincs több búcsú. Csak Harry, én és a gyerekek.

- Arra gondoltam, hogy menjünk el vacsorázni valahova - kezd bele anyu, ahogy a vállamra dobom a hatalmas táskámat, és elindulunk a parkolók felé.

- De…

- Tudom, hogy nagyon hiányoznak, de Harry mostanra már vacsoráztatja őket, aztán fürdés és alvás - magyarázza, épp ezért nem értem, miért nem sietünk inkább haza. - Szerintem sokkal nagyobb meglepetés és boldogság lenne, ha holnap reggel te ébresztenéd őket. És a ma estét pedig kettesben tölthetnéd Harryvel. Mindenki boldog lenne.

- Oké - mosolyodok el a gondolaton. - Ez tényleg jó tervnek tűnik.

- Direkt felhívtuk őket ma reggel - meséli tovább, amikor beülünk a kocsiba, és kihajtunk a katonaság területéről. - Megkérdeztem, terveznek-e valamit, de semmi különös. Biztos, hogy otthon vannak, és mire leteszünk a ház előtt, Harry már készen fog állni egy boldog szívrohamra, ha meglát a nappaliban.

- Nagyszerű - egyezek bele teljes egészében, mert tényleg látom magam előtt, ahogy a göndör könnyekben tör ki, amikor fáradtan leballag a nappaliba a gyerekek esti rutinját követően. Tökéletes terv. - Akkor együnk gyorsan valamit, és vigyetek haza.

*

Azonnal felugrok a kanapéról, amikor megcsörren a telefonom az étkezőasztalon, és szokásomhoz híven úgy rohanok érte, mintha életekről lenne szó.

- Igen? - motyogom, miután tudatosul bennem, hogy nem az hív, akit mindenkinél jobban várok a nap minden percében, csak a nővérem.

- Olyan jó hallani, hogy ennyire örülsz nekem - poénkodik Gemma, és ezen mondjuk még a csalódottságom ellenére is el kell mosolyodnom. - Mi jót csináltál ma?

- Darcy már ötkor fent volt, ne kérdezd miért - sóhajtok fel, ahogy visszahuppanok a tévé elé. - Szóval hosszú nap, de Louis szülei hívtak minket ebéd környékén, kérdezgették, mik a terveink délutánra, beszélgettek a kicsikkel. Legalább szusszanhattam egy kicsit. Azt hittem, azért kérdezik, mert át akarnak jönni, és őszintén, ma még térdre is borultam volna előttük, ha megteszik, de nem jöttek.

- Túl sokat vagy otthon velük.

- Mégis mit kellene csinálnom? - kérdezek vissza értetlenül, mert nem hiszem, hogy van más opció. Nem is akarok más lehetőséget, szeretem a gyerekeimet, és most ők az első számú kötelezettségeim.

- Kicsit kimozdulnod. Nélkülük - veti fel Gemma, de egyből a fejemet rázom. - Még olyan fiatal vagy, és egyedül nevelsz két gyereket. Néha neked is szükséged van egy kis szünetre, H. Gyakorlatilag már nem is tudsz másról beszélni, mint a gyerekek napi programjáról, mert semmi más nem történik az életedben.

- Ja, hát de a szülőség nem annyira a partikról és kikapcsolódásokról szól - döntöm hátra a fejem, és ahogy oldalra nézek, pont kilátok a hátsó udvarra néző ablakon. Sydney a hatalmas játék traktorra ültetve tologatja körbe Darcyt a füvön. Azonnal mosolyognom kell a jeleneten.

- Mi lenne, ha átmennék, átveszem a gyerekeket, te pedig beülsz egy kád vízbe, aztán szépen felöltözöl, és elmész bulizni? - áll elő a tökéletesen Gemmás tervvel, de egyből a számat húzom rá. Ezer éve nem voltam bulizni, utoljára talán Louis-val, és nélküle valahogy nem is érzem az őrült nagy vágyat rá. - Katie és a srácok mennek valahova ma este, engem is hívtak, de menj velük inkább te. Fogadjunk, ezer éve nem találkoztál velük.

- Nagyjából senkivel a játszós anyukákon, és tanárnőkön kívül - sóhajtom, és valahogy nem is olyan rossz ötlet, hogy csatlakozzak Katie-ékhez. Tényleg ezer éve nem láttam őket. Hiányoznak. - De… Nem gond, ha itt kell maradnod a gyerekekkel?

- Dehogy! - nevet fel azonnal. - Imádom őket, te is tudod.

- Akkor… Ha tényleg benne vagy…

- Máris indulok - jelenti ki, és hallom is, ahogy mocorogni kezd a vonal túlsó végén. - Útközben beszélek Katie-vel, hogy vegyenek fel téged is.

- Oké - tápászkodom fel a kanapéról, és a konyha felé indulok, hogy addig is kikészítsek mindent, amire Gemmának szüksége lehet.

Nem mondom, hogy könnyű volt eljönni otthonról. Tényleg évek óta nem csináltam ilyet, mert tudom, mi a felelősségem, és azt is, hogy a gyerekeinknek szüksége van rám, amíg Louis messze van.

- Engedd már el magad egy kicsit, Harry! - vereget hátba Matty, az unokatestvérem, és Katie is nagyokat bólogat hozzá, hogy az egyetértését fejezze ki. - Gemma gondjukat viseli, és úgyis azonnal hívni fog, ha bármi történik.

- Tudom.

- Akkor igyál végre! - tolnak felém egy feles poharat, és a koktélt is, amit nagyjából egy órája kértem ki, de még csak pár kortyot ittam belőle.

- Oké - sóhajtok fel, aztán egyből el is vigyorodok, amikor mindenki az asztalt veri, miközben lehúzom a vodkát. - Baszki… - fintorgok egyből, mert a gyerekek mellett elszoktam az erősebb alkoholtól. Maximum egy üveg sört, vagy egy-egy pohár bort szoktunk meginni vendégségben, vagy ha Louis éppen otthon van látogatóban. Lou rettentően hiányzik, de még néhány hétig muszáj kibírnom nélküle. Aztán már csak egy év… Még egy kurva hosszú év, amit nem tudom, hogyan fogok túlélni, de ezt neki sosem mondanám el.

Az este pedig innentől indul be igazán, bár magamban még mindig érzem a felelősségteljes apa korlátjait, aki nem akarja túlságosan szétcsapni magát, mert annak az lenne a vége, hogy holnap képtelen lennék felkelni, és iszonyatos másnapossággal kellene küzdenem a gyerekeken felül. Őket egyedül nevelni is egy valóságos háború minden egyes nap, hát még ha csak árnyéka vagyok önmagamnak.

Mindenki táncolni indul, mert a bár mostanra szinte tele van, sőt, lassan levegőt is alig kapni, annyira tele, nekem pedig óhatatlanul eszembe jut Louis, amikor meglátok egy olyan srácot a tömegben, aki egészen hasonlít rá. Egy pillanat alatt veszik el az emberek forgatagában, de elég volt ennyi is, hogy azt kívánjam, bár itt lenne most.

- Minden oké? - üvölti túl a zenét Katie, és megszorítja a vállam, ahogy a táncoló emberek közé érünk. - Úgy festesz, mint aki szellemet látott.

- Semmi baj, csak hiányzik Louis - vonok vállat, ő pedig elmosolyodik, de nem mond semmit, csak megragadja a kezem, és táncolni kezd. Nagyon jó kedve van, és a mosolya, a felszabadult szórakozni vágyása rám is átragad.

Nem telhet el több, mint negyed óra, amikor már nem érdekel semmi, csak rázom magam az ütemre, és próbálok gondolatok nélkül létezni. Csak a zenének élni, és táncolni, táncolni, táncolni. Már legszívesebben az ingemet is levenném, mert rengeteg ember vesz körül, időről időre a hátamhoz, a vállamhoz ér valaki, és egyre melegebb van. Éppen azon gondolkodom, hogy talán el kellene szlalomoznom a bár felé, hogy igyak valamit, kicsit felfrissüljek, amikor Katie furcsán mosolyog rám.

Már nyitom a szám, hogy megkérdezzem, mi az, amikor egy forró kéz simul a derekamra, és olyan követelőzőn ránt magához, hogy hirtelen ellenkezni sem tudok. A vészharangok a fejemben hangosak, és már éppen az ismeretlen faszfej kezét akarom szilánkosra törni, amiért ilyen akaratos és durva, amikor meglátom az ujjain a kettest és a nyolcast.

- Nem létezik - suttogom magam elé, és olyan gyorsan fordulok meg, hogy hirtelen bele is szédülök. - Louis…

- Táncolsz velem, szépség? - kérdi hangosan, de levegőt is alig kapok, nem hogy válaszoljak neki. Fogalmam sincs, mi történik, mit keres itt, és hogy lehetséges ez az egész. Hétköznapi ruha van rajta. Az egyik olyan, ami pontosan tudom, hogy a szekrényünkben volt, mégpedig legfelül az ő ruhái között. Volt otthon, és onnan jött ide. Meg lett volna szervezve? Mindenki tudott erről? Lehetetlen. - Hé - lép egészen közel, és a nyakamra simítja mindkét kezét. - Lélegezz, Harry.

- Hogy kerülsz ide? - vetem magam azonnal a nyakába, ahogy képes vagyok végre megmozdulni, és olyan szorosan öleljük egymást, ahogy még talán soha.

Mindenre számítottam ma este, de erre aztán egyáltalán nem. Sőt, egy pillanatra ki is borultam, hogy valami őrült akar kikezdeni velem, amilyen erélyesen ragadta meg a derekam, de persze, hogy csak Louis. Ő mindig is ilyen elképzelhetetlenül birtokló volt. Mintha lenne bármilyen esély arra, hogy nem akarok maradéktalanul az övé lenni, arra, hogy elveszíthet.

- Van egy meglepetésem, de előtte táncolni akarok - jelenti ki, vagy inkább adja a tudtomra üvöltve, aztán már mozogni is kezd a zene lüktetésére. Pont úgy néz ki, mint valami másvilágból idepottyant félisten, és nyelnem is kell néhányszor, mire sikerül megmozdulnom. Csak mosolyog rám, aztán magához húz, szorosan tart, és megcsókol. De olyan szenvedélyesen, hogy az egész szórakozóhely, minden zavaró tényezőjével megszűnik körülöttünk. Nincs más, csak ő meg én, az illata az orromban, a levegővételei az arcomon és az ajkaim között, a ujjai mindenhol, ahol csak elér. Szerintem soha életemben nem voltam még annyira meglepetten boldog, mint ma este. Egészen biztosan ez a legjobb ajándék, a legcsodálatosabb meglepetés, amit valaha kaptam.

- Na jó, elég már! - karol mindkettőnkbe Katie, és ahogy felé nézünk, a többiek is itt állnak körülöttünk, és vigyorognak ránk. - Legalább egy pillanatra, hogy mi is köszönhessünk!

- Hiányoztatok! - veti magát közéjük Louis, és mindenkit egyenként megölel. Alaposan, közben pedig boldog, és látom rajta, mennyire élvezi a figyelmet, hogy mindenki körberajongja. Biztosan érzem, hogy elpirulok, amikor oldalra sandít rám. Nem a zavartól, vagy bármi, évek óta házasok vagyunk, inkább csak… A figyelem. Az a tekintet, amivel mindig megajándékoz, a mai napig elállítja a szavam.

Még ma is tisztán emlékszem a megismerkedésünkre. Egy McDonaldsban várakoztunk mindketten, nekem pedig elcseszték a rendelésem, de már csak az egyik asztalnál vettem észre. Nem messze tőlem ült le ő is, és tökéletesen látta, mi a bajom, miért morgok magamban. Egyetlen szó nélkül öntött egy keveset a saját tálcájára a sültkrumplijából, aztán felém nyújtotta a dobozt a maradékkal. Akkor is elpirultam, mert az idejét sem tudtam, ki tett értem bármilyen hasonló gesztust a múltban. Persze gyerek voltam még, épp csak végeztem a gimiben, kezdtem az egyetemet. Louis egyértelműen már abban a pillanatban levett a lábamról. Ugyanúgy sandított rám oldalra, mint most, és talán éppen ezért van rám ebben a pillanatban is ekkora hatással.

Csak még egyszer, utoljára megpaskolja a mellette álló rokonságom és barátaink hátát, aztán visszasasszézik elém, hogy újra táncba hívjon. Ezúttal sokkal hosszabb ideig, és közben csókol, olyan erőszakosan, aztán gyengéden, aztán megint erőszakosan, hogy már alig tudok talpon maradni tőle.

- Haza akarok menni - kiáltom a fülébe, amikor legalább egy órányi tánc és csókolózás, ölelkezés után elszakadok tőle.

- Pedig fiatal még az este, lehetnénk törvényenkívüli fiatalok - kiabálja vissza. - Szeretkezhetünk a mosdóban.

- Senki sem szeretkezik a mosdóban, ott csak kefélés van.

- Mi lehetnénk az elsők - üvölti, ahogy elhajol, és rám is kacsint a villódzó fények között.

- Komolyan? - nézek rá összeszűkített szemekkel, de persze, hogy csak felnevet és megrázza a fejét.

- Bármilyen balhéba bele tudlak vinni - ölel újra, de már sokkal gyengédebben mozog velem. - Pont úgy, mint az elején.

- Elvégre, családanyát csináltál belőlem - felelem erre, és bár alig, de azért hallom, hogy nevet. - Fogalmad sincs, milyen hatalmad van felettem.

- Pontosan tudom - válaszolja egyből, de elhúzódik, és összefűzi az ujjainkat. - És te vagy a leggyönyörűbb családanya.

Louis nem mond többet, viszont egyből int a többiek felé, ők csak mosolyogva legyintenek, és Louis húzni kezd. Ki a tömegből, egészen a kijáratig, a klub előtt pedig újra megcsókol, mielőtt az autóhoz sietnénk. A saját kocsiját hozta el, ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy járt otthon, most már amúgy is az lennék.

- Mikor érkeztél? Hogy? Mi ez az egész? - kérdezem tőle, amikor bekapcsoljuk a biztonsági öveket, de nem felel, csak elindul, és egyből hazafelé tartunk.

- Később számítottál rám, tudom - kezdi, én pedig kicsit felé fordulok az ülésen, hogy jobban lássam az arcát az éjszakai autózás ellenére is. - Azért remélem örülsz nekem.

- Hogy a viharba ne örülnék?! - tárom szét a karom vigyorogva. - Főleg, hogy így korábban kezdődhet az utolsó év. Előbb lesz vége, és maradhatsz velünk örökre.

- És… - kezdi bizonytalanul, amitől azonnal összeszűkül a gyomrom és elszorul a torkom. Rossz híreket hozott, hát persze! Ezért van itt soron kívül. Vagy valami katasztrofális dolog történt, ami miatt komolyabb kiküldetésre fognak menni, vagy előléptették, és úgy döntött, hogy a haditengerészetnél marad. Mindkét esetben darabokra fogok szakadni, mégis azt kívánom, hogy a második legyen. Akkor legalább annyit tudhatok, hogy biztonságban van. Összeszorított szemmel várom a hírt. Jobb is, hogy elértünk a hazafelé vezető utunk egyik legsötétebb szakaszára, így legalább nem lát jól. - Mit szólnál ahhoz, ha nem kellene várnunk egy évet? Szerinted meg tudnál tűrni otthon mondjuk holnaptól?

- Micsoda? - suttogom, és a szemem is azonnal nagyra nyílik, ahogy a vonásait kutatom. Keresem bármilyen jelét is annak, hogy viccel.

- Lélegezz, göndör! - nevetgél mellettem, és a nagyobb reflektorra kapcsolja a kocsit, hogy ezen az erdős részen is jól lássa az utat. - Hiányoztatok, túlságosan kibaszottul hiányoztatok ahhoz, hogy tovább bírjam, ezért beszéltem a feletteseimmel. Megadták az engedélyt a leszerelésre. Ma délután volt a ceremónia. Ott van a leszerelési emléklap a kesztyűtartóban. Elhoztam, hogy megmutassam.

Nem tudok megszólalni, csak azonnal lecsapok az előttem lévő kis tárolóra, aztán felkapcsolom a fényt a fejünk felett, mert el kell olvasnom. Minden sorát. Talán ha a végére érek, már képes leszek felfogni ezt az egészet. Azt, hogy visszakaptam Louis-t, most már örökre.

- Azt hittem…

- Láttam - szakít félbe egyből, és most neki is komolyabb a hangja. - Majdnem infarktust kaptál, hogy rossz híreket hoztam.

- Állítsd meg a kocsit.

- Mi?

- Húzódj le, és állítsd meg a kocsit! - jelentem ki sokkal határozottabban, ő pedig további kérdés nélkül, azonnal teszi, amit mondtam. Kérdőn néz rám, amikor a gyújtáshoz nyúlok, hogy kivegyem a slusszkulcsot, és így a lámpáink se világítanak tovább. Talán a szemem villanásából tudja, talán ennyire egymásra vagyunk hangolódva a távolság ellenére is, nem tudom, de egyből hátrébb tolja az ülést, és a támlát is megdönti, így kényelmesen mászhatok az ölébe. Nos… A kényelmes talán erős kifejezés, de jobb, mintha nem tette volna meg ugyanezeket.

- Talán… Inkább hátra kellene másznunk - javasolja, amikor látja, mennyire nem bírom elrendezni a lábaimat, én pedig bólintok, és már küzdöm is hátra magam. Nagy szerencsénk, hogy Louis kocsijában nem tartunk gyereküléseket, mert máskülönben aligha tudtuk volna abszolválni ezt a dolgot.

- Lou… Izzadt vagyok és büdös - nyavalygok, miközben leveszem a pólóm, mert szó szerint megérzem a saját szagom, de Louis csak elmosolyodik.

- Nem érdekel - rázza meg a fejét, közben pedig már a nadrágját gombolja ki, aztán teljesen lehúzza, nem is csak letolja valameddig. Tény, hogy ezen az úton nappal is ritkán járnak, éjjel meg még annyira sem, de amit művelünk, az akkor is illegális. Azt hiszem, ez is hozzátesz ahhoz, hogy ennyire izgatott vagyok miatta. - Büdösen is ugyanúgy szeretlek.

Nem szólok többet, mert erre mit is mondhatnék? Csak segítek neki lerángatni az én nadrágomat is, és a csodálatos testét bámulom a sötétben. A tetoválásait, az izmokat, amiket magára szedett a kiképzéseken. Elképesztően néz ki, és muszáj felülnöm, hogy átöleljem a mellkasát, és a számba vegyem az egyik bimbóját. Éhezem rá, és eddig fel sem fogtam, mennyire nagyon hiányzott ez. Ő. Hogy hozzám érjen, és hogy én is hozzáérjek.

Csináltuk már kocsiban, nem ez az első alkalom, ezért pontosan tudjuk, mikor és hova kapaszkodjunk, merre mozduljunk, hogy minden a legkönnyebben menjen. Így az egyik lábam szemérmetlenül az anyósülés támlájának támasztom, a másikat pedig Louis teszi a vállára, így elférünk, amikor a benyálazott ujjaival simogatni kezd.

- Mennyire hiányzott ez? - kérdi vágytól fűtött hangon, de nem értem, hogy várhatja el tőlem ezekben a pillanatokban, hogy beszéljek.

- Leírhatatlanul - sóhajtok, mert Louis pontosan olyan ügyesen bánik az ujjaival is, mint a nyelvével vagy a farkával, éppen ezért képtelenség közben összeszedetten kommunikálni. - Istenem…

- Nekem is pont annyira - morogja, ahogy lehunyt szemmel végighúzza az ajkait a vádlimon, és megcsókol a térdem alatt. Az ujjai szüntelenül dolgoznak rajtam, és ebben a pici, zárt belső térben még hangosabbnak hatnak a nyögéseim, mint általában. - Készen állsz?

- Az első pillanattól.

- Bébi… - sóhajt fel, aztán kimondhatatlanul szexin csorgat némi nyálat a merevedésére, hogy aztán azzal is kicsit körbesimogasson, mielőtt megérzem őt magamban.

Régen volt, egy hosszú éve, hogy senki sem ért hozzám, én se magamhoz, legalábbis nem ott, ahol most Louis-t kell szoknom, ezért érzem, hogy kicsit feszült vagyok. A fogaimat is összeszorítom, Louis pedig egyből megáll. Nem szólal meg, de a csípője mozdulatlan, ahogy lehajol hozzám, lassan végignyalogatja a mellkasom, aztán a nyakam, végül az ajkaimra hajol, és érzem a saját sós izzadtságomat a száján, de még ez se zavar. Nem, ha ilyen odaadással és szerelemmel csókol. Becézget. Azon van, hogy megnyugtasson, és természetesen sikerül neki. Pontosan akkor kezd el lassan mozogni, amikor ellazulok, és már nincs más, csak a kéj.

- Muszáj… - zihálja percekkel később, ahogy elhajol tőlem, és megragadja az eddig a hasamon pihenő merevedésemet. - Túl hamar fogok elmenni.

- Én is - bólogatok elszántan, és mindketten tovább mozgunk. Az autó belső tere egészen felforrósodott tőlünk, és már annál is izzadtabb vagyok, mint ahogy elkezdtük. Louis ennek ellenére sem lassít, gyors és tökéletes lökésekkel hajszol mindkettőnket, pont akkor lassít, amikor én is úgy élvezem jobban, és gyorsít, ha arra vágyunk.

- Harry… - nyögi hangosan, hátravetett fejjel, és tövig merül bennem, aztán megáll. Érzem őt magamban. Az apró rezdüléseket, a teljes hosszát. Az ujjai a merevedésemet szorítják, és minden izma megfeszül. A látvány, aztán az összeszedetlen masszírozása a farkamon az, ami engem is eljuttat odáig, és végül összekenem mindkettőnket.

Még mindig a kocsi plafonja felé nézve, tövig bennem hangosan nevet, liheg, aztán megint nevet, és csak ezután lazulnak el az izmai, és bújik hozzám, hogy újra megcsókoljon.

- Te vagy a legjobb - suttogja a fülembe, közben pedig Louis oldala és az ülés támlája közé szorult lábamat cirógatja. - Életem legjobb döntése.

- Mindig öröm ezt hallani - mosolyodom el, aztán csak nézünk egymásra. Egyre jobban felfogva, hogy ez tényleg megtörténik. Mostantól minden napunkat együtt fogjuk megélni.

*

Rohadt álmos vagyok, és a szemem is alig akar kinyílni, amikor arra ébredek, hogy ugrálnak az ágyamon. Ahogy próbálom felfogni, mi történik körülöttem, minden eszembe jut. A tegnap este, amikor beállítottam, de csak Gemma fogadott összezavarodva, aztán a buli, ahol Harry kibaszott dögös volt, és képtelen voltam levenni róla a kezeimet, majd a kis légyottunk a kocsiban, utána pedig egy sokkal szerelmesebb, sokkal elnyújtottabb légyottunk az ágyunkban. És itt vagyok most. A hálószobánkban, odakint pedig világos van.

- Apa! - ugrik rám Sydney, és rögtön követi a húga is. - Apa, apa, apa!

- Elfelejtettem, hogy milyen korán kelnek - motyogom álmosan, rekedten, alig hallhatóan, és hallom Harry kuncogását az oldalamon. Persze este figyelmeztetett, hogy a legjobb, ha mindketten veszünk fel alsót, és nem úgy alszunk el, mint két kéjsóvár tini, de ma reggel ez valahogy mégis intenzívebb, mint ahogy este elképzeltem. Magamhoz ölelem mindkét gyerekünket, közben pedig Harryre pillantok, aki a saját oldalán ül, a végtelenül hosszú lábait felhúzva átöleli őket, és a térdére támasztott állal vigyorog. - Gyerekek… - suttogom, miközben újra lehunyom a szemem, és szorosabban ölelem őket.

- Apa! Végre itthon vagy! - túrja ki magát a karjaimból Sydney, Darcy viszont tovább bújik. Éppen olyan édes és bújós, mint Harry. Nyilvánvalóan tőle tanulta. - Meddig maradsz? Akkor elmegyünk együtt arra a lego kiállításra a pláza mellett?

- Hó, hó, várj egy csöppet - nevetek fel, mert még igazán magamhoz se tértem, és gyakorlatilag fogalmam sincs, hogy miről beszélgetünk. - Milyen lego kiállítás?

- Apu megígérte, hogy elmegyünk, de tudom, hogy ő nem szereti annyira a legot, mint mi - hadarja Sydney, mintha az élete múlna azon, hogy minél hamarabb elmagyarázza a legfontosabb részleteket. - Te viszont igen, és ugye elmegyünk? Mondj igen, légyszi!

- Nyugi, harcos - borzolok bele a fiam szőkésbarna hajába, közben pedig a vigyorgó Harry felé pillantok. Darcy még mindig a karjaimban, és beleszagolok a örökké csodás illatú kis hajába, amíg van egy pillanatnyi csend a szobában. - Lassabban.

- Azért mi is veletek mehetünk a legos dologra, vagy ez innentől szigorúan a ti napotok? - kérdi Harry, és muszáj elmosolyodnom rajta.

- Persze, jöhettek - von vállat egyszerűen Sydney, aztán újra a kiállításról kezd áradozni, meg arról, hogy néhány osztálytársa már látta, és állítólag elképesztő. Főleg a felépített Ezeréves Sólyom a Star Wars filmekből, ami egy teljes helyiséget elfoglal. - Na? Megyünk most?

- Rendben van, harcos - nevet fel ezúttal Harry, és kimászik az ágyból, hogy a szekrény felé induljon felöltözni. Még reggeli csókra sem volt időnk, és ezt nagyon hiányolom a csodás hátizmait bámulva. - Előbb szépen mindenki felöltözik, aztán megreggelizünk, és talán utána. De csak ha mindenben szót fogadsz, és van egy feltétele is a mai kiruccanásunknak.

- Ne már, apu… - duzzog Sydney, én pedig csak csodálom a kis családomat, milyen nagyszerűen működnek, hogy Harry elképesztően jó apa, és csak egyre jobb lesz minden alkalommal, amikor itt vagyok.

- Összeszeded a szemetet a szobádban, és kiviszed a garázsba, aztán felporszívózol, és a ruháidat is elpakolod végre, mert már kétheti mosott ruha csücsül az asztalod szélén - magyarázza a göndör, és megszólalni sem tudok, csak elbűvölve nézem, hallgatom őket. Próbálom elhinni, hogy ez a valóság, és ez tényleg az én családom, akikkel mostantól minden napomat tölthetem. - Mindezt reggeli után, amíg mi összepakolunk és elkészülünk a mai kirándulásra, mert Darcynak meg a terráriumot ígértem meg a plázában. Összevonjuk a kettőt, de sehova nem megyünk, ha nem raksz rendet végre a szobádban.

- Francba…

- Hé, Sydney! - húzom fel az egyik szemöldököm azonnal, Harry pedig olyan hirtelen fordul meg a szekrény előtt, mintha elfelejtette volna, hogy itt vagyok, és meglepte, amiért rászóltam a fiunkra. Hálás mosoly terül el az arcán, amiért ezúttal én is beállok a rosszfiúk sorába, nem egyedül őt hagyom ott. - Nem beszélünk így, és fogadj szót apádnak.

- Mindkettőnek! - kontráz rá Harry, ezúttal már háttal, de a hangján akkor is hallom, hogy továbbra is mosolyog. Épp az én ruháimat készíti ki, amit egyébként már régen is csinált, mert imád másokat öltöztetni. Ezért örült a legjobban, hogy lányunk lesz, mert már alig várta, hogy megvegye a kis ruhákat, amiket majd ráadhat. - Na nyomás öltözni, mindenki!

- Apa, segítesz? - néz fel rám Darcy, és most először mászik ki az ölelésemből, de máris hiányzik. - Már tudom, mit akarok felhúzni.

- Azta… - akad el a szavam, de nem is csak attól, hogy a lányunk ennyire öntudatos, hanem hogy ilyen tisztán és tökéletesen beszél. Messze voltunk még ettől, amikor utoljára láttam őket.

- Apa, gyere mááár! - húz ki az ágyból Darcy, és felfogni is alig tudom, mi minden történik hirtelen körülöttem. - Fel kell öltözni, aztán abból a csokis müzliből akarok reggelizni, de nem rendes tejjel, hanem csokis tejjel. Te is azt kérsz?

- Persze! - vigyorgok rá, de érzem, hogy még sokkos állapotban vagyok a beszéde miatt. - Oké, futás a szobátokba, hercegnőm, készítsd ki a rucit, amit szeretnél, máris ott vagyok, csak adjatok nekem egy pillanatot, rendben?

Mindketten bólogatnak, és már indulnak is a szobáik felé. Darcy futva, Sydney még mindig duzzogva, én pedig olyan kibaszott hálás vagyok a sorsnak, hogy ők mind az enyémek. Ez az elképesztő család.

- Nem készítettelek fel - mondja édes hangon Harry, ahogy a nyakamba karol, és megcsókol. Lágyan és finoman, annyi szerelemmel és törődéssel, ahogy csak ő képes. - Vigyázni kell velük, mert egy pillanat alatt lesodornak a lábadról.

- Darcy… Ahogy már mindenről beszél, és folyékonyan! - ingatom a fejem még mindig hitetlenkedve Harry kezei között. - Sydney meg kész tinédzser lett.

- Elképesztőek ugye? - bújik hozzám, az arcát a nyakamba temetve. - Imádom mindkettőt, annyira jó gyerekek, Louis. A legjobbak. Tudom, hogy minden szülő ezt mondja, de akkor is így van.

- Te nevelted őket ilyenné. Hálás vagyok, hogy vállaltad, és megbirkóztál vele egyedül. Te vagy a legjobb, Harry.

- Félelmetesnek tűnik, de amikor benne vagy, akkor már nem az - hajol el tőlem, és egy gyors csók kíséretében a kezembe adja a ruháimat, hogy én is felöltözhessek. - Csak sodródsz az eseményekkel minden nap, és napról napra küzdesz meg az apró akadályokkal. Minden nehézség megérte. Megéri még mindig.

- Mostantól együtt harcolunk azokkal az akadályokkal - válaszolom, amikor begombolom a farmerem, aztán gyorsan felveszem a pulóveremet is, mielőtt hozzá lépek, és újra lassan megcsókolom. - Többet egy percre sem szabadultok tőlem.

- Fogalmad sincs, mennyire boldog vagyok.

- Na jó, engedj göndör, a lánykám vár rám a szobájában - tolom el magamtól játékosan, ő pedig mosolyog, és egészen biztos vagyok benne, hogy könnyek csillognak a szemében, amikor egy utolsó gyors puszira felé hajolok. Nem vagyok sírós, de én is érzem összegyűlni a rengeteg érzelmet a torkomban, és alig győzöm visszanyelni őket. Készen állok, hogy újra igazán szerves része legyek a családomnak.