Egymás kezét nem eresztve haladunk az erdőben, olyan csöndben, amennyire csak lehet. Harrynek ez könnyű, velem ellentétben, aki halandó, és könnyen orra tud esni egy lehullott faágban vagy egy nagyobb fűcsomóban. Még épphogy csak beköszöntött a tavasz Tollymore-ba, nincs valami meleg, én mégis úgy izzadok, hogy néha a pulcsim ujjával kell letörölnöm az izzadtságcseppeket a homlokomról. Feltör az összes negatív emlék, amit az erdőhöz kötök. A koboldok. Harry sérülései és kimerülése. Az, hogy majdnem meghalt, mire megtaláltuk őt a barlangban… Talán mégsem volt jó ötlet visszajönni. Mi van, ha újra megismétlődik az a rémálom? Arra eszmélek, hogy Harry megáll, és húzza a karom.

- Louis, mi a baj? - kérdi összevont szemöldökkel. - Sápadt vagy, és kapkodod a levegőt.

Nyelek egy nagyot, mert időközben mint kiderült, hányingerem is támadt.

- Nem tudom, hogy jól döntöttünk-e – vallom be neki szemlesütve, miközben hátratúrom a hajam. - Könnyen megtalálhatnak a koboldok. Ha itt akarjuk leélni az életünket, számtalan lehetőségük lesz, hogy megtámadjanak.

Harry elém lép, mindkét kezünk összefonja, és oldalra dönti a fejét.

- Már megint lebecsülöd az erőm, amivel rendelkezem – mondja, amikor végre felemelem a fejem és ránézek. - Ahogy mondtam, képes vagyok kiépíteni egy biztonságos vonalat a falutól, egészen a házig. Ha kapok segítséget, csupán néhány nap, de ha nem, akkor is meg tudom csinálni pár hét alatt. Csak sok alvásra lesz szükségem, ennyi az egész – mosolyodik el, és szorítja meg az ujjaim.

Tudom, hogy igaza van, teljes mértékig bízok benne, mégis…

- Ne haragudj, egy kicsit túlparázom ezt az egészet – vallom be neki. - Az a helyzet, hogy amióta elindultunk, folyamatosan az jár a fejemben, ahogy majdnem elveszítettelek.

Harry megértően bólint, aztán felnéz a fákra. Az apró, éppen kibújt világoszöld leveleken vékony csíkokban süt át a nap, éteri fénybe vonva az erdőt.

- Nappal biztonságos itt. Miért nem inkább arra gondolsz, amikor először találkoztunk felnőttként? - kérdezi játékos mosollyal. - Láttam a szemedben, hogy felismertél, bár akkor még nem tudhattad, honnan. Mi járt a fejedben?

Én is elmosolyodom az emlékre, és megvonom a vállam, azt játszva, hogy semmi fontosra.

- Hm, tényleg felismertelek… a második gondolatom az volt, hogy hogy lehetsz ilyen elképesztően gyönyörű? - mondom neki, és a legközelebbi fához taszigálom. - Nem értettem, mi történik velem. Azelőtt egyetlen férfihoz sem vonzódtam – mesélem tovább a csípőjét szorítva, és a nyakához hajolva.

Harry készségesen dönti hátra a fejét, hogy könnyebben hozzáférhessek. Nem beszélünk többet, csak hagyjuk, hogy néhány percre újra magával ragadjon a szenvedély az erdőben, a fák alatt, a természet lágy ölén. Csókolózunk és ölelkezünk, és még éppen időben válunk el egymástól ahhoz, hogy abba tudjuk hagyni.

- Jobb? - kérdezi tőlem a kipirult arcú Harry, miközben megigazítja a haját.

- Sokkal – felelem neki, mert pontosan tudom, mire gondol. - Profi vagy az elterelésben – dicsérem meg, amire édesen, ártatlanul elmosolyodik.

Aztán folytatjuk az utunkat, én pedig a rossz emlékeket próbálom felcserélni az álomszerű csodálatosakkal. Az őzek, ahogy félve egymásnak estünk a vízparton, a kis kalandunk a patakban… Így szinte elszalad az idő, és máris a temetőhöz érünk. Itt beszéltünk először… Óhatatlanul Harry fájához sétálok, és nem az a látvány fogad, amire számítottam. Egy friss levelekkel buján teletűzdelt fa helyett egy kissé erőtlen, itt-ott elszáradt ágú növényt pillantok meg. Összeszorul a torkom, és ijedten fordulok hátra Harry felé.

- Mi történik? - kérdezem tőle alig hallhatóan.

Most úgy tűnik, ő az, aki nem nagyon találja a szavakat, és kerüli a szemkontaktust.

- Túl sok energiám megmaradt – magyarázza halkan. - Ez lehet a baj.

Azonnal felé lépek, és a tenyerem közé szorítom az arcát. Kutatom a tekintetét, és nem tudom, hogy csak a kétségbeesés miatt látom így, de mintha homályosabban csillogna a szeme, mint ezelőtt.

- Nem vagy jól. Te jó ég, beteg vagy. Én meg… - kezdem, és dühösen megcsóválom a fejem – csak magammal foglalkozom már hetek óta. Magammal, és a problémáimmal. Meg a depresszióval.

- Ne túlozz. Ha helyrebillen az energiám, minden sokkal jobb lesz – mondja Harry, és azt hiszem, meggyőz a határozottságával. Kicsit megnyugszom, és közben azt mondogatom magamban, milyen jó, hogy úgy döntöttem, vissza kell jönnünk. Ugyanakkor nyugtalanít is valami.

- Mikor mondtad volna el, hogy gond van? - kérdezem tőle összeszűkített szemekkel.

Nem válaszol azonnal, helyette némán a fa törzséhez lép, és ráteszi a kéregre a tenyerét. A szeme azonnal világítani kezd, és a tetoválásai is megjelennek a ruhái alatt. Gyógyítja magát és a fát is.

- Nem tudom. Nem akartam, hogy aggódj, vagy hogy miattam kelljen ide visszajönnöd – feleli halkan. - Tudod… azt hittem, miután elköltöztünk, és úgy-ahogy, sikerült beilleszkednem a te világodba, hogy lesz végre egy kis nyugalmunk. Nem lesz más dolgunk, mint egy párként élni. Élvezni egymás társaságát, finom salátát és sütit majszolni… Nyilvánvalóan nagyon naiv voltam.

- Mindketten azok voltunk – javítom ki. Bár tény, hogy nincs olyan nap, amikor ne hiányozna a mindig vidám Harry, akinek fogalma sincs a világ sötét oldaláról, ez az új oldala is elvarázsol. Az érettség, ahogy a dolgokhoz viszonyul, valami olyasmi plusz, ami egy újfajta vonzódással láncol hozzá.

- Te sem mondtad el rögtön, hogy mit kell tenned azért, hogy meglegyenek a papírjaim – mutat rá nagyon okosan, és máris elfelejtem, hogy neheztelek rá, amiért eltitkolta előttem, mennyire nem érzi jól magát. Fején találta a szöget, amin el kell mosolyodnom, ugyanakkor… megőrjít a határozottsága. Szexi.

- Nyertél – lépek mögé, és ölelem át hátulról a derekát. Szinte érzem a testéből a fába vonuló energiaörvényt, de nem tudom, jót teszek-e a testi kontaktussal. - Zavarok? - kérdezem, mert nem könnyű megfogalmazni amit akarok, de Harry persze egyből megérti, nem kell magyaráznom.

- Nem, inkább felgyorsítod a folyamatot. De könnyen meglehet, hogy te is el fogsz álmosodni – fordul oldalra mosolyogva, hogy lássuk egymás arcát.

- Oké, szóval már hozzá kellett volna szoknom, hogy ez a kapcsolat egy szerelmi háromszög – nevetek, megpaskolva a fa törzsét.

- Megmentettétek az életem – vágja rá Harry elkomolyodva. - Amikor semmi erőm nem maradt, te voltál a kapcsolat az életfám és közöttem. Fogalmam sincs, hogy csináltad, vagy honnan tudtad, mit kell csinálnod.

- Te sem tudhatsz mindent – mondom viccelődve, és megpuszilom a vállát. - Hazudnék, ha azt mondanám, tudatos volt – vallom be. - Egyszerűen csak sok időt töltöttem itt, és közben a hajam téptem, mert láttam, hogy gyengülsz, de nem tudtam, hogy találhatnálak meg. Rettegtem, mi lesz, ha az utolsó levél lehull. Mindenki tudta, hogy valami szörnyűség, de sosem mondták meg, pontosan mi.

Harry lassan kibújik az ölelésből, de megfogja a kezem, és néhány lépéssel arrébb húz, közvetlenül az édesapja sírja mellé. Még csak néhány virág nyílt ki a kis dombon, de az egész lehetetlenül friss zöld, sehol egy elszáradt levél.

- Szerintem félreértetted őket – kezdi Harry lassan, és fejével az apja sírja felé int. - Ez az a dolog, ami a te világod szerint „szörnyűség”. Az én világom szerint pedig csak egy átalakulás. Nem számít, akármilyen erőszakos halált hal egy tündér, igazán sosem vész el. Az energiája itt maradt a földben, velünk. Táplálja a növényeket. Ez egy örök körforgás.

Olyan nyugtatóan beszél, miközben a kezem simogatja, hogy el kéne lazulnom, mégsem vagyok rá képes. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, és a torkom összeszorul.

- Talán az az oka, hogy én nem a faludban nőttem fel… - kezdem remegő hanggal. - Én máshogy érzem. Az energiádat nem tudnám magamhoz ölelni.

Akármennyire is igaz, bután hangzik, és tudom, hogy őt nem úgy nevelték, mint engem, mégis jól esik, amikor magához húz.

- Nem fogsz elveszíteni – suttogja a fülembe, és pontosan erre van szükségem, hogy vissza tudjam végre pislogni a könnyeket. - Kaptam egy második lehetőséget, amikor megmentettél. Nem akarom elfecsérelni.

- Helyes – dünnyögöm neki vissza, amikor megpuszilom az arcát. - Úgy kell magadra vigyáznod, mintha rám vigyáznál.

Éppen visszalépünk az életfájához, amikor meghalljuk, hogy valaki közeledik. Egy pillanatra megfeszülök, és ijedten kapom a hangok irányába a fejem, de aztán látom, hogy Harry mosolyog, mert tudja, kik érkeznek. Hamarosan Anne lép elénk, közvetlen a nyomában Aurorával. Anne hitetlenkedve, a könnyeivel küszködve néz Harryre, mintha azt hinné, ez csak egy álom.

- Éreztem, hogy használod az erődet, de nem akartam elhinni… Kisfiam! - kiált fel boldogan, és egy erős, anyai ölelésbe zárja a fiát. Én aztán Aurorára pillantok, és egyszerre lépünk egymás felé, hogy mi is összeölelkezzünk. Nem tudom, miképp lehetséges, hogy a rövid ismeretség után máris olyan, mintha én is hazaérkeztem volna Harryvel. Hiányzott Aurora őszintesége, Anne mosolya, amit a fia is örökölt, és alig várom, hogy Niall kócos fejét is láthassam. Annyira mások, mint én, mégsem érzem úgy, mintha kilógnék a sorból.

- Köszönöm, hogy visszahoztad őt – szorítja meg Anne a kezem. - Aggódtam a fája miatt.

- Tudtad, hogy ez lesz? - kérdezi Harry az anyját.

- Sejtettem, hogy nem maradhatsz ott örökre – vallja be az asszony a fia felé pillantva.

Egy kis ideig némán nézünk magunk elé. Annyi mindent meg kell beszélnünk velük, de most csak örülünk, hogy láthatjuk a másikat.

- Máshogy nézel ki – mondja Aurora összefont karokkal, végignézve Harry ruháin és a felkontyozott haján. - Egészen olyan vagy, mint egy átlagos ember. Ne vedd sértésnek – kapja felém gyorsan a tekintetét, és összemosolygunk ezen.

- Egy percig sem – mondom büszkén, és átölelem Harry derekát.

- Mi a tervetek? - kérdezi Anne lágyan mosolyogva, ahogy figyel minket. - Remélem, tudtok maradni, ameddig csak lehet.

- A helyzet az, hogy megvettem a nagynéném erdei házát – felelem. - Így amíg csak biztonságos, szeretnénk a közelben maradni. Nagyon sok dolog van még, amit el kell rendeznünk, vagy ki kell találnunk, de rájöttünk, hogy ide tartozunk.

Harry egyetértően bólint.

- Így van. Szeretnék létrehozni egy biztonságos útvonalat a ház és a falu között, ahová kobold nem tud behatolni. A faluba nem fogok visszaköltözni, de… itt leszek a házban, Louis-val. Így bármikor meg tudjuk látogatni egymást.

Anne és Aurora furcsán összenéznek, mintha mondani akarnának valamit, végül Anne szólal meg:

- Történtek bizonyos dolgok az elmúlt hónapok alatt. Te is tudod, hogy a vezetőnk már nagyon idős. Egy öregember ideje múlt elvekkel.

- Sokan szeretik őt éppen emiatt – mondja Harry, mert nem érti, az édesanyja mire akar kilyukadni.

- Sokan nem mernek szembeszegülni vele. A kettő nem ugyanaz – szól közbe Aurora.

- A bátyád kifejezetten isteníti őt – néz rá Harry.

- A bátyámnak elment a maradék esze is – forgatja a szemeit a lány, én pedig csak kapkodom kettejük között a fejem. Abban igazat adok Aurorának, hogy már nem élnék, ha a testvére képes lenne szemmel ölni. Olyan tündérnek tűnt, aki nem tudja és nem is akarja elviselni az emberek közelségét. Áradt belőle a felsőbbrendűség.

- Hová akartok kilyukadni? - kérdez rá Harry, bár a hanghordozásából sejtem, hogy már tudja. Én is tudom.

- Sokan támogatnának, Harry… - kezdi Anne.

- Az, hogy odakint éltél az emberekkel, csak még jobban erősítené őket abban a hitben, hogy te vagy a megfelelő vezér – folytatja Aurora.

Harry nem tudja, mit mondjon erre, helyette kétségbeesve néz rám, mintha én tudnám a helyes megoldást. Való igaz, hogy régen nem tudtam volna elképzelni őt, mint vezetőt, aki feladatokat osztogat a népének. Úgy ismertem meg, mint aki egy varázsvilágban nőtt fel, egész gyerekkorában virágkoszorúkat font és málnát majszolt, csakhogy azóta annyi minden történt. Kezdve a koboldok támadásával egészen addig, hogy mennyire gyorsan be tudott illeszkedni az elcseszett világunkba, ahol az álmodozókat kegyetlenül büntette a társadalom. Harry sokat fejlődött néhány hónap leforgása alatt. Már nem az a naiv fiatal fiú állt előttem, hanem egy férfi, aki eleget látott, és élt már át ahhoz, hogy vezetni tudja a tündéreket. De nem akartam terelni semerre. Azt akartam, hogy ő maga hozza meg a döntést, mert ez az ő élete, még akkor is, ha az a vágyam, hogy minden helyzetben mellette lehessek, és támogassam, akár mit akar.

- Hogy van Niall? A baba megszületett? - tereli el teljesen a beszélgetést, amikor rájön, hogy nem határozhatom meg, merre kell tovább haladnia.

- Egy édes kislány – mosolyodik el Anne. - Amint hazamegyünk, szólunk Niallnek, hogy látogasson meg titeket.

- Miért nem látogatjuk meg mi? - kérdezem lelkesen Harry felé fordulva.

Harry elkomorul, és végig az anyja szemébe néz, miközben beszél.

- A védelem miatt nem tudsz bejönni a faluba. Mivel a vezetőnk nem akarja, hogy emberek jöjjenek oda. Ugyanúgy ki vagytok zárva, mint a koboldok – mondja lassan.

- Ó – vonom le a következtetést, mert erről teljesen megfeledkeztem, mióta tündérekkel lógok.

- Egy buta szabály – csóválja meg a fejét Anne. - Igaz, hogy ritka az, amikor közel engedünk magunkhoz embereket, de amikor mégis, akkor annak megvan az oka. Jogod lenne bejutást nyerni, mint a fiam párja. Aurora, Harry, Niall, és én… mind megbízunk benned. Megmentetted a fiam életét. Ez lenne a minimum.

- Megértem, hogy nem mehetek oda – mondom, mert nem akarok ebből bajt.

- Harry megváltoztathatná ezt a szabályt – veti fel Aurora, mire az említett tekintete élesen villan felé.

- Tudom, mire megy ki ez az egész. Niall kezdte? Ő mondta, hogy belőlem jó vezető lenne? - kérdi Harry kicsit éles hangon. Dühös, de nem rám vagy a tündérekre haragszik, hanem magára a helyzetre.

Egyikük sem válaszol, de Anne közelebb lép hozzá, és kisöpör egy tincset az arcából, és közben lágyan, gondoskodóm simítja végig a bőrét.

- Megváltoztál Harry – mondja neki halkan. - Határozott férfi lett belőled. Nem kell azonnal döntened. Van még idő.

Azzal elindul a fák között, vissza a faluba, és Aurora árnyékként követi, de azért egyszer visszafordul, és biztatóan ránk mosolyog.

*

A sötét, bársonyzöld tapéta Harryt az erdőre emlékeztette, amint meglátta a barkácsboltban, így nem volt kérdés, hogy a hálószoba felújításánál ezt fogjuk használni. Amikor kész vagyunk az egész szobával, és letörlöm a homlokomról az izzadtságot a kézfejemmel, elégedetten nézek körbe. Tökéletesen fog mutatni ez a falszín a hófehér komóddal, ágykerettel és szekrénnyel. Harry egy bögre teát nyújt felém, és ő is hozzám hasonlóan elégedettnek tűnik a végeredménnyel. A melegítőnadrág, amit visel, festékes, mert amíg én tapétáztam, ő a konyhabútort festette, és egy kendőt kötött a fejére, hogy felfogja a lelógó tincseket is, és nem zavarja a munkában.

- Csodaszép – ámuldozik. - Nem tudtam, hogy ezermester vagy.

- Ne hívj annak – húzom el a szám, mielőtt kortyolok a bögréből. Még mindig nem értem, hogy tud finomabb teát főzni, mint én, de nem panaszkodom. - Attól, hogy megnéztem egy videót arról, hogyan lehet jól felragasztani a tapétát, még nem leszek mester. Látod ezt? - mutatok egy kis hézagra a falon. - Nem tökéletes. Közel sem az.

- Talán így van, de a miénk – jelenti ki boldog mosollyal. Ezzel nem tudok vitatkozni. Még sosem örültem soha semminek annyira, mint mikor Debby a kezembe nyomta a kulcsokat, és boldog életet kívánt nekünk a ház mellé. Értéken alul kaptuk meg, és a nagynéném még annyit sem akart érte kérni, mint amiről végül szerződést írtunk. Azzal mentegetőzött, hogy ráfér egy felújítás, és a kert is szörnyű állapotban van. Harrynek néhány nap alatt sikerült rendbe raknia az utóbbit, és most olyan, mintha egy dzsungelben élnénk. Mindenhol fák és virágok, de van valami furcsa rend a káoszban. Imádtam kint lenni a kertben, és úgy tűnt, Harrynek is elég, nem vágyott az erdei sétákra.

Niall még aznap meglátogatott minket, hogy találkoztunk Anne-el és Aurorával. Megállás nélkül a kislányáról beszélt, és sajnálta, hogy a felesége nem engedte, hogy magával hozza a kicsit. Az egyetlen pozitívum az egészben, hogy ő legalább nem miattam félt, hanem a koboldok miatt az erdőben. Utána másnap próbáltam meggyőzni Harryt, hogy menjen a faluba, és találkozzon a nővérével is, de hajthatatlan volt. Azt mondta, nem állt készen, és azt hiszem, ennek köze lehet ahhoz, hogy amint a tündérek megtudták, visszatért, őt akarták a betegeskedő vezérük helyett.

- Nem hiányzik az erdő? - kérdezem, miközben még mindig a tapétát bámuljuk. - Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? Elmehetnénk a tóhoz, amit annyira szeretsz.

Harry néz rám egy darabig, de végül beleegyezően bólint. Nagyon magába zárkózott, miután beszélt Anne-el és Aurorával.

Fél óra múlva már a fák között sétálunk lassan, ráérősen. A hátizsákomban ott lapul egy pokróc, hogy le tudjunk ülni és két doboz joghurt, amit majd uzsonnára tervezünk elfogyasztani, ha megállunk valahol. Harry szótlan, és tudom, hogy muszáj lesz beszélgetést kezdeményeznem, ha ki akarok szedni belőle valamit.

- Félsz attól a felelősségtől, ami rád hárulna, ha vezető lennél? - kezdem óvatosan, és oldalra pillantok rá. Harry összehúzza a szemöldökét a kérdésre, aztán bólint egy aprót.

- Nem hiszem, hogy én lennék a megfelelő választás. Mégis miért? Mert szeretek kalandozni? Ez még nem tesz jó vezetővé.

- Tényleg azt hiszed, hogy ez az egyetlen oka, amiért téged akarnak? - kérdezem hitetlenkedve. - Mindenki azt mondja, hogy sosem találkoztak még olyannal, akinek annyira erős a varázsereje, mint neked. Kedves vagy mindenkivel. Tudod, mi van a falutokon kívül, nem egy becsökevényesedett öregember vagy. Változtatni akarsz. Jobbá tenni a világot. Észrevetted, hogy már napok óta, amióta itt vagyunk, rá sem gyújtottam? Alig eszek húst, és nem is hiányzik.

- Ez nem ilyen egyszerű, Louis – csóválja meg a fejét Harry.

- Miért? Én nem értem, hol itt a baj – vallom be neki. - Elárulod, mi nyomaszt?

- Túl sokat képzeltek rólam – fakad ki, és a karjait az égbe emeli, hogy aztán drámaian leessenek. - Mindenki túl sokat képzel rólam. Ha te nem vagy, a koboldok végeznek velem. Azt sem tudtam megakadályozni, ami apával történt…

Elakad a szava, ahogy az enyém is. Sosem gondoltam volna, hogy Harrynek bűntudata van az édesapja miatt, de akkor kezdtem megérteni, hogy attól, hogy megbékélt az elmúlásával, amolyan tündéresen, még borzasztóan hiányzik neki.

- Gyere ide – tárom ki felé a karjaim, és Harry sután közéjük sétál, hogy alaposan megölelhessen. A homlokát a kulcscsontomra hajtja, és gyorsan kapkodja a levegőt, mert felzaklatta a vallomása. - Veled vagyok. Együtt legyőztük a koboldokat, és ezek után sem leszel egyedül – mondom, és megpuszilom a halántékát. - Már sosem szabadulhatsz tőlem – mosolygok a fürtjei közé, és azt kívánom, bár én is rendelkeznék olyan erővel, mint ő, hogy meg tudjam nyugtatni. - Bármi van, veled leszek – ígérem neki halkan, és végre vesz egy mély levegőt, amit lassan fúj ki.

- Szeretlek – dünnyögi a bőrömbe, és amikor el akarom magamtól tolni, hogy megcsókolhassam, csak még jobban kapaszkodik belém.

- Szeretlek, édesem. Nagyon-nagyon – felelem őszintén, és én is fellélegzek. Aztán meglátom a őzeket, és muszáj Harryt is odafordítanom, hogy lássa őket. Amikor elmosolyodik, már tudom, hogy rendben leszünk. Muszáj rendben lennünk, egyszerűen nem történhet másként.