A megbeszélés a yakuzával sokkal jobban ment, mint amire számítottunk. Harry készenlétben állt minden emberünkkel, de nem volt szükség rájuk. Az új vezérük elmondta, hogy Harry egyedül Akahiro gyengéje volt, és ez nem az ő harcuk. Bár Harry yakuza tagnak számított, nem önszántából volt az, leginkább egy fogoly volt, árucikk, így a felszabadítására sem ugyanazok a szabályok vonatkoznak.

Bevallom, nagy szikla gördült le a mellkasomról emiatt, de még így is hatalmas a súly rajtam. Tudom, hogy senki nem néz rám rossz szemmel az embereim közül, senki sem hibáztat, én mégis rosszul érzem magam minden egyes alkalommal, amikor főnökként kell viselkednem velük. Tudtam, hogy apa ezt akarja, hogy az örökösének gondol, akkor még persze Zaynnel vállvetve, de nem volt időm felkészülni erre. Gyerekkorom óta próbálta megértetni velem, hogy minden pillanat lehet az utolsó, mégis ostoba voltam, és nem vettem komolyan, mi minden vár rám vezérként. Most pedig belecsöppentem, egyből mély víz, és próbálok nem megfulladni. Az egyetlen felüdülés, hogy Harry mellettem van, és tényleg mindenben segít. Könnyen lehet, hogy sokkal jobb vezér lenne, mint én, mert már most nagyon sok olyan dolgot javasolt, amiben szerinte szigorúbbnak kellene lennem, és hogy ne szarakodjak, elvégre az orosz maffiát vezetem. Volt néhány hangos veszekedésünk is azóta, de tudja, tudnia kell, mennyire értékelem, amit tesz. Hogy velem van.

Ma lesz a temetés, és most sem lehetek hálásabb, amiért a nyakkendőmmel bajlódik helyettem. Valamiért képtelen voltam megkötni, és már közel álltam ahhoz, hogy a sarokba hajítsam, amikor elém lépett, és eltolta a kezem az útból.

- Próbálj megnyugodni picit - leheli, de olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy gond nélkül hallom. Persze fogalmam sincs, hogyan nyugodhatnék meg éppen ma, de nem is számít. Nem most fogok összeveszni vele, ma mindennél nagyobb szükségem van a támogatására.

Alig szólunk egymáshoz, mindenki teljesen feketében, ülünk az autóban egymás között, de senki sem beszél. Csak bámulunk ki az ablakon egészen addig, amíg meg nem érkezünk a közeli temetőbe. Mintha mi lennénk az utolsók, akik ideértek, mert a tömeg hatalmas, amikor elindulunk a koporsók felé. Mindenki itt van, aki csak ismerte apát vagy Zaynt, és korábban már lerótták a tiszteletüket a ravatalozóban. Most teszik le a koporsókat az ásott gödrök mellé, anya léptei pedig lelassulnak. Tegnap órákat ült a kis templomban, ahol felravatalozták őket, és szívem szerint hazarángattam volna, de nem tudtam megtenni. Elképzeltem, milyen lenne, ha Harry feküdne ott, a szerelmem, a személy, akivel le akarom élni az egész életem, és akkor megértettem anyát is. Velük kellett lennie, ahogy én is ugyanezt éreztem volna. Most pedig rám van szüksége, hogy valahogy, bárhogy, de átsegítsem ezen, miközben én magam se gyógyultam még fel a veszteségből.

Tényleg csak ránk vártak, mert ahogy mindenki helyet ad nekünk, és megállhatunk koporsók előtt, közvetlenül a gödrök mellett, a pap máris beszélni kezd. Fogom anya kezét, ő pedig olyan erősen szorít, hogy szinte fáj, de nem érdekel. Majdhogynem szükségem van rá. Arra, hogy fájjon, hogy én is szenvedjek egy kicsit. Fizikailag is.

- Mindenki itt van, leróják a kegyeletüket, szomorúak, de csak a tisztelet hozta ide őket - súgja anya, és meg is lep, amiért nem figyel a szertartásra, helyette inkább hozzám beszél. Bár én se a papot hallgattam. Helyette elvonták a figyelmem a hófehér koporsók, és ugyanolyan színű virágok mindenütt. Rengeteg virág van itt, már majdnem túl sok. Zavarja a szemem. Ők nem voltak ilyenek, nem értékelnék ezt a giccset, ezért utálok minden csokrot és koszorút. - Nem is ismerték őket. Fogalmuk sem volt, Igor milyen szerető apa és férj volt, és azt sem, Zayn mennyire érzelmes, csupaszív fiú…

Ahogy kimondja ezeket a szavakat, összeszorul a torkom, és levegőt is alig tudok venni. Én nem ismertem ezt a Zaynt. Nekem soha nem mutatta ezt az arcát. Nem… Hazudok még magamnak is. Ő mutatni akarta valószínűleg az első pillanattól kezdve, de nem figyeltem rá. Nem érdekelt. Most pedig már túl késő. Nagyjából tíz percet kaptam a valódi, szeretnivaló Zaynből, mert akkor, abban a tíz percben végre hajlandó voltam látni őt. Könnyek kezdik szúrni a szemem, de nem vagyok hajlandó sírni. Napok óta nem tettem, és most sem akarok. Erős szeretnék lenni anyáért, még ha ez piszkosul nehéz is egy ilyen szituációban. És persze, mint vezér sem szeretném, ha azt néznék, ahogy vörösre bőgöm a szemeimet. Ezt a fajta szenvedést meghagyom az éjszakákra, amikor zihálva ébredek a rémálmaimból, és Harry karjaiban vígasztalódok. A rémálmokból, amik újult erővel visszatértek, és most már nem csak a hajón átélt pillanatok kísértenek bennük, hanem Zayn arca is, amint a karjaim között haldoklik.

- Te jössz, édes - súgja a fülembe Harry, és végképp eluralkodik rajtam a pánik. Vagy nem is tudom, minek nevezzem ezt, amikor ilyen módon fuldoklom a saját felelősségeimtől. - Muszáj…

- Tudom - felelem, aztán megpuszilom anya arcát, és elindulok a pódium felé. Szerencsére van mikrofon, nem kell kiabálnom. - Először is szeretném megköszönni mindenkinek, aki eljött, sokat jelent a családunknak - kezdem, aztán nyitom a szám, hogy folytassam, de kiszárad a torkom és muszáj megköszörülnöm előtte. - Igor… Igor nem volt az igazi apám, ezt valószínűleg mindenki tudja. És noha nem emlékszem a valódira, így Igor sokkal inkább apám volt, mint bárki körülöttem. Alig voltam nyolc éves, amikor nevelni kezdett, és a szigorú külső mindig is érző lelket takart. Még ha ezt nehéz is elképzelni róla - nevetek fel halkan, és több kuncogást is hallok a tömegből. Anya is mosolyog, még ha a könnyein át is. - Szeretetben neveltek Jelenával, és nélkülük ma nem lehetnék az az ember, aki vagyok. Örökké hálás leszek ezért. Emlékszem, amikor tíz-tizenegy éves koromban megépíttette nekem életem első lombházát, csak azért, mert láttam egy filmben, és azt mondtam, tetszik. Az a lombház a búvóhelyemmé vált a világ elől, amikor valamiért úgy éreztem, túl sok. Otthont adott nekem, búvóhelyet, és családot. Nem voltam mindig hálás gyereke, tudom, milyen sok bosszúságot okoztam neki, mégis azt remélem, bárhol is van most, lát engem. Látja, hogy mindent meg fogok tenni, és becsülettel, hűséggel viszem tovább az örökségét.

Szétnézek az arcokon, és tudom, mondanom kellene valamit Zaynről is, de nem tudom, mit. Méltónak se érzem magam rá, mert nem ismertem őt. Legalábbis nem a valódi Zaynt. Fogalmam sincs, mint mondhatnék róla, ami nem hangozna hamisan, ezért képtelen vagyok rá.

- Zayn a fogadott öcsém, egyben riválisom volt - szólalok meg, és gondolkodom, mivel zárhatnám rövidre ezt a részt. - Néhány nappal ezelőttig meg sem mutatta nekem a valódi arcát. Kegyetlen a sorstól, hogy éppen akkor vette el őt tőlünk, amikor elkezdtem megismerni. Nyugodjatok békében!

Nem mondok ennél többet, és ahogy végigsétálok a koporsók között, mindkettőt megsimítom. Anya azonnal a nyakamba borul, amikor visszaérek melléjük, és őt ölelve, Harry támogató érintésével a hátamon nézzük végig, ahogy halk zene kíséretében a földbe kerülnek. Sikerül végigcsinálnom az egészet egyetlen könnycsepp nélkül, pedig anya nem könnyíti meg a dolgom. Először akkor lélegezhetek fel, amikor visszaülünk a kocsiba, hogy hazamenjünk. Valahogy úgy érzem, most, hogy ezt letudtuk, végre elengedhetem őket. Mostantól minden figyelmem a szervezetre koncentrálhatom, ami a legfontosabb, mert Harrynek igaza van, nem mutathatok egy gyenge, elveszett vezetőt, ha rám néznek. A vezérré avatásom ezen a hétvégén lesz, és onnantól kezdve nem hagyhatom, hogy bármi is elvonja a figyelmem. Még nem tudom, hogyan fogom csinálni, de muszáj lesz összeszednem magam.

*

A temetés után legszívesebben egész nap ágyban maradnék, de nem tehetem meg. Harry kiképzést tart az alagsori előadóban, nekem pedig néhány megbeszélésem van.

- Nem lehetne, hogy mégis inkább kivegyük ezt a napot, és csak feküdjünk? - kérdem nyöszörögve, és bár Harry elmosolyodik, csak magához ölel, nem cipel az ágyhoz. - Semmi kedvem emberek közé menni. Csak veled akarok lenni. És amúgy is, bűnösen jól nézel ki ebben a szűk jóganaciban.

- Azóta nem értél hozzám, hogy megint minden a nyakunkba szakadt - sóhajtja, ahogy a fenekére simítom a kezem, és közelebb húzom magamhoz. - Kezdtem komolyan aggódni.

- Csak túl sok szar van a fejemben - döntöm a vállára a homlokom, ő pedig szorosabban ölel. - Tudod, hogy szeretlek.

- Tudom, de most a kötelességeidre is figyelned kell, és… Minden, ami történt… - kezdi, de aztán elfúl a hangja, és meg kell köszörülnie a torkát, hogy folytatni tudja. - Az én hibám.

- Hagyd abba, Harry - súgom, és adok egy puszit a nyakára. - Tudom, hogy a végtelenségig be vagy feszülve emiatt, és tudom, mit érzel, de kérlek, elég. Senki sem hibáztat, oké? Beavattunk, azóta családtag vagy, úgy is kezelnek.

- Tudom, ez csak… - rázza a fejét, aztán egy kicsit elhúzódik. - Csak bennem van. A saját érzésem és gondolataim magammal szemben. Nehéz kezelni őket.

- Folytatnunk kell a terápiát - válaszolom végül. A hangom valószínűleg komolyabb, mint valaha, mert rám néz, aztán egyből bólint. - Talán nem holnap, de egy nap túl leszünk ezen a sok szaron.

- Vagy jön még több szar.

- Igen - értek egyet, aztán a zsebembe erőszakolom a telefonom, és elindulok az ajtó felé. - De erre esküdtünk fel.

A megbeszélés túlságosan is elhúzódik, és már alig tudok koncentrálni, mire végre minden ponton áthaladunk, és Slawa kimondja, hogy ennyi lett volna. Azonnal több élet lesz bennem, és a nappali felé indulunk.

- Harry jó tanár - jelenti ki Slawa, és a kezembe adja a telefonját, amire már meg is kapta az egyik óra értékelését. - Jó kiképző lesz. Örülök, hogy itt maradt velünk.

- Én is - mosolyodom el, aztán az órámra nézek. Még van vissza néhány perc az utolsó oktatásból, amit ma tart, ezért illedelmesen elköszönök Slawától, és az alagsorba szaladok.

Egy íróasztal előtt áll karba tett kézzel, és átszellemülten magyaráz a yakuza önvédelmi technikájáról, amit hamarosan, ezeknek az óráknak a gyakorlati részén, be is mutat majd, aztán mindenkinek megtanítja. Amikor meglát az utolsó sorban a falnak támaszkodni, elmosolyodik, és gyorsan még eldarál néhány mondatot, aztán elköszön. Ideje volt, mert ahogy ott áll abban a lehetetlenül nőies jóga leggingben, és az izmai kirajzolódnak a karján a rövid ujjú póló miatt, túl szexi. Legszívesebben most azonnal rávetném magam, és igaza van. Két hete nem voltunk együtt, ha nem több, és most, hogy kicsit minden kezd megnyugodni, azonnal érzem a hiányát.

Az emberek szépen lassan mind eltűnnek a helyiségből, Harry pedig a szemöldökét felvonva támaszkodik az asztal szélének. Várja, hogy elé érjek, és arra számítok, azonnal értem nyúl, hogy magához húzzon, de ez nem történik meg.

- Mit érdemel az a diák, aki lóg az óráról, és csak az utolsó két percre ér be? - kérdezi komoly hangon én pedig megállok a mozdulatban, és egyből átlényegülök a játékunkba. Sokkal izgibbnek ígérkezik, mintha csak letámadnám.

- Reméltem, hogy egy kis extra, órák utáni külön munkával meggyőzhetem a tanár urat - búgom, a hátam mögé teszem a kezeimet, és a szempillám rebegtetem, de sokkal inkább csábosan, mint komikusan. - Mit tehetnék?

- Először is, ülj le oda - mutat a legközelebbi székre. Kicsit még közelebb is húzom a szoba közepére, és úgy ülök le rá. - Először is, mondd el, miért késtél. Mi volt fontosabb az órámnál?

- Kiverni a tanár úrra a mosdóban? - kérdezek vissza, mint egy rossz diák, és Harry el is neveti magát, aztán a fejét rázza.

- Elbaszod a játékot…

- Nem tudom, miről beszél, tanár úr - ahogy kimondom ezeket a szavakat, Harry megérti, hogy nem az volt a célom. Egyből visszaveszi a szerepét, és továbbra is karba tett kezekkel közelít. - Kanos voltam, és nem értem be órára.

- Vajon még mindig kanos vagy? - kérdezi a hátam mögül hajolva a fülem mellé. - Két lehetőséged van, extra felelet, vagy teszel valami szépet a tanárodért.

- Minden gondolkodásra szánt idő pocsékba menne - felelem színpadiasan, Harry pedig félmosolyba húzza a száját ahogy hátranézek rá. - A második lehetőséget választom.

- Ribanc - leheli, és finoman végignyal a fülem vonalán. Nem szólal meg újra, egyszerűen elém sétál, és lendületes mozdulatokkal letolja a nadrágját meg az alsóját a combja közepéig, aztán a hajamba markol. Fáj, ahogy közelebb ránt magához, és mozdulni is nehezen tudok, mert az arcom az éledező merevedésének szorítja.

- Bármikor szívesen vállalok ilyen különórákat, tanár úr - nézek fel rá, aztán a székről a térdemre zuhanok, és megragadom a merevedését, hogy a számba vegyem. Pillanatok alatt lesz kőkemény, és még mindig marokra fogva a hajam szorongat, így irányít.

- Mélyebben!

Felnyögök, de teszem, amit mond, és olyan mélyre engedem a torkomba, ahogy csak tudom. Még a szemeim is könnybe lábadnak miatta. Már ég a fejbőröm attól, ahogy két kézzel tépi a hajam, de amikor felnézek rá, semmi nem érdekel. Lehunyt szemek, elnyílt ajkak, és édes nyöszörgés. A haja már annyira hosszú, és göndören pihen a vállán, kicsit már a mellkasán. A legszebb fiúvá érett, és az enyém. Nehéz elhinni.

- Menj az asztalhoz! - utasít, amikor hátrébb lép, és kapkodva végre nagyobb levegőt vehetek. Le akarom törölni a számat, mert csupa nyál vagyok, de nem hagyja, elkapja a kezem, és úgy néz végig rajtam, mintha tényleg a ribanca lennék. Végül nem is kell magamtól lépkednem, ő maga kísér a hatalmas íróasztalhoz, és miközben a nyakamba temeti az arcát, kigombolja a nadrágom. Hirtelen fordít a hasamra, és azzal a lendülettel le is rántja a farmert a hátsómról. Már nyúlnék a saját erekcióm után, hogy azt is kicsomagoljam, de megakadályoz.

- Ez egy büntetés, nem pedig jutalom - jegyzi meg, ahogy feljebb tolja mindkét kezem az asztalra, és a szorításával a csuklómon nyomatékosítja, hogy ne moccanjak. - Azt viszont eldöntheted, hány ujjamat szeretnéd előtte.

- Csak kettőt, ha ez egy büntetés - jelentem ki, ő pedig érezhetően töpreng egy pillanatig, de aztán mozdul, és nem sokkal később már meg is érzem magamban. Egyszerre kettőt. Tényleg nem szarozik, és ez engem kimondhatatlanul felizgat. Inkább az kezd fájni, hogy nem érhetek magamhoz. - Ne kíméljen, tanár úr! Tanítsa meg a leckét! Mmm… - nyögök fel egyből a mondat végén, mert olyan erősen forgatja meg bennem az ujjait. A felkészítésem nem tart tovább öt percnél, látom a karórát a kezemen, amikor megérzem többször is nyáltól síkosan a fenekemnek simulni a férfiasságát. Lassan csinálja, nem akar fádalmat okozni, de nem kérdez, csak óvatosan tövig merül bennem. Nem mondom, hogy nem fáj, így két hét után. Összeszorított fogakkal igyekszem megszokni, de ezzel egyidőben a játékunk izgalma élét veszi mindennek.

- Neked van a leggyönyörűbb feneked az egész világon - hajol a hátamra, ad egy csókot a tarkómra, aztán már mozogni is kezd. Válaszolni sincs időm, azt se tudom, mit akartam mondani, mert olyan hevesen tűnik el bennem minden pillanatban, hogy kimos minden gondolatot a fejemből. Csak ő van és én. Az asztal keménysége, a nadrágom szorítása, és Harry illata, nyögései, érintései, csókjai. Ennyi van, minden más megszűnik a világban. - Azt akarom, hogy élvezz a nadrágodba. Mint minden jó diák.

- Nem tudom, a tanár úr… Mmm… Milyen iskolába járt… - nyöszörgöm, és élesen szívom be a levegőt, amikor a körmei a csípőmbe vájnak. Jobb lenne nem szemtelenkednem, tényleg inkább az élvezetemre koncentrálni, mert ő lassan ott van. - Érjen hozzám!

Nem kell könyörögnöm neki, kellemesen dörzsölni kezdi a farkam, de nem szórakozott, tényleg csak nadrágon keresztül. Mégis, a hangok, amiket kiad, a finom reszketései, ahogy a csúcsra ér, a gondolat, mekkora állatok vagyunk, mert megint nem használtunk gumit, ez viszont egyszerre izgató is, mert Harry épp most élvez el… Mindez együtt túl sok. Bár ő már túl van rajta, és éppen ezért arról is megfeledkezik, hogy tovább masszírozza a nadrágba szorított erekcióm, így kénytelen vagyok magamnak csinálni, de legalább az ő kezével. Tényleg egy mocskos tinédzsernek érzem magam, hogy ezt csinálom, de kell, és végre engem is utolér a kegyes megsemmisülés. Felnyög a pillanatban, mert még bennem van, még ő is érzi, aztán hagy nekem néhány másodpercet, hogy túl legyek rajta. Csak ezután húzódik el, és segít fel engem is, hogy megöleljen. Szenvedélyesen csókol, ahogy a szavakat a számra motyogja.

- Ezt nagyon élveztem, többször is játszhatnánk ilyet, de most menjünk fel, hiányzik a farkad - mondja, és mélyen, vággyal telve néz a szemembe, mintha nem épp most szexeltünk volna. - Játsszuk azt, hogy te vagy a maffiavezér, én meg az ágyasod.

- Az nem játék, hanem unalmas hétköznap, Bambi - forgatom meg a szemem, ő viszont csak felnevet, és felrángatva a gatyáját az ajtó felé indul.

- Csak szeretnéd.

*

Mindenki puccban áll körülöttem. Utálom a pucc parádét, de Harry gyönyörű, és ezért úgy döntöttem, imádni fogom.

Ezúttal minden rólam szól. El kellett mondanom az eskümet, és mindenki néma csendben hallgatta végig. Azt hittem, izgulni fogok, vagy rosszul érezni magam, amiért valójában nem is tartozom ide, és leginkább csak apa helyét foglalom el, ami meg sem illetne igazán, de nem így van. Jóleső izgatottság vibrál a sejtjeimben, és úgy érzem, jó lesz. Hogy jó leszek, még ha ehhez Harryre is lesz szükségem. Amúgy is mindig szükségem lesz rá magam mellett, ezért már azóta tudom, hogy túléltük a hajóút borzalmait, de ezekben a hetekben teljesen világos lett, hogy nem létezem nélküle. Ha a világomból mindenkit el is veszítek, túlélem, mert ő itt van velem, de ha őt veszíteném el, széthullana a világom.

- Esküszöm, hogy mindig igaz vezéretek leszek, és első gondolatom az embereim jóléte lesz - jelentem ki, és erre mindenki lehajtja a fejét és a térdére ereszkedik. Harry is, amit valahogy igazán melegséggel tölt el végignéznem. Imádom, hogy ennyire hű hozzám, és egyáltalán nem vár el, sőt kifejezetten kiakadna a megkülönböztetett bánásmódtól.

- Esküszünk, hogy halálunkig téged éltetünk! - kántálja mindenki hangosan, oroszul, de ez sem akadály Harrynek, mert mostanra ennyit azért már tud. Legalább az eskütételeket és néhány alap mondatot. - Az utolsó vérünkig.

- Az utolsó vérig - mondom én is, és ennyi. Ettől a perctől kezdve vezér vagyok, minden hatalommal a kezemben, amit senki sem vehet el tőlem. Apám öröksége és Zayn áldozata.

Anya lép elém, a táskáját már a vállára is dobja, és Slawa is felcsatlakozik mellé.

- Indulnunk kell, a gép már készen áll - jelenti ki a leghűségesebb… Nem, a Harry után leghűségesebb emberem, és mindenki az épület felé kezd szállingózni.

- Rendben, még előtte beszélj Antonnal, mindenki lakjon jól, és vigyázzanak a házra - mondom, aztán elveszem az utazótáskát Harry kezéből, aki csak a fejét rázza emiatt, és elindulunk a magángép felé, ami egyenesen Amerikába reptet minket. Nem utazunk sokan, néhány testőr jön velem, anya, Kyle, Harry, Alek és Slawa. Kyle még soha nem látta Amerikát, se a sivatagot, akikhez üzletelni és látogatásra megyünk, azok pedig anya és apa legkedvesebb amerikai barátai egyben üzlettársai. Nevadában élnek, és kaszinókat tartanak fenn, nyilván, mert a pénzmosáshoz nem is kell ennél virágzóbb üzlet. Ez lesz az első komoly tárgyalásom, mint orosz maffiavezér, és nagyon remélem, hogy minden sínen fog menni. Sínen kell mennie, mert annyi szar zúdult a nyakunkba az utóbbi hónapokban, hogy a sorsnak most muszáj adnia legalább egy kis pihenőt. Addig pedig… Kiélvezem minden percem Bambival, mert egy dolog van, amit mindketten pontosan tudunk, ami az agyunkba lett vésve: Minden nap lehet az utolsó.