Sziasztok!

Elérkeztünk ennek a mesének a legvégére. Én nagyon-nagyon szerettem, és remélem, hogy nektek is tetszett. Szerettem volna megosztani veletek. Így a végén se tartsátok majd magatokban a véleményeteket, mondjátok el, mit gondoltok róla. Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

De az az emlegetett bármelyik nap csak nem akar eljönni, és még a telefon se csörren meg.

Helyette Louis egy újabb képeslapot kap, alig két nappal az előző után. És a józansága érdekében nagyon igyekszik nem úgy értelmezni, mint egy szerelmes levelet.

Ettől egyszerre érzi magát aprónak és hatalmasnak, és fogalma sincs, Harry hogyan képes ezt éreztetni vele néhány lefirkált szóval.

Még mindig azt gondolja, főleg ezek után, hogy Harry fel fogja hívni őt.

Most már bármelyik nap.

***

De egy hét is eltelik egyetlen képeslap vagy hívás nélkül, így Louis kényszeríti magát, hogy lenyelje a reményt, amit olyan elővigyázatlan módon hagyott növekedni a mellkasában. Néhány szúrós, de szellemes megjegyzéssel teljesen elnyomja magában, amikor netán újra növekedni kezdene valahol a szíve közelében, és Louis minden alkalommal egyre gonoszabb önmagával.

Azt mondogatja magának, hogy Harry sosem törődött vele. Azt próbálja elhitetni magával, hogy Harry pusztán csak játszott vele. Hogy ez soha semmit nem jelentett a másik srácnak. Azt mondogatja magának, hogy ő maga meg nem más, mint egy bolond, idióta, naiv férfi.

Louis persze pontosan tudja, hogy mindezek közül csak a legutolsó mondat igaz, de segít kordában tartani az elvárásait, ha ilyen szörnyűségekre gondol. A remény egy veszélyes és erőteljes dolog, és igazán úgy érzi, hogy meg kell akadályoznia az ezzel járó mérhetetlen csalódást. Louis csak... képtelen lenne elviselni.

Természetesen, minden alkalommal, amikor újraolvassa a képeslapokat, emlékezteti magát arra, hogy hazudik önmagának. Harry érzéseinek mélységéről, amik egyértelműen árulkodnak a lapokról.

Louis nem igazán vallaná magát hívőnek, de most először életében azon kapja magát, hogy a torony tetejéből néz fel a csillagokra, és arról kérdezi az univerzumot, hogy mégis mik a szándékai.

***

Augusztus huszonhetedikén, Louis csak ennyit kap:

Minden erejével próbálja ezt nem viccesnek tartani, próbál elbűvölődni a spontaneitástól, és nem tehet róla, de Harryre gondol - idétlen Harry - aki ezeket a sorokat írja neki, aztán feladja Louis-nak postán, valószínűleg abban reménykedve, hogy majd megnevetteti vele.

Louis pedig nevet.

Nevet, mert ez annyira vicces, és egy kicsit elcseszett is, mert ő tényleg, igazán szerelmes ebbe a pöcsbe.

***

Augusztus utolsó hetében, Louis egy újabb képeslapot kap Londonból.

Amikor először elolvassa, reszketve engedi ki a lélegzetét, és minden erejével visszatartja magát, hogy ne keressen rá a szavakra a Google-ön. Ezek valószínűleg valamelyik dalszövegének a sorai, amiket Harry korábban írt, Louis pedig próbál nem teljesen összezuhanni ettől a ténytől. Ennek ellenére nem kereshet erre megerősítést, nem hagyhatja, hogy ez megint reménnyel töltse fel. Szóval folytatja, amit eddig is csinált, a fémtokba teszi a képeslapot, a szavait pedig a szívében őrzi.

És jól is gondolta, hogy így tesz, mert ezután két hétig megint nem hall Harryről.

Beköszönt a szeptember, az utolsó néhány vendég is távozik, a világítótorony kiürül, és Louis egyik pillanatról a másikra magára marad a csendben, a hallgatásban. Abban a hallgatásban, amit Harry olyan nagy kincsnek talált, Louis ennek ellenére nehezen tud szembenézni vele, amikor megtapasztalta, milyen csodálatos lehet ezt megosztani valakivel, akit szeretsz.

Mindenesetre Louis jól van. Ő teljesen rendben van.

Szeptember tizennegyedike ugyanúgy kezdődik, mint bármelyik másik reggel, pontban ötkor kel, és futni megy Clifforddal. A levegő csípős, az ég fekete, majd szürkés, aztán rózsaszín, míg tökéletes kékre nem színeződik, és Louis a tengerpartról figyeli az átalakulását. Gusztustalanul izzadt, az egyik sziklán ül, miközben figyeli, ahogy a világa ébredezik, és egyszerűen csak hagyja, hogy ez tovább vigye, hogy élvezze. Hagy magának egy kis időt, mielőtt visszamenne a világítótoronyba, és egy kicsit hosszabban játszik Clifforddal a homokban, mire végül hazaindul. Amikor visszaér, már elég késő van ahhoz, hogy az elektromosság visszatérjen, így elteszi a telefonját töltőre, amíg beáll a zuhany alá.

Annyira várta, hogy minden vendége elmenjen, így egy ideig csak békében heverészhessen, de most, hogy egyedül van, közel sem érzi annyira jól magát, mint számított rá. Persze nem hiányzik neki, hogy folyton meg kelljen játszania a boldogságát, de talán az elterelés az összetört szívéről mégsem volt annyira rossz. Ettől még nem előre bekészíteni a reggelit minden egyes este, és megfőzni a vendégeknek korán reggel, mégiscsak luxus.

Ezen az őszi reggelen, Louis a galérián élvezi a teáját, a padlón ül, és hátát a torony oldalának támasztva egy könyvet tart a kezében. Az Edna St-Vincent Millay verseskötetet olvassa, amit Harry annyira megszeretett, rendületlenül jegyzetelt belőlük, és az oldalak sarkait szemtelenül behajtogatta. Most úgy érzi, hálás annak az amerikai diáknak, aki itt hagyta, de azt nem érti, Harry miért nem vitte magával, amikor olyan sokszor, szinte minden este el volt merülve benne. Bár nem fogja tagadni, milyen szép emlék ez Louis-nak. Elolvasni a verseket, aztán az apró kis gondolatokat, amiket Harry a lapok sarkaira írt, olyan érzés, mintha egy része itt maradt volna Louis-val. Még ha apró is. Ez… szép - gondolja Louis -, birtokolni valami mást is a képeslapokon kívül, valamit, amit bizonyítja, hogy tényleg itt volt Louis-val, és valami máson is hagyott nyomokat Louis szívén kívül.

Louis kuncog, meglepő módon egy kis keserűséggel, amikor egy különösen megható és releváns verssel találkozik. Mosolyog, miközben elolvassa, aztán újraolvas néhány sort, ami élete elmúlt hónapjaira emlékezteti.

- Mindketten így érzünk, Edna - suttogja Louis, aztán szürcsöl egyet a teájából.

Ahogy felpillant, inkább a vendégépület felé, mintsem a sziklák irányába, egy ismerős alakot lát, aki éppen az épülettől sétál el. Az ismerős alak egy piros Royal Mail táskát cipel.

Louis majdnem félrenyeli a teáját, a szíve máris a torkában dobog, mint minden egyes alkalommal, amikor MacLean levelet hoz neki, mióta képeslapokat vár.

Louis lenyeli a kortyot, köhög egy kicsit, aztán megrázza a fejét.

Valószínűleg semmi olyasmi, mondogatja magának folyamatosan, de a remény ott lappang a mellkasában.

Már tizennégy napja csend van. Tizennégy napja semmi újdonság. Mitől lenne a mai nap hirtelen más?

Louis megrázza a fejét, és visszatereli a figyelmét a könyvre. Elolvas egy sort, aztán még egyet, majd egy újabbat, mire felfogja, hogy valójában nem is olvas. Semmilyen információ nem jut el a tudatáig, túlságosan megszállottja a recepción várakozó lehetséges képeslapnak. Képtelen koncentrálni. Képtelen rá, amikor van rá esély, hogy Harry újra írt neki.

Kivéve…

- Ne várj semmire - motyogja magának, ahogy feltápászkodik. Beteszi az ujját a lapok közé, hogy megőrizze, hol tart, és lehajol a teásbögréért.

Sietősen hagyja el a galériát, az ajtó pedig magától csukódik be mögötte, ahogy lesiet a földszintre.

- Valószínűleg semmi! - kiált fel, miközben a melléképületből a vendégházba sétál, aztán elhagyja a konyhaajtót, és még elcsípi egy pillanatra, ahogy Clifford az egyik asztal alatt alszik.

Már éppen nyitná a száját, hogy emlékeztesse magát, hogy általában abszolút semmi izgalmas nem szokta várni, amikor eléri a recepciós pultot, és megpillantja a képeslapot, amit otthagytak.

- Ó - suttogja, ahelyett, amit mondani akart, legyen az bármi is.

Az utolsó néhány lépést lassan teszi meg, mintha félne a levéltől, és tudja, hogy idétlennek tűnhet, de ez van. Mielőtt a képeslapért nyúlna, még leteszi a bögrét és a könyvet a pultra, többé nem törődve azzal, hol tartott benne.

Aberdeenből érkezett. Louis elképzelni sem tudja, annyi hely közül, mit keres Harry épp Aberdeenben, hacsak nem… Louis nyel egy nagyot, és meg kell kapaszkodnia a recepciós pultban, hogy ne essen össze, a szíve összeszorul. A fejét rázza, és mentálisan összezúzza a gondolatot, hogy Harry esetleg felé utazik.

Nem teheti.

Nem engedheti meg magának, hogy hinni kezdjen Harry érkezésében.

Túlságosan fájna ha végül… Amikor…

Így Louis inkább megrázza a fejét, és elkergeti a gondolatot. Megöli a reményt, és mélyeket lélegzik. Újra és újra és újra. Már azon van, hogy megfordítsa a lapot, amikor hirtelen lehunyja a szemét, mert nem áll készen arra, ami ott várja.

Vár néhány másodpercig, - tovább, mint kellene - hogy a félelem csillapodjon.

Az viszont nem akar elmúlni, ezért Louis kinyitja a szemét, és elolvassa a képeslapot.

Ó, Louis, bárcsak lennének rá szavak…

Egy örökkévalósággal ezelőtt azt kérdezted tőlem, hogy író vagyok-e. Nem válaszoltam teljesen őszintén. Miközben itt vagyok, egy halom dallal később, oldalnyi dalszövegek megírása után, mégis, amikor azon kezdek gondolkodni, mit mondjak neked, egyetlen szó sem jut az eszembe… Valamiféle költővé váltam. Megfosztva a nyelvétől, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Elmerülve a gondolatokban, amik mind rólad szólnak.

Örökké tiéd,

H

 

A hang a gondolataim között.

Tagadhatatlan.