Sziasztok!

Ez a rész sem a legboldogabb, de remélem a következő mindenkinek jobban fog tetszeni. Már csak egyetlen részünk maradt, tartsatok ki. Köszönöm, hogy itt vagytok, hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Néhány nappal később, Louis éppen egy délutáni sétáról tér haza Clifforddal, amikor hallja, hogy valaki a nevét kiáltja a nappaliból. Egy kicsit sokkolja a tény, ahogy csak az idős Mrs. Chadwicket találja odabent az ablak mellett összekuporodva, éppen a napot élvezi, és az ölében pihenő füzetbe a sziklákat rajzolja. Louis biztos volt benne, hogy minden vendég odakint van.

- Meglep, hogy nincs odakint a többiekkel - csipkelődik Louis köszönés helyett. - Nem túl gyakori ez a gyönyörű napsütés, amihez ma szerencsénk van, és a part gyönyörű ma délután. Nagyon szép kilátás nyílik a sziklákra és a világítótoronyra is onnan lentről.

Az idősebb hölgy csak kedvesen rámosolyog.

- Szerettem volna egy kis csendet és békét - magyarázza el. - Nagyon jó az unokákkal nyaralni, de tudod, már nincs annyi energiám, mint egykor.

- Persze, megértem - bólint Louis. - A parton nagy a nyüzsgés - mondja, ahogy közelebb sétál, és vet egy pillantást a hölgy rajzára. Meglepően pontos, és élethű. - Ez gyönyörű - jegyzi meg a papírra mutatva.

A hölgy nem pirul el. Helyette büszkeséget és talán egy csipetnyi önelégültséget sugároz Louis felé.

- Ugye? - kérdi pimasz kacsintással.

- Nagyon tehetséges.

- Köszönöm, drágám. Alig tudom elhinni, hogy lehetőséged van minden nap itt lenni.

Erre Louis egyből elmosolyodik.

- Én is nehezen hiszem el. Nagyon szerencsés vagyok - mondja, de az utolsó szavait szinte suttogja, leginkább csak magának, aztán elmosolyodik, bár ezúttal inkább csak tiszteletből, és a tenyerét dörzsöli egymáshoz. - Most pedig, mit tehetek érted? Hozhatok neked egy kellemes, hideg italt? Tudom, hogy ablakon át napozva melege lehet.

- Hogy mit tehetsz értem? - kérdez vissza Mrs. Chadwick, a tekintete pedig zavaros a vastag lencséjű szemüveg alatt.

- Elvégre, ön hívott ide - mondja kedvesen Louis, egy kicsit hezitálva, reméli, hogy nem felejtette el a hölgy, mit szeretett volna.

- Ó! Persze, de bolondos vagyok! Nem, nem, félreértetted, drága fiam, van itt valami, amit én tehetek érted.

- Pardon? - kérdez vissza Louis, és már nagyon össze van zavarodva.

- Az a kedves kis postás járt erre - mondja, és Louis nem tudja visszafogni magát, de felhorkant MacLean leírása miatt, aki közel 190 cm magas. - Hagyott itt neked egy képeslapot - teszi hozzá a hölgy, Louis pedig egyből élesen szívja be a levegőt.

Csupán néhány nap telt el az utolsó hírek óta. Persze az, hogy nem kell várnia, nem egy rossz dolog, de Louis akkor sem szokott hozzá, hogy Harry ilyen gyakorisággal írjon.

Annak ellenére, hogy mennyire utál várni a képeslapok között, mégis része volt a rutinnak. Napok és hetek telnek el, és azt színleli, hogy jól van, miközben szipog és szorong éjszakánként. Ez vált az új normálissá. Harry levelei között Louis próbálja elfoglalni magát, próbál túlélni, de a felszín alatt az a helyzet, hogy nem tudja kipihenni magát, retteg attól, hogy megkapja az utolsó képeslapot, anélkül, hogy egyáltalán tudna róla, félt, hogy Harry nem fogja figyelmeztetni őt, mielőtt abbahagyja a játékukat. Lezárás nélkül marad. Nem könnyű így élni, de Louis már megszokta.

Nagyon meglepi ez a gyorsaság az érkező levelek között.

Jelent ez bármit is?

- Ó, valóban? - válaszol végre Louis egy hosszú szünet után. - Akkor köszönöm, hogy átvetted nekem, nagyon kedves tőled - nyújtja ki a kezét Louis, és a gyomra egyből összeszűkül az idegességtől.

Mrs. Chadwick lapoz néhányat a rajzfüzetében, mire megtalálja, amit keres.

- Meg is van! - mondja kedvesen.

- Köszönöm - motyogja Louis, miközben a képeslapot nézi, ami egy nyüzsgő városi utcát ábrázol, az oldalán Tokió! felirattal.

Mi a francot csinál Harry Japánban? Louis-nak elsőre ez jár a fejében. Mindenesetre magyarázat arra, a lap miért ért ide ilyen hamar, gondolja, ahogy elindul.

Elfordul az ablaktól, és már kész volt elolvasni a lapot kifelé menet, amikor Mrs. Chadwick megköszörüli a torkát.

- Igen? - kérdi Louis, a hangja illedelmes. Visszafordul, és egy hamis mosoly is ül az arcán. - Szükséged van még valamire?

- Ó, nem - mondja kedvesen Mrs. Chadwick. - Csak gondoltam, talán szeretnél beszélgetni. - Az, ahogy ezt mondta… Már tudja, hogy a hölgy csatlakozott azon emberek hosszú listájához, akik elolvashatták vagy hallottak a leveleiről.

- Minden rendben, köszönöm - válaszol Louis, de a mosoly eltűnik az arcáról. Lenéz a képeslapra, és végre olvashatja az üzenetet. Az egész teste reagál a figyelemre, amit a lapon át kap, a háta kiegyenesedik, a szemei nagyra nyílnak.

Louis pislog egyet, a szeme pedig megtelik könnyel. Kifúj egy reszkető lélegzetet, és nagyon próbál nem sírni.

- Louis, drága fiam - szólal meg Mrs. Chadwick hangja valahonnan nagyon távolról. - Jól vagy?

Muszáj elhagynia ezt a szobát. Most azonnal. Muszáj eltűnnie mindenki szeme elől, muszáj egyedül lennie. Érzi, ahogy a keze remegni kezd, és hogy egyre nehezebb nyelni a hatalmas csomótól a torkában, ami a vágyait szimbolizálja, a távollétet, annyira kellemetlen érzés.

Ha Harry csak sejtené, mennyit gondol rá Louis, mennyiszer aggódik érte, mennyire szereti őt… Soha nem küldene neki ilyesmit.

Egy hosszú másodperc után, amit Louis azzal töltött, hogy az idézetet nézte, végre felpillant, és a tekintete megint találkozik Mrs. Chadwickel.

- Megvagyok - mondja egyből. - Csak sok a teendőm ma.

- Ó, nem hiszem - válaszolja gyengéden az asszony, becsukja a füzetét, és a ceruzáját is leteszi.

Ezután határozott léptekkel elindul Louis felé. Átkarolja a vállát, és elindul vele kifelé a folyosóra.

- Egy teára van szükséged - jelenti ki határozottan, amikor a konyha felé fordulnak. - Egy teára, és beszélgetésre egy idegennel.

- Jól vagyok - hazudja Louis, de még mindig követi a hölgyet.

Az asszony szigorúan az egyik székre mutat, ami az apró asztal mellett áll a konyhában - Harry székére -, mielőtt megfordul, és bekapcsolja a vízforralót.

- Rendben van, ha nem akarsz nekem elmondani bizonyos dolgokat, de meglepődnél, a panaszkodás néha milyen egészséges tud lenni.

Louis felhorkant, leül a székre, és írással felfelé, az asztalra teszi a képeslapot.

- Tudom - válaszolja. - Elég sokat panaszkodok a kutyámnak. Tudja, csak mi ketten vagyunk itt egymásnak.

- Ah, de a kutyád nem tud válaszolni neked, ugye? - kérdi, ahogy megfordul, és Louis-ra mosolyog.

- Néhányan azzal érvelnének, hogy ez a legjobb tulajdonsága - viccelődik Louis, és egy kicsit felfelé kunkorodik az ajka, amikor Mrs. Chadwick hangosan felnevet.

- Rajta! - biztatja őt egy kicsivel később, miután letesz Louis elé egy gőzölgő csésze teát. - Jobban fogod érezni magad, én pedig öreg vagyok és kíváncsi. Mindent tudni akarok.

Louis kuncogva kortyol a forró italba, annak ellenére, hogy szinte még forrásban van.

- Bárki is írta azt a levelet, szerelmes vagy belé - mondja Mrs. Chadwick, és Louis azon kapja magát, hogy már megint a könnyeit próbálja visszapislogni, de ezúttal sokkal kevesebb sikerrel.

Mivel nem bízik abban, hogy a hangja nem remegne meg, inkább csak bólint.

- De a lány nem tud itt maradni veled - folytatja a gondolatmenetét Mrs. Chadwick.

- Nem - ért egyet Louis. És mivel egyáltalán nem akar hazudni, ha erről beszél, hozzá teszi: - Ez a különleges fiú nem maradhat itt. Az élete messze szólítja innen.

Van egy pillanatnyi meglepetés és kényelmetlenség Mrs. Chadwick arcán, de másodpercek alatt a semmibe vész. Egyből visszavált a világ legaggódóbb nagyijává.

- Nagyon nehéz lehet.

- Igen… - szipog Louis, és letörli a könnyeit. - Nagyon sokat utazik a munkája miatt, és megállás nélkül ír, anélkül, hogy meghagyna bármilyen válasz címet. A legtöbb nap úgy telik, hogy… Mintha csak hírekre várnék, tudja?

Mrs. Chadwick hümmög egy kicsit, mielőtt iszik egy kortyot a teájából.

- Egy kicsit igazságtalannak hangzik - jegyzi meg. - Ha mindketten tudjátok, hogy ez nem fog működni, akkor nem szabadna így magához láncolnia téged.

- Nem erről van szó - mondja Louis védekezőn, de természetesen mindkettejüknek tiszta, hogy pontosan ez történik. Egyértelműen úgy néz ki, hogy Harry könnyű szívvel játszik Louis érzéseivel.

- Ha engem kérdezel, kicsit önzőnek tűnik - mondja a hölgy, figyelmen kívül hagyva Louis ellenkezését.

- Ő a legkevésbé önző férfi, akit ismerek - suttogja Louis. - Minden, amit tesz… más emberekért teszi. Nem tudok haragudni rá, amiért ír nekem, amikor szüksége van rá, miközben szinte soha semmit nem tesz saját magáért. Nem tehetem… Még ha hiányzik is, és ez fáj, és még ha annyira… annyira ideges is vagyok, ha elolvasom ezt az idézetet, mert ha itt lenne, és érezné, amit én érzek, soha nem merné azt állítani, hogy nekem nem hiányzik. - Louis vesz egy mély levegőt, és lenéz a képeslapra. - De közben… hogy lehetnék mérges? Amikor elolvasom ezt, és én csak… azt hiszem… ha a dolgok másképp lennének, most itt lenne velem. Hogy lehetnék mérges? Amikor kibaszottul ez a legszomorúbb dolog, amit valaha olvastam.

- Ó, drágám - mondja Mrs. Chadwick, és gyengéden Louis kezéért nyúl, hogy megszorítsa az asztal felett.

- Nem akarom, hogy szomorú legyen - folytatja Louis, és annyira gyászosan érzi magát emiatt. - Szeretem őt, és nem akarok arra gondolni, milyen nyomorúságosan érzi magát… Tokióban, vagy Jamaicában! Azt akarom, hogy boldog legyen. De ha szomorú, és tényleg hiányzom neki, akkor mégis inkább tudni szeretnék róla. Még ha fáj is.

Mrs. Chadwick hümmög, és finoman simogatja Louis kézfejét a hüvelykujjával.

- Szét vagy esve kicsit, jól mondom?

- Igen, ez egy módja annak, hogy definiáljuk az állapotom - mondja Louis, és még a szemét is szemtelenül megforgatja, de azért mosolyog. - Végezetül, egy nap minden rendben lesz.

- Persze, a szív messze nem olyan puhány, mint hisszük. Elég sok mindent kibír - mondja bölcsen. - Emellett, mind rendelkezünk ilyen múlandó kapcsolatokkal, nem igaz? Olyan személyekkel, akik nagyon fontosak számunkra, de az ellenkező irányba hajóznak.

Louis hangosan kifújja a levegőt.

- Igen - ért egyet egy pillanattal később. - Pontosan így van.

- Miután elmentek, csak gyászolni tudjuk őket, de kincsként őrizzük, amit adtak nekünk - teszi hozzá, és az arcán ott a távolba révedés kifejezése.

- Ki volt az öné? - kérdi Louis, mert képtelen megállítani magát.

A hölgy visszanéz rá, és elmosolyodik.

- Csak egy gyerekkori barát. Külön utakra kényszerültünk. De az a lány mindig is nagyon különleges volt nekem. Azok viszont még más idők voltak.

- Igen - bólint szomorúan Louis.

- Rendben leszel - mondja végül Mrs. Chadwick, magabiztosan és támogatóan.

Amikor ő és a férje az unokákkal elhagyják a világítótornyot a hétvégén, Louis-nak adja az egyik rajzát a toronyról. Az egyik sarokba szapora kézírással azt írja ‘Louis, nézd, milyen gyönyörű a világod!’, mielőtt a fiú kezébe adja a rajzot egy mindentudó mosoly kíséretében.

***

A következő japán képeslap mindössze egy héttel az előző után érkezik, ezúttal kicsit kevésbé meglepve Louis-t. Harry most se szolgál több információval arról, miért van Ázsiában, de legalább ad neki egy kis részletet arról, milyen ott az élet. Louis lágy mosollyal az arcán olvassa a képeslapot, miközben leveszi a dzsekijét, mert épp csak visszaért a reggeli kocogásból. Amikor a végére ér, Louis elpirul, és a szíve kihagy néhány dobbanást. A hangszínváltás már önmagában elég ahhoz, hogy Louis kissé zavart, de sokkal elégedettebb legyen.

Ez annyira apróság, olyan furcsa bók, de Louis hagyja, hogy a lelkét simogassa. Olvasni pont olyan melengető, mint Harry lehelete, ahogy az arcához csapódik. Pont olyan érzés, mint amikor hosszú estéket töltött azzal, hogy tanulmányozza Louis minden vonását. Pont olyan, mint amikor Harry csókokkal szórta be Louis bőrének minden milliméterét, tiszteletteljesen, amit csak úgy lehet körülírni, hogy szeretkeztek, bár ezt a szót maguk között sose használták.

Azok a szavak, ez a levél, pontosan ugyanolyan, így hát Louis elpirul, kirázza a hideg, és a hevesen dobogó szívére szorítja a papírlapot, hogy lenyugtassa magát.

Egész nap a zsebében őrzi, mert egyetlen pillanatra se tud elszakadni tőle, és titokban újra és újra elolvassa az utolsó mondatot, amikor van néhány egyedül töltött másodperce. Azon az estén, amikor beteszi a lapot a tartóba a többi közé, nem lepi el a szomorúság úgy, mint minden alkalommal, ha levelet kap Harrytől. Helyette Louis fontosnak érzi magát, valakinek, akire emlékeznek.

Természetesen ezek után hetekig semmit sem hall Harry felől.

***

Az élet megy tovább, a nyári napok még mindig hosszúak, a világítótorony élete nyüzsgő. Louis pedig még mindig vár, és próbál nem nagyon aggódni, amikor augusztus elseje megérkezik, és hírek nélkül röppen tova. A japán lapok nagyjából egy héttel azután érkeztek meg, hogy Harry megírta őket, szóval a legbiztonságosabb abban a tudatban léteznie, hogy Harry továbbállt Japánból, valahova máshova utazott, és Louis ezért nem kapott még semmit. Hogy leálljon a kiborító aggodalmakkal, Louis sorra vette, hogy milyen távoli helyekre utazhatott Harry, ahonnan egy élet telik el, mire a levele Fair Isle-ra ér. Augusztus második felének egyik éjszakáján, Louis egy egész estét áldozott arra, hogy elképzelje Harryt, amint éppen Hawaii partjain napozik.

Valahányszor kissé kiborul, vagy bosszankodik azon, hogy a bizonytalanban hagyták, vagy azért sír, mert borzasztóan hiányzik neki Harry, Louis még mindig újraolvassa az összes képeslapot. Rengeteg időt tölt azzal, hogy megpróbál nyomokat keresni bennük, megfejteni, hogy milyen érzelmek rejtőznek bizonyos szóválasztások mögött, és megpróbálja elképzelni, vajon épp hogyan hiányolhatta őt Harry, amikor írta azokat a sorokat. Ezen a ponton már valószínűleg akadémiai elemzéseket írhatna Harry levelezéséről, olyan jól ismeri, hogy álmában is el tudná mondani a levont következtetéseket. Ez nyilván szánalmas, néha erre gondol, de nem tehet semmit.

Vár, az élete majdhogynem szünetet tart a képeslapok között, a napok egymásba mosódnak, amíg már különbséget se tud tenni közöttük, a vendégek mind egyformának tűnnek.

Magát is meglepi, amikor augusztus tizedikén, reggel kilenckor arra gondol, milyen furcsa, hogy még soha eszébe se jutott az interneten rákeresni Harryre, csak hogy lássa, mit csinál. Végtére is, ez lenne a legegyszerűbb út, hogy megtudja, hol van éppen, mert biztos, hogy néhány rajongó elcsípte, bármerre is jár.

A gondolat még elméletben is émelyítő, és a nap hátralévő részét csalódottan tölti, hogy ez egyáltalán eszébe jutott. Annyi hónappal ezelőtt elmondta Harrynek, hogy az egyetlen dolgok, amiket megéri tudnia róla, azok, amiket maga Harry oszt meg vele, és Louis ezt komolyan is gondolja. Még a puszta gondolat is, hogy a fejébe ötlött, sérti a Harry felé tett ígérete emlékét, és a bizalmat, amit Harry vetett belé. És ha van valami, amit Louis mindenek felett dédelget, akkor ez az.

Egész nap szét van esve, és kényelmetlenül érzés kerülgeti, némán ostorozza magát, hogy a szükség, az aggodalom annyira maga alá gyűrte, hogy egyáltalán az eszébe jutott rákeresni Harryre. Még a vendégek is észrevették, elkezdik kérdezgetni, hogy biztosan jól érzi-e magát, amikor a vacsorát szolgálja fel azon az estén.

Louis hazudik, természetesen. Magára ölt egy hatalmas műmosolyt, és gond nélkül hazudja, hogy csak szimplán fáradt, és nem vallja be, hogy mérges önmagára és a gyengeségére. Az igazság azonban éjszakába nyúlóan rágja őt.

Harry lapja viszont másnap kora reggel érkezik, mintha pontosan tudta volna, hogy elfogyott az idő, mert Louis-nak szüksége van valamire, ami lecsillapítja. Július végével dátumozták, és LA-ből jött, ami természetesen mindent megmagyaráz a késedelemről. Louis hazudna, ha azt mondaná, nem könnyebbült meg, bár a lapra firkált szavak megállítják. Elolvassa, majd újraolvassa, ahogy a huzatokat pakolja a szennyeskosárból a mosógépbe, és Harry homályos üzenetén gondolkodik.

- Élesen hasított belém a felismerés? - mondja Louis magának, ahogy megnyomja az indító gombot a mosógépen. - Ez meg mi a poklot jelent?

De a képeslap, természetesen nem válaszol.

Harry viszont még mindig hiányolja őt, még mindig szenved a világ másik felén, és Louis nem tehet semmit az empátia, megkönnyebbülés és szomorúság keveréke ellen, ami ellepi a tudattól. Még nem lépett tovább. Még mindketten, továbbra is ugyanabban a csónakban eveznek.

***

Egy kicsit több, mint egy hét, mire a következő képeslap megérkezik, és semmi többet nem ad Louis-nak, csak újabb ostorcsapásokat. Augusztus közepe van, és a vendégek többsége újra elindult lefelé délre, néhányan ellátogatnak Edinburgh-be a fesztiválra, míg mások csak egyszerűen hazamennek. Louis egy kicsit kevésbé foglalt most, mint tavaly ilyenkor, ami anyagilag aggodalomra kellene, hogy okot adjon, de az igazat megvallva, Louis inkább egy kicsit megkönnyebbült. Egyáltalán nincs foglalása szeptember második hetétől, és ez normálisan aggasztó lenne, de idén tényleg alig várja a csendet és a nyugalmat. Az összetört szív ápolása, miközben folyamatosan idegenekre kell mosolyogni, tízszeresére súlyosbítja a fájdalmat, és csak szeretne már eltölteni egy egész napot hamis mosoly nélkül. Csak egyetlen napot. De még mindig van néhány foglalása, így amikor megkapja a következő képeslapot Londonból augusztus tizenkilencedikén, frusztráltan el kell hagynia a recepciós pultot, és a magányos utazót, aki már egy ideje csevegni próbált vele valami olyan témáról, amihez amúgy se tudott hozzá szólni.

Valamit a klasszikus autókról? Louis nem is tudja.

Normálisan rosszul kellene éreznie magát, amiért egyedül hagy egy vendéget, de izgatott bizsergés szalad végig a testén, amikor arra gondol, hogy Harry visszatért a nagy víz ezen oldalára, és azonnal el kell olvasnia, mit ír. Most rögtön. Egyből. Egyedül. Emellett a hazugság azzal kapcsolatban, hogy megfeledkezett egy fontos teendőjéről elég hihetőnek tűnt.

Louis gyorsan végigsiet a panzión, fel a toronyba, sokkal gyorsabban, mint az biztonságos lenne. Amikor felér a tetejére, örömmel látja, hogy az teljesen üres. Ennek ellenére se áll meg a lámpás szobában, hanem egyenesen megcélozza az ajtót, és kimegy a galériára. A szíve hevesen ver, és gyorsan kapkodja a levegőt.

Nem süt a nap, nincs túl jó idő, de a tenger nyugodt a horizonton, és Louis mindezt magába szívja, ahogy vesz egy mély levegőt, hogy lenyugodjon,

Harry közelebb van. Harry közel van. Harry visszatért.

Louis-nak valószínűleg szüksége van némi friss levegőre, hogy feldolgozza ezt a hírt.

Amikor sikerül kicsit a normálisra redukálnia a légzését, és kiver a fejéből minden elvetemült gondolatot, hogy Harry talán érte tért vissza, Louis megfordítja a képeslapot, és olvasni kezdi az üzenetet.

Louis egy ideig, a szemöldökét összenvonva fejtegeti a szöveget. Ez egy újfajta optimizmus Harry írásában, ami korábban nem volt ott. Valami, ami azóta forrt ki benne, mióta megírta az utolsó néhány lapot. Ez nem csak az, hogy próbál kiegyensúlyozottnak tűnni, ezért Louis nem aggódik. Louis mostanra megtanulta felismerni, mára megtanulta Harry melankóliáját. De ez… ez őszinte optimizmus, ami feltölt minden szót, a hit, hogy minden rendben lesz. Louis visszagondol arra a megvilágosodásra, amit korábban emlegetett, és gondolkodik… Vajon mi az, amire Harry rájött, és megváltoztatott mindent.

Valószínűleg a zenéhez van köze, gondolja Louis, ahogy lehunyja a szemét, és hagyja megvigasztalni magát a feltámadó szélnek.

Önzőn, egy pillanatig azt kívánja, ő legyen az. Aztán olyan gyorsan, ahogy ez a gondolat jött, el is kergeti. Önző módon egy másodpercre reméli, hogy Harry nem találja meg azt, amit valójában keres, ha ez azt jelenti, hogy katartikus végkifejletként többé nem ír majd Louis-nak. Ez a gondolat - és a vele járó bűntudat - már nem hagyja magát olyan könnyen messze űzni.

***

A következő képeslap két nappal később érkezik LA-ből, hónap eleji dátumozással, épp azelőtt, hogy Harry elhagyta az Államokat Londonért.

Ez sem ad neki sokkal több információt, de mégis jobban érzi magát attól, hogy nem telt el egy hónap anélkül, hogy Harry írt volna neki. Anélkül, hogy gondolt volna rá. Talán ez arra enged következtetni, hogy minden félelme az feledésbe merülésről nem megalapozott, hogy az, ha Harry megtalálja önmagát, nem feltétlenül jelenti a véget Louis számára. Ez, ami most van, természetesen csak gyenge visszhangja annak, amilyük azokban a hónapokban volt együtt, de Louis képtelen lenne ezt is elveszíteni.

És ott van az a rész a végén… Az a kicsi rész, ahol Harry azt mondja, alig várja, hogy mindent elmeséljen neki.

Fair Isle kicsit kiesik a nagyvárosból ahhoz, hogy összefussanak egy kávéra, de Louis elég bolond ahhoz, hogy abban reménykedjen, Harry talán újra felhívja őt. Azt, hogy egy nap - remélhetőleg hamarosan - Harry felveszi a telefont, hogy mindent elmondjon Louis-nak. El fogja mesélni Louis-nak, hogy befejezte az albumot, és a világkörüli utazásáról is, amíg a felvételeken dolgozott. A hangja majd kicsit magasabbra ugrik, mint mindig, amikor izgatott lesz valami miatt, ami a szenvedélye, a szavai pedig nem lesznek olyan átgondoltak, mint általában. Alig tart majd szünetet, ahol a mondandóját keresi, mert olyan izgatott lesz, hogy mindent továbbadjon Louis-nak. Louis elég bolond, hogy abban reménykedjen, Harry nem fogja elfelejteni őt, miközben arra törekszik, hogy újra visszahódítsa a világot a zenéjével, még ha hivatalosan hátra is hagyta őt.

Most visszatért Londonba, az albuma legtöbb munkálata valószínűleg véget ért. Így kell legyen. Ez biztosan azt jelenti, hogy Harry bármelyik nap hívhatja őt a hírekkel.

Bármelyik nap.