Egyszer volt... - 41.
Sziasztok!
Hát szóval.... Ez lenne az utolsó komplett rész. Egymillió éve álmodtuk meg ezt a mesét, és ezt álmodtuk meg a végének, mert ugye egyszer volt, hol nem volt és minden jó, ha a vége jó. A boldogan éltek, míg meg nem haltak, pedig pontosan két hét múlva szerdán érkezik. Egy megszokottól eltérő epilógussal, de bízunk benne, hogy méltó lezárása lesz a történetnek. Imádtuk írni, na de... Búcsúzkodni még korai, majd az epilóg után. Mindenesetre, hagyjatok nyomot nekünk.
Puszi&Pacsi
H&S
41. fejezet
Harry
Louis kiment a kisvárosba, hogy találkozzon Liammel és a nagymamájával, akinek majd engem is szeretne bemutatni, csak előbb beszélni akar velük, meghívni őket egy vacsorára hozzánk, vagy valahova. Megmutatni nekik azt is, milyen lett a ház, amit csak mi ketten csináltunk. Látom rajta, mennyire büszke az otthonunkra, az életünkre, és ez engem is boldoggá tesz.
Amíg ő odakint van, én eljöhettem az erdőbe, hogy kicsit magam legyek a gondolataimmal. Kijöttem a virágos rétre, amit mindig olyan nagyon imádtam. Itt nyílnak a világ legszebb kék virágai, de ahhoz még korán van. Épp csak kezd picit újra zöldülni a természet, ahogy közeledünk a tavaszhoz. Az állatok viszont kezdenek egyre többször kimerészkedni az odúikból, menedékhelyeikről.
- Louis bízik bennem - mondom halkan a nyuszinak, ami az oldalamnak dőlve fekszik a fűben. Most nem vagyunk olyan közel egymáshoz, mert vastag esőkabátot viselek, amit Louis-tól kaptam ősszel, de még így is érzem a testéből áradó meleget, nyugalmat. Borzasztóan hiányzott az erdő. Az állatok. Azt hiszem, észre se vettem, hogy ennyire. Vagy nem akartam észrevenni, mert szerettem volna Louis-val lenni. Bárhol. - Igazából Niall, anyáék, és állítólag még sokan mások is bíznak bennem. Hm? - nézek le rá, aztán egy őz is mellénk sétál, amikor feltápászkodok a földről. - Igazatok van. Megyek.
Már egy ideje itt vagyunk. Túl a költözésen, a felújításokon, kicsit ki is pihentük magunkat azóta, de még egyszer se mentem be a faluba. Féltem. Most is félek, de ha mindenkinek bizonyítani akarok, és meghálálni a bizalmukat, akkor bátornak kell lennem. Főleg a tündérekkel, akik az én vérem, a saját népem.
Nagy levegőt kell vennem abban a pillanatban, amikor elérem a falu határát, aztán át is lépem azt. Anya, sőt Gemma is megérezte, hogy itt vagyok, mert azonnal kirohannak a főutcára, de sok más tündér is a házak udvarára gyűlik az érkezésemre. Én megtorpanok, és egy darabig csak nézünk egymásra mindenkivel.
Anya az első, aki megtöri ezt a furcsa pillanatot, és szorosan megölel, azt suttogva, hogy büszke rám, aztán Gemma ugrik könnyek között a nyakamba.
- Végre itt vagy! - motyogja, ahogy szorosan ölel. - Annyira hiányoztál.
- Te is - válaszolom, miközben elhajolok tőle, és egészen zavarba hoz, ahogy alaposan végigmér.
- Nézzenek oda - neveti el magát, ahogy letörli a könnyeit. - Annyira megváltoztál. Pont úgy mutatsz, mint egy ember.
- Louis hatása - nézek végig magamon mosolyogva. Tényleg nagyon emberin jelentem meg ma itt. Farmer, esőkabát, a hajam csak egy kontyban. Még cipő is van rajtam, ösztönből vettem fel, pedig az erdőben nem lett volna szükségem rá.
- Harry! - kiált fel Niall a távolban, és felénk sietnek Violettel, aki a kislányukat tartja a karjában. Nem kisbaba már, inkább karonülő, és egyből elszorul a torkom, ahogy meglátom őt. Niall komisz vonásait örökölte, de Violet zabolázatlan, vörös, göndör fürtjeit. - Végre! Már kezdtem aggódni, hogy értelmet kell vernem a fejedbe. Vagy elkábítani virágporral, és a faluba hurcolni.
Ezen fel kell nevetnem, és többektől hallok ugyanígy kuncogást vagy nevetgélést. Szinte mindenki mosolyog rám, aki körénk gyűlt, és ez nem kevés ember.
- Nem tudom, mit mondhatnék - jelentem ki, és próbálok mindenki szemébe nézni. - Mindenki nagyon hiányzott. Az erdő, az állatok, a virágok, a falu… Ti mind. De… de…
- Ez mindig az otthonod lesz, Harry - jelenti ki anya, és bár féltem volna ezt így kijelenteni, többektől elcsípem a néma bólogatást. - Ne haragudjatok, most egy kicsit hazavisszük őt, később találkozunk.
- Szóval döntöttél? - néz rám Niall azonnal, ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó. - Ezért jöttél vissza, igaz? Egyre több tündért sikerül meggyőznünk, hogy te vagy a legjobb választás.
- Én ebben még mindig nem vagyok egészen biztos, de… - kezdem, aztán elgondolkodom. - Ki a másik lehetőség? Kit akarnak azok, akik nem engem?
- A bátyámat - szólal meg Aurora, a nyitott ajtóból. Észre se vettem, amikor megérkezett, mert olyan csendesen tud mozogni, mint egy őz. - Amit nem hagyhatunk.
- Igen, az az őrült nem kerülhet hatalomra - szólal meg most először Violet, ezzel nem csak engem, de mindenkit meglepve. - Bocsánat, Aurora.
- Semmi gond, egyetértek - legyint a legbátrabb tündérlány, akit valaha ismertem, és folytatja. - Azt tervezi, hogy varázslattal teljesen lezárja a falu határait. Se ki, se be.
- Mi? Ez őrültség! - borulok ki azonnal. - Tollymore a mi felelősségünk. Nem csak a falu, az egész erdő. Ezért teremtettek minket, ez a dolgunk.
- Igen, a legtöbben így gondoljuk, még ha ritkán járunk is odakint - mondja anya. - És nem ez az egyetlen érthetetlen terve. Szabályozni akarja a tündérszületések számát is, hogy ne legyen túlnépesedés, ha lezár a falu. És…
- Oké - szakítom félbe anyut, mert nem kell több őrültség. Ez is épp elég ahhoz, hogy megértsem, itt már rég nem rólam, az aggodalmaimról és félelmeimról van szó. Marco el akarja venni a tündérek szabadságát, és cserben hagyni az erdőt, az állatokat, még a temetőt is az életfákkal, amihez egyáltalán nincs joga. Nem utolsó sorban engem is végleges választás elé állítva, hogy vagy a családom, vagy Louis. Ez csak… nem történhet meg. - Mikor vonul nyugalomba Aubrey?
- Heteken belül.
- Mikor lesz a választás?
- Amikor készen állsz - jelenti ki elszántan Niall, és olyan ravasz módon mosolyog, ahogy még sose láttam.
- Én most is jogtalanul vagyok itt - húzom el a szám, de tulajdonképpen a hallottaktól olyan elhatározás és bátorság költözött belém, amitől még ez sem érdekel. - A hét végéig még próbáljatok hatni mindenkire. Mondjátok meg nekik, hogy én semmi ilyesmivel nem értek egyet. Én az erdőt tartom a legfontosabbnak, és hogy boldog, szabad tündérek mozoghassanak benne újra. Biztonságossá téve ösvényeket számunkra. Közös erővel. Mondjátok meg, hogy mindent ismerek, ami odakint leselkedhet rájuk, és képes vagyok szabadságot adni nekik úgy, hogy biztonságban is maradjanak.
- Megállás nélkül toborozni fogunk - vigyorog Aurora.
- Tartsuk meg a választást péntek délután - jelentem ki, és nyelek egy nagyot a saját szavaimra. - Már reggel itt leszek, hogy megtarthassam a beszédem.
- Ez az! - öklöz a levegőbe Niall, én pedig végre kicsit kifújhatom magam.
- Nem akarok soká maradni - motyogom, és a kislányuk felé indulok. Azonnal engedi, hogy a kezembe vegyem, és az energia, ami belőle árad, elképesztő. - A legszebb teremtés vagy a világon.
*
Az erdei házikóban már a vacsoránkat pusztítjuk Louis-val, amikor mindent elmesélek neki, ami aznap történt. Elképedve hallgatja a mesét a visszatérésemről a faluba, arról, mit akar az a barom Marco, és azt is, hogy milyen dühös vagyok emiatt.
- Barom? - kérdez vissza egy furcsa, visszafojtott mosollyal, én pedig egy pillanatra összezavarodom. - Észre se veszed, hogy néha durva emberi szavakat használsz?
- Ó… Igaz, fel sem tűnt.
- Te jobb embert faragsz belőlem, én viszont egy belevaló, néha káromkodó tündért csináltam belőled. Nem tudom, ez jó vagy rossz, de szeretem látni, ahogy egymáshoz csiszolódunk. Napról napra egyre jobban - nyúl a kezem után az asztal felett, és összefűzi az ujjainkat. Én is csak vigyorogni tudok ezen, mert néha, bár azért csak a kedvesebb fajtából, de tényleg használok emberi szitok szavakat. Louis és Zayn társaságában ragadtak rám. Na meg Penny is sokszor mondta, hogy “basszus” vagy “büdös francba”, ha valami nem úgy sült el a kertészkedés közben, ahogy szerette volna. - Szóval… Ez a Marco, Aurora bátyja, igaz? Találkoztam vele.
- Tényleg? - kerekednek el a szemeim, mert erről fogalmam sem volt. Senki nem mesélte.
- Amikor utánad kutattunk - bólint, miközben a szájába vesz egy falat krumplipürét, és rögtön utána egy kis darab grillezett cukkinit. - Kijött a temetőhöz, hogy visszatessékelje Aurorát a faluba. Nem volt egy kellemes alak, az tuti.
- Mindig nagyon különböztek Aurorával, de… - sóhajtok fel, mert elhinni is nehéz, ha nem sikerül nyernem, akkor ennyi volt. - Nem gondoltam, hogy képes lenne ilyet tenni.
- Mi a terved?
- Pénteken a faluban töltöm a napot - térek azonnal a lényegre, ő pedig felcsillanó szemekkel néz rám. - Délelőtt beszédet tartok nekik, meg Marco is, aztán… Mindenki elvonul ebédelni, átgondolni a dolgokat. Délután pedig kivonulunk a főtérre, és szavazunk. Szívesen magammal vinnélek, de talán nem olyan jó ötlet még a beszéd előtt beállítanom veled oda. Plusz, egyelőre Aubrey törvényei élnek, és ember nem léphet a faluba.
- Nem baj, édesem - ingatja egyből a fejét, de erősen szorítja a kezem. - Majd… Itthon, vagy az erdőben várlak. Délelőtt van egy időpontom, egy fiatal srác jön tetováltatni, aztán megebédelek, és lehet, kimegyek olvasgatni a fádhoz. Ott várlak majd a hírek miatt.
- Jó ötlet, a temető közel van - mosolyodom el, és nagyon meghat, borzasztó jól esik, hogy Louis is ennyire támogat.
Már túl a vacsorán, a tévé előtt heverészünk a kanapén, amikor Louis lassan felém fordul, és a nyakamba temeti az arcát. Puha, szerelmes csókokkal áraszt el, néha finoman belém is harap, aztán óvatosan átveti rajtam az egyik lábát, és az ölembe ül.
- Imádom, hogy elég ennyit tennem, a tündéred máris reagál rám - suttogja az ajkaimra. Tudom, hogy a szemem egyelőre halványan ugyan, de ragyog, a tetoválások pedig egyre láthatóbbá válnak a karomon és a nyakamon, ami látszik a ruhán át is. - Itt akarlak.
- Itt… - lehelem, ahogy próbálom megcsókolni őt, de elhajol tőlem, ezzel kiváltva belőlem egy kis nyögést.
- Én akarlak - jelenti ki egyértelműbben, hogy biztosan megértsem, mire céloz. Karácsony óta talán csak egy olyan alkalom volt, amikor nekem adta magát, és nem is panaszkodom miatta, mert imádom, amikor inkább elvesz, és engem követel, de épp azért, mert ezek ritkább pillanatok, sokkal varázslatosabbak. Különlegesek. Oda kell figyelnem rá közben, és gondoskodnom róla. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy végre én vagyok, aki vigyáz rá, és ő az, aki rám bízza magát, és nem fordítva.
- Itt akarsz - suttogom, és végre hagyja, hogy végignyaljak az ajkain. - Pont így?
- Pontosan így.
*
Valahogy ez a nap közel sem indult olyan stresszesen, mint amire számítottam. Egészen sok magabiztossággal vágtam bele, és annál is többet ad az itt összegyűltek lelkes, csillogó tekintete.
- Nagyon sok gondolat volt a fejemben, elterveztem, mi mindent akarok majd mondani nektek, de… - kezdek bele nagy nehezen, aztán felsóhajtok. - Izgultam, féltem tőletek, attól, mit gondolhattok rólam a döntésem fényében, de most, ahogy nézek rátok, csak… Megnyugtattok. Mert ezek ti vagytok, a szomszédaim, a falusiak, akik közül sokan láttatok felnőni. Mindig is tudtátok, mennyire nyughatatlan és kalandvágyó vagyok. Ismertétek a családom tragédiáját az apám elvesztésével, és biztos vagyok benne, hogy mind ismeritek a részleteit az én majdnem tragédiámnak. - Veszek egy mély levegőt, és próbálom egy kicsit összeszedni a gondolatokat a fejemben. - Túléltem, kiszabadultam, itt vagyok, és ez sokan legendásnak tartjátok, igazi csodának, ezeket hallom tőletek, de… Ha őszinte akarok lenni, nincs ebben semmi legendás vagy csodálatos. Én sem vagyok tökéletes, a vakmerőségem ellenére sem. Szerelmes lettem, ami engem is elővigyázatlanná tett, mint általában sokunkat. Túléltem, mert alázatos vagyok Tollymore-hoz, és az erdő minden erejével próbált segíteni nekem. Szimbiózisban élünk. Az erdőnek szüksége van ránk, ahogy nekünk is az erdőre. És igen… Néha az emberekre is szükségünk lehet. Ha tovább tápláljuk a félelmet irántuk, egy idő után felemészt majd minket.
- Szóval azt mondod, jó ötlet lenne elhagyni az erdőt, és emberekkel barátkozni?
- Vannak közöttük olyanok, akik rosszak, de vannak csodálatosak is - folytatom a beszédem a közbeszúrt kérdés után. - A varázsvilágban is vannak jók és rosszak, mindünket teremtették valamire. Én pedig úgy élem a mindennapjaimat, hogy egy ember mentette meg az életem, amikor elraboltak a koboldok. Kész volt mindent kockára tenni, és magát is komoly veszélybe sodorni, csak hogy segítsen rajtam. Az emberek se mind egyformák, ahogy mi sem vagyunk azok.
- Én találkoztam Louis-val, az emberrel - szólal meg Niall, mire mindenki egyből felé kapja a fejét. Hálás vagyok ezért, mert Niallt mindenki szereti és tiszteli a faluban. Épp olyan, mint bármelyik átlagos tündér közöttünk, óvatos, szabálykövető, tisztelettudó. - Lassan egy éve lesz, hogy Harry találkozott vele az erdőben, és még mindig látom rajta az odaadó szerelmet Harry iránt. Azt a szenvedélyt, amivel tavaly nyáron a koboldok közé vetette magát, hogy megmentse őt. Helyettünk. Mert Harry a családunk része volt, de senki nem tett érte semmit, amikor bajban volt. Egy ember képes volt élve kihozni őt, akkor el tudjátok képzelni, mi mind mire lennénk képesek odakint az erdőben, ha összefognánk?
- Biztonságossá tehetnénk az erdőt mindannyiunk számára - folytatom, és tényleg hálásan nézek Niallre, mert pontosan tudta, mikor és mit kell hozzáfűznie, amit jobb, ha tőle hallanak. - Bőven elég varázserőnk van hozzá, ha mind összefogunk. Újra odakint járhatnánk, a falusi védővarázslattal biztonságossá tett réteken és ösvényeken. A fiatalabbak, akik még soha nem látták, mi van a falu határain túl, újra teljesértékű erdei tündérnek érezhetnék magukat. Végre újra ki vehetnénk a részünket a természet körforgásából, amire teremtettek minket. Az erdő nincs jól, és ha nem foglalkozunk vele eleget, akkor egy idő után majd a lezárt falut is eléri a pusztulás. Tudom, hogy tudjátok, ez mennyire nincs rendben. Évek óta mindent megteszek az erdőért, de ehhez már kevés vagyok. Szükségem van rátok, és tudom, hogy nektek is szükségetek van a szabadságra és Tollymore-ra. Együtt legyőzhetetlenek vagyunk, ezt ne felejtsétek el!
Nem mondok többet, nem is nagyon tudnék, talán már így is túl hatásvadászra és hosszúra sikeredett a beszédem. Csak bólintok, és elindulok anyu felé, aztán a házunkba. Marco beszéde következik, de nem igazán vagyok kíváncsi rá. Nem is akarom hallani, mindenkinek jobb lesz úgy.
- Nagyszerű voltál! - ölel magához anya, és már el is kezdi megteríteni az asztalt, hogy ebédelhessünk.
Megmelengeti a lelkem, hogy velünk jött Niall is Violettel és a kislányukkal, itt van Gemma, Michal, és még Aurora is, annak ellenére, hogy a bátyja győzködi a népet odakint.
- Egy csomóan hazamennek, nézzétek! - rikkant fel Violet az ablak mellett állva. - Nagyon sokan. Nem tarthatott ilyen kevés ideig a beszéde.
- Nem, egész reggel azt gyakorolta - ingatja a fejét Aurora. - Hosszabb volt ennél, jóval. Ezeket a tündéreket máris megnyertük!
Elmosolyodom a lelkesedésükön, de némán egy kicsit magukra hagyom őket. Bemegyek a szobámba, és ahogy körbejárom, máris hatalmas gombóc kezd növekedni a torkomban. Amikor elmentem Louis-val, valahogy nem éreztem azt, amit most. Nem gondoltam rá, hogy az lehet az utolsó alkalom, amikor itt lehetek, most viszont ez a félelem jár át. Talán utoljára látom a fali tükröt, amit apa faragott, a hatalmas szekrényt, amit gyerekkoromban ő segített elkészíteni nekem, mert olyan megszállott voltam, hogy meg tudom csinálni. Az ágyam, a hatalmas baldachinnal, amit anyu szerelt fel rá csupán néhány évvel ezelőtt. A rengeteg kristályt, amivel fényt gyújtottam esténként. A ruháim, amiket anya varrt… Még itt vannak a félig teli virágos kosarak is, amiket anya a fonatomhoz használt mindig. A virágok még élnek. Anya életben tartja őket.
- Minden rendben, kicsim? - lép mögém, és megsimogatja a hátam. Mára direkt tündéröltözetet vettem fel, de...
- Befonod a hajam?
- Persze - mondja egyből, leülünk az ágyam szélére, anya pedig lágyan végiggereblyézi a hajam az ujjaival, aztán elkezdi laza, hullámos fonatba rendezni. És a tincsek közé dolgozza apa régi tiaráját. Utoljára Niall esküvőjén viseltem. Apró zöld, sárga és fehér virágokat tűzdel mindenfelé a hajamba, és ahogy a tükörbe nézek, újra az vagyok, aki régen voltam. Újra az erdőjáró, kalandvágyó, fiatal és naiv Harryt látom, de belül már minden más.
- Gyönyörű vagy - puszilja meg az arcom, és mindketten kimegyünk ebédelni.
Mindenki jól érzi magát, mindenki bizakodik, egyedül én vagyok minden perccel egyre feszültebb, ahogy közeledik az eredményhirdetés ideje.
A szavazatokat mindenki a varázserejével adja le, apró kis fénygolyók, z nevünkkel ellátott üvegben. Ha az utolsó szavazat is megérkezik, egyikünk urnája a megválasztott szemének színében kezd ragyogni, és onnantól kezdve ő lesz a falu vezetője. Tulajdonképpen kevés alkalommal van szükség ilyen típusú szavazásra, mert legtöbbször a falu történetében nem volt kérdés, kit akar a nép.
- Szerintem Harry urnájába megy több fény, de nehéz megmondani - ingatja a fejét Aurora. - Felváltva csillannak meg.
- Legdrágább falusi tündérek! - szólal meg hirtelen Aubrey, és feláll a pódiumra. - Megérkezett az utolsó szavazat is, ezért itt az idő, hogy megtudjuk, mi volt a falu akarata.
Lehunyom a szemem, mert látni sem bírom. Túl ideges vagyok már, ezért csak a térdem rázva szorongatom anyu ujjait, és Louis-ra gondolok. A legédesebb Louis-ra, aki ezekben a pillanatokban az életfám alatt olvasgat. Tudom, hogy minden erejével szorít nekem. Őt fogom választani, ha ma nem én nyerek, egyszer már megtettem, és ebben továbbra sincs kérdőjel, de annyira boldog lennék, ha itt lehetne most velem. Képes lenne lenyugtatni egy kicsit, amiért most mindent megtennék.
- Gyerünk már… - suttogja anyu türelmetlenül, én pedig épp ki akarom nyitni a szemem, hogy lássam, mi történik már, mivel húzzák az időt, amikor Aurora, Niall, anyu is és még sokan mások megőrülnek.
- Igen! Igen, igen, igen! - kiabálja Aurora, és Niallt nézem, ahogy Violetet és a gyermeküket öleli szorosan. Anya már a nyakamban van, szorongat, puszilgat, és érzem, hogy kitört rajta az örömsírás, de én még nem egészen fogtam fel.
- Harry, kérlek, gyere fel - szólal meg Aubrey, én pedig elindulok. Tudom, hogy ő nem engem akart, legalábbis mindig így éreztem, de most mosolyog, ahogy kezet fog velem, és ünnepélyesen a kezembe adja a vaskos, ősrégi könyvet, ami a falu törvényeit tartalmazza. Az idők folyamán kihúztak belőle, újakat írtak bele, és mindig az adott vezető személyét tükrözte. Hamarosan én fogom alaposan átdolgozni, és most kezdem felfogni, ahogy a kezemben tartom. - Gratulálok!
Taps, ujjongás és büszkeség. Nem tudom, mikor voltam utoljára ennyire boldog. Talán, amikor Louis azt mondta, szeret engem. Ez most egy kicsit ahhoz hasonló öröm.
*
Rohanok a temető felé, mert az ünneplés nagyon elhúzódott, de nem volt szívem hamarabb eljönni. Már kezd sötétedni, mire a kabátba bugyolált Louis-hoz érek a fám alatt. Olvas, és zenét hallgat a telefonján, látom a fülhallgató zsinórját. Nagyon meglepem, szerintem meg is ijesztem, mert hirtelen néz fel rám, és kapcsolja ki a zenét.
- Ne haragudj - térdelek le elé, ő pedig egyből elmosolyodik. - Nagyon sokáig várattalak.
- Harry… - leheli, és látom, ahogy megcsodál. A ruhám, a tiarát, a virágokat a hajamban.
- Hoztam neked valamit - mondom egyből, és a kezébe adok egy kisebb képet. Apa nagyszerű művész volt, gyönyörűen rajzolt. - Ez egy portré, amit még apa készített rólam. Egészen kicsi tündérfiú voltam még.
- Jézusom! De milyen cserfes volt az arcod már akkor is - vigyorodik el egyből, és a képet nézegeti. - Nagyon édes! Köszönöm! Megtarthatjuk?
- Persze, anyának van egy csomó - legyintek. - Láttam rólad gyerekkori képeket, és bár nálunk nincs fényképezőgép, ez is majdnem olyan pontos. Meg akartam mutatni. Apa tehetséges volt.
- Nagyon - suttogja, aztán rám néz, és közelebb húz magához. Szinte az ölében kuporgok, és miközben finoman cirógatja a tincseimet, és a hátam. - Észre se vettem, mennyire hiányzik ez a látvány. A legszebb lény a világon. Hogy ment? Ugye nyertünk?
- Nyertünk - döntöm a fejem Louis vállára, de ő egyből az állam alá nyúl, és megcsókol. Nem mondunk semmi többet, csak ölelkezünk és csókolózunk addig, amíg majdnem teljesen besötétedik, ezért sokkal jobb, ha inkább visszaindulunk a házhoz.
- Akkor ez azt jelenti, hogy mostantól mindenki szabad? - kérdi, amikor már félúton járunk, és kézen fogva sétálunk a fák között. - Megcsináljátok az ösvényt, és minden rendben lesz?
- Igen, és hát… Rájöttem, hogy ez nem is olyan egyszerű tisztség, mint gondoltam - kezdek bele, ő pedig figyelmesen hallgat. - Sokkal többet kell a faluban lennem. Irányítanom őket, fejleszteni a jelenlegi rendszert. És szeretném az egész erdőt teletűzdelni biztonságos ösvényekkel. Le a tóhoz, fel a sziklákhoz, a virágos rétre. Tényleg szabaddá akarom őket tenni.
- Isteni vezető leszel, meglátod - mondja, és ad egy puszit a halántékomra. - Már most az vagy. Alig hiszem el, hogy ilyen szerencsés vagyok.
- Nagyon új élet vár ránk, Lou - hajtom le a fejem. - Ez sok munka lesz. Nagy felelősség.
- Nem baj, édesem. Annyi mindent megoldottunk már, nem pont ez fog majd ki rajtunk - magyarázza, és amennyire biztos ebben, én is egyre jobban megnyugszom. - Én is dolgozom. Liamék kocsmájában is, egyre több kliensem van, akik időpontot kérnek tetoválásra. Végre nem kell annyit egyedül hagynom majd téged. Minden helyreáll. Itt végre minden.
- Én is úgy érzem - mosolyodom el. - Van egy ház, ami a falu központjában áll. Üresen. Azt ajánlották fel nekünk.
- Mi? Oda akarsz költözni?
- Nem, de lesz, amikor ott kell majd lennem többet - vonok vállat. - Lehet olyan, mint egy második otthonunk.
- Nekünk? Én is bemehetek?
- Persze! - nevetek fel, és végre elérjük a hidat, ami a házunk udvarába vezet. - Én vagyok a vezető, emlékszel? Én hozom a törvényeket. Szeretném, ha ismernének, és bejárásod lenne a faluba. Majd… elvégzünk egy varázslatot, hogy be tudj lépni.
- Ez eléggé izgalmas - vigyorog lelkesen, és érzem mennyire feldobta ez a hír. - Mikor?
- Arra gondoltam, az lenne a legszebb, ha valamelyik hétvégére időzítenént. Jövő hét? - gondolkodom hangosan. - És az esküvőnkön látnának téged először. Akkor nem akkora a stressz, mindenki boldog, ünnepel…
- Várj picit… - torpan meg azonnal, és a kerti éjszakai fényeinknek hála most már az arcát is tisztán látom. Még mindig, szinte görcsösen szorítja a kezem, az arca pedig zavarodott. - A… Mikor látnának engem először?
- Az esküvőnkön - mosolygok, ő viszont még mindig úgy néz rám, mintha valami ismeretlen nyelven beszélnék. - Ó! Nálatok ez… Talán másképp megy. Az esküvő a tündéreknél fontos dolog, és mi már lassan egy éve vagyunk együtt, szóval azt gondoltam… Itt az ideje?
- Tudom, milyen fontos az esküvő - jelenti ki, de a hangja valahogy furcsa és megfejthetetlen. - Te pedig jövő hétvégén meg akarod tartani a miénket. Mert… itt az ideje.
- Igen - válaszolom lassan. - Valami baj van? Vagy… te nem akarod összekötni velem az életed? Erre… nem is gondoltam - szabadkozok azonnal, ő pedig csak néz rám. - Nálunk ez nem kérdéses, egyáltalán. Mármint… Természetes, hogy ha egymás mellett döntünk, először esküvő, aztán egyesülés, és boldog élet. De ha te nem…
- De - mondja ki végre, ezzel elérve, hogy felsóhajtsak. - Akarom, csak… Cseppet megleptél te szenvedélyes erdei tündér!
Magához ránt, és megcsókol, aztán büntetésképp még az ajkamba is harap, mielőtt elengedne.
- Tudod, az embereknél ez nem így megy - magyarázza, amikor elhajol tőlem. - Nem ennyi az egész, hogy az egyik fél közli, jövő szombaton elveszel. Tervezgetés, fontos döntések, készülődés. Néha egy évig is elhúzódik, mire a lány vagy fiúkéréstől az esküvőig jutnak. Van hogy annál is több.
- De én akár holnap is hozzád mennék - vonok vállat, mert tényleg így van. - Minek húznám egy évig?
- Igazad van. Minek húznád? - mosolyog rám, és ebben most megint van valami furcsa. Valami őrülten meleg és szerelmes, tudom, hogy gondol valamire, de nem mondja ki, pedig amilyen elszánt a tekintete, tudni szeretném. Helyette csak a derekamat átkarolva a házba indul velem. - Szóval… Hogy megy ez a tündérvilágban? Mármint azután, hogy ledöntesz a lábamról a hírrel, hogy mellékesen egy hét múlva esküvőnk lesz - nevet fel hangosan, és betessékel a nappalinkba. - Milyen egy tündér esküvő? Lefogadom, hogy milliószor varázslatosabb, mint egy emberi, és anyakönyvvezetőt se kell majd hívnunk.
- Az mi?
- Nem számít. Majd egy nap elmesélem - legyint, ahogy a konyhába vonul, hogy elkezdje összerakni a vacsorát. - Mesélj, mi fog történni egy hét múlva?
2 Comments
Helloo
VálaszTörlésAww, imádom! Annyira nagyoon, és iszonyatosan hiányozni fog. A kis tündérsztori, ami mindig elrepített egy varázslatos kis világba. ❤️🥺
Jaj, úgy örültem, hogy végre találkozott a családjával Harry meg Niallékkel. A kislányuk valami csodaszép kis babó lehet azzal a hajacskával🥺😍
Esküszöm nekem is nagyon hiányzott ez a Harry.😍 Ahogy az erdő, az állatok, a falu, az a nyugalom, ami mindig akkor fogott el, mikor az erdőben voltak vagy az otthonukban a kis erdei házikóban. Kivéve mikor jöttek a koboldok, akkor azért volt izgulás, nem is kicsi😅
Tudtam, hogy Harry rá fog jönni, hogy neki kell átvennie a helyet. Marco nem kaphatja meg... Ő mindent tönkre tenne. Harry a legtökéletes erre. Bár nem lesz könnyű, de meg fogja oldani. Belerázódik majd☺️
Marco inkább maradjon a seggén, és hallgasson.😒
Olyan aranyosak Harryék. Tényleg folyton szétolvadok őket olvasva. 😭😍❤️ Olyan tiszta és örök a szerelmük, hogy hihetetlen.
Szerettem, hogy Harrynek befonta megint az anyukája a haját. Az első részekre emlékeztetett és aaj, megrohamoztak az emlékek. 😭😍
Muszáj lesz ezt is újraolvasnom, mint mindegyiket, mert még mindig annyira, de annyira szeretem őket egytől egyig❤️
Láttam Louis olvasni zenéthallgatni Harry fája tövében és egy újabb olyan jelenet, amit annyira de annyira megörökítenék❤️
Esküvő?? Konkrétan én is úgy megálltam, mint Louis, hogy várj, mi? Miről maradtam le? Aww, jaj, istenemm 🥰😍❤️ kicsit megijesztett Louis, nem tudtam mondom most mi lesz, gondolom őt is meglepte a dolog. De hát a vége🥰😍🥺 Nem tudok mást mondani csak azt amit mindig, imádooooooom! Olvadok, awwzok, vigyorgok mint egy idióta😅🥰 És ilyenkor mindig szerelmes szeretnék lenni😅😭❤️
Csodálatos lett, mint mindig, és nagyon várom az epilogust. ❤️😍
Puszii😘
Ui: Csodálatosak vagytok mindketten! (Remélem még írtok majd együtt valamit😊)
Cukik😍😍
VálaszTörlés